Én Herbáriániáta néni (szóliccson minndenki Herbéra néninek), mondom csuda egy furcsa dologval ütköztem össze. Majdnem eszemet veszejtettem tőle. Azt mondgyák nem tudok helyességgel rötyötölni. Dehogynem. Én elég helyességgel beszélek, s a szomszédasszonyom Lukrécia es tuggya bizonygatni ezt. A templomba ulyan szépen énekelek, hogy sírnak es tőle eleget. Mongyuk éneklés, de abba es szavak vannak, há nem! S az imáccságokot es ulyan szépen mondom, hogy azt mongyák pap es lehettem vóna, de itt katolikuséknál asszon nem lehet tisztelendő atya, se atya-kutya, höhööö. Na, ez az, akkor méges mi es ez a kekeckedés? Én es tudok kekeckedni, ha teljesen felgerbuncásodok, akkor nézhetik magukot a rosszmájúak! Ott a nyelves adásba es aggyák az eszüköt, úgy beszélnek, minha nyuvadoznának. Bizony Isten, aliges-alig kapnak egy csepp levegőt a nagy finomkodásuk közepette.
Herbéra néne és Gyuri bá
De kedves édes drága apró szentjánosbogárkáim, aszongyátok ca meg nekem, mi az a, örömet okojzni? Hogyes értelmejzem? Nem es tudom elképzelni, pedig ügyekeztem megérteni, de minden iparkodásom oda. Nem baj, azét csak leírom mit es gondoltam róla. Az eszem szerint, ha valaki valaki örömet okoz, akkor a bosszúságból teszi, hogy ne szenveggyen annyit a másik. Az életet vegye csak könnyen, felejcse csak el mi az a gürc, húzni az igát, felejcse cag el fájdalmát, s folytathatnám tovább es. Mert felfogásom szerint valamit okozni, akármilyen valamicske es legyen az, csak rosszaságból lehet. Bút es bánatot es lehet okozni. Ez az öröm okozás elég érdekes, de biztos valahogy így lehet.
Há ennél olyanabbat es tudok. Hazajött az onokám, s nekem azt mondta: add oda. De mit? Kérdettem tőle, s főleg kinek? S há ne es tudjátok meg, mi derült ki, kellett az a zsíros kenyér, amit igazából neki es szándékoztam adni. Pedig aszondta aggyam oda. Ez a furcsa beszéd végett elég sokat forgolódtam, mind fing a feredőben, hogy kinek es adjam oda. Ugye bármilyen vén es vagyok, csak tudom mit es jelent, hogy aggyam oda! Oztán reajöttem a dolog nyitjára, biztos szegény fijamnak nem volt üdeje tanyitgatni ezt a gyereket, de hogy a menyem se tanyiccsa meg rendesen beszélni a máá mindennek a teteje... Ne es beszéjjünk az iskoláról, azok mit es csinálnak? Há nem az a dolguk, hogy megtanyiccsák beszélni, írni, olvasni és számolni? Hiába es percelkedek nem tehetek semmit. Az unokám ugyes azt mongya az add ide helyett, hogy add oda.
Óvodás korba elcsúszik, de most, mikor ilyen langaléta lett belőle. Mongyák, hogy későn érnek ezek a gyerekek, dehogy ennyire, a mán régen rossz. Na, ehhez mit szólnak vajon a nagy helyeseskedők? Nem mernek mán olyan könnyen finomkodni biztos. De mit es túrják úgy a nyálukot? Ha mű falusiak nem ércsük meg őköt városiakot, akkor mind beszélgethetnek ágálósan met az nem megy míg a világ és két nap, met a nép mű es vagyunk, s valahogy ejsze úgy kéne, hogy ne csak félig ércsük egymást hanem egészen. Ejsze jobb lenne keveset kekeckedni egymással! A férjem azt es mondta, ha dógoznának künn a mezőn becsületesen, nem lenne idejük hótkoroskodni annyit. El sem hiszik, közbe jön, hogy valamelyéket megródalja, ne mind okoskodjon. S ezek az új szavak... Jobb ha nem es mondom. Inkább leköszönök. Ha lesz még valamicske jó ötletem, még béírok, hogy egyék a kefét ezek az okoskodók. Herbéra
Fenyőszegi Levente
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.