Pongrácz barátom emlékére
 |
| Ponrgrácz meg én a Dénes Fülöpék udvarán. Rácz Árpi kattintása |
Gyimesekről és az ott élő csángókról az 1991-es őszi odakerülésemig igen keveset tudtam, azt is úgy ahogy a hazaiak magyarázták. Hát ez tudás róluk merőben megváltozott, mikor a saját szemeimmel győződhettem meg mindennapjaikról. Ott lakni és ott tanyítani esztendőkön át egészen más képet mutatott meg magáról. De az agyba raktározott képek nem biztos, hogy pont úgy megmaradnak, ahogyan szeretnénk. Ezért jó kattingatni a fényképezőmasinával menet közben legalább egyet-kettőt...
 |
| Osztályom egy műsor után. Pongrácz fotó |
A nyolc esztendő tanyítóskodásom alatt számos fényképcsuda született. A pillanatok megörökítésénél, hol a fényképésztől eredő béállított fotók készültek, hol pedig kollégáim és a helybeli kedves ismerőseim kattogtatásából származik. Közülük es, az összevissza spontánul készültek el legtöbbször a legjobban. Teli vannak élettel.
 |
| KIrándulás a gyerekekkel. Fürdés a patakban. Pongrácz fotó |
 |
| Felcsomagolva Marikával. Háttérben a Bükkhavasi Iskola Pongrácz fotó |
Visszatérve a fényképekre, ahogy rátekintek bármelyikükre, rögtön időutazásba kezdek. Ritka, izgalmas, és ugyanakkor érdekes élmények rejtekhelye ez. Rendkívüli különlegességként éltem át az ottani közösség szellemiségét, összetartozását és egyben segítőkészségét.
* * *
Természetesen, ahogy mán emlegettem, a fejembe kerengő emlékképek sokkal többek, mint amennyit a merev, de mégis eleven fotók megörökítettek. Ezekből a legtöbbje az 1994-1995-ös tanévben készültek. Akkoriban még három évharmadra osztották fel a tanévet (el egészen az 1998-1999-es tanévig, amikortól a két félévet hozták bé divatba).
 |
| Kirándulásunk első képeiből valók. Igyekszem haladni a rengetegben... Pongrácz fotó |
Az 1994-1995-ös tanévben a nagy fotósunk Pongrácz volt. Az akkori hivatalos nevén Mózes István. 1994. júniusában érettségizett, és felváltva Fekete Évikét, az azt követő tanév matematika tanáraként került hezzánk. Nem éppeg szeptember elejin érkezett a Gyimesekbe tanyítani. Ezért tudta őt megelőzni egy magyarországi ajándékkönyvcsomag, amit szorgalmason, közmunkával csinálgattunk. Persze munkaidő után. Felidézve az esetet pont nagy könyves turkálásban s válogatásban voltunk, mikor őkelme bétoppant hezzánk. Teljesen elvoltunk merülve a kötött vagy éppen ragasztott formájú szellemi táplálékban. Pongrácz igen tisztelettudóan és illedelmességesen köszönt reánk. Kérdezősködött a kovártélyról. Ugye, jó maga es bentlakó kellett legyen, mert azért Marosvásárhelyről egészen Hidegségig fel a Bükkhavasi iskoláig az ingázás mondjuk nem lehetetlen, de időben szűkösen férne bele. Nem es beszélve arról, hogy az embernek nemcsak utazni kéne, ha tanyítani szeretne. S jó lenne még más egyebeket es megvalósítani. Például enni. Apropó szellemi táplálék, az agyat sem árt etetni, mert az magától nem működik, ha a bendőnkbe nem küldünk le valamit. A városias nagy lóboncú frézám miatt megmerszelte kérdezni tőlem, hogy hogyan oldom meg a kajaproblémát. A kollegáim hatalmas, derűs orcákkval fogadták. Közülik egyesek ropogós kacagásba törtek ki. Persze a hátzaj ellenére, méges elmondtam hogyan. Kezdtem a vásárlási szokásaimmal, majd kitoldtam, avval, amiket mások es tapasztaltak kaja terén. A lényeg, hogy egy hétre elegendő eleség legyen. Na, csak úgy nem kophat fel az ember álla... Ő furcsán bámult a társaságra, hogy min lehet ezen annyit röhögni. Később megtudta. A kacagás lényege pedig az volt, hogy a megvásárolt kaját bizony otthon felejtettem. Kajaproblémám arra hétre, úgy oldódott meg, hogy a háziaim, Anna néni és Fülöp bácsi (Dénes Fülöpék), valamint a kedves kollégáim kisegítették a korgó belügyminiszteremet.
Az első találka után belévágtunk a tanyítás közepibe. Eleinte Pongrácz, mivel továbbra es én testesítettem meg a nyámbác (Itt - cingár, gyengus, de tudásval felvértezett) városit, hezzám fordult bizalomval a legtöbbször. Aztán egyre jobban beléjött a hidegségi világ valóságába. Hamar béilleszkedett. S persze, igen fiatalként ette a nyavalya, fogta a kalandvágy, mint úgy általában mindenkit ebbe az időben. Szeretett kirándulni, ismeretlen helyeket felderíteni. Bár a kollégák zömével megjárta a környéket külön-külön s együtt es, de elég gyakran hívott meg engem kalandozni a Gyimesek övezte havasokba, és azon túlra. Legényként nekem sem számított akadálynak egy csepp, vagy annál több bónyászkodás (itt – új helyek felderítése). Mentem vele, mint bolondberci. Jó volt, mert egyedül biztos nem kambacsoltam (mentem) volna semerre. Meg ilyen tettre kész bentlakó, aki nem ismerte a környéket nemigen volt. Így túráztuk ki magunkot, egyik dombról a másikra, főleg hétvégeken.
A nagyobb túrák bizony rendesen próbára tettek münköt es. A környékbeli kirándulásokról évszakonként ki es választottam a legemlékezetesebbeket.
 |
| Igyekezek a túlsó oldalra átérni Pongrácz fotó |
Ősz derekán indulhattunk útnak. Ilyen volt a Jávárdi patakon át vezető úton Csíkszentdomokos és Balán érintésével elandalogtunk az Olt forrásáig. Emlékszem az úton, a reggeli zúzmarás legelőn elég sokszor ültem seggre. Nem ért semmit a nájlon talpú vinilin béütésű sportcipőmásolatom. Az Olt forrásánál egyesen megcsúszva úgy lepcsentem el, mintha az egész forrást ki szeretném inni. Röhögött es rajtam rendesen. Mondtam es neki, hogy a boszorkányok elgáncsolnak, de a tündérek könnyebbé teszik az esést. Azért nem féjt annyira. Onnan visszafele eregélve, egy cseppet forrásvizesen, egy istállóba szálltunk meg. Szerencsénkre a gazda, nem kertelt sokat, s megengedte, hogy álomra hajtsuk a fejünköt a szénásba. A protokoll dumát persze Pongrácz repesztette le. Ő nagyon értette az illemet. Hezza mérten eléggé faragatlannak tűnhettem... Eléggé hideg volt. Rendesen béburkolóztunk a hálózsákunkba, s béfeküdtünk a szénák közé. Nem messze tőlünk, egy válaszfallal két tehénke szundi-bundizott. Ritkán, de hol az egyikre, hol a másikra rájött a bőgés. Reggel a nagy búcsú után, a gazdától és a tehénkéktől továbbálltunk. Késő este értünk haza. Nem éreztük a lábunkat, s mintha hetven fokos szögben hátrafelé megdőlve gyűrtük le az utolsó kilométereket a hidegségi lakunkig.
Egy másik alkalommal eléggé cudar időt néztünk ki magunknak. Télen esteledett, s akkor indultunk neki Háromkútnak. A kollégáim sűrű imádságba fogtak, nem értették, hogy mit csinálunk. Csak csuklóból odavettem neki, „Hogyha Isten velünk, ki ellenünk?” A nagy hit ide vagy oda, de útközben akár a farkasok széttéphettek volna… Hogyesmondjam, velünk a hubrikkal (szeleburdikval) volt a szerencse, vagy inkább a kollégák imái találtak meghallgatásra? Iránytűnk volt, s a holdvilág segítségivel az utat es jól ki lehetett venni. Követtük a szekérnyomokot. Azért a fagyos havas csendesség, a sorra váltakozó legelők és fenyvesek mégsem adták meg a teljes nyugodtságot, még nekünk sem. Éj be örvendeztünk, amikor megpillantottuk az első házakot. Háromkúton járva fellélegeztünk. A falu kápolnájába pihentünk meg. Ott éldegélt egy fiatal remete. István tesónak becéztük. A 1989-es forradalom kiváltotta okokból próbált elmenekülni az emberi erőszak elől. Szabadidejében még egy kutat es ásott a kápolna egyik szegeletében. Szállást adott nekünk. Sőt másnap velünk jött a Békási-szorosba. Útközben azért rendesen csavargatta a fejét, mert mű hűbelebalázs módjára csúszkáltunk le a hegyoldalon, úgy semmi kellék nélkül. Mondta es elnézősön mosolyogva „Gyerekek, gyerekek...”. Egy évvel volt fiatalabb, mint én. Béérve a Békási-szorosba együtt boroztunk. Mű mán megittuk az egész fahéjjas vizespohárral, s még az övé teli marad egy negyed órán át. Osztán se szó se beszéd egyből béhúzta. Avval indultunk egy cseppet kerimbálózni a környéken. Pongráczal mindenhova ki-be, fel-le mászkáltunk, sőt a jeges Gyilkos-tóra is reafutottunk, csúszkáltunk. Erősen fogott a zsigora (a hülyéskedés). Ő remetéhez méltón, kimérten és türelmesen kivárta fiatalkori kókoskodásainkot.
 |
| Pongrácz, Marika és jómagam Egyik kolléga fotója |
Az úgy kikelet környékin kirándulás se volt kutya. Tavaszodott mán, amikor az Egyeskőnél a felújított menedékházba aludtunk többedmagunkkal. Rendes banda fogadott. Emlékszem két fiatal gyerek, mind a reklámokról, s azoknak is a reklámjáról beszélt. Csupa reklám az egész ország! Nem es tudták, hogy még csak akkor lett elkezdve az egész szemfényvesztés… Aztán ott helybe mindenféle kókságot kitaláltunk. Jó bulis este, majd éjszaka kerekedett belőle. Énekeltünk, mecseregtünk, mindenki a tehetsége szerint, s persze ahogy lenni szokás egy idő után beléaludtunk. Másnap csoszogtunk visszafelé, de a tavaszi koslatást nem hagytuk annyiba. Pár hét csúszással, de meglátogattuk hármasban a Naskalat csúcsát. Az aljba már zöldült a pázsit, és kezdett virágzani a határ. Kellemes szellő futkorászott át rajtunk, frissességet és fiatalságbiztatót hozva magával. Az egyik kedves barátunk és kirándulótársunk, Marika es csatlakozott hezzánk. Csak két hófoltot találtunk rajta a csúcson, s a közelben egy pásztort a nyájával. Pont akkor nyiratkoztam meg, s még a három sorban hatszálas szőkés szakállamot is növekedésnek indítottam. Ennek ellenére ez a pásztor atyafi csak Pongrácot nézte fiúnak. Akkor dühömben határoztam el, ha már így van, ahogy desanyám mondta, legyen továbbra es Liszt Ferenc frézám.
 | ||
| Hajnikával ("Cseh Judit és Madaras Gábor páros") Pongrácz fotó
|
Nyári élmények közül talán a háromkúti volt a legérdekesebb. Idejében keltünk, s indultunk útra az ottani búcsúra. Kellemes időt kaptunk ki. Odabé örömmel fogadtak münköt, ahogy a vendégeket szokás. Hamar elragadott a búcsú hangulata. Volt mise, kicsi vásár, vidám beszélgetések, s miegymás. Este a házakba felgyúltak a lámpik, mert még nem volt bevezetve a villany a gyönyörű fekvésű kis falucskába. Kezdődhetett az igazi mulatérozás. Az iskolába zajlott a bál. Petróleumlámpák lógtak a gerendákra szerelt kampókon. Ment a jó gyimesi muzsika. Ismergettem őköt, de egy méges elütött a többitől. Hallottam, s mégse… Az énekes ahogy belekezdett, akkor jöttem létre, hogy a 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás volt Nagy Ferótól. Bévallom, gardonnyal és hegedűvel egészen másként szólt ez a muzsika. Este egy hiúba aludtunk a szénák között. Sokan társultak hezzánk, főleg fiatal leányok és legények, igazi búcsús boros-pálinkás-sörös üvegkocogtatós hangulatban. Elég sűrűn voltunk. Legalább nem éreztük azt a hajnal hűvösséget, amit felkeléskor tapasztaltunk. Reggel továbbvándoroltunk a Békási-szoros felé. Még egy szekér es felvett félúton. Inkább az élmény kedvért pattantunk fel rea. A központba érve váltunk el tőlik. Mentünk es egyet csónakázni. A Gyilkos-tó nagy kihívást jelentet, főleg nekem. Két nem tudó evezős akart csónakázni eppeg két arra járó szép gyergyói lánnyal, akik biza mű voltunk. A bugyutaságunk oda vezetett, hogy félórás kínlódás után, végre partot értünk. Ők mint a kecskeszar a deszkán, egyet-kettőt pattanva, sebsebégbe téve magikot, eltűntek, mint a kámfor. Nem baj, leereszkedtünk Magyarbékásba, s ott ütöttük el az időt. Visszafelé minden egyes sziklát megvizsgáltunk. Az Öcsém sziklacsoporton üldögélve bámultuk Felcsíkot, s láttuk a Hidegség felé vezető utat es. Már eléges üsmertük a visszautat.
 |
| Pihenő a Békási-szorosban Pongrácz kép |
 |
| Békási szorosban. Ép valamit találtam. Pongrácz fotó |
* * *
 |
| Az EZERÉVES határnál Pongrácz fotó |
 |
| Lefelé eregelve... Pongrácz fotó |
A környékibéli séták között a legjobban az ezer éves határ fogott meg. Egy Úrnapi búcsú keretén belül jutottunk el oda. Akkor még nem volt ennyire rendbe szedve, mint mostanság, de méges ütősen hatott reám. Egyszerre volt felemelő, szívszorító, megható, és ugyanakkor lélekben erősítő látvány.Hogy hol máshol kambacsoltunk Pongráczal a Gyimeseken kíjjel? Összejártuk az egész Székelyföldet. Egy városát sem hagytuk ki belőle. Ide, mint az idő előrehaladtával, már többedmagunkkal lógtunk. Viszont tekergéseink során az anyatermészet kábított el jobban bennünköt. Titokzatos és mesés volt. Eme vidékek közül a Vargyas-szorosi kaland volt a legemlékezetesebb, a hajdani Homoródi ifjúsági táborral összekötve. Talán azért es, mert itt leltem újabb életre szóló barátságokra. Sőt az ezt követő gyimesi tánctábor után a tengerparton kötöttünk ki.
 | ||
| Pongrácz, Marika és én Fotózta: Maresz
|
Utolsó „kalandunk” kollégaként, teljesen csendesen zajlott. Nála Marosvásárhelyen találkoztunk. Még vagy három kedves baráttal együtt végigbeszélgettük az egész éjszakát. Fő téma a gyimesi élmények voltak. Az egyik kirándulásunk kajájának bémutatása sem maradt el. A máglávájszos eleségünk, amit sohasem szabadalmaztattunk, mint saját készítményt. Nem állt sokmindeniből. De ahogy később kiderült igen tápláló volt a tartalma. A recept: Van benne nagyjából megrántott tojás, pityóka, olaj, s egy kicsi túró (mert csak ez volt). Mindezt paprikásan összevacskolva, egy zacskóba belégyömöszölve kell tenni. Azután bekötni a zacskót, majd annak egyik csücskét késsel megpeccintve máres lehet kenyérre kenve magadba termelni. Megnyomva úgy tekeredik ki az eléállított valami, mint egy igazi ételpaszta. Biztos tük es úgy vélitek hogy a rögtönzött konyhaművészet egyik remeke… Ezen sokat röhögtünk. Reggel a vendégek hazaeregeltek. Mű még a magyarországi indulásomig újabb terveket szőttünk. Most hogy visszagondolok, a beszélgetésünk legvégén határoztuk el, hogy elmegyünk a Bogáti erdőbe. Azt mondta, hogy egy igazi titokzatos hely, tele tündérekkel. Nagyon kíváncsi lettem a helyre, a kirándulás méges elmaradt. A tervekből az az egy. Hogy miért? Talán a tündéreknek egyéb dolgik akadt, s még nem tudtak fogadni….
 |
| Marosvásárhelyi kép a kedves Kreszcenciával (Enikő) Pongrácz fotó |
Ősszel, a következő tanévben, Pongrácz már nem tért vissza hezzánk tanárkodni. Az egy esztendő matektanárkodása után más munkahely után nézett, közelebb az otthonához, de azért gyakran meglátogatott még Hidegségen es. Maradtak az általa készített emlékfotók. Amúgy nemcsak a kirándulások alatt rittyentgetett fényképeket, amelyikeket ő es hívatott elé fehér-feketében, hanem az említett tanév eseményeiről, a kollégák szabadidős bulijairól egyaránt. Igaz, egy részét nem ő kattintotta el, hanem az éppen a közelében lévő társai, de akkor es az ő gépével készültek. Talán azért sikerültek jobbaknak, mert benne van az ő lelke.
 |
| Kollégákkal Meriáéknál: Marika, Rácz Árpi, Hajnika, Én és Pongrácz. Éppen ajándékot veszek Át Hajnikától... Erzsike kattintása |
Még sok jó kirándulást tudhatunk magunkénak, ahová az esztendők elteltével barátokkal, és családjainkkal bővült a csapat. Főleg a bulizások üdején. Az igaz, hogy az évek előrehaladtával az egyeztetés egyre kucifántosabb, nehezebb lett, de a fényképek azok rendesen gyűltek, mint az erdei avar, és a kapcsolat megmaradt, még akkor is, ha havonta egy telefonálásba merült ki, de az jó kiadós volt.
 |
| Iskola előtt. Tündike, Csaba, Marika és én Pongrácz fotó |
Most hogy végleg itt hagyott bennünket fotói elevenné teszik emlékezetünkben a nekünk szánt öröksége segítségével az élményképeket. Egy igazi utazni vágyó ember volt. Keveset tudott megülni egy helyben, de az együtt töltött idő baráttá kovácsolt össze bennünköt, s ez a legfontosabb. S talán a Bogáti-erdőben, amikor sikerül elmennem oda, akkor a tündérek majd megsúgják, hogy most Pongrácz eppeg merrefelé jár.
Fenyőszegi B. Levente
