A hajdani őszi bétakarításokról...

 Eljött az ősz, s véle együtt szeptember derekán kinyitották kapuikot az iskolák. Leszámítva az ünnepi megnyitókot, a gyerekek csak úgy bégyúródtak az ajtón, s kész. Jöhetett a tanyítás.

Bé kell valljam, hogy ilyenkor még a mai napig es egy csepp hiányérzetem támad. Há' vajon mitől es? Há' az iskolakezdés utáni pityókaszedéstől (krumplibetakarítás). Mű annak üdején tanulás helyett biza „pityókásan” kezdtünk iskolát a sokoldalúan fejlett szocialista társadalomba. A bétakarítás iskoláját.

Nálunk e' volt. Míg az ország más részeibe ugyanúgy folyt a zöldség-gyümölcs bétakarítás, szintén hazafias munka címen.

Ezt hivatoloson pártunk ás államunk jóvoltából, „örömmel” tette az ifjúság. Ki almát, ki körtét, ki káposztát, ki murkot, ki gogost (paradicsompaprikát), ki paradicsomot, és így tovább szedtek az illetékes tanárok, és a helyi kollektív felügyelete alatt.

Szedésre "várakozó" pityókaföld

Nálunk Csíkban, mint már említettem, nagyobbrészt a pityóka ment eseményszámba. Megesett hogy murkot (sárgarépát), káposztát vagy almát es szedegettünk, de az már más tál tészta... A tízórait persze a tanulók szülei kellett, hogy állják. Még a vedreket es ők kellett vigyék. A népes családokba, még azt es kölcsön kellett kérni erre az időre, mert minek a rossznyavajának kell es jusson családon belül minden egyes gyerekre egy veder?

Ugye kicsi gyerekként másképpen néztem rea erre az időszakra, s bévallom pufa bé duma nincs alapon csináltam úgy mind a többiek. Hogy szerettem-e? Néha, igen, néha nem. Főleg akkor, amikor annyira hideg volt, hogy az ujjaink szedés közben bélilultak. Teljesen meggemberedtek (megmeredtek). Amikor még a hó es leesett, akkor a hideg fehér paplany alul vájkáltuk-kapargattuk ki a pityókát. Olyankor napról-napra egyre több ruhát vettünk fel magunkra. Bár akinek volt... Azokba az erős hidegekbe ej be jól es esett, amikor a nagy semmiből kipillant a napocska, s egy cseppet kezdett melegíteni münköt. A hátunkot, ha úgy sikerült, akkor feléje tartottuk, hadd fűtse kellemetesen.

Az alapjába vett szocialista követelményi szedési napok száma két hét volt, belészámítva a szombatot es. Előnye még es volt, mert egy darabig megvédett egyes tanáraink harciasságától, az órák kérésztüzétől, főleg ha nem sikeredett megtanulni üdejében a kért leckét. Lehet azért mert esetlegen kívül sem értettük mit es garattyolnak nekünk…. Lehet. Az akkori ország himnuszát se kellett a földeken mecseregni, mint a első órákon, sajátosan, ahány gyerek annyiféle képpen énekelve. Az biztos, ki-ki a maga képére varázsolva zengte, sokszor értelmetlenül.

Eleinte, a munkánk béfejeztével, még egy csepp pénzecskével es megvettek. Sőt 15 lejt es képesek voltak adni! De fokozatoson ez a jó szokásuk hovatovább kevesebb lett. Osztán a pár lejecskével, amivel kiszúrták a szemünköt, az utána következő évbe az es elmaradt. A péndz biza, ameddig kaptuk, jól fogott. Hamar a seggére vertünk. Vettünk belőle kiflit, kekszet, s egyebb nyalánkságot, vagy ritkábban könyvet es. Akik szegények voltak ügyesen kiegészítették maguk számára a füzetre valót.

Azért a hazafias büszkeségtől kevésbé duvadt ki a mellkasunk. Már annál es inkább, mert, akár másnapra a velünk felszedetett pityókák ott díszelegtek az aprózárakban(zöldség-gyümölcs üzletekben). Persze a gyengébbecskék, mert a többi külföldnek ment. Mit es számított az. Mű azt es béraktuk a belünkbe, s legalább nem kényesedtünk el. Ha esős időbe szedtük, akkor megtörtént, hogy nem tudtuk lefejteni a sarat a pityokáról. Semmi gond, úgy sárbogoson került bé az üzletekbe, s úgy es adták el. Micsa öröm a hazának! Legalább többet húzott a mérleg...

Hogy mi maradt meg ezekből lelkes „önkéntesen kötelező” pityókaszedésekből? Mondjuk a munka, az nem ártott meg. Inkább a körülményekkel voltak bajok. Azok a csípős reggelek. Vártuk, hogy felkeljen a nap. A tízóraizás sem volt utolsó. De, ha maradt egy kicsi idő, akkor a férgek (egerek) hajkurászásával üttük el az időt. Képesek voltunk hosszú-hosszú ideig elszórakozni vélük. Legtöbb esetben szabadon engedtük. Azonban, ha egy vérengző csóró kezébe került, akkor az biza ki lett fasírozva (megölve).

Szedés közbe egymást hanyigáltuk pityókával. A leányokot küssebbecskékkel, s néha még lovagiason segítkeztünk es nekik. A legények közbe-közbe zsákoltak es. A lusták, hogy jobban haladjanak bé-bétakartak néhány útjukba akadó pityókát.

Kuksoló nagy pityókák

A szünetekben való pityókasütés tartozott a kedvenceink közé. Ha nem kaptunk valami, csapot, száraz ágat, akkor száraz pityókacerából raktunk tüzet. Abba beléhanyigáltuk a pityókákot, s erezd... Meggyújtottuk, amivel tudtuk. Füstszagunk hamarább lett, mint a tűz. Aztán kicsit késve, de annál nagyobb örömmel az is megérkezett. Fellobant a láng, s égedezett. Majd jöhettek a pityókák, amelyikeknek a héjik szintén szenes lett. Tiszta fekete korom borította a testyüköt, akár a mű pufánkot. Volt, ami megsült, volt, ami nem. Nem számított, úgy gyúrtuk magunkba, mintha sohasem ettünk volna. Finom volt, nagyon finom! A félnyersecskék, meg az elszenesedett darabkák, amit nem tudtunk lehámozni, hát hogy es mondjam, rendesen ropogott a fogaink között. De mit számított az se. Kormosok, füstszagúak, csepűhajúak (kócosok) lettünk a munka végeztére. Amire hazaértünk rendszeresen ki voltunk nyiffanva. S méges vártuk a következő napot. Vajon hova visznek? Kell-e gyalogolni, vagy felvetnek egy remorkára, s ott íztelenkedtünk. Mindegy, nem csüggendtünk! Volt választás! Vagy jösz pityóka szedni, vagy a nyavalya kitör, hogyha nem. Mit es mondjak ilyen biztatás és ösztökélés után, há' persze, hogy mentünk...

* * *

Kerek három őszi betakarításos hazafias munkát emelnék ki, amit saját magam a Cseucseszkú (Ceaușescu) aranykorában megélhettem.

1.

Há' a legelső az eléges durci volt, mert annak ellenére, hogy ötödikes kortól kellett kötelező örömmel szedni a pityókát, mű negyedikbe kezdtük el. Úgy döntött a zsögödi iskola, hogy isteni lesz egy lemezjátszót, s héza néhány hazafias dalokkal hasított bakelit lemezt venni. Így a negyedikesek a haza örömözésére szedték a pityókát Zsögöd környékin. Két hetet rendesen kihasználva (vasárnap kivételivel) tanyítóink őríztek műnköt, hogy dolgozzunk. Kísérőink az akkori tanyítónénim, az igazgatónénim voltak. Az igazgatónéni csak amikor üdeje engedte akkor kijött a pityókamezőre, viszont a tanyítónéni nála nélkül es tudott hajtani. Nagyon lassúnak bizonyultunk. Hogy jobban menjen a munka valamit ke kellett találjanak. Ezért hoztak egy harmadikos srácot, akit mind egy kicsi majmocskát bizonyítva mutogattak nekünk, hogy milyen lelkesen szedi a szocialista társadalom csíki pityókáját.

Nagyon világoson emlékezek arra es, amikor az egyik nap az a kósza hír terjedt el, hogy a fiúk közül néhányan el akarnak lógni. Természetesen a lányokból volt a bésúgó a tanítónéni felé, aki gondolom, szintén hazafias kötelességből tette meg ezt a lépést, mint sziklaszilárd hőspionér feladatot. Megeshet, hogy kétszínkedésből, de ki foglalkozik mán ennyire részletesen véle. A lényeg mégis az, hogy addig senki sem mehetett el vécézni a fiúk közül, nehogy meglógjon, amíg a reánk mért pityókasorainkot ki nem szedtük. Hát biza néhányunk így vagy úgy, kicsibe vagy nagyba, de megtisztelte a nadrágját.

A pityókaszedés lejárta után, az iskola megkapta a piköppöt (pick up-ot), a hazafias dalos bakelit lemezeket egy-két mese és verses lemezzel együtt. Hogyesmongyam, erőst megérte. Még büszkék es voltunk rea, mert a mű munkánk gyümölcséből sikeredett megvenni.

2.

Hetedikes koromba történt, úgy emlékezek marha hosszúra nyúlt ki a pityókaszedés. Ejsze volt vagy egy hónap es, vagy szinte annyi. Bőséges termés volt abban az évben. Nem panaszkodhattunk, hogy nincs mit szedni. Azé mán az utolsó tíz nap erősen kezdett megbogosodni. Nem számított az idő, semmi. Szedtük szeles időben, esőben és a végin, ha jól emlékszem még a hó es meglegyintette a kipergetett pityókaföldet.

Ugye, a pityókaszedések gyanánt hétpróbára voltam téve otthon es, a diáktársaim előtt es, hogy nincs merszem egy-két pityókával gazdagítani az otthoni zöldséges kosarat. Mondták es, hogy a szedők nagyja ügyeskedve jó néhány pityókát hazavisz, s az olyanfélék mint én, na, az sohase. Há' milyen legény es voltam a gátnál, hogy még ennyire se voltam képes? Na milyen? Há' szó köztünk maradjon, a többiek szemikbe elég gyengus...

Egy pár napig halogattam ezt az ügyet, de mivel egyfolytában ették az idegeimet mindenfelől, s már a pityókaszedés és vége felé járt, az egyik nap reaszántam magamot. Há' hogy ne legyek olyan semmicske. A merszes eset egy októberi napon történt. Esős szutykos idő volt. Sárba vájkálva szedtük a pityókát. Mivel közél voltunk a blokkunkhoz, amikor kiértem a sor végire, majdnem teliszedett vederrel, nem tértem vissza, hanem továbbhaladtam a tömbházak között elveszve, eltűnve mint a kámfor. Magyarán mondva meglógtam.

Három nap múltán mán a suliba voltunk. A osztályfőnököm az egész osztály előtt intézett el, ahogy a szocialista erkölcs megkövetelte. Há persze nagy megértős emberséggel ügyekezett feltálalni. Hogy ő megérti, azt es hogy szegények vagyunk, de ezt nem szabadott volna csinálni! Mi lenne hogyha mindenki vedresleg hordaná haza a pityókát! Hova lenne az ország?

Há volt benne igaz, mint a csokikba, ahogy a mogyoró helyenkint eléfordul. Lehetséges. A csúf merényletemet nem szabadott szó nélkül hagyni. Há persze. De azt nem mondhattam el, mert a kölyöknek kuss a neve, hogy nemcsak én vittem haza pityókát... Ráadásul nem es akartam. Az egyszer biztos, nem voltam egy ügyeskedő csemete. S ezek után méges bosszantott az a tény, amit a saját szememmel láttam a pityókaszedés alatt. Amikor a mezei dácsiák (Dacia autók) hátulját zsákoslag teli pityókával megvették egyes tanárok, vagy más egyenlőbb rangba szenvedők. Azért gondoltam egy veder pityóka mégsem árthat. Nem mindennap esik meg vélem sem az ilyen. Osztán reajöttem, hogy nem a lopással volt baj, hanem ahogy csináltam. Túl látványosra sikeredett. Micsinálj, nem tudtam elsajátítani ezt a sutyiban elemelek dolgot.

Másik esztendőben az egyik térgyemmel bajok történtek, így nem tudtam menni pityókaszedni. Egyből azt hitték, hogy lógok, de az orvosi papír bizonyította, hogy nem füllentettem, legalábbis ahogy ők képzelték. Pedig nagyon elé voltak készülve a megtorlásra. Erősen védni akarták a szocialista becsületet.

3.

Már a Hargita Művészete Szövetkezetnél nyomtam az ipart. A hajdani ARTA-nál voltam keramikus, amikor a szekciófőnökünk kijelentette, hogy holnap nem dolgozunk a vázákkal, hanem murok (sárgarépa) szedni megyünk. Megkért mindenkit, hogy a murokszedő ruhában jöjjön erre a haza feladatát teljesítő önkéntesen kötelező munkára. A csuda figyelemreméltó felvilágosításra spontánan érkezett néhányunktól a válasz. Az egyik azért ujjongott, mert a felvilágosításnak köszönhetően nem kosztümben vagy öltönyben indult murok szedni. A másik pedig azt értékelte, hogy milyen szerencse, mert az is megeshetett volna véle, hogy a kukoricaszedő ruháját, vagy netán az almaszedő salapétáját vette volna fel. A hülyeség fokozódott, s véle együtt a jókedv es. Hogy es mondjam, a rajongás rendesen megvolt.

Murkok a polcon, eppeg eladásra várva

Vagy három napot át szedtük a murkot. Itt es rágták az agyamot, hogy egy szem murkot se viszek haza... Ezúttal nem nagyon érdekelt eladdig, amíg hazafelé nem tartottunk, és az egyik kupac mellé nem áll meg két fekete autó. A tulajdonosaiknak, vagyes az egyenlőbbeknek előszeretettel válogatták a murkokot. A nagyvezírek elégtételét leső munkások előzékeny monyókolásának közepibe bécsatlakoztam én es. Csak én magamnak szedtem a tarisznyámba. Ha nekik szabad, akkor nekem es, gondoltam magamba. Meg es szedtem rendesen, s el es köszöntem, úgy ahogy rendje módja szerint kell.

Senki nem szólt semmit, még vissza es köszöntek. Nem tudták ki fia-borja vagyok. Mindegyik azt hitte, hogy a másikot üsmerem...

Na, de volt otthon öröm. Újságpapírba bécsomagoltuk a nagy murkokot, s az kitartott tavaszig, s ejsze még egy cseppet tovább es.

Fenyőszegi,

2021, szeptembervég