Nagyos béavató kirándulás

Azok az igazi szép napok, amikor valami csodálatos nyugalom ölel át. Ebben a varázsban pedig szépen belefér a bűvölet hatalma, talán egy kicsit több is belőle a megszokottnál.

Öt testvér és egy unokatestvér
Sanyi, Richárd, Jómagam, Évi, Lóri és Öcsi

Nekem ilyen volt az a nyár, amikor tizenkét évesen csatlakozhattam a „nagyokhoz” egy hosszú útra. Először is óriási büszkeség töltötte el a szívemet, mert egy lépéssel feljebb jutottam a nagykorúság felé… Másodszorra pedig egy kalandba lehetett részem, amiben, még addig nem volt soha.

* * *

Amikor útnak indultunk, a nap már szendergett lefelé a látóhatáron, álmosnak tűnt, és ugyanakkor nyugodtnak. Főleg nekem, és a nagyobb testvéreimnek volt isteni érzés. Viszketett a lábunk a menéstől. Na, nem lábason (mezítláb) indultunk útra, hanem kínai teniszcipőt is húztunk a flotir (frottír) zokni felé. Magunkra öltöttük a szokásos tréning ruhát, s már is útra készen álltunk. Hatalmas kalandnak ígérkezett, hiszen éjszaka útnak ereszkedni, és ott aludni a büdösferedői erdő szélen nem kicsi élmény egy suhanc számára.

*

A nagyok által kiötlött terv szerint haladtunk. Az akkori kancatelep néven elhíresedett 3-as suli melletti lépcsőjét szedve ereszkedtünk le a buszmegállóig. Meredeksége miatt majdnem megcsókoltam az „anyaföldet”. A lényeg az, hogy nagy győztesen ott vártuk a buszt, amíg megérkezett a döcsögő (zötykölődő) járóalkalmatosság. Közben ismételgettem magamban, hogy Szeredából megyünk le autóbusszal Zsögödferedőre. Akkoriban az őrháznál állt meg a busz, s nem kanyarodott bé, mint mostanság a strandig. Onnan nagyanyámékig biza még egy jókorát kellett gyalogolni. A fenyőszegi úton sétáltunk végig. A körülöttünk lévő fákon mókusokot láttam futkorászni. Nagyon tetszett. A zajukot a még nem szabályozott Olt sodrása mosta el. A kicsi bazin előtt a meglévő kőküpünél erős borvizet ittunk, s úgy eregéltünk fel a nagyanyámék házáig.

A kisebbik testvéreim örömözve futottak velünk szembe. Ők már reggel le voltak szállítva Nagyanyámhoz, amikor desanyámék megtervezték a „nagy utat”. Amíg Desanya testvérei elkészültek, mű még egyet bónyászódtunk (itt - kerengtünk) a ribiszke bokrok között. Játszódtunk a kutyákkal s a macskával, s néhány lapisóskát is bémajszoltunk.

Azért nem tudtuk annyit tátani a pufánkot, mert már szürkülödött. Nem volt maradásunk. Így indultunk neki az útnak. Köztünk szólva még ezután vagy tizenhárom kilómétret „sétáltunk” a hegyek közt, Nagyos Patakáig. Onnan a Büdösferedő felé vezető úton, fel egészen a célállomásig. Na ez a tizenhárom kilométer vala nekem az igazi erőpróba. A csapat Desanyámból, a három testvéréből: Mariból, Panniból és Imréből, valamint a fiaiból: Richárdból, Sanyiból és belőlem állt.

*

Büdösferedő felé vezető út

Hiába esteledett, mert mű nem jedtünk meg az árnyékunktól. Legalábbis imigyen hittük magunkról. A Hold sem világított nekünk, mert fogyóban volt. De volt elemlámpánk, és nem is egy! Így eléggé nagy vagányoknak éreztük magunkot. Eleinte könnyen vettem a lépteket. Sőt még bölcsködtem (hencegtem) is, hogy mennyire bírom. Pedig akkor már elhagytuk az öreg Égígérő vackorfát. Fenyés patakát követve kiértünk az első tetőre. Desanya, azt mondta, csak addig kell menjünk, amíg kiérünk a pusztára (itt - tisztásra). Kérdeztem is rögtön, hogy „aze a puszta ott szinte előttünk?”, de nem volt az. Még egyszer-kétszer kérdezősködtem, de a távoli világító kicsi fények egy darabig kiverték a fejemből az efféle érdeklődést. Ugyanis az erdőszélen szentjánosbogarak világítottak. Életemben nem láttam ahhoz foghatót. Csudálatos fényükkel hivalkodtak. Teljesen elbűvöltek. Kezembe felvettem néhányukot, s elég sokáig vittem magammal. Kicsit el is játszódtam vélük. Megdicsértem a társaságot, hogy ők a fény az éjszakában. Persze a Hold mellet. Ha jól emlékszem Őkelme akkor eppeg fogyóban volt. Néha felhők takarták el, s akkor a szentjánosbogárkák jobban világítottak. Aztán nem akartam elszakítani őköt nagycsaládjuktól, ezért letettem az egyik erdőszéli bokoraljában világító szentjánosbogárkák társasághoz. Eljátszódtam a gondolattal, hogy ők az igazi fénygyűjtők. Mikor nagy a sötétség akkor utat mutatnak az arra járó vadaknak. Ahogy ezt végiggondoltam máris egy szarvas haladt el a bokrok melletti erdőszélen. A fákon baglyat láttam, s mintha egy sas követett volna. Persze könnyen meglehet, hogy képzelődtem.

Ezzel kapcsolatoson eszembe jutott az a történet, amit nagyanyám mesélt a szarvasokról, sasokról és boszorkányokról. Bonyodalmas ügy volt az. A szarvasokot és a sasokot a Büdösferedő útszéléi Boszorkányköveknél megpihenő bestiák bé akarták fogni saját állatuknak, hogy őköt segítsék ki a gonoszságokból, amikor a falukot járják, s megrontsák az embereket. Főleg az ártatlan gyerekeket. Cirkusz ide, cirkusz oda, de a Fenyőszegi tündérek a vadak segítségére siettek átváltozva szarvassá és sassá, s megleckéztették az ottani boszorkányokot. Pedig kilenc faluba zsizsibogaraskodtak ők, de mégis egyre jobban visszafogták magukot, sőt kettő belőlik vesztett az erejiből, s egy pedig teljesen megváltozott. Jóságos boszorkány lett belőle. Az egyik elbizakodott tündér pedig szinte gonosz lett. Szerencsére az Égígérő vackorfa szemmel nem látható koronájának levelei meggyógyították őtet.

"Havasi tündér"

Na de kanyarodjunk vissza a menésre. Desanya aszondta nekem, hogy ő szól mikor azon a bizonyos pusztán megpihenünk. Eleddig nem vala semmi baj, hátha már marha nagyra sikerült a séta, akkor sebaj, legyen az. Viszont, amint felértünk újból egy tetőre, magamhoz térve a történetből, éreztem, hogy kezdek fáradni. A puszta hiánya miatt mégsem szóltam semmit. Csendesen lelődörögtem testvéreim mellett az aljba.

Kiértünk Nagyos Patakára. A mellette lévő ösvenyre tértünk rea, s indultunk el a Szentimrei Büdösi úton. Na itt kezdett aztán rendesen kezdett akadozni a becézgetett séta, ami valójában erős túrának nezett ki. Nemcsak nekem nem ment, hanem mindannyian egy cseppet lassabban kezdtünk eregélni. Mari sem hajtotta magát, Sanyi sem. A csomagok pedig kezdtek nehezebbecskék lenni a hátunkon. Még az üres vedrek is, amiket neccekbe rejtve vittük magunkkal. Útközben, főleg, amikor a felhők közül sem kacsintott ki a Hold, akkor a legények elemlámpáztak. Fénykardoztak egyet-kettőt. Legalább elterelték a szenvedni akarásomról a figyelmet. Vizet ittunk a közeli forrásokból. Tettünk fel magunkhoz is a kulacsokba, ha majd kiérünk arra a bizonyos pusztára ej be jól fog fogni. Osztán elértük a Boszorkányköveket, s pont mikor odaérkeztünk a Holdvilága reájuk vetődött. Nem mondom, hogy megvoltam ijedve, de azért ott motoszkált a fejembe, hogy mese, vagy nem mese, de ha ezek szipirtyók megtámadnak, akkor nekünk annyi. Nagyanyám mindig elmondta, nincs mit félni tőlik, mert a tizenkét tündér erősebb. Ez lehetett igaz, s mégis féltem még arra nézni is. A szemem sarkából a bokrok mellett, mintha seprűnyelet láttam volna elsurranni. Az árnyékból kirajzolódott egy boszorkány alak is. Na persze, hamar eltűnt, s összefutott más árnyékká. Hallottam a baglyok huhogását, a szárnyak susogását, s az erdei vadak járkálását. Most már végképpen nem tudtam kitől reszkessek. Mentem a csapattal, s egy jó darabig egy szót, annyit se tudtak kiszedni belőlem.

A fáradtságot azért semmi sem veszi ki, csakis a pihenés. Az pedig nem volt. Menni kellett. Szerencsére nem volt az a hideg, s az eső sem esett. Az úgynevezett séta egyre jobban megbogosodott. Már a csodás nagymama mesék sem használtak. A félelem mégis elszállt belőlem. Egyre jobban nehezedtem. Úgy éreztem mindennek vége. Viszont fáradhatatlanul, s egyre sűrűbben kérdeztem, hogy hol a puszta, ahol megfogunk pihenni. Azt mondták, hogy mindjárt, csak még egy kicsit kell menni. Lábaim szó szerint akadtak össze, s mikor már minden mindegy kezdett lenni, megérkeztünk a pihenőhöz a pusztára. Hamarosan kiderült, hogy a puszta az igazi végső állomás, mert megérkeztünk. Csak azért nem akarta Desanya, hogy megálljunk, s letelepedjünk imitt-amott egy szikrát, mert akkor sose érünk ki. Ebbe van valami...

Boldog voltam, s a kicsi piszkafa teke (itt – görbén, megrogyottan) lábaimmal hősiesen álltam még egy darabig.

Lobogó tűz

Egy cseppet félrevonulva a pusztától vertünk tábort az erdő szélén, a málnászó közelében. Fenyőágakból kisebbecske sátracskákot készítettek a nagyok, amibe mi küsebbek es belédolgoztunk. Hordtuk az ágat egy kupacba. A nagyok pedig eligazították. Fekvőhelyet es kiképeztek nemcsak a fenyősátrak aljába, hanem egyet a tűz mellé. A gallyakból ülő alkalmatosságokot es hoztak össze. Kicsit távolabb esszehordva a köveket tűzhelyet készítettünk. Ezt követően jöhetett a csapok (csupasz ágak) és a gezderek (száraz fenyőtüskés vékonka ágacskák) szedése. Először száraz fenyőgezdert, majd vékonyabb csapokot raktunk halomba, s az lett meggyújtva. Meggyúlt a tűz, teát főztünk egy kormos edénybe, s szalonnát s kolbászt sütöttünk, finom ropogósra. Ott majszoltuk bé magukba a kenyérre csepegtetett szalonnát egy kis veress hagymával. Beszélgettünk a reggelről, ami már nem is volt olyan messze, hogy mennyi málnát és kokojzát (áfonyát) fogunk szedni. Persze egymást lekerülve, hetvenkedve túloztunk, s amikor az igazságtól erősen elrugaszkodtunk, nagyokat röhögtünk. Egy idő után álmosok lettünk, s ezért tűzfelelőst választottunk magunk közül. Inkább a fiúk vállalkoztak rea. A nagyok söröztek, beszélgettek tovább, meg miegymás. Én meg nyugovóra tértem. De azért a tűzet sokáig láttam pattogni. Osztán a holdat kémlelve beléaludtam.

Álmomban a boszorkányok megreptették magukot, s ezért nyugtalankodtam. Szerencsére a tündérek megmentettek. Mint szentjánosbogarak olyan távolról jöttek felém, amíg egészen nem értek mellém. Az egyik hatalmasat mosolygott reám. Az erős fényben, ami körötte ragyogott ébredtem fel. Kinyitottam a szemem, s a Hold egyben belésütött. Körülnéztem, s úgy tértem magamhoz, hogy nem ég a tűz. Rajtam kívül már mindenki ébren volt.

Kezdett pirkadni. A hammuból kivájt parazsak tetejit megraktuk egy jó adag gezderrel, s zsíros-foltos szalonnás újságpapírral próbáltuk feléleszteni a tüzet. Nem volt valami meleg eléges-eléggé dideregtünk melléje, de úgysem adtuk fel. Addig szítottuk a parazsat, hogy úgy néztünk ki a fejünkből, mint valami hétördögök lennénk. A koromtól egyre feketébekké váltunk. Már röhögésre fogtuk a dolgot, amikor nagy nehezen, de bégyúlt... Figyeltük a lángokat adó meleget, odatartva kezünket csillapítottuk didergésünk. A szikratáncból lobogó lángok közül valahonnét előbújt a várva várt hajnal.

Fenyési ördögborda

Még mielőtt bármit es csináltunk volna, még egy kicsi szalonnát süttünk, s meleg teát is ittunk. A teafüvet helybe kerestünk. Azt es lehet mondani, hogy eppeg a seggünk alatt nem volt... Mielőtt málnaszedésbe fogtunk volna, még végigsétáltunk nemrégiben lecsengett életünk meghatározó szakaszának terepén, a feredőn és környékin. A barakksor helyét látva, zöld pázsittal és néhány százszorszéppel díszítve megkönnyebbülten lélegeztünk fel. Nem volt mit szeretni a barakkokon, a bányán még annyira se. Egyebet nem csak a karbitszagot idézte fel bennem. A bánya teljesen béomlott, mindössze egy szűk nyílás emlékeztetett régi múltjára. A tátongó szájon befele kukucskálva még látni lehetett a fagerendákat egymásra kuszálódva. A fürdő viszont virágzott tovább. A mofetták (gyógyferedők) jó javába működtek. Tele voltak, mint hajdan es nyögődöző emberekkel. Gyógyítgatták a nyavalyájukot, hogy enyhítsék a fájdalmukot. S a Melza (Merza?) villa es ott volt teljes pompájában.

A ködösben vesző reggeli emlékeknek a fenyvesek közötti fátyolos függönyét hamarkodva felkapta a nap. Mű pedig fojtattuk utunkot a rengeteg felé. A finom havasi málnával telített levegő illata távolról érződött. Erősen csalogatott magához. Vonzott, akár a mágnes.

Erdei málnászó

Visszacammogtunk a puszta melletti málnászóba, a veder aljába ördögbordát (erdei pajzsika, páfrány) raktunk, hogy ne törődjön essze a málna, s kizárólag azután szedtük az üres edényeket a kicsi édes piroskákkal. Egész délelőtt azt csináltuk. Nyúlott is a nyakunk tőle. A szemünk kegyetlenül kezdett káprázni. Már egymás helyett is málnabokrokot láttunk jó sok málnával. A kiszabott adagok sorra gyülevésztek. Kora délutánra mindenki megtöltötte a vedrét. Desanya perceket hagyott nekünk, hogy valami málnácskát szedjünk a belünkbe es. Ez sokáig nem tartott, mert mintha medve úr es meglátogatott volna. A csörtetéseket hallottam, de medvét nem láttam. Jobbnak láttam a nagyokot követve bévetni utánuk magamot az erdőbe.

Amikor mán jó javába benne voltunk a sűrűjében kezdtünk figyelőzni, de hangot nem hallva megnyugodtunk. Befele hazafelé jövet kokojzát szedtünk és ettünk. Szájunk vastagon kékesfeketén virított, akár a fogunk. Piros kokojzát (vörös áfonyát) es kapogattunk, de az nem volt annyira sok. De ej be finom savanykás íze volt nekije!

Fekete kokojza

Piros kokojza

Ugyanakkor a hegyről való ereszkedés közben az elékészített neccekbe még gombát is szedtünk. Emlékszem egy hihetetlen nagy telep rókagombára bukkantam. Még a bokrok alá bémászva jómagam a „mély növésemmel”, s a cingár testemmel is alig tudtam kiszedni. Ettől a perctől nagy becsben tartottak. Kicsike révén engem bújtatta be, ahová felnőtt ember nem tudott béférni. A bokrok meg a csemeték alá kúszva, annak mohaszőnyegén végigcsúszva főleg rókagombtelepeket bányásztam ki.

Az erdőt elhagyva, rátérve a hazafelé vezető útra medvés történeteket meséltek a nagyok. Egyik jesztgetőbb volt, mint a másik. Olyanokot mondtak, hogy helybe sokan bépisilnétek. Pedig a medvétől elég félni (itt – tartani), mert akkor nem lesz nagy baj. Ahogy nagyanyám mesélte, amikor egyszer elvoltak málnászni. Még bé sem értek a málnászóba, amikor a fehérnép esszevissza futkározva ordította, hogy „medve!”. A medve csakugyan ott volt, de nemigen érdekelte, hogy az asszonyság bébolondult. S mintha ügyet se vess módjára, még egyet legyintett volna a mancsával, miközben továbbcammogott. Evvel a mesével nyugtatgattam magamot, amíg nagyanyámékig nem értünk.

Hát az otthon maradottaknak sok mesélni valónk volt. Rengeteg élményt zúdítottunk a nyakikba. Nagyanyáméktól elbúcsúzva hamar elreppent az idő. Egy kicsi buszozással otthon es voltunk. Kezdődhetett az eltevés.

* * *

"Gombazsákmány"

Én meg napokig erősen büszke voltam magamra, hogy harminc kilómétret bémászkáltam két nap alatt. Jó volt az es, hogy a nagyok között lehettem, habár sört azt nem kaptam. A béavatási szertartás egyenesbe, és szinte minden bévezető nélkül megtörtént. Viszont úgy éreztem nagynak magamot, hogy sehogy. Nem akartam, hogy csak úgy odalegyen a mesés világom. Elmélkedésembe Nagyanyámra gondoltam, s reajöttem, hogy olyasmi gondolkozású felnőtt lehetek mint Ő, mert az menni fog nekem es.

Fenyőszegi B. Levente

2021. őszelő