Tornácos ház melletti ikrándozásom

     Ahogy meglibbenti a hűvös szél a fák koronáit őszelő havában, úgy pucolnak el Csíkvármegye környékiről az utolsó vándormadarak es. Nincs ínyükre várakozni a hidegre. Asztán, ha lehet, szemünk láttára fagyjanak le a tollaik? Jegesen menni se könnyű, há’ akkor repülni…

Na, ilyen tájba’ gyúccsák bé az iskolákot műfelénk. Nemcsak most, hanem régebbecske es, amikor még mélynövésű, gezdervékony gyerekecske vótam. Alig tőtöttem bé a hat évet, mán szeptemberbe’ mehettem iskolába. Inkább óvodásnak személtem, de az mindegy es vót. A parancs az parancs. Habár óvodába se jártam, úgy vágtam belé az iskolába.

Zsögödi templom és iskola

Addig, amíg bé nem köszöntött a hideg, testvéreimmel gyalog bandukoltuk el azt a hat-hét kilómetret, néha kitérőkkel, az iskoláig s vissza. Ezétt üdejibe’ kellett keljünk, hogy ne késsünk el. Utáltam es rendesen. Főleg az egyenruha sártól való megszabadítását s a cipőpucolást.

Zsögöd az őszi fényben

Há’ mit es mongyak, méges a déli, kora délutáni hazamenetel alatt nem vala annyira friss a levegő, mint reggelente. Biza a hajdani hajnalokba’, akkor néha még a mínusz fokot es megfogtuk, de rendesen. Hazafelé ereszkedve nem hagytuk ki a Nagy Imre galéria előtti bikaborvizet. Abból illogattunk, bökkedeztünk, s avval haladtunk tovább Zsögöd patakáig (Fitód pataka eredetileg). Ott pedig finom körtécskéket, olyan vackorosot csemegésztünk a fődről, minden áldott nap, hétfőtől szombatig. Amíg le ne potyogott az egész. Ej, be finom es vót. A reggeli dér, ha megcsípte, még édesebb íze lett tőle.

A hajdani zsögödi Bikaborvíz helye

Történetem lényege mégse a merengéses, egyfelé tűnődéses múlt, hanem inkább egy igen, még mai napig es elevenen bennem élő váratlan mindennapi-hétköznapi pillanat. Ez a pillantás közbe’ akkor es megesett, mikor a testvéreimmel bóklászódtunk hazafelé, s máskor még gyakrabban, amikor egyedül ügyekeztem a kislakunk irányába’. Ezt persze úgy tudtam megtenni, ha Zsögöd leghosszabb utcáját átszaporázom.

Finom kicsi körték. Egy cseppet távolabb Zsögödtől...

Hogy a történetemet ne gyúrjam pókháló fátyla alá, elébetek szelídítem kristálytisztán. Az egyik tornácos házba’ élt egy igazi székely bácsi. Olyan felkandarított betyáros bajusszal. Mindig kalap volt a fejin. Székely ruhába’ volt felöltözve. Legalábbes imigyen maradt meg az emlékezetembe’. Piros pozsgás arca azt árulta el, hogy nem vette meg a munkát, de a jó bort s a pálinkát se. Huncutul tudott vigyorogni. Mikor a gyerekek a napi tanulás után kiszabadulva az iskolából hazaindulva arrafelé tartottak, akkor a bácsi mán künt állt a tornácon, s jöhetett a jesztegetés. Ha lehetett, külön jesztegetett meg minden egyes gyereket. Ha egy bogba tekerték a kölykök, akkor hangosabb volt a jesztegetés. Az a bizonyos búúúú… Ha egyedül érte a gyereket, főleg a legénykéket, akkor irtó gyorsan sújtott le, s fel sem tudtál ocsúdni belőle. Nagyhirtelenjibe’ bévezető nélkül érintett bennünköt. Össze es ikrándozta (rángatózta) magát a kicsi iskolatáskás emberpalánta.

Mivel jómagam elég gyakran jártam arrafelé, hol csoportoson, hol egyedül, elég sokszor agyon vótam jesztegetve. Olyankor a szívem folyton a torkomba’ dobogott. 

Egy zsögödi tornácos-ház, de nem az ahol a bácsika lakott

Mitől, mitől nem, csak úgy lazán, minha varázslat borította volna el a fejemet, amire a tornácos házhoz értem, elfelejtettem az öreg bácsit. Az pedig könyörtelenül megjesztett, s utána bajsza alól vigyorgott. Amikor fene jól sikerült az ikrándozás, mint egy szikrázó balettes, pörgös mozdulatú előadás, akkor hangoson fel-felkacagott.

Amikor mán nagyobbacska osztályos vótam, s levetettem a suhogó sötétkék füskabátomot, akkor mán komoly terveket szőttem. Ha a tornácos házhoz érek, akkor nagy ívbe’ kikerülöm. Kikerültem, ahányszor csak tudtam. Úgyse’ sült el jól, met ő felkészültebb vót. Olyan ügyesen kicselezett, hogy csak na. Ügyelve ravasz terveimre, egy kicsit hamarébb vagy később hozta reám a nyavalyás jedezős ikrándozást.

Fábján bá, aki személt a jesztgetős bácsira. Mellette az asszonya, Erzsiné

Mondjuk úgy harmadikos korom végire kiment belőlem az jeszgetés utáni frászom, de azétt néha-néha meg tudott lepni. Negyedikbe’ még egyszer-kétszer ügyeskedett. Akkora mán én is vettem a lapot, asztán felkőtöztünk Szeredába. Így mán ritkán látogattam az öreg bácsit. Amikor nagyanyámhoz mentem le gyalog, akkor felpillantva a tornácra néha ott találtam. Mán nem volt annyi jeszgetős ereje, a derűt es láttam eltűnni az arcáról. Betegeskedhetett, de azért alkalmanként fogta a zsigora, met néhanapján odajesztgetett nekem. Vigyorogva néztem fel rea. Ő pedig a tornácon komótoson állva élvezte, hogy csak sikerült a terve, ha még egy cseppet es, megjeszteni.

A tornácos-ház es őszbe csavarta a fejit...

Asztán egy idő után üres maradt a tornác. Sőt a házat es átalakították. Maradt a múlt emlékének lenyomata, ami minden szeptemberbe elém jő’. Főleg, amikor Zsögödferedő felé veszem az irányt. 

A zsögödi iskoláról: https://fenyoszegi.blogspot.com/2021/01/a-zsogodi-iskola.html
 

Fenyőszegi B. Levente