A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Mesés. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Mesés. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. november 2., hétfő

A vesztence szittya valós története

A csudavesztence egyik kinézetele
  Valamikor réges-régen, amikor még a világháló nem pakolta teli az agyakot hasznos és nem annyira csudás moslékkal, na valahonnét onnét indult a vesztence története es.

Az új ezredév elejin született meg vala a fenyőszegbéli kis tündérkék egyik titkos eszköze, a vesztence. Hiába es sertepertéltek, sürgösködtök, ügyekeztek, sö keresitek, met csak az vethet rea pillantást, aki birtokolja annak tudását. Az es köztudott, hogy a tündérkék ennek a hatalmas tudásnak a tulajdonában vannak. Jobb, ha tük es kezdtek hinni benne, met a csudába es a csudára nagyobb szükség van, mint valaha.

Nyilván a tündérek es csak akkor léteznek, ha hiszünk bennük. Én mint történetmondó százas, hogy hiszek létezésükben. Nincs kérdőjel. Ez van, na. Hát miként találtam volna rea Ágnes kis tündérre? Sehogy… Most nem hasítanék ennyire tudálékoson az agyamval.

Há' nem-e hogy az Égígérő vackorfa 

 
Amikor eppeg egy szép nyári nap az Égígérő vackorfa felé kambacsoltam, láttam meg Ágnes tündérkét, ahogy elékapta a tikokot rejtő, segítő, útravalót, s még mittudomén mi a csudát tartalmazó tarsolyt. Rea es kérdeztem rögtön: hogy mi a mennykő az? Ő csak vidáman válaszolt: - Vesztence. Nem sokat törődött vélem, met eppeg ezt a varázsbugyellárisát lesegette. Időnként félig benne leve a feje. Kuturászva keresett, vájkált valami nagyon égetően fontosságos dolog után. Egyelőre nem kapta, met az égetően fontosságot nem olyan könnyű csak úgy megkapni. Azétt azt méges az orromra bogozta, ez az izé, ha elhagyott a remény, az egyetlen kulcsként a végső veszedelemben megsegít. Olyan helyre facsar el, ahol a pettyes lelked békére talál, s azután jöhet az újabb idegi feltúrázás.

Mondjuk én es kivettem abból, ahogy Ágnes Zsófika szélítő királykisasszonnyal derécseltek a szerketáról, hogy valahol Seholsincs faluba készülhetett a patak menti girhes fenyő alatt. Ott a közelikbe egy fiúgyerek es. Mártonka vala a becsületes neve. Ő pont mostan odament hézik, s feszt belé akart nezni a tarsolykába.

Ez a vesztence kilsőleg olyan kövérnek személt, mint a jóllakott malacka pocka, amikor evés után kiguvad nekije. Ha csak egy pillantásnyit kukkintottál arra, látszott es, hogy sok minden elfér benne. Jól meg lehet vetni, mondjuk nem mocsokkal, hanem egyebvel. Mindjárt erről es garattyolok nektek.

Először es elárulom, hogy ez egy csudaszerkezet. Elég bubás dolgokval van megtömve. Ha belékukucsálsz a belibe, akkor egy darabig nyitva marad a cséphadaród. Képzeljétek cag el, többféle varázsereje es van! A tündérkék persze majdnem mindegyiket üsmerik. A tündérekről azt kell tudni, mint tudjátok, ha nem hergelitek fel, akkor biza, ha kell, ha nem, segítenek. Ha méges megpróbáljátok bosszantani, akkor egy cseppecskét meggyámbásznak.

Ott abba’ a szent helybe’, ahol eppeg voltam, s neztem ki a fejemből, mondták es, ha nem akarok tovább bónyászódni ezen a tájon, ők pillanatok alatt intézkednek. Csak belé kell nezni a vesztencébe, s elképzelni, hol akarsz lenni, s tovább pedig nezelődhetsz kedvedre a következő percben pont ott, ahol eppeg akartál lenni. Azt es eléveti neked, ha valamit akarsz, de ne legyen benne önzőség, met ha igen, akkor az ellenkezőjét kapod, s akkor biza a nyavalya meg es esz! Belé es lehet rakni valami szépet. Mondjuk barátságot, megegyetértést, egy tábla szalonnát satöbbi. Igen, met ez a csudaszerketa mindent megőriz, magába rejt, s csak az láthatja, aki illetékes, azaz kiérdemli.

Bőcs Adalbéét a varázskapcájával és a három tündérkével

 Az egyik ilyen tag maga Bőcs Adalbéét (Adalbert bá’) a varázskapcájával. Na, ő rendesen megérdemli! Mivel a kapcájának lelke es van, Bőcs Adalbéétnek folyton győzködnie kell az közös munka ej de jólesikjéről. Mondjuk ki az igazat, ő a varázskapca-szelídítés legyőzhetetlen mestere. Ha egyszer béindítja a csudajárművét, csak amúgy száll fenn a magasságos egekbe’. Kerülgeti a felhőköt. Ilyenkor fel-felszedi egy-két körre a kis fenyőszegi tündérkéket es. Csakhogy a varázskapcának valami nem tetszik, kókulni kezd, nyaggatózik, rángatózik és izeg-mozog. Lehet, Balambér, a böhöm sárkány miatt ikrándozott Tündérvölgy felett, amikor leszálltak a fődre. Egy cseppet meg es pihentek az Égígérő vackorfa árnyékában. Na, ott mutatta meg Szélítő királykisasszony Bőcs Adalbéétnek a csudás vesztencét.

