Könyves históriák, olvasói emlékek

 Hajdanán, höhöö, negyvenhét esztendővel ezelőtt, amikor a fenyvesek közötti kicsi csóré vékony szelecske futkározása határozta meg a mindennapokat, és a zsögödi fák lombozata büszkén tarkállott az őszbecsavarodástól, kezdődött a könyvtárosi történetem. Na, akkor állt meg egy busz a „Zsögödi Vackor Máterünk” előtt. Azok a gyerekek, akik már ismerték e csodajárgányt, odarohantak, mintha cukorból lenne a gépjármű.

A "Vackor Máterem"

Jómagam botladozva haladtam feléje, s félve kukucskáltam bé az ajtón, s hát uram teremtőm, amit láttam szinte lehetetlennek tűnt. Nagy meglepetésemet még leplezni se tudtam. Könyvek sorakoztak a polcokon, a jól ismert és megszokott ülések helyett. Úgy emlékszem a buszsofőr mellett eregeltünk fel, s hátul szálltunk le. Hamarosan megtudtam, hogy ez a csodajárgány nem egyeb, mint egy mozgókönyvtár. Az a rengeteg könyv! Még világítás is volt benn. Mintha egy-két polc a busz mennyezetére is lett volna rögzítve… De ez már lehet, hogy az akkor énem képzeletbéli szüleménye. Aki könyvet vett ki, ahol a buszokon akkoriban igazából a kásszírnő szokott üldögélni, arrafelé siettek, mert ott várakozott rájuk a könyvtárosnéni. A gyerekek csintalankodása csillapodott, amikor a könyveket felírta az olvasólapjukra. Akinek nem volt olvasólapja, gyorsan írt egyet az ő nevére, s máris bejegyezte a kiválasztott művet. Későbbecske, megkérdezve osztálytársaimot, az is tudomásomra jutott, hogy a Megyei Könyvtár "döcögő" ifjúsági- és gyerekkönyvtára részlegének kis fiókja ereszkedett le hozzánk Zsögödbe.

Mostani agyaskodásom alapján ott felnőtteknek való könyvek is voltak, de jómagam, mint más gyerek, a gyerekkönyvekre voltam ráhangolódva. Tehát inkább azt láttuk, ami minket felettébb érdekelt.

* * *

Másodikos reményteljes ifjú pionírrá válásom előtt, történt vélem az a nem mindennapi furcsa eset, amiről úgy érzem érdemes szót ejtenem. Még az akkori tanító bácsinknak sem volt tudomása róla. Arról mondjuk igen, hogy minden ügyes gyerek könyvet vesz ki halomszámra, de a későbbi fejleményekről, vagyis ezen könyvek visszaszolgáltatásáról kevésbé. Visszakanyarodva a mozgókönyvtárhoz, szeptember végén én is felkapaszkodtam arra a járgányra, és kivettem Tudor Arghezi Jó reggelt kikelet! című kötetét, ami gyerekversekkel, és a kommunista ifjúságot egyengető sorokkal lőn tarkítva.

Naaagyon kedves volt számomra ez könyv, sok állatos és természetverset böngészhettem belőle. S attól, hogy kivehettem a nagy formátumba sűrített olvasmányt, irtó értelmesnek éreztem magamot. Olvastam is őket, folyamatosan, és válogatva. Sokat bámultam a versikék melletti képeket, s teljesen el voltam bűvölve tőlük. Nagyon értékeltem azt, hogy mennyire passzolnak a benne lévő rajzok a leírt sorokhoz. Több napon át gyönyörködhettem a kötetben, hiszen két hét volt adva a tartalmában rejlő betűhalmazok értelmessé tételének bűvös világában kutukálni. A szabadon választott könyv rejtelmeibe burkolózva erőre kapva szálltam magasra a fellegek közé. Igazi kikeletnek számított még ősz derekán is, mint a mostani novemberi időjárás.

Sajnos a boldog szárnyalást egy hűvösebb szép napon könyörtelen zuhanás váltotta fel. Egyik ügyetlen pillanatomban "sikerült" tintával lepacázni a könyv táblájának jobb felső sarkát. Attól a perctől kezdve szorongató érzés fogott el. Lelkem belső tájaira, súlyos kofferekkel érkezve, beköltözött a félelem és a rettegés. Vajon mit szól a könyvtárosnéni, ha majd meglátja a pacát. Hogy büntet meg felelőtlen tettemért? A pánikot az is erősítette, hogy másnap helyt kell álljak előtte, és ott helyben töredelmesen be kellett volna valljam bűnömet.

Kikerülhetetlenül eljött a másnap reggel, magamhoz téve a könyvet szinte húztam, vonszoltam magam után. Nem tudtam mitévő legyek. Semmire se tudtam figyelni. Dél felé úgy rendje-módja szerint megérkezett az iskolánk elé a szeretett mozgókönyvtár. Iskolástársaim boldogan szaladtak fel a könyves tragacsra. Sokáig haboztam, mitévő legyek... Aztán úgy hirtelenjében, ravasz ötletem támadt. Gyorsan kikaptam táskámból az áldozatul esett könyvet, és rohantam fel a buszra. Sürögtem-forogtam, mintha valamit keresnék, és az egyik polcra suttyomban elrejtettem az újonnan pacával kidekorált könyvet. Nem szólván senkinek leugrottam a buszról, s mintha mi sem történt volna, folytattam tovább a megszokott iskolás életemet. Két hét múltán a "mozgó-könyvtárosnéni" szóvá tette nekem, hogy mikor viszem már vissza a könyvet, s ez így ment bizony egy ideig, míg ősz végén, novemberben, az egyik osztálytársam az iskola előtti csupasz fák árnyék nélküli világában el nem mondta bűnömet a "mozgó könyvtárosnéninek"... A könyvtárosnéni nagy szigorúsággal vett elő engem, úgy ahogy az ember szokta előkapni a zsebkendőt, vagy a plajbászt, esetleg a vesszőt? Nem tudom. De azt igen, hogy erősen megszidott. Persze továbbra se mertem bévallani cselekedetemet.

Teltek a hónapok. Azt hiszem azé egy kerek év se telt bele, gondolom az újabb leltározásnál, amikor előkerült az elrejtett kötet. Örömömre szolgált, hogy a régen elveszettnek hitt könyv miatt nem kaptam többé fejmosást. A pacáért sem járt újabb adag feketeleves, de attól kezdve nagyon ügyeltem a könyvtári könyvekre.

Tizenegy esztendővel ezelőtt sétát tettem a Megyei Könyvtár gyerekkönyvek részlegére, ahol rábukkantam az említett könyv ikertestvérére. Több mint valószínű, hogy a pacásat leírták már régen. Érdekes érzés fogott el, mintha egy régi ismerőssel találkoztam volna.

* * *

Attól eltekintve, hogy nálunk a családban a könyvek őrzése-védése természetes feladatnak számított, mégis beleestem újból a kátyúba. Egy újabb eset kapcsán, amit most mesélek el, rájöttem, hogy a könyvekre ügyelés dolga nem is olyan egyszerű! Ezt szittyás kiállású meggyőződéssel merem állítani. Senki sem tudja milyen okból, de elcsúszhat az óvott-védett, dédelgetett könyv valahol az ismeretlenben.

1980 őszén iratkoztam be újból a Megyei Könyvtárba. Annak bizony már több mint negyven esztendeje. Még meg sem kezdtem a nyolcadik osztályt... Három könyvet vettem ki. Kettőre a háromból halványan emlékszem, viszont a sok viszontagságot megélt könyvre, arra túlságosan is élénken. Swift Gulliver utazásairól van szó. A könyvet azért vettem ki, mert a szüleimtől kapott Gulliver csak a liliputi utazásaiba avatott be. A művet természetesen sikerült kiböngésznem, azonban nem készültem fel arra, hogy barátom kölcsönkéri tőlem. Persze odaadtam egy kis olvasásra. Eljött az idő, hogy visszakellet volna szolgáltassam a kivett köteteket, azonban Gulliver híján jött volna össze, mivel azt nem találtam sehol. A barátomat is értesítettem bajomról, ő pedig azt mondta, hogy nem voltam otthon, de átadta szüleimnek. Desanyámnak egyből nem jutott eszébe a dolog, de egy hét elteltével megvilágosodott előtte a kép, hogy a barátom tényleg visszahozta az említett olvasmányt. Sajnos az újabb keresgélés is kudarcba fulladt, mert nem találta sehol sem. Kissé zaklatottan, de el kellett fogadjam az új helyzetet. Nem volt mit tegyek, vártam a jelen gonoszt... A kiküldött értesítőket fájdalmas pufával olvastam, hogy mikor viszem már vissza a könyveket, satöbbi.

Egy esztendő múltán mégis előkerült a Gulliver kötet. A könyvespolc rendbeszedésekor bukkantunk rá, be volt esve a többi könyvek hátához. Azonban akkor nem voltam abba se biztos, hogy hány könyvet kell visszavigyek, mert a figyelmeztetéseket egy jó ideje nem küldték. Zavarodottságomban nem tudtam mitévő legyek. Félretettem a könyveket, és idővel kissé meg is felejtkeztem róluk. Aztán eljött 1983. nyárvége, jött megént egy felszólítás a nálam maradt kötetek címjegyzékével. Akkor világosodtam meg, hogy visszavihetem volna tartozásomat, hiszen az a könyv, amelyet pluszba melléképzeltem a három mellé, azt a barátom adta nekem kölcsön, nem is én vettem ki. Ráadásul vissza is adtam neki. Micsoda kavarodás.

Úgy döntöttem visszaviszem a könyveket. Erősítésül az egyik jó barátomat hívtam a „nagy útra”. Nem hátráltam! Bátram a könyvkölcsönző mezejére léptem. A könyvtárosnéni nagyon megszidott és figyelmeztetett, hogy szóljak a trehány osztálytársaimnak és iskoláscimboráimnak, hogy méltóztassanak már visszahozni a könyveket, mert ha nem, megbeszéli az iskolával, hogy ne engedjék kilencedik osztályba. Ekkor kicsit elmosolyogtam magam, hiszen akkor éppen tizenegyedik osztályba készülődtem, de ezt a könyvtárosnéni nem tudhatta.

Könyvtárosként

Ezzel lezárult a közkönyvtáros könyvkölcsönzői első korszaka. Bükkhavason (Gyimesközéplok – Hidegség) és Csíkkozmáson a tanári könyvtárból vettem ki könyveket, mint olvasó, 2000-től pedig a Márton Áron Főgimnázium könyvtárából, ahol elmúlt már huszonegy esztendeje annak, hogy a könyvtár őre vagyok. Természetesen kedvenc helyemre, a Megyei Könyvtárba is visszajárok, és nemcsak olvasóként, ami már egy jó ideje a Kájoni János nevet viseli.

Mondhatom úgyis, mondhatják mások is, na te ne, hogy kiből lesz a könyvtáros!

Fenyészegi B. Levente