FENYŐSZEGI ÚT

Az Olt holt ága tavasszal. A fenyvesek lábánál kanyargózik a Fenyőszegi út.

Valamennyiünknek akad valahol egy hely ebben a nagyvilágban, ahol lerakja magáról a feleslegest, lecsendesedik, és megbékél önmagával. Úgy is szoktuk mondani, ahol megnyugszik a lélek. Szerencsésnek mondhatom magam, mert nekem a szüntelenül felfrissülő természet az. Abba pedig jó bőven bele lehet férni.

Kilátás a Fenyőszegi útra

Legszívesebben mindig mezítláb járnék, hogy érezzem a földet, és évszakonként váltakozva: talpam alatt a füvet simogatva, a hulló leveleket rugdosva, a hideg zúzmarát olvadva, a havat lábikáimmal túrva, mint régen. Mostanság egyre kevesebbszer tehetem, de annak is örülök, hogy eleddig többször kipróbáltam.

A titokzatos út az ötödik évszakban

Gyerekkorom nyarainál gyakran előfordult az, ahogy mi mondtuk, lábason (mezítláb) mentünk ki a szabadba. Desanya nagyon figyelmes kellett legyen, akár egy forgalmi rendőr, mert nyáron még elcsúszott ez a felelőtlen lábasos huncutság, de máskor egyre kevésbé. Az is igaz, hogy nekünk jöhetett bármilyen évszak, mi lusták voltunk cipőt húzni. Eshetett, havazhatott úgyis megreszkíroztuk a mezítlábas sétát. Valahogy így teljesedett ki az együttlét az éltető természettel, az úgynevezett vadonnal. Nyakig benne voltunk a közepibe, mint hajdan többségünk. A vidék erőteljes élettel teli lüktetése átitatta minden egyes porcikánkat. Nem volt baj ha vihar jött, mert hazasietve még egyet tapicskolós táncot jártunk az égi zuhanyban. Alkalomadattán pedig a fák alatt meghúzódva vártuk az eső végét, s azután néha facsaró vizesen, vartyogós cipővel, hazafelé vettük az irányt. Nos, ha éppen sütött a nap, akkor árnyékba vonultunk, néha-néha belégübbesztettük a lábainkat a patakba, vagy a közeli jószágitatóba, a vályúba. Hatalmas zöld lapikkal (levelekkel) borítva a fejünk kókoskodtunk (bolondoztunk) a kedves lakunkig. Minekünk kis híján bármi megfelelt. Bőségesen adott nekünk akármit a kedves vidék, és helyben össze is szedhettük, amire szükségünk volt, s ráadásul ingyen és bérmentve.

A nyári sétáló

Ha csak rágondolok a mezítlábas időszakra, máris ott találom magamat a mező közepén, a látszólag nyugodt, de igen pezsgő élet legmélyén.

* * * * * * * * * * * * * * * * *

Bevallom, azóta is a legkedvencebb merengő helyem a Fenyőszegi út maradt. Nagyon elszégyelleném magam, ha az ottani sétát valamelyik évszakba, beleértve az ötödik évszakomat (a virágos május-júniust) egyszer is kihagynám. Úgy érzem, amíg végig tudok menni rajta, habozás nélkül meg kell tennem. Magához vonz és mégis elenged, fogva tartásával pedig szabaddá tesz. Varázshely ez, de csak azok élhetik át, azoknak nyílik meg a hely szelleme, akik szeretik az ilyen tereket. Mások csak egyszerű utat látnak benne, a néha zavaró és idegesítő növényzettel, az eső utáni pocsolyákkal, a csúszós úttal, a fölösleges lombtömeggel, és így folytathatnám tovább... Viszont, ami egyikünknek kellemetlen, a másikuknak kellemes. Nyilván számomra az utóbbi igaz. Békességet hoz, mert benne van valami ősi, a teremtés felülmúlhatatlan igézete, valami nem emberi, ami értünk van, s nem ellenünk, csak fáradhatatlanul várja, hogy megértsük. Főleg azt, hogy eltávolodásunk ellenére újból közelítsünk feléje...

A félelmetes gyökerek...

Első találkozásaim eme nyílt titkokkal teli hellyel még „ki se látszottam a földből” gyerekként történt meg. Ráadásul nem egyedül masíroztam végig rajta, s egyből izgalmasnak mutatkozott. Viszont amikor sikerült végigeregélnem a hosszú kanyargó, helyenként dimbes-dombos utat egyedül, csak akkor nyitotta meg a természetkatedrális előttem, teljességében a nem éppen e világi kapuját. Meghitt mesés úttá változott át. A bensőségeshez nem árt egy csipetnyi személyes együttlét...

Beköszöntött az ősz

Emlékszem, akkoriban egészen másképpen néztek le rám komor fenyők és a lombos fák koronái. Félelmetesnek tűnt felnézni ő magasságukhoz, a szinte végtelenbe nyúló elérhetetlen égboltig. Olyan távolba kukucskálva, ha még a nap is sütött akkor hunyorítva, alig tudtam kivenni a tetejiket. Hatalmasságukat az útnak a hegyben folytatódó szakaszán lévő testvérfák gyökerei is eléggé megmutatták. A gyökerek között kerengő óriásinak tűnő vízisiklókról nem is beszélve. A jelenlétük egy cseppet sem volt csoda, mert akkoriban az Olt egy darabon elkísérte a Fenyőszegi utat. Ahogy továbbhaladtam a melegferedő felé, egyre erősebben hallottam a kanyarokban kövekben megakadó víz csobogását, néha a halacskák hancúrozását, s ha netán kilépett a medréből a folyó, akkor ráadásként a békák ártéri kuruttyolós zenebonáját is.

Októberi elcsendesedés

Hogy honnan indultam? Hát otthonról a hegyről. Viszont a borvizes bazinokot elhagyva vette kezdetét az igazi séta. Legtöbbször iskolába menve. Gyakran megpihentem a kőküpüknél egy kicsi borvizet inni. Aztán iszkiriltem tovább élénken, vidáman. Visszafelé ugyanez történt, csak fordítva. Bizony más volt a világ, s másként is láttam, mint ahogy most újból átélem. Az ismeretlenségbe vetett ártatlanság, a felfedezésvágy vezényelt, hogy megismerjem mindazt ami átölelt. S bevallom gyakran segített, mert nemcsak a szép arcát tudta megmutatni, hanem a félelmeteset is. Főleg esténként, eléggé kemény volt ott végigmenni. Mivel abban az időben más út nem is volt, azon jártak a kocsik és szekerek, de este elcsendesedett a nyüzsgés. Titokzatosan lengtek a szélben a fák lombjai, csörögtek a bokrok, s úgy éreztem hogy nyomomban vannak a sötétség fenevadjai, és a hatalmas gyökerek- és sziklák között megbúvó ráncos hosszú kezű- karmú kígyóbűvölő boszorkányok.

Azóta a Fenyőszegi út az Olt szabályozásával kissé megváltozott,a kőküpük is eltűntek egy végzetes fúrás után. Mostanra már Oltnak pusztán a holtága kanyarog az út mellett, az is csak egy kis részen.

Kilátás a Fenyőszegi útról az Olt holt ágára

Már legényke voltam a talpamon, de azért a félsz kísértett, valamikor a nyolcvanas évek dereka után (akkor már létezett a megszabályozott Olt melletti közlekedésre alkalmas kilső út), amikor Nagyanyámnál töltve az időt béesteledett. Későn kapva észbe, csaknem maradhattam ott, így nekivágtam az útnak. Nagymamától búcsúzva teljesen dege (koromfekete) sötétségben kellett megtegyem az egyébként igen kedvelt útszakaszt. Hiába, mert ebben az időszakban sokat spórolt az állam az árammal. Sehol fény, mert bevett szokás volt mindennap egy időre elvenni a villanyt. Haladtomban hátranézve csak a nagymama házánál pislákolt az ablakon látszó lámpafény, s majd a ritkán elmenő kocsik világításánál derült fel belőlük hasonló valami. Nincs mit takargatnom, egy cseppet berezeltem, de mégis nekivágtam az útnak. Koromfeketeségben tapogattam ki a lépésemet, sunyin hallgatott körülöttem az egész táj. Még szerencse, hogy ismertem a járást. Abban a feketeségben a szemnek semmilyen hasznát nem tudtam venni. Józan és bátor elmével kellett dolgozni. A csendet időnként felcserélte a recsegés-ropogás, a lombok közötti zaj. Apránként, de belém költözött a borzongó félelem. S akkor mindez egy szempillantás alatt elmúlt, amikor lábamnál egy kis elevenséget éreztem. Lihegett. Egészen megnyugodtam. Tudtam, hogy Nagymama csámpás korcs kicsi kutyája az. Végigkísért ezen a világtalanságon, el egészen az Olt hidjáig. Ott búcsút véve egymástól, ő hatalmas iramban rohant visszafelé. Jómagam pedig folytattam az utamot, s boldog voltam, hogy láthattam a Zsögödben pislákoló petróleumlámpások- és gyertyalángok fényeit. Egy másik nagymamás találkozókor derült fény arra, hogy a kutyuskát Nagymama küldte utánam. Azután egy alkalmat sem halasztott el, hogy elkísérjen engem. Jó barátok lettünk. Ketten nem féltünk, pedig lett volna amitől. Akkor kezdett arrafelé koslatni a medve.

* * *

Nos mi van mostanság a Fenyőszegi út tája körül? Úgyszólván ez a kép már merőben más érzést ébreszt bennem. Mégis pont ez az oka, hogy elevenen megmaradt lelkemben a hajdani fákkal körülvett forgalmas sétálóút. A jelen köntösén keresztül egyszerre érzem a múlt illatát és a mostani csendet. Ez valami különös hangulatot teremt az emléktáram titkos zugaimban. Ugyanakkor megtisztelő is az ÚTTÓL ez a rendkívüli ajándék.

Búcsú a nyártól

Hogy latba véve mennyit ér a valaha megélt kedves világ? Egyszerűen felbecsülhetetlen, főleg a láthatatlannak vélt része. Viszont, ha türelmes vagy és közelíteni próbálsz hozzá, úgy araszol feléd lépésről-lépésre. S valljuk be, nem baj ha megmozgatja önvalódat, s szárnyat ad a jelennek, s továbbvisz a képzeletet felülmúló bűvkörében tartó, simogatva ringató, tartományban.

Télen a kinti bazin. Irány a Fenyőszegi út!

A Fenyőszegi úton végigsétálni számomra egy időillatban csomagolt mámor. Ahol a dolgok a helyére kerülnek, mert hiába jelennek meg életteli képekben hajdan összegyűjtött események, valósan aligha tudnak megelevenedni.

Egy ilyen hely igézete, azonkijjel (azonkívül), hogy biztonságot csepegtet beléd, összetéveszthetetlenné teszi élményeid tájékát. A jó benne az, hogy saját titkos tárházadból azt húzhatsz elő, amit éppen csak akarsz, és addig mész el, ameddig kedved tartja. És senki sem tud rád törni, hogy éppen min jár az eszed.

Részemről a Fenyőszeghez vezető úti szertartás mindig odaadó figyelemmel kezdődik. Ráhangolódni nekem nem nagy kihívás, viszont az első szempont átadni magad az útnak. Az első lépésekkel eljátszadozom frissességet kölcsönző gondolataimmal, majd emelkedett hangulatba a ráérősen besétálok e hely bűvkörébe. Bevallom, engem mindig barátsággal fogadott, fogad. Valamelyest a részévé váltam. Utolsó alkalommal, amikor végigcsoszogtam a falevelek között, már nem is voltam biztos, hogy én csúsztatva a lábaimot lépdelek elé-felé, vagy ők visznek az ezernyi leheletnyi pihe kis színes lombozat kerekein.

Borvíztöltés télen a meglévő kőküpünél. A fotó a Fenyőszegi úton készült.

Jó az ilyen út, s ha nincs, akkor keress egyet magadnak, mert megéri. Sok csoda várhat rád, de a lényeg mégis az, hogy néhány percig az időfogságából meglógva magadra öltheted az örökkévalót.

Fenyőszegi B. Levente