Varvara unokájának helyrejövése

     Muszáj néktek elmeséljem, kedves kis szentjánosbogaraim, hogy mi es történt az én kis unokámmal! Mostanába’, eléggé nyugtalankodott, úgyes szokás mondani, hisztizett. Elvitték a piszológiáshoz, hogy nezzék már miért veri fődhöz magát, ha valami nem tetszik neki. Az a doktorné aszondta, járjon csak héza egy kicsit. Járt es eleget, majdnem lejárta a lábát es, de nagyra nem jutottak. A piszológiás pedig aszondta, hogy egyre javul az állapota, de kettőre, amikor hazatért, pont úgy nezett ki, mind azelőtt. Aztán Herbéra leányom felgerbuncásodott (felmérgelődött) és más egyebet talált ki, megunta a sok felesleges pénzkiadást. Neki már rég került egy fáintos barátnéja, aki ilyen grafilises (grafológus) vagy mi, s ahhoz elvitte unokám egyik írását, amit titokba’ csempészett ki az ő szobájából. Az unokám kereste es egy ideig, s még fődhöz es vágta magát kétszer, s haját es tépte, de nem került elé. Herbéra leányom, mint már mondtam, elvitte a barátnéjához azt a papírt, amire írt az unokám. Az pedig nagyon okosan kezdte nezegetni. Mivel fontosnak tartotta a gyerek sorsát, ezért leányomat másnapra rendelte vissza, hogy eligazítsa a bajba. Másnap reggelén pedig elmondta, hogy a leánya kézírása mit es rejt jelleméből. Ez a jellemizé pontoson nem tudom mit es jelent, de üsse kő. A leányom elárulta a lényeget, hogy ebből a barátnéja elég szépen ki tudja hámozni, métt es viselkedik ilyen furcsán a drága unokám. Elé es adta szétszedve s osztályozva, amit gondolt róla. Aszonta, hogy az írásba’ az unokám egész természetét megtudja látni benne, s azt es, hogy mire lehet számítani, ha a helyzet egy cseppet se javul. Ki es derült, hogy nagyon nyugtalan személy, amit úgy mondott a lányom, hogy valami lala bilis (labilis). Szerencsére a lalala éneklésről és a biliről megmaradt a fejembe’. Azt es mondta az írós fehérnép, hogy görcsös, és szenved szegényke. Ezt én es láttam, de biztos a nem elég, met nincs megállapítva orvosilag! Az írás a leányom barátnéja szerint teljesen kimutatta baját. Akadozott az írása, e mán szétszórtságra vallott. A nyújtott betűk es, úgy hirtelenjében, rosszat jelentenek. Valami elfojtott vagy megfojtott vágyakról beszéltek, a raksúly tudja (fene tudja), melyik a jobb. Aztán addig mentek a dologgal, hogy béfektették a kórházba, hogy elméjében pihenje ki magát. A piszi, ö pszihi, na nem tudom kimondani, a protézisem se engedi, s osztán ezek az új szavak teljesen elirányítanak az igazi fogalomtól. Na térjek vissza, oda az elmésekhez rakták bé. Ott kapott annyi nyugtatót, hogy amikor megláttam, aszittem, hogy nem es az én unokám. Osztán amikor már helyre kezdett jövögetni, egyik nap külön béhívatták a doktor rendelőjébe. Szegényke teljesen le volt már csendesedve. Még fődhöz vágni se volt kedve saját magát. Csak ott ült a széken, s hallgatott. Ott volt a leányom es. Elévették az irományát, és megkérdezték, hogy ő írta-e. Mondta, hogy igen. Megkérték, hogy írjon egy cseppet még valamit. Írt, de olyan szép gyöngybetűkvel, hogy a csudájára lehetett járni. Mondták es ott neki, hogy mán kezd helyrejönni, vagyes jó úton halad. Ő pedig mondta, hogy azelőtt azért írta így azt a levelet olyan szaggatottan met a pixe (golyóstolla) nem akart írni, kezdett kifogyni, s azért dőtötte meg, háha úgy fog írni, s azétt nyújtotta meg, met megütötte a kezit, s nem tudta rendesen megfogni a pixet. Volt es hirtelen nagy csudálkozás. De még mindig ott volt, hogy mét es vágja fődhöz magát. A válasz az volt, hogy a barátnéja es így csinálta, ha valamit szüleinél el akart érni. Nem es tudom, kinek lehet megköszönni, hogy az unokámot normálisnak mondták ott helybe’, de csak másik nap tudták kiengedni, met mán elmentek, akik a papírokkal dolgoztak. Csak használt a kezelés, s az egész gyógyítás nekije, met azóta meg se próbálja magát fődhöz teremteni. Most mán én es boldog nagymama lehetek...

Varvara nénétek

Lejegyezte 2011-be’: Fenyőszegi B. Levente

Varvara néni próbálja érteni...

Varvarát  lerajzolta fijatalon egy nem dógos ember. Olyan művészféle...

Kicsi szentjánosbogárkáim, ami most elfolyik a zünnepelésekben, próbálom értegetni, de valahogy mégse’ megy. Pedig én, Assó és Feeső-falvi Berrengi Mári Varvara se vagyok egy ma született báránka, s nem eppeg most szalajsztottak le a falvédőről!

A zunokáimtól örökkétig kapok aranyoska meghívót, hogy ott ne, szerepelnek egyet az iskolába, óvodába, vagy a kurtujba’ (kultúrházba’). Az Isten meg es verne, ha aszt találnám mondani, hogy nem szeretem az unokáimot, de hogy mindenre elmenjek, amire elhínnak, még belőlem es legalább három kéne. Pedig a zuram aszondta, hogy egy darab es sok belőled Varvara!

Óvodai készülődés a műsorra... Ebbe a zévezredbe'

Most figyeljetek ide, a kicsike unokám kicsengetőzött mán az óvodából! Emlékszem, amikor mondta, hogy kicsengetőzni fog, aszittem Csillag tehenünk csengőjét akarja megvetni, hadd csengjen kifelé, s erre kiderült, hogy nem. Az óvoda ej be, hogy kinőtte magátt néhány esztendő alatt. Elképzelhetitek, mikor ennek a csudájára jártam. Pont úgy végezett az unokám, mind régebbecske a doktorok! Hatalmatos oriási nagy felhajtással!!! Nincs egy pix, ami leírja, hogy mi es volt ott! Eppeg a piros szőnyegecske nem kellett elébük, amin végigkeckeriálnának (végigvonulnának). Nohát, azt végignézni, oda es kellett egy kőkemén türelmesség. Az egyik gyerek ordibált, a másik hergelődzött, a harmadik mán bérekedt, s a többi mittudomén mi a ráksúlyt csinált. Becsület Úristenemre mondom, hogy jobban ki tudott készíteni, minha a kertbe’ csak gyomláltam volna egy hétig reggtől-estig. Pedig ott az ünnepségen nem csináltam semmit, csak ültem. De mondhatom, az biza eccer vad volt!

Ez még a jobbik része, amit szemügyre vehettem amottan. Asztán jött a híres műsor. Hol láttam valamicskét belőle, hol pedig nem. Olyan sűrűség lett körülöttem, mint a megdeggedt fuszulykafőzelék. A belemet se kímélték. Rendesen nyomták szét a többi hézatartozók, met kellett filmet, sö fényképet csinyálni a nagy pillanatokról. Arról, hogy miként ügyeskednek a szeretett kócerájos, felnőttes bubájuk. Addig keccingetnek, hogy szinte véget vettek az életemnek. Há’ hogy es mondgyam, az vala a legeslegjobb a műsorba’, amikor véget ért. Úgy csepegett rólam az izzadtság, minha esni akarna... S méges örömöztem, met mán sejtettem, hogy hamaroson ki lehet menni a teremből! Ezért es tapsoltam véresre a kezemet, met tudtam, azután jöhetett a jó friss szabad levegőcskevétel.

Iskolai műsoros. Filmejznek es!

Na, kedveskéim, ez csak az óvoda volt, de másikokba es el kellett mennyek, ahol van unoka ugyebár. Az iskolákra gondoltam a kontyom alatti eszes fejemvel! Van ott es ünnepség több szekérderéknyivel... Az egészet nem akarom most reátok hányni, de mondjuk a hetedikes Bertuska iskolavégzési műsorát méges megemlíteném. Hát biza ott es van haddelhadd, met két és fél, vaj (vagy) három óra alatt a hátom, a karom, a lábam úgy elzsibbadt, hogy ember legyen a talpán, aki csak még egyszer es egyenesen fel tud állni. A híres műsor után úgy mentem ki, mind egy göcsörtös görcs rángatta kók szerelék, s ráadásul a seggemre kelés nőve’, s kiújult az aranyerem es.

Nagy műsor utáni fényképeződés még a múlt évezredbe' Gyimesi pillanat.

A hatalmatos kicsengetőzésektől, attól az érettségis menetektől még jobban rettegek, met oda muszáj elmenni. Ha nem teszem meg, akkor irtó nagy szégyen. Ott rendesen mutogatnak engem es, mind egy cirkuszi majmot. A zuramnak, mindegy, met a többi ünneplő férfiakkal még az ünnepség alatt bétérnek néhány kupicára egy közeli bodegába, vagy ahol vízen és szukkon kíjjel van mit meginni. A nagy rokonsági csudának számító ünnepségen pedig úgy le szokta inni magát, hogy a végén lődörögni es alig tud. De aszt mondjuk nem es bánom, mert amíg csak félhúsba van addig ordítva mecsereg a többi férfi rokonnyal együtt, s ilyenkor mán hallgat, mind szar a fűbe’. Közbe az es megesett, hogy okádásával újrafestette hazafelé az utca kövezetit, de legalább csend van utána. Me férfiasság!

Ünnepi kihergelődzés nem es olyan rég.

S az ünnepségek után a szülők, de a tiszteletüket tevők es mindig aszongyák: hej be jó volt, még akkor es ha a szemük egy hétig ki van meredve a fáradságtól, minha nagy dolgukot akarnák végejzni ott, finomkodva mondva, ahova a király es gyalog jár. 

 A lakodalmakról jobb, ha egy szót se szólók… Méges zavar, hogy köccsön köccsönt érve ágálunk, s egy vékony hopp után osztán egy vastag kopp jön!!! Ezért, ha lehet, s esetleg nagy kedvesen nem erőszakoskodnak, hogy mennyek el a hoppárra, akkor én inkább otthon maradok.

Varvara nénétek gondolatait lejegyezte Fenyőszegi B. Levente

Bogaras Katicabogárka

Hetyke Katica világa

Egyszer csak egy eléggé bogaras katicabogárka elindult egyet bónyászódni a környékre. Há’ hogyne! Muszáj megnezni, hogy es mint a helyzet másutt. Hamaroson észrevette, hogy helyzet az van eppeg elég, ha kell, még több es.

Előbbször es a szemetekre vetem, ez a katica eléggé büszke típus vala. Ezétt egy cseppet bogaras es. Szünni nem akaróan hetykén kihúzta magát. Saz irigykedő bogárvilág azt beszélte, hogy úgy ágált a pettyeivel, mint Szaros Pista nevenapján. Most es, ahogy kólicált bolond felé, virágokot szagolgatva, sziromdörzsit alkalmazva nem veszítette el gőgjét, minden mozdulata közbe’ hatszögbe rittyentette ki magát! Met a látszat, ej be fontos es! Előbbször repkedve harmatcseppecskében nezegette magát, amelyik egy szép hosszú fűszálon függött a reggeli zivatar óta. 

Na, így fenséges gőgicskével burongérozva repdesett, ameddig a szeme világa tartott, mígnem egy kisfiúcskához ért. Az eppeg erdei epret majszolt, s azt hitte, hogy a katica is szamóca, majdnem megette. Szerencsére ott volt az a kisleányka, akivel szokott kókulni a házukhoz közeli mezőn. Az a rét nem vala messzire az erdőtől se... A’ biza tündérecske kis hangján leintette a beles kódorgó társát, hogy az nem finom. Azétt méges jó volna annyit tudni, hogy az epernek nincsenek fekete pettyei, s főleg nem hét, sööö, ilyen nagy. 

A bogaras Hetyke Katica

Hősünk, becsületes nevin Hetyke Katica miközbe’ úgy érezte, vége a veszélynek, erre fel Herrencs Feri, mert így hítták, buszuból szét akarta nyomni. Szerencsére Merengőcske Gizike, met őt meg így hítták, nem engedte. Há’ egy hajszálon függött, hogy meg nem dögölött. Majdnem katicalekvár lett belőle. Biza ilyenkor milyen kapóra jön egy csepp jósszándékúság...

Herrencs Feri átadta Merengőcske Gizikének a katicát. Hetyke Katica most bezzeg nem bogaraskodott, hálából nem kóválygott el a keziről. Gizike egyet gondolt, s kettő lett belőle. Hátravette magát a virágos fűbe. Hetyke Katicát irtó óvatoson reatette a ruhácskájára. A katica a ruhácska nagy pirosságába’, hogy ő is látszódjék, inkább az egyik fehér babocskát választotta. Feri felherrent, hogy most minek kell kilepcsenni a fűbe, de azétt mán dőlt ő es. Ahogy hanyatt vágta magát, nem figyelt, szépen belérittyentette a fejit a közeli vastag faágba. Úgy kezdett jajveszékelni, mint valami riasztó. Gizikénél volt ragtapasz, mert ő tudja, mi kell, ha netán megsérülne... Ügyesen megtisztította a kobakját, s azután leragasztotta. Ezután persze Feri es lenyugodott. Amikor egy hőscincér a pockára erejszkedett, akkor mán annyira renbe’ volt, mint a frissen esszeállt aludtej. Teljes béke lepte el. Még herregni se volt kedve!

Hetyke Katica mán nem vala annyira hányaveti, kérkedő. Rendesen ledöbbent azon, hogy Gizike a folyton morgolódós Ferinek segített. Nem beszélve még neki es, de mekkorát! Hatalmasot, met még mindig egybe’ van. Az élet pedig egy nagy kincs, met ha nincs, akkor mi van? Hirtelen belégörcsölt a tény. Aztán elábrándozott azon, hogy milyen jó segíteni másokon.

Hetyke Katica nem eppeg erről volt híres. Nem es akadt egy csepp ideje se a sok figyeljetek mán rám mennyire gyönyörű és cuki vagyok programjai után. Ugyanis ki kellett pihenje az önmaga fennhéjazásából népszerűsítésre szánt üdejét. Mondjuk egyszer két katicatársát verte le véletlenül egy csutakról. Nem azé’, csakhogy jobban látszódjék. Egyszer csupa meglepetésszerűen lelépte egy szúnyog szárnyát. Máskor hétpettyes szárnyait igazítva önkéntelen megfejelve, majdnem beléfojtott egy tócsácskába egy azt se tudja, milyen bogarat. Nó’, de elhessegtette eme szívfacsaró gondolatokot és a szebb jövő felé nezett. Megfogadta, hogy eztán másképp csinálja!

Amíg így elméskedett Hetyke Katica, melléje repült a Feri hasán egyfelé bámuló Hőscincér Elemér. Hetyke Katica annyira erőlködött a jóságra váltástól, hogy a sok megfeszültségtől majdnem sérvet kapott. Mit mondjak, nehezen, de méges sikerült. Mosolygott, s egyet pacsiztak, s dumálni kezdtek. Katica esendőségét es szóba hozta. Hőscincér Elemér azt gondolta magába’, hogy ez a katica mégse egy reménytelen alak. Hetyke Katica beszélt arról nekije, például egy cseppet béijed attól, ha cinkék vagy más madarak repkednek felette, vagy békák brekegnek a közelibe, de nem nezi jó szemmel a gyíkféle uraságokot se. A hőscincér együgyűsége miatt nem vette szívre. Megértően bólogatott, mintha értené. Mivel kezdtek elzsibbadni a szárnyai, hallgatás helyett inkább egy kör repkedésre hítta.

Gizike nagyon élvezte a két bogár halk burrogását. Ezétt Feri egy cseppet felhercsent, de amikor körözés előtt a két bogárka a pocakjára szállt, elmúlt a mérge. Kisimultak a ráncai. Újra bubás lett. Aztán a két bogárka tovább repüle.

Hetyke Katica a közelbe’ leszállt az egyik kiválasztott sziromtenger-szigetecskére, s új pajtásával virágport és nektárt zabáltak. Hőscincérünk úgy jóllakott, mint a duda. Hetyke Katica vigyázott a vonalaira, ő csak odaügyelve ellegetett.

Feri és Gizike hazafelé készülnek

 Aztán visszarepültek a heppeszkedő Feri és a Pihenő Gizike mellé. Gizike ragyogott a boldogságtól. Szinte el se hitte, hogy ezek a kambacsolásból visszakanyarodtak hézik. Gizike a napocska erejszkedéséből, s a hosszú árnyékokból észrevette, hogy ott van az ideje hazamenni. Tájt intett a két frissen megismert kedvencének. Feri es intett, s valahogy csudák csudájára elhagyta a bolondinges szokását, megfogta Gizike kezit, s úgy eregeltek hazafelé. Gizike közbe’ katicás és cincéres dalokot énekelgetett.

Hetyke Katica ott helybe esszecsudálkozta magát. Hőscincér Elemér uraságnak teljesen természetes volt. Sőt gavallér módjára hazakísérte a hétpettyest. Katica repdességében feredezett a napfényben. Piroslott, mint az eper. Közbe’ egyet-egyet vigyorgott az új barátjára. Menet közben még egyet hajkurászták es egymást, de aztán a hőscincér megfogta a kezecskéjit, s boldogon repdestek tovább a naplementébe. 

Hetyke Katica és Hőscincér Elemér 

Másnap aliges tért magához Hetyke Katicácska a hét bámulatba ejtő pettyecskéivel. Olyan maszuta formán ébredt fel. Nó, de eszibe jutott a tegnap. Még magától es meglepődött, met mán nem volt annyira bogaras, ahogy szokott lenni. Nem zavarta szinte semmi. Azétt a szinte ott volt. Há’ így es nagy haladás. Mindenképp kicsípte magát, hogy lássák ej be jól néz ki, de nem bőcsködözött. Alább vett a hülyeségből. Sőt látta, hogy leveleket cipelnek társai, segített nekik. A kancsi katicának mutatta az irányt ,merre es repüljön. Szó, ami szó, úgy beléjött a segítkezésbe, hogy észre se vette, hogy nem evett. Hőscincér Elemér egyszer csak valahonnét elékerült. Ej, be boldog lett a Hetyke Katica. Most kezdte érteni Gizikét. Milyen jó es, amikor számíthat valakire. Avval elröppentek ebédelni. 

Ahogy teltek a napok, Hetyke Katicát megfertőzte a segítőség. A többi hétpettyes, ahogy régen elnevezték volt Hetyke Katicának, úgy bévezető nélkül megváltoztatták a nevit Helyes Katicára. Ezt követve valósággal égett a keze alatt a munka. Nemcsak segített, hanem komoly baráti társaságot gyűjtött maga köré. Olyan katicává vált, ahol nem a morgolódás s a bogaras észjárás volt a fontos, hanem a jókedv, barátságosság és a kedvesség. És valóban számíthattak rea. S ami mindennél fontosabb, észrevette, hogy együtt még a kókoskodás es sokkal mulatságosabb.

Fenyőszegi Borbé Levente

2026 május dereka

A bagoly

A BAGOLY

Egyszer volt, hol nem volt, de azért nekünk méges csak volt egy kicsi legényke. Még nevet se kell duvasztani neki, met ilyen fajtából bizonyára több es akad szerte a nagyvilágban. Ha nem akarok túlozni, akkor es egy szekérderéknyi kijő belőlik. Desanyja és desapja es csendes iparosok voltak. Nem osztottak, s nem es szoroztak. Inkább kivintak és esszeadtak. Viszont a legényke apja felőli nagyanyjáról azt pletykálták, hogy elég hamis teremtésféle. Na, az a tekeres észjárású nagymama pont a falu végin lakott. Folyton ügyködött valamin. Meg es gyanúsították, hogy az biza egy boszorkány… Hiába, az emberek kíváncsisága irtó nagy, főleg, ha valami szerfelett titokzatosnak tudható bé. Mondjuk volt es valamicske okuk reja, met nem eppeg szívesen fogadott vendégeket, s mindig bézárta a kaput. Kivételt képezett a kicsi unokája, a hősünk. Őt mindig béeresztette. Valahogy mindig megérezte, ha arra felé kambacsolt. Véle irtó jól eltudtak beszélgetni akármiről. Mint tudjuk az akármibe, azé sok minden beléfér.

Hogyesmondjam, az emberpalánta szépecskén cseperedett felfelé. Egy szép tavaszi napon a legényke, amikor a nagyanyját hagyta pihenni, kiment a rétre, hogy sóskát szedjen a többi gyereknek. Azért es indult bé annyira, met éppen a többi gyerekcimborái zöldség-üzletesdit játszódtak. Oda pedig rendesen kell a márfa (az áru). Persze, hogy kell egy ilyen ánkósághoz (kóksághoz).

Amint meggörnyedten kezdte szedni a sóskát hát nem-e, hogy arra fele repül sepregetésre használt járművével egy banya és nagy hirtelenséggel felkapja maga mellé. Me kicsi barátocskám! Immár ijedtében volt mit burongérozzon a hasa. A seprű egyre magasabbra emelkedett, s tegyed! Nem volt mit tenni, belé kellett kapaszkodjon a banya nyúlós testyébe. Mivel egy cseppecskét személt a nagyanyjához, abba az irdatlan nagy sebességbe lassacskán az ingyenes telibekapott erős fuvallat alatt elszállt a félelme.

VISZI A BANYA A LEGÉNYKÉT

A banya csak vitte-vitte a foglyát jó messzire, talán a világ végire… Mán azt se’ tudta hol es jártak. Közbe pedig igen. Az emberpalánta néha-néha elkókadt, ahogy haladtak át a csudaerdők és mezők felett. Mintha nem es a megszokott földet látta volna. A falukot meg városkákot aliges pillanthatta meg ott fenn a pihe-puha felhők között. Mán mindegy es volt neki, csak valahogy érjenek fődet, met elege volt a sok repülésből. Ráadásul az alfele es nagyon kezdett fájni. A legénykének a végérhetetlen úttól kitekeredett a nyaka, el erőtlenedett teljesen, s az se tudta, hogy él-e vagy hal-e.

Amikor a fiúcska mán azt hitte mindennek vége, jött a meglepetés. Ugyanolyan hirtelenséggel, ahogy felkapta a gyereket ez a rosszféle banya, úgy húztak be a seprűnyélen egy nagy, tágas barlangba. Ott egy bagoly fogadta őköt.

A banya se szó, se beszéd, megkötözte a kisfiút, s egyet ledőlt megpihentetni a hátát. Le es kellett dőljön, met veszettül hosszú volt az út. A banyának pihenés közben végig az járt a fejében, milyen finom ropogós gyereksült lesz a legénykéből, mikor nekifog elkészíteni. Nem szerette a fiatalokot nagyon fűszeresen, met akkor kevésbé őrződik meg a finom zsenge gyerekhús ízük. Úgy beleélte magát az ebédje ábrándozásába, hogy mán szinte érezte az illatát. Ami meg nem annyira poronyós husika a gyereken, úgy gondolta, hogy megfőzi vacsorára, istenien megfűszerezve. Addig elmélkedett, merengett magába’, míg bele nem aludt. Horkolt es, mint egy gőzmozdony.

A bagoly, ahogy ezt meglátta, rögtön a legénykéhez lépett. A fiúcska állkapcája majdnem leszakadt, mikor beszélni hallotta a baglyot. A madár rögtön helyretette. Elmondta, hogy ő szeret boszorkák kedvenc állata lenni, de szolgája, vagy még rosszabb rabja azé’ mégse’. Csőrös beszédjéből hamar kiderült, hogy ő inkább az utóbbi. A tollas csuda úgy döntött, elengedi a gyereket. Abba’ persze megegyeztek, ha a bibircsókos orrú, büdös leheletű istenverése felébred, akkor aszongya, hogy a legényke elszökött. Ő meg tetetni fogja magát, mintha aludt volna. A bagoly, mikor a banya még mélyebben szörtyögött, kioldozta a kisfiút és megmutatta az utat hazafelé. Igaz, hogy jó messzire volt otthonától, de gondolta magába’ egyszer csak hazatér, ha nem tér le az ösvenyről. Ki tudja, még az erdei úton kaphat szekeret, talicskát, s mittudoménmit, amelyikkel gyorsabban hazakerekezhet.

A gyerek indulás előtt a bagolytól kapott egy teblétát (pirulát), s avval egy évre jól lakott. Na jó na, nem egy esztendőre, de jó pár napra csak igen! Legényke létére irtó hálás volt az ajándéknak, illendően elköszönt jótevőjétől, s avval se több szó se beszéd, tegyed hazafelé! A bagoly még az erdei állatokkal es kokettált. Ezért segítettek a legénykének, hogy a banya ne érezze olyan veszettül a fiúszagot. Inkább helytte, hadd érezzen mindenféle állatszagot..

A BANYA HÁZA

A bagoly, amikor úgy érezte, hogy minden rendbe’, mind aki jól végezte dolgát, a helyére totyogott, s ott szunyókált egyfelé. A banya az időjárástól-e, vagy a reumája szaggatásától-e, de meglehetősen későre nyitotta ki a szemit. Előbbször laposokot pillantgatott, mint béka a csihány között. Mikor észrevette, hogy a gyerek nincs ott, rendesen kiguvadt a szeme. Nagyon idegesnek látszott. Elé es vette a baglyot, de az mán mesteri szinten tudta tettetni magát. El es csőrözte neki, hogy biza ő semmit se látott. Fel szokott ébredni a zajra, de zaj se volt. A bagoly olyan unalmatossággal adta elé, hogy a banya elhitte. A banya nem volt mit tegyen, a tettek mezejire lépett. Felpattant a seprűjére és usgyí, neki vesd el magad, tegyed a gyerek után, csak nem tudta, hogy merre. Még utoljára, burongérozás előtt a bagolytól kért tanácsot, hogy vajon merre kambacsolhatottt a fiú, de a bagoly szemes és füles volt, egyfolytában rossz irányba térítette.

A banya megelégelte a felesleges beszédet, s elindult a szebb jövő felé. Az orra úgy járt, mint a szorgos embereknek a kezei. Helyenként felfedezte a kis emberizink szagát. Nagyon dühös volt, hogy megszökött az ebédje. Gondolta, ha megtalálja, szó nélkül szétmarcangolja. Burungérozott es az erdő felett. Néhányszor rossz irányba tért, de aztán csak elkapta az igazi útvonalat. Le es szállt a seprűjéről, hogy körbe szimatolásszon, s nem-e, hogy megérezte az átokfajzat, milyen irányba es tekerje tovább. A bagoly csele, sajnos nem sokat segített a legénykén, met a banyának a sok hirtelenkedéstől teljesen kidugult a bibircsókos orra, s veszettül kezdte érezni a gyerekszagot. Újra felpattant seprűjére, most mán nyeregbe érezte magát, s bévezető nélkül felvette a lehetetlen sebességet. Annyira gyorsan repült, hogy már ő sem látott tisztán. A nagy sebességtől könnyezni kezdett a szeme, s nem vélte felfedezni mi es van előtte. Csúful nekidurrant az egy sziklának. Pedig az orra jól vezette, met közel volt mán a célhoz. Kábé, száz méterre lehetett a kisfiútól. Sajnos ő boszorkányságának a a sziklacsókja borzalmas keményre sikeredett, s az agyveleje ott a szent helybe’ kiloccsant. Ezétt nem szabad sietni a célunk élérése érdekiben.

Hogy szavamot teljesen össze ne bogozzam, a bagoly se maradt a helyin, met nagy izgalmába’ követni kezdte a gazdáját. A bagoly teleszkóp szemeivel nézte végig a végzetes eseményt. Mikor meglátta mi lett gazdájával, kezdett huhogva sírni. Nem bagolykönnyeket, egyenes krokodilkönnyeket hullajtott, azokból es a jó nagyokot. Ráadásul szegényke teljesen kétségbeesett, hogy most mi lesz vele egyedül, biztosan minden bizonnyal tönkremegy. Met annak idejin kisbagolykát kiesve egy fészekből lelt rea a banya, s vitte haza magához. Nem mondható, hogy rendes volt héza, de megszokta őt. Úgy bánatoson a legényke után eredt, hogy elpanaszolja neki szívfacsargató bánatát.

Szerencsére ő tudta merre felé es menetelt a legényke. Ha nem es olyan gyorsan, de repülve, több utat megtéve, utolérte a legénykét. A bagoly elpanaszolta hogy es mint a helyzet. A legénykét nagyon szíven ütötte a dolog. Annyira, hogy elhatározta a tettek mezejére lép. Előbbször es megvigasztalta az éjjeli tollast, sőt hősiesen felajánlotta, hogy ő kerít neki valakit.

A nagy összeborulás után elmentek a baleset helyszínére. A seprűnek még kutya baja se volt. A boszorkány testye eltűne, helyette boszorkányfüvek csapták fel a fejiket. Mán szépen nődögéltek. Szinte szemmel es lehetett látni. Hogy milyen fajták az még személés szerint sem lehetett kibogozni. Aztán sokat mégse’ tátották a szájikot, met még egy galamb bérepült volna. A legényke kézbe vette a seprűt, s haladtak előre az ösvenyen. Azé a biztonság kedviért még egyszer visszafordultak, s a banya hűlt helyét se találták. Olyan érzést keltett bennik, mintha elpárolgott volna. Furcsa érzet ez a kámfor sosem sohasem lett volna állapot, de mind tudjuk van ilyen. Hihetetlen és méges igaz, ha valaki mán nincs köztünk. Ha rossz volt azétt, ha jó meg azétt.

Imigyen eregelt a legényke hazafelé, imitt-amott megállva finom tavaszi csiperke és szegfűgombát kóstolgatott, epret evett, fenyőrügyet, s erdei madársóskát csipegetett. A kristálytiszta patak vize pedig csillapította a szomját, de az étvágya megmaradt, ezétt es egyre éhesebb lett. Akármit megevett volna. A bagoly mondta es, hogy őtet inkább ne.

Mán egy hete mind ment a legényke, s felette repkedett a bagoly, mikor egyszeriben csak ismerős helyre érkezett. Arra a sóskamezőre, ahonnan a banya elrabolta. Erősen megörvendett neki. Gondolta, hogy a nagymamájához tér bé előbbször, met az vala közelebb. A nagymama kertkapuja tágra ki volt nyitva. Boldogságába’ majdnem szétrepedt, mikor szeme sarkából megpillantotta a kedvenc unokáját. Nagy volt az öröm. Még meghatódottságukba’ bürümkéltek es egyet. Aszitték sose fog elékerülni. Sírás ide vagy oda, de muszáj volt szépecskén megnyugudni, met valamit valamit a bagollyal es kellett kezdeni. Nagy tanakodásba kezdtek. A beszélgetéskor derült ki, hogy a varázserdőbe járt a legényke. A nagymama már höhööö, olyan rég vágyik oda. A legényke aszondta előbbször hazahúzza a belit, s utána majd beszélnek róla.

Nem es kell mondjam mekkora örömroham tört rea a legényke szüleire, amikor észrevették egy szál hites fiúcskájukot. Gyorsan beszélgettek es mindenről. Megetették istenesen, meg a baglyot es, úgyhogy mindkettőjüknek félreállt a hasik. Az anyukája elmondta, hogy a nagymamája mire es készül. A legényke egyből beléegyezett.

A LEGÉNYKE NAGYMAMÁJA

Másnap mikor a legényke átbattyogott a nagymamájához. A baglyot átadta a morgolódós nagymamájának seprűvel együtt. A fáintos öreganya boldogságában agyoncsókolgatta unokáját. A bagoly se tudta, hogy mi es lesz véle. Huhogva repdesett körbe-kereken ujjongva. Jókedvében szinte fődhöz vágta magát. Azé’ mégse tette, met erős lett volna neki a főd.

Ejsze még egy hetecskét, ha otthon maradt a nagyanyja. Vagyes mem es időzött túl sokat, s tegyed a varázserdőbéli barlanghoz baglyostul. Mivel benne nem volt meg a gonoszság, pont azétt egyáltalán nem pápált gyerekeket. Banya üsmerősei es inkább a kígyókat, békákat kedvelték. Jó boszorkaként legtöbbször növényeket és azok gyökereit katyfalta essze. Mondjuk azétt a gombákot szerette, közbe-közbe bé-bébolondult tőlik. El es nevezték hetedhéthatáron es túl, a helyit Jó Boszorka Laknak. A bagoly es nagyon megvolt elégedve új gazdájával, elsősorban azétt, met ez nem evett gyerekeket.

Azóta, hogy ez megesett már sok idő eltelt. A legényke felnőtt, s béköltőzött a nagyannyja házaba, amit előbbször hatszögbe kirittyentett. Mán felesége es lett. Eppeg várják az első gyereküköt. A hajdani legényke férfi képibe es mindig elmegy a nagymamáját meglátogatni. Ha véletlen nincs annyi üdeje a látogatáshoz a bagoly, mint egy jó galamb háztól-házig repül. Felvállalta a postás szerepet.

Még azt elárulom, hogy a baglyot azóta es szereti mindenki, met csendességet hozott a környékre. Szerencse bagolynak nevezték el, mondjuk nem es csuda, s ezek az emberek úgy vigyáztak reja, mint a szemik fényire.

Itt a vége fuss el véle

A 80-as évekbéli felújított meskete

Fenyőszegi Borbé Levente

A drámaíró szimbolikus halála

 Szimbolista dráma három szimbolikus felvonásban.

SZEREPLŐK:

1. Mutui Guţu elvtárs, a hazafias drámaíró

2. Georgescu elvtárs, Mutui Guţu elvtárs barátja és pártfogója

3. Georgescu elvtárs fia

4. Aurica Dinamo elvtársnő, Mutui Guţu elvtárs szimbolikus szeretője, azaz hősi kedvese.

A cselekmény a második világháború kellős közepén zajlik, pontosan 1942 késő őszén.

A történet maga a horthysta rendszerben hullámzóan háborgó, hitlerista szimbólumokkal burkolt tragikum.

A szocializmus gyerekei: Mutui Guţu elvtárs és Aurica Dinamo elvtársnő
 

I FELVONÁS

SZÍN: Egy szín, azaz fásszín. Benne, egy farakás tetején Mutui Guţu elvtárs szimbolista drámát ír az igazságtalanságról. A dráma főszereplőjeként kedvesét Aurica Dinamo elvtársnőt nevezi meg. Kedvese tudva a dologról, de amúgy is jóságos, szimbolikusan mosolyog, hol neki, hol maga elé egy farakáson.

Mutui Guţu elvtárs - Ah, megírom életem legcsodálatosabb drámáját. Messzi kommunista földeken fogják dicsérni kitűnő művemet. Na persze, visszafogottan fognak áradozni, hiszen egy kommunista nem sajátítja ki a boldogságot. Együtt örvendezik a szabadság jegyében a többiekkel!

Aurica Dinamo elvtársnő - Rossz előérzetem van elszánt, nagy tettekre kész drágám. Meggyőződésem, hogy ezt a háborút nem élem túl. Valami azt súgja, valamilyen módon, hogy eme jövőbeli esemény súlyos helyzetet vontat maga után.

Mutui Guţu elvtárs - Miért? Mi ellenállunk! Előttünk a dicsőséges eljövendő! Mi kell ennél több? Talán lekváros kenyér? Az is fog lenni rogyásig!

Aurica Dinamo elvtársnő - Ha meghalok emlékezni fogsz rám?

Mutui Guţu elvtárs - Igyekszem emelt fővel megtenni!

Aurica Dinamo elvtársnő – Hiszek benned, mint a rapid vonat, ami egyszer csak eléri az állomást, a cselszövők mérgére.

Ahogy ezeket a szavakat hősiesen kiejtette száján, lecsúszott a farakásról, a farakás meg ráborult. Rögtön, halaszthatatlanul szörnyethalt.

Mutui Guţu elvtárs - Jaj, Aurica, meghaltál. Meghaltál, de szellemed, ártatlan buba orcád tovább él majd művemben. Száll majd a fönséges és határozott harcias gondolataid, szeretni való szabadságos elmélkedéseid olvasás közben, Ibériától Kamcsatkáig, s talán tovább is! Ahhh, az a fontos, hogy nem a mocsok hitleristák, vagy annál gazfickóbb horthysták kezében haltál meg.

Mutui Guţu elvtárs magához szorítja kedvesének elhalványult testyét és rőköl.

II FELVONÁS

A színen síri csendben kisírta magát Mutui Guţu elvtárs. Majd az orrát is kifújta a sarló és kalapács díszes zsebkendőjével, amit Aurica Dinamo elvtársnő saját kezével hímzett meg. Fájdalmát magasabb szintre akarta emelni. Ezért úgy döntött elordítsa magát. Meg is tette, a szundikáló közönség szomorúságára. Aztán felállította a már össze eszkábált emlékoszlopot kedvesének. Távolról is jól kivehetőnek tetszett Aurica Dinamo hősnő neve. A fájdalom nagyobbika az vala, hogy mégis Hitlerista szimbólum alatt kellett meghalljon szegény pára. Íme a bujdosás kegyetlensége... Neve alatt egy kis aranyos megható versikét írt rá a mester: “Oh te halál mily kegyetlen valál!”.

Mutui Guţu elvtárs rőköl tovább a leomlott farakás fájának egyikén, miközben betoppan Goergescu elvtárs a legjobb barátja és annak beton szilárd fia.

Georgescu elvtárs - Jaj kedves hazafias barátom, menekülnöd kell, mert jönnek a horthysták!

Mutui Guţu elvtárs - Ne megyek sehova, erről nem nyitok vitát! Ééén született hős vagyok!

Georgescu elvtárs – Hidd el most menned kell, nélküled hogyan építsük fel akkor a hazát?

Mutui Guţu elvtárs – Hősökre, példaképekre is szükség van, vagy mi, hanem béfognak maguk mellé ezek a gonosz imperialisták!

Georgescu elvtárs fia – Jaj, kedves kommunista drámaíró, élő hősökre nagyobb szükség van. Fel kell építeni azt a sok füstölgő gyárat, s blokkot! Valaki le kell döntse az egyenlőtlenség hajdani kastélyait, kúriáit!

- Georgescu elvtárs fia az apjához - Apám akkor legalább mi menjünk.

Georgescu elvtárs - Te ne makacskodj Mutui Guţu elvtárs! Igyekezni kell, mert a horthysták már itt vannak a faluba, itt vagyok én is a fiammal faluba, te is itt vagy a faluba, és a halott kedvesed is itt van a faluba, de itt vannak a falubeliek, azok kutyái is. A többi állatot sajnos felfalták, már macskánk sincs.

Mutui Guţu elvtárs - Meglássátok ezek a semmiháziak mennyire megrettennek majd ettől a sírfelirattól!

- Rámutatott tákolmányára, ami alatt kedvese nyugszik.

Georgescu elvtárs - Ne nagyfejűsködj annyit, egy napra elég egy hőshalott!

Mutui Guţu elvtárs - Nem érdekel! Még az ingemért is! Itt maradok! Megmutatom ki vagyok ezeknek! Mindenképpen csak erre esküszök, hogy ellenük fogok harcolni halálomig!

• Egy ragyogó piros tagsági könyvet húz elő zsebéből.

Georgescu fia a meghatódottságtól sírni kezd.

Aztán hárman sírnak.

Kis idő múlva Georgescu és fia, nagyon sürgősen, rohanva balra el.

III FELVONÁS

Ugyanabban a fásszínben kíméletlenül berontanak a horthysták. Pillanatok alatt szimbolikusan felkoncolják Mutui Guţu elvtársat. Persze sötétben zajlik az akció, néhány fényvillongással, és hősi, de mégis szomorkás hazafias zenei aláfestéssel tarkítva.

Mutui Guţu elvtárs - Jaj! Áh! Uh! Végem!!!

A hortisták - Adj neki! Aszta! Ellenáll te!

ÚTÓIRAT - Egy horthysta tiszt kezébe kerül Mutui Guţu elvtárs remekműve. Szimbolikus gyorsasággal elolvasta és befejezte. Egy pontot rakott a végére.

A függöny szimbolikusan majdnem összezárja magát.

A fásszín ahol Aurica Dinamo elvtársnő hősi életét vesztette

A közönség csendesen sír, majd felemelt fejjel távozik az ajtón át a már épülőben lévő szebb jövő felé. Van aki kint rágyújt, vagy tökmagot vásáról, s aztán társaikkal szimbolikusan eregélnek hazafelé.

                                                                                                                        VÉGE.

1987-es pirkalmányból...

Fenyőszegi B. Levente