Fenyőszegi úton

Sétaút a nyárutón 

    Életünk során mindig úton vagyunk. 

    Születésünkkor ölünkbe hull az otthon, jó eséllyel a család, a szomszédok és a haza. De hol van az otthonunk, és hová megyünk haza, az már teljesen más mindannyiunk életében. Akár a gondolatot meg is fordíthatnám, és összekuszálhatnám, de minek, mikor igazából úgyis tudjuk, hogy a lelkünk féltett zegzugában pislogva békésen figyel, fényt gyújt, és rendet tesz a hétköznapjaink döntéseinek zűrzavarában.

Fenyőszegi emlékábránd

    A kedvenc utamon sétálva, ahol a fák ágai az egek felé kapaszkodva barátkozóan átölelik egymást, találom meg azt a békét, amelyet bárhová magammal vihetek. 

Hívogat az útacska

     Tarisznyámban elrejtve várakoznak kinyilatkoztatásukra a napsugarak, az eső áztatta bűbáj, az igéző naplemente és az évszakok örökös játéka. Lassan bónyászódva (itt – lődörögve, bóklászva) haladok előre, míg újra meg újra feltöltődöm a vidék szentségével. Templomban érzem magam. Az élet katedrálisában. Itt bújik ki belőlem a kimondhatatlan, s ezért egy csöppet sem röstelkedem. Itt mosódik egybe az otthon és haza, és tisztul ki a ködfelhő borította belső utam folytatása. 

Hajdan még két kőküpüt rejtett a bokros

    A magabiztos lépések során születnek meg a kötetlen kötődések. Szerencsémre láthatom azt, ami igazán kedves számomra, ami több, mint puszta tény. A csodák országa ez, a lelkem forrása, és milyen jó, hogy nap mint nap megélem.

Ahol megáll az idő. Több mint fél évszázada nekem is ilyen labdám volt. A gyerekeimé vala ez a példány. Most már őkelme is túl van a huszadik esztendőn...

   

Ide tartozó linkek:

1. FENYŐSZEGRŐL RÖVIDEN : https://fenyoszegi.blogspot.com/2020/12/fenyoszegrol-roviden.html

2. FENYŐSZEGI ÚT : https://fenyoszegi.blogspot.com/2021/11/fenyoszegi-ut.html

3. Fenyési forrás félhold! : https://fenyoszegi.blogspot.com/2021/07/fenyesi-forras-felhold.html

4. Égígérő vackorfa varázslata : https://fenyoszegi.blogspot.com/2020/12/egigero-vackorfa-varazslata.html

5. Az iskolába járásom nehézkes kezdete : https://fenyoszegi.blogspot.com/2023/10/az-iskolaba-jarasom-nehezkes-kezdete.html

 Fenyőszegi B. Levente

2020 nyara

 

MAGYAR VAGYOK

Leveleit bontogató Egígérő vackorfa 

Kérdések sorozatával és szittya válaszaival lehetne magyarázni székely-magyarságomat. Azonban nekem mégis elég annyi, ha ennek a népnek a nyelvét beszélem, a mostani megőrzött formában. Nem tehetek róla, de szívemben érzem azt a különbséget, amely elválaszt más nemzetektől. A lelkem mélyén lapuló kincset felszínre tudom hozni, mert a népem múltban gyökerező erősségével és a jelenben lévő lehetőségeivel beszél hozzám. Bennem ugyanúgy el vannak rejtve ezek az értékek, mint a többi hasonló embertársamban, akikkel együtt vagyok ebben a nagyszerű családban.

Kora nyári margarét integető 

Nem vagyok se több se jobb, mint más emberfia, csak próbálok magyar nyelvűként hű maradni magamhoz és azokhoz, akik e nemzettség tagjai. Minden egyes olyan értéket őrzök a szívemben, amitől más és jobb lehetek, mert nem a gyengeségekre kell gondolni, hanem a tiszta forrásból fakadó kincsekre. 

"Virágba borult" lombozat

Amit mi tudunk, az más nemzet fiai nem tudhatják. Gyöngyszemeinket füzérbe szedve sorra a titkok kapuit nyitják meg előttünk, amelyek egybefoglalják a mindenség kulcsát, - az öröklődést. Ezer meg ezer év rejtőzik bennünk. Kicseng népdalainkban, ünnepeinkben, szokásainkban, és az egész életmódunkban. Kísértetiesen követ ez a kötődés, ameddig létezünk. 

Csendes őszi búcsú

- Az égig érő fára feleregelni, csak úgy tudok, ha hozzájárulok e nemes szellemi teremtmény gondozásához. A gyökerektől kezdve, egészen a legmagasabb ágakig, amelyek a végtelenbe nyúlnak. Saját világomat benne találom meg, ha végigsétálok a csodaszarvas útján, égen, földön, levegőben, - tűzön vízen keresztül.

Téli kert melegénél

Elmélkedés a magyar mivoltról (2003. tavasza)

Székely esküvőnk

Fenyőszegi B. Levente

 

Találkozás az Angyalkával

Münekünk, mint a fenyőszegi gyerekeknek olyan esztendő nem létezett, hogy ne várjuk az angyalkát. Még levelet es írtunk neki, ha kellett. Pedig kellett, mert választ es kaptunk. Töredelmesen bévallom, nekem nem mindig vált az ínyemre.

Nagy izgalommal töltött el a szenteste előtti néhány óra. Szüleim es eppeg otthon voltak. Biztos ők es nagyon várták a nagy pillanatot, amikor a karácsonyfát meghozza az angyalka… Viszont azt az egyet nem értettem, miért kell folyton-folyvást otthon maradjanak? Rea es kérdeztünk. Aszondták azért met, ha az angyalka fáradt legalább egy cinke látta hecserli bogyóból készült teát tudnak adni neki, ameddig fáradtságát elillantja, s asztán továbbállhat. 

 Na mindegy es. Mü ötből a három kicsike ilyenkor, ha a hideg csattogott, rendesen felöltöztünk. Úgyes mondhatnám, muszájt adott nekünk a künti idő. Zimankós fagy volt, de ezerrel. Utoljára a bakancsot húztuk fel, amit mán azelőtt való nap avas zsírral békentünk, s a fűtő (kályha) közelibe rakva hagytuk, hadd melegedjen.

Amikor készek lettünk, el es indultunk hárman a Fenyési patak felé, amelyiket három vályú táplált. A két bátyánk később jött utánunk, met nekik dolgik volt a ház körül. Vizet hozni, fát vágni s béhordani, s még mittudomén. Az a lényeg, hogy velünk engedték Kukkert a kutyánkot, s akkor mán egyúttal futkorászott mellettünk Cincili es a megfagyott hópaplany tetejin. Bezzeg mü nem tudtunk úgy futkorászni. Folyton süppedtünk belé a hóba. Szerencsére a patak nem volt a világ végin. Mán a házból es látszott… Néhány száz méter s ott es voltunk.

 Abba az időbe sokat esett a hó, s akkor enyhébbecskére fordult az idő es. A vályúk vize egyre csak gyarapodott, annyira, hogy a patak es kikelt a medriből. S ahogy egy síkabb helyen elöntötte a környéket, ott lett a mü jégpályánk. Oda jártunk ki hokizni fenyő csalókával (fenyőtobozzal), egy-egy környéken lelt hutyuróval vagy bottal. Korcsolyánk az nem volt, de gilicsünk se, csúszva jégen utánoztuk csúszkásan a nagy jégpályás lendüléseket. Szóval isteni vala.

Ezen a szent napon es tekertük a korcsolyázást. A színtiszta vastag jég alatt láttuk az utat törő vizet, ahogy félig-meddig bugyborékolva utat roppant magának. Mü csak vetettük magunkot a jégen. Kukker pedig körülöttünk pajkoskodott. Majdnem akkorára ugrott közbe örömiben, akár egy kecskebéka. Néha meg-megcsúszott, noha látszólag nem sokat törődött véle. Cincili azért jobban ügyelt magára. Védte a kicsi pihe-puha tappancsait. Még a nap es reánk kukucskált a felhők mögött olyan vereses sárgáson egy darabig, osztán eltűnt, mint szamár a ködben. El es tűnhetett met teljesen béborult az égbolt kékje. Helyette a környéken egyre nagyobb köd szállt le, s pilinkézni kezdett. El-el kaptunk mü es néhány varázslatos hópelyhecskét. Kinyújtva a nyelvünköt hagytuk rajta olvadjon el. Asztán jéghez csaptuk magunkot, s hason csúszkáltunk. Vidáman nagyokot nyeríteztünk. Arra gondoltunk, hogy kimaradnak ebből a jóból a nagyobbik testvéreink, met nem jöttek. Pedig eleget vártuk...

 Ahogy így bolondkodtunk egyszer csak a közeli csak Kukker hirtelen figyelőzésre váltott. Egy szarvas szökkent elé a fák közül. Biztos mohát kereset, vagy fakérget rágcsált, de mitől jedhetett meg? A fenyőkről csak amúgy záporozott lefelé a zúzmarás porhó. Arra siettünk mü es, meg kellett vergáljuk (itt: nézzük, figyeljük) mi a fene es történt. A fenyőfákhoz érve farkas lábnyomokot véltünk felfedezni, s majdnem a fa tetejibe egy megszeppent mókuskát. Szánkót húzva, aminek tetejin Cincili bőcsködözött, a szarvas után vettük az irányt. Az utunkból csak két nyulacska ugrott odébb, s mán meg es láttuk őt az Égígérő vackorfánál. Tovább mán nem es féltettük szarvas uraságát met tudtuk, hogy a fa lényei megvédik. Biza az egy varázsfa, ahol csudalányek közlekednek rajta, s tündérek vigyázzák a hely nyugalmát. Figyelmünk hirtelen másfelé terelődött mintha bagoly huhogást hallottunk volna, amikor a semmiből egy angyalka tűnt fel. Nagyra meresztett szemmel figyeltük. Ő a házunk ablakja felé mutatott. Dermedten, de nem a hidegtől, egy szempillantást vettettünk a házra, s asztán vissza rea, de már nem volt ott. Valami azt sugallta, hogy siessünk haza, úgyes esteledett. Mán az se érdekelt, hogy a testvéreink nem jöttek utánunk. Azt azétt láttuk, hogy időnként az ajtón hol az egyik, hol a másik bátyánk felénk néz.

 Mikor a házhoz érkeztünk, bélestünk az ablakon, láttuk a teljes pompájába díszelgő karácsonyfát. Kukkert visszakísértük a helyire. Azután megráztuk magunkot a reánk tapadt fehérségtől, s egymásról es lepalltuk a havat. A bakancsot pedig veszőseprűvel intéztük el. Ühőtözve futottunk bé. Testvéreim kártyáztak háttal a fának. Szüleim valami asziszem újságokot lapozgattak. A fűtőbe lobogott a tűz. Kellemes csend honolt. Izgalmunkba felhíttuk a figyelmüköt a csudálatos fára. Ők es meglepődtek. Hatalmas öröm vette kezdetit. A fa alatt ajándékok es voltak, saját nevünkkel felcímkézve.

Vacsorakor, miközben gyúrtuk bé magunkba a kocsonyát, meséltünk az élményeinkről. Hitték es meg nem es. Mű evvel nem sokat törődtünk, met ritka szép napunkot tudtunk a hátunk mögött. Még a petróleumlámpát es lehúztuk kicsi lángra, hogy jobban látszódjék a karácsonyfa csillogása. 

 Lefekvéskor már csak a kályha duruzsolt, s a fel-felvillanó lángok a fűtőkarikákon keresztül táncot jártak a mennyezeten. Olyanok voltak, mint az angyalkák, ahogy néha ficánkoló fényükkel rea-reavilágítottak a karácsonyfára. Nekem pedig egy szép versike jutott eszembe, biztos a történtek hozták ki belőlem, Kányádi Sanyi bácsi Hallgat az erdője. Persze eszembe jutott a holnapi ebéd, a finom töltelékes káposzta. Asztán mély álomba merültem. Valószínűsítem, hogy a karácsonyi angyalok ringattak el.

 A történethez kapcsolódó írások:

1. Fenyőszegről röviden: https://fenyoszegi.blogspot.com/2020/12/fenyoszegrol-roviden.html

2. Égígérő vackorfa varázslata: https://fenyoszegi.blogspot.com/2020/12/egigero-vackorfa-varazslata.html

3. Mikoron bénéztek a farkasok az ablakon: https://fenyoszegi.blogspot.com/2024/01/mikoron-beneztek-farkasok-az-ablakon.html

4. Fenyési forrás félhold: https://fenyoszegi.blogspot.com/2021/07/fenyesi-forras-felhold.html

5.  A mi Angyalkánk: https://fenyoszegi.blogspot.com/2021/01/a-mi-angyalkank.html

6. Emlékezetes szilveszterezés: https://fenyoszegi.blogspot.com/2021/01/emlekezetes-szilveszterezes.html

* * *  

A fényképek Zsögöd környékin és Al-Csíkon születettek egy esztendeje 

Fenyőszegi B. Levente

 

Évzárós szösszenetek

Júniusi virágos mező (2023)

Hajnalodott Fenyőszegen. Magához tért a napocska es, s a tájat ellepte a pirkadat. Bégyúlt az ébresztőóra, s mű pedig kiszökve az ágyból sorba álltunk kimosni az álmok béli utazásunk véget nem érő, csak megszakított kambacsolását (itt - kalandját). Jókora sor lett a mosdótál felé. Nem es csoda ez, met öten voltunk testvérek, s mindegyik meg kellett tisztuljon kívülről es. Cipőpucolás után felöltöztünk egyenruhába, de csak hárman, met ennyien voltunk iskolások. Én az elsőt, Sanyi, a küsebbik bátyám harmadikot, és Richárd, a nagyobbik bátyám, a negyediket végezte ki. Mind a zsögödi iskolába készültünk. Ej be szépek es lettünk! Csak úgy ragyogtunk a szebb jövő felé vezető úton -féle egyenruhákba, hogy aki meglátott bennünköt, annak még az álkapcája (állkapcsa) es leesett, vagy valahol a fődet verte. Nna, visszakerítve a szót, amire elindultunk mán a fénysugarak valóságos legényest táncoltak körülöttünk. A harmatos réten lévő virágokból válogatva toldtuk ki a kerti margitszegfüves csokrunkat. A kékicéknek (encián, tárnics) erősen örvendtünk. S há’ amikor a tanító néniknek átadtuk. Én saját szememmel láttam, hogy amikor a mű osztályunk tanító nénijének keze ügyébe került, úgy felcsillant a szeme, mint a hajnali ébredés első kacér napsugara. 

A Vackor Máterem - Zsögöd

Ez az esemény emlékezetes maradt mind máig. Nemigen értettem, hogy mi az egész hatalmatos felhajtás, met ősszel úgyes találkozunk, de valahogy elkapott a gépszíj engemet es, amikor ünnepélyes keretek között búcsúztatták a negyedik osztályt, s megdicsérték az iskola jó tanulóit. A legügyesebbeket diplomát es kaptak. Nem es kell mondjam, hogy emmiatt ott helybe nyakig benne lettem az ünnepélyes hangulatba. Asztán készülődtünk haza. Evvel a percecskével kitört a vakáció!

Hazafelé egy csokor virággal...

Az ünnepség után vidáman és boldogan ereszkedtünk hazafelé. A Bikaborvíznél marokva fogva püpültünk (ittunk), s amikor elértük a mezőt virágot szedtünk, főleg margarétát, szegfüvet és harangvirágot, hogy legyen otthon desanyának es. A tankönyveimet nem kellett leadni, ezétt otthon es olvasgattam, nezegettem őköt még egy darabig, amíg nem lett belőle tűzgyújtó, csomagolós papír, vagy ha kellett, akár seggdörgölő.

A két bátyám közt Fenyőszegen

*

Az első osztályos évzárót még három követte Zsögödbe’, ameddig nem kerültem bé Szeredába, a 10-es számú Általános Iskolába’, s annak es a hokiosztályába. Ott mán sokkal többen voltunk. Mindegyik osztálytól, az elsőtől kezdve egészen a nyolcadikig három! Az épület még így se tudta nappal kiszolgálni az egész osztályt. Ezétt váltásba jártunk. A nagyobbak általában délután. Az évzárók es olyan katonásabban zajlottak. Külön az 1-4-sek, és külön az 5-8-sok. Az iskola előtti aszfaltos focipályán négyszögletest képeztek a diákokból. Szintén egyenruhába búcsúztattuk a tanévet. Úgy amúgy maradt a tanulóktól kapott virágcsokraik a tanítóknak, tanároknak. Hogy folytassam tovább, kiértékelték az esztendőt. Soha nem felejtették el megköszönni Pártunknak, Államunknak és a dicső Vezetőnknek a napsugaras, boldog gyerekkort, amit hatalmas küzdelemmel, gürccel és szenvedéses verejtékezéssel sikerült megvalósítani, s csak mind értünk s nekünk! A felszólalók hálát mondtak a hazafias embereknek, akik az ösvenyek helyett aszfaltot raktak mindenfelé. Ezétt az út es sziklaszilárdabb, egyenes, és egyben lényegre törő lett. S ebbe az hazafias irányvonalba münköt fiatalokot is békaptattak, had járjunk rajta büszkén és kötelezően boldogon. Lehetőleg körbemosolyogva az egész fejünk, örömmel vágtunk neki a sokkval szebb jövő felé…

Persze itt se maradt el a tanulók jutalmazása, megdicsérése. A nyolcadikosokot pedig, úgy búcsúztatták el, hogy bíznak a szocialista jövő építésében, amelyik ígéretes lehet a kommunizmus felé vezető úton.

Nyolcadik osztály végén ugyanúgy készültünk testvéreimmel, ezúttal ötön, a „nagy napra”, mint a negyedik osztály kivégzése üdején. A reggeli felkelő nap fáradhatatlanul bésütött az ablakon, s a madarak es csicseregtek rendesen. 

Végzős nyolcadik osztály (balról a második vagyok)

A lendületből, annyi esztendő után, mán én es visszavettem. Öregesen ballagtam a „szocialista máter” felé… Iskolába érve vártam a műsort, főleg annak a legutolsó mondatját. Mikor lejárt a szokásos duma, akkor végre megpihenhettünk a hétköznapi beszédünkbe. Méges nekem a négy esztendő alatt átívelő szövegek mellett, valami többecske maradottgatott meg. Az osztályba érve az oszinkot es felköszöntöttük. Nekünk útravalóul padunkra tettek válogatás nélkül egy-egy könyvet. Biztos erről es a keményen békeharcos pártunk gondoskodott… Arra tisztán emlékezek, hogy a bukaresti téka sorozat kiadványai voltak. Én a Gondolatok a szerelemről kötetet kaptam. Végzős kollégáimmal egymás kis meglepetéseit nezegetve az egyik osztálytársam elcserélte velem az ő kötetjét, met neki annyira kellett. Helyette a Gondolatok a művészetről példányt kaptam. Mivel szerettem festegetni, szobrászkodni, inkább tetszett az elcserélt könyv. Többet mondott egy ilyen magamfajta maszatolófélének, mint az érzelmetes szenvedések mondásai. A szerelem az úgyes megérkezett magától, amikor ott volt az üdeje, s azt tanulni jó előre há’...

Ezekről  könyvekről garattyoltam (beszéltem) fennebecske

* *

Kilencedikbe a 2-es számú Építészeti Líceum elektróra szakára akartam menni, de oda nem jutottam bé. A víz-gáz szerelő osztályba kerültem bé. 37-en indultunk neki, s ha az emlékezetem nem csal 28-an végeztük el a 10 osztályt, met azután újra kellett felvételizni tizenegyedikbe.

Itt mán tudtam mi a kötelességem! Kiszöktem az ágyból, mint egy igazi kommunista ifjú, arcomra reaformáltam a kötelező öröm mosolyt, s ereszkedtem es az iskolába! Nehogy elhigyjétek, azé mégse így volt. A testvéreim sem voltak valami lelkesek, de a muszáj reahajt… Mentünk me’ kellett.

Búcsú a tizedik osztálytól (az oszi jobb felén mosolygok)

Az évzárós kókság kísértetiesen hasonlított az előbbi évekre. Négyszög, duma, s hála a Pártunknak, Államunknak, s persze fáradságot nem ismerő dicső Vezérünknek. Akkoriban még erőteljesebben tekertük a szebb jövő felé, mint pár esztendővel azelőtt. Pedig mán mindennapunkká váltak a félnapos sorba állások. Amire szívesen emlékezek az az osztályfőnökünk volt. Minden erejével összetartotta az osztályunkat, állandóson biztatott bennünket, hogy ne csüggedjünk, met mind ügyes emberekké válunk, akik megtudnak állni a saját lábikon. Így es történt, ki-ki a saját tehetsége irányába tekerte tovább.

* * *

Tizenegyediktől maradt az iskola, ezúttal az építészeti osztályba folytattam tanulmányaimot. A szaktól eltekintve sokkal több leány került az osztályba, mint fiú. A vízgázszerelő csapatból csak egyetlen osztálytárs követett. Így hát egy teljesen új tanulótársaságba kerültem belé. Szinte senkit nem ismertem, csak látásból. Ettől eltekintve nem volt rossz. Viszont valamennyire különbözött a korábbitól.

Az évzárók igen érdekesek tudtak lenni. Főleg a 11. osztályos ballagás előtti „viráglopási” akciók tették izgalmasabbá. Abban az időben valóságos hagyománnyá nőtte ki magát ez a meszeria (itt - dolog). Többnyire a város, vagy a városhoz tartozó falurészek kertes házaiból loptuk, adták, vagy kértük a virágokot. Ezekkel a bévett szokásokkal próbálkoztunk mű es.

Itt az akkori, egyszeri megmozdulásunk arasznyi krónikája:
A történet 1984. június 14-én este vette kezdetét. Attól eltekintve, hogy az osztályfőnökünknek nem annyira tetszett a ötletelésünk terve virágakciós ügyben, méges megengedte.
Azomba’ egy focimeccs belékavart a programba, ezétt az osztály foghíjason es, de elindult a „nagy útra”. Találka helyéül a Hősök sírját (mostani Petőfi Iskola előtt) neveztük ki. Az osztályból az egyik tag bérezelt a miliciától (rendőrség embereitől), hogyha meglátnak egy bogba mán es csoportusolásnak vélik. Vagyes ott valami történik. Az es lehet asziszik, hogy rendszerellenes dolgot főzünk ki (tervelünk ki). Ott emiatt a megbeszélt esti kilenc óra után nem sokat tátottuk a pufánkot, eleregeltünk a Matek-Fizika Lüci (a Mostani Márton Áron Gimnázium) felé. Persze értesítettük azokot, akik még szeretnének csatlakozni. Az es meg lett oldva. Mikor mán úgy láttuk többen nem jönnek feleregeltünk Taplocára. Eleinte megelégedtünk azokval a bokrokkal, amelyikek kihajoltak a kertekből. Sajnos nem sokat kaptunk, inkább csak kapogattunk, met mások megelőztek. Egyes bokrok utca felőli része tiszta csoréra voltak megnyosztva (megkopasztva), ezétt bé-bélopóztunk egy-egy udvarba, ahol nem álltak őrt a házigazdák. Met olyan es akadt, aki tüzes szemekvel nezett felénk, s kezébe fogta a vasvillát. Na oda nemhogy nem volt kedved bémenni, de a látványt látván fel es gyorsoltunk. Volt ahol hergelődős kutyát szabadon erejsztették. Na, oda es gagya kellett volna bémenni. Szedtünk amit, s ahol kaptunk. Azétt egy nagyobbacska cserep muskátlit es magunkkal hurcoltunk. Azt megunva, az egyik osztálytárs betette eregelésünk közben a tőlünk legközelebb lévő udvarra. A lámpafelelős a fákra süttetve jelezte azt, hogy hol lehet még kapni virágot (főleg orgonát, labdarózsát, jácintot). Ami a vergálásunk után gyengécskének bizonyult azt beléhanyítottuk a legközelebbi szemetesbe.

Itt egy MIRCI őrzi a bazsarózsákot (pünkösdi rózsákat)

A nagycsoportos séta, jobbról az utolsó előtti itt megszűnt. Három felé szakadva ötön lemaradva a többitől folytattuk utunkot. Avval intettünk búcsút a többieknek, hogy micsa (milyen) kellemes lesz majd a viszontlátás öröme, ha netán a Milicián találkozunk... Szerencsére kicsi lámpánk es akadt, eppeg elég. Ejsze, szinte éjjeli délt ütött az óra amikor azon agyaltunk, hogy a Hargita utca felé vegyük az irányt. Az egyik osztálytársunknál leraktuk a virágokot, s tekertük tovább Zsögöd felé. Hát itt mán a bőség zavarába szenvedtünk. Alacsony kertek, könnyű átjutás, és volt aki direkt nyitva hagyta a kapuját, hogy ne mind törjünk össze minden a kertbe. Ott elmaradt a jó bévált szökdösés. A reám eső rész a virágszállítás volt. Egy cseppet viccelődtek velem, hogy úgy nezek ki, mint a menyasszony esküvő előtt. Alig lehetett szemügyre venni a hatalmasra növekedett virágcsokor között.

Ügyekeztünk a törvényszék környékit elkerülni, s a rendőrököt es. Egy cseppet se hiányzott... Amikor mán zőccséget es akartak lopni, persze viccből, szólt az egyik osztálytársunk, hát az most mán méges sok lenne, s még nem es annyira mulattató. Úgy félkettő körül elékerültek az ételek es. Az egyik kedves osztálytársunk elemózsiájából beleltünk egyet. Voltak, akik „a virágok növekedésit” akarták ellenőrizni, ezétt útnak indultak „megfigyelésükre”. Az egyikük egy korhadt kerítésen akart átmászni, majdnemhogy véle együtt dölt bé a kerítés az udvarra. Felhergelődve bément a kapun. Az biza (bizony) jobbnak bizonyult.

Visszafelé tartva egy másik csapatot fedeztek fel. Virágvadászaton lehettek, akár műnk. Ahogy feléjük indultak, azok erezd!, de tekerjed!, úgy el futtak, mint a nyúl. Lehet, hogy azt hitték, hogy a gazdák jönnek, jobbról az utolsó előtti utánik. Műénkek kíváncsiak voltak mitől es iramodtak meg. A helyszínre érve észrevették, hogy valamit ott hagytak. Társaink virágokra gondoltak. Kíváncsiságból megnézték, s há egy óriási cserepes kaktuszt találtak. Mű es odamentünk megnézni. El akartuk vonszolni. Putyerónk volt héza, de meggondoltuk, hogy mennyi vesződéssel jár, ezétt egy új helyet találtunk neki. Kitettük az út közepire. A virágokot felvittük egy másik osztálytárshoz. Asztán hazafelé vettük az irányt.

(Bálint Piroska OSZTÁLYNAPLÓba írt visszaemlékezése nyomán)

* * * *

A mű viráglopásunk ilyenre sikeredett, de azétt az évek során kialakult fortélyok hasonlítottak egymásra. Az akkor ballagó diákoknak ebből az egészből csak a virágokval feldíszített osztályuk illatfelhőben burkolt emléke maradt meg. Akárcsak nekünk, amikor végzősök lettünk.

Kihergelődés napján es sütött a nap. Valahogy másként, mint eddig. Mégescsak véget ért egy szakasz az életemből… Nem voltam kedvtelen, de lelkes se’. Magamra öltöttem a karszámos egyenruhámot, s bészaporáztam a suliba.

Utolsó osztályfőnöki óra (középső padsor legelöl nézek a szebb jövő felé...)

Az utolsó osztályfőnöki órára érkeztem. Az osztály a szokásokhoz íven virágba volt öltöztetve. Rendesen tudtuk értékelni a tizenegyedikesek által feldíszített osztályunkot. Valami belénk ivódott. Nem es csuda, együtt vergelődtünk át sok mindenen.

Az osztályfőnöki óra erősen meghatós volt. Majdnem elbőgtem magamot. Asztán kieregeltünk az udvarra, jöhetett a szokásos áradozás a nagyvezírünkről és bandájáról. A kicsengetés (az utolsó középiskolás évzáró) alatt szintén, talán még erőteljesen hablatyoltak a fényes jövőnkről, mint az előbbi évekbe’. A felolvasott szövegekbe pártunk s vezérünk keze alatt vadul langalt a munka, nem es csuda, hogy nekünk ilyen csudálatos életet tudtak biztosítani! Miétt es ne! Met csak rólunk szólt, mint eddig s a bubás jövő zálogának biztosítéka. Ez a rötyötölés még nekünk es bűzlött, s nem es akárhogy. Miétt es? Met mán egy jó ideje a boltokba alig lehetett kapni valamit, télen a fűtés es akadozott, meleg víz se cseppent bármikor, ráadásul a villanyt es kezdték elvellegetni. Bégyúlt az úgynevezett jegyrendszer. Igen nagy figyelemmel porciózták ki a napi fejadagokot. Ettől eltekintve, érdekes módon méges utolért az ünnep hangulata. Sebtében valamilyen, eddig ismeretlen okokból magasztos érzés szállt meg és lengett körül. Különösen a duma után amikor szülők, testvérek, rokonok, üsmerősök és jó barátok köszöntöttek bennünköt. 

Kicsengetés (fenti sorban vagyok)

 

Fenyőszegi Levente