Szélítő királykisasszony, egyszerű hétköznapi nevén Zsófika, csudásan meg tudja mozgatni a hajával a körülötte lévő levegőt. Szelet kavar, azaz szélít. Nála úgy megy ez, mint a nagy mestereknél a szokásos munkavégzés. Gyorsan intézkedik, szédületes a tehetsége. Valóságos tünemény.

Szélítő királykisasszony

 Nem olyan, s még nem es hasonlít Balambérra, a behemót, kedves, de néha fel-felhercsenő sárkányra. Jópofasága ide vagy oda, de becsületesen számba kell vegye, hogy merrefelé tüsszenti vagy köhhenti el magát… Egyetlen kivétel csak az Égígérő vackorfa az, ott Tündérvölgy egyik szegeletében. Habár, amikor a mókuskodó gonoszkodók megtámadták, akkor egy cseppet megpergelődött. Hála az égieknek azt es túlélte. Most es ott kambacsolnak a csudalények le s fel az e világ s a másik között. Met van elég idejik rea…

Na, de ilyen fáintos, nyugudt helyen es szokott meglepetés történni, ami felhergeli az állóvizet. Biza. Mondjam-e vagy mutassam? Inkább írom. Azt történe, ahogy esszejött a kedves tündéri társaság az Égígérő vackorfa alatt, úgy megjelent a kedves Borsika névre hallgató boszorkány, aki úgy megjavult, hogy csak. Az Égeresi fák egyik gonosz boszorkánya vala az. Ők pedig odatartoztak a Nagyospatakán túli, de a Csintúrán inneni Boszorkánykővár uradalmához. Amit az emberek egyszerűen csak boszorkányköveknek mondanak.  

Ez a megjavult Borsika boszorkány aszitte az egyik nap, milyen jót cselekedett, s közbe’ nem. Ugyanis meggyőzték a többiek, hogy megjavultak, s hojza cag el nekik a vesztencét, hadd kutikáljanak egy cseppet belé. Rendesen belédolgoztak. Nyájaskodtak, jóságoskodtak hosszú-hosszú órákon át. Met mint tudjátok, a gonoszoknak az aranyos magatartás, a szívélyesség teljesen kiakasztó. Amikor Borsika meglátta, hogyan viselkednek, úgy elhitte nekik, mint a sicc! A boszik rendesen beléfáradtak a folytonos cukiskodásba, de annyira, hogy két napig a seprűre se tudtak felülni, legalább körözni egyet a szokásos helyeken. Méges megérte, met kijött a lépés! Valóra vált vacak tervük.

A három tündérke, veszedelmes helyeken

 Eppeg akkor történe a lopás, amikor Ágnes kukucsált belé a vesztencébe, valami égető dolog után kutakodott. Na, akkor érkezett meg a jóságos boszorkány. Nagy mosolyogva kikapta Ágnes tündérke keziből a vesztencét, odamotyogta: mindjárt visszahojza, s tegyed a szebb jövő felé. Eltűnt a Fenyőszegi társaság elől, mint szamár a ködben. Volt döbbenet. A szájamba ki-be járhattak a cseszlék, met egy darabig nem tudtam esszecsukni. A többiek es figyelőztek. Jött ki a szemik a helyiből, de ezt az elképedés még nem váltotta ki senkiből a jajveszélkedős, földhözvágós, toporzékolós hisztériát. Akkor igazán lett volna haddelhadd. Még Balambér se akarta földhöz vágni magát, akár kaphatott volna egy csepp ikrándozást, met nagyon bízott a megjavulós boszorkányban. Mégse tette, met a Tündérvölgy bécsúszott volna az Oltba, s Zsögöd pedig reaköltözött volna Csíkszeredára.

Tanácstalanul nezett ki a társaság a fejiből. Azt mán nagyon értették, azétt tudta elvenni a jóságos boszorkány a vesztencét, met mán nem gonoszkodott. De mi lesz, ha rossz kezekbe kerül? Oda es került! Na, meeee!

Amíg ezek az egyszerű tekintetűek elmélkednek a hogyan es szerezd vissza a vesztencét kérdésen, beszélek a boszorkákról.

A Hegyes-völgyi Boszorkány a seprűn járók rettenetes parancsolója, mán várta es a hadizsákmányt. Gondolta magában: ej, milyen jó érzés es volt túljárni a tollúseprű esziken ezeknek a folyton jóakaró izéknek.

Jött es a bárgyú Borsika boszorkány a vesztencével. Legalább haton követték. Ő aszitte tiszteletből. Á, dehhogy! Azétt, nehogy meglógjon. Immán mindegy es, ki mit gondolt, met a vesztence a Hegyes-völgyi boszorkány göcsörteges markában volt. Fel es vijjogott, mint a veszekedő sas, csak ő örömibe’. Győzelmet kiáltott az összes bibