Kékicénk a csudálatos kikeletünk élő ékszereinek egyike. Amikor ránézel megtelsz színtiszta ragyogásával. Van benne egy csipetnyi huncutság es, met úgy tetszelegve mutatja meg törékeny pompájának bársonyos sötét árnyalatú királykékességét. Látványa szívet lágyító, üdvöt és derűt hozó aprócska tüneményke. Nélküle még a havasok es valamicskével kopottabbak lennének.
 |
Manapság mán áprilisba es kinyílnak, de fenn a magas havasokba még ősz elejin imitt-amott még rejik lehet bukkanni. Elég nehez es lenne kikerülni a kékségességük miánn (miatt).
Van egy fáintos egy páratlan habukálás es róla. Há’ mán a rossznyavalya se tudja hol es hallottam ennek a virágnak a fejethetetlen történetit, de eccer mondom meseszép! Na, de itt van, lepötyögötem, immán lehet olvasni...
Aszongyák az okosabbak, hogy ez a bűvös történet pont akkor esett meg, amikor a tündérkék egyik igen figyelemreméltó tevékenykedő társasága ketté oszolva merkeltek egymásra.
Ezek a szépséges varázslatos lények a hegyi tündérek házanépéből valának. Jobban mondva itt ne, a Csíki-havasokba végezték mindennapijukot. Többek között voltak, akikről szól a történet, égi- és a vízi tünemények. Együtt ügyeskedtek egy darabig, amíg valamiétt beléjük nem állt valami dillóság. Egyesek szerint a boszorkányok műve lehetett, de szinte mindegy, met amikor csihányra pisil az ember, akkor nincs visszaút, utoléri a hőbörgés rendesen.
Hogy szavamot eeszzene bogzódtassam, mind a két társaság avval hivalkodott, bőcsködözött, hogy nálik nélkül nem lenne tarka a rét, met ők öntözgetik, locsolgatják meg. Ezétt vannak minduntalan szolgálatba.
A vízi tündéreken szinte nyerítve vihorásztak az égi tündérek. Avval álltak elé, hogyha ők nem fogadnák a vízpárát a földről, akkor a felhőkanna magától nem töltődne fel, s akkor nem volna amiből bé lehetne spriccolni a mezőt.
A kacarászó, heherésző és vicsogó versenyt, a vízi tündérek megpróbálták túlszárnyalni. Aszondták, szinte hahotázva, de inkább röhögősen, a nem létező pockikot fogva, hogyha nem lenne víz, akkor nem volna amivel megpermetezni a virágos rétet.
Nem es kell mondjam, hogy az egymás közötti kókoskodás jó hosszant tartott. Úgy tetszett, a kis leselkedő pillangóknak, s egyeb mezei állatoknak, hogy ez a cirkusz nem akar véget érni. Igazuk es lett, mert a marakodás egymás között annyira elfajult, hogy mán azt se tudták miétt es merkelnek egymásra. Bégyúlt az esztelen szidalmazás! Csak úgy hanyigáltak egymásra kígyót s békát. Szóba es, de rendesen es. Így teltek a napok. A hisztéria egyre magasabb szintre lépett, s mintha a rétek sem lettek volna mán annyira pompázatosok, met csak hébe-hóba kaptak vizet. Akkor se szépen öntözgetve, hanem úgy kézháttal nyakon loccsantva. Sajnos a civakodás miánt a jóindulatnak es annyi lett...
Há’ ember legyen a talpán, aki a tündérek cirkuszát ki tudják bírni. Amennyire tüneményesek, annyira borzalmasok es tudnak lenni. Nem sokat kell rötyötöljek arról se’, hogy az egyre nagyobbra duzzadt kókság miatt a zaj es folyton-folyvást emelkedett, amíg annyira feltornyosult, hogy akinek lába volt, vagy esetleg eltudott csúszni, más helyet keresve el es tűnt, mint a jó szamár a ködbe. Csak abba gondoljatok belé, amikor mán a Nap és a Hold es erőst kezdte megunni ezt a perpatvart. Biza biza odáig es felhallatszott. A sok hergelőzésnek a’ lett az eredménye, hogy felkőtötték Fődanyát. Fődanya, mivel istenmárjáson kidolgozta magát, irtó kemény munkákot végzett, ezétt még egy cseppet szeretett volna horkolászni. Asziszem nem es kell mondjam, hogy mennyire kikészülve tért magához az álmából. Úgy érezte nem aludt eppeg eleget, s igaza vót. A szemei úgy ki vótak dülledve, minha többnapos szorulása lett vóna. Hamar rea es kérdett a civakodó társaságra, hogy mi es a nagy helyzet, amiétt ennyire kell lármázni. A két tündérbanda, met má teljesen azzá változtak, szóvívőjik elmondta a saját tudományos elméletit. Fődanya, mivel eppeg bubáson irult-pirult az egész tájon a kikelet, rögvest magához hívatta Tavasztündért. Tavasztündér a legújabb sziromillatos, és virágokkal teliraggatott ruhájába jelent meg. Ej, be szép es volt! Még a Csuda es megette volna, de nem tette, met akkor kit bámult volna azután. Haját es virágok díszítették, s körülötte énekesmadarak csicsergőztek. Há’ olyan szép vólt, hogy a napra lehetett nezni, de reja aliges. Néhány szájtátós hunyorítás után a Fődanya szóra bírta tündértársait, hogy mondják ca’ el problémájukot, ameddig még finom és nőies, s nem mászik valamelyiknek a képibe. Elé es adták neki a hadakérozásuk bonyolult szálakon tarkított okát. A Tavasztündér irtó bájoson elmondta, hogy egyik a másik nélkül nem lenne meg. Ilyen a víz körhöngörgőzése égen, fődön, levegőben. A vitakozó tündérek tüstént észrevették, hogy szépen fogalmazzak, mennyire eszefogyottan viselkedtek. Ezétt égett es rendesen a pufájuk... A Tavasztündér a nyugalom visszakőtöztetésének örömére gyönyörű kék virágokot varázsolt az egyre csúfoló mezőre. Immán egyúttal megélemítette a többi virágot, s még a ződ fűvet es. Úgy csillogott minden, hogy az onnan szétszéledt állatok távolról látván a változást batyujukkal együtt visszasirültek (visszafordultak). Újra elfoglalták a helyiket, onnan, ahol nem es olyan rég elmentek. Evvel világgá eregelésük véget ért.
A mezőn mán egy tündöklő szépséges színnel több virított. A kékicével együtt annyira szép lett minden, hogy a látványától, ha ott lettél volna, ott helybe eltudtál volna ájulni. Na, azétt a két égi tekergőzőt es biza ki kellett engesztelni... Nappal a kékicéket kibontotta a Napocska, hogy lássa a nagyvilág, este pedig bársonyocska sziromkáikot esszecsukta a Holdacska, hadd pihenjen másnapig. Fődanya látta, hogy újra minden a régi kerékvágásba döcög, megnyugodva magára húzta a szép kék virágokval teli paplanját, s újra bubulásra adta a fejit.
Azóta kékicénk ötágú csillagként virít, s a tündérkékség bájoló nyugalmával adja át tünékeny ártatlanságát a havasok gyepszőnyegének. A csodálatraméltó ékesség szelíd látványa megszépíti az arra tévedtek pillanatait, miután frissítően selymes-harmatba öltözteti derengő virradati lélegzetüket.
A fényképeket a Facebook-os oldalakról válogattam össze. Nyilván azoktól, akiket megbabonázott e kékség szépsége. Sorrendben a következők: Péli Marikától, Székely Gabriellától és Fodor Istvántól
Fenyőszegi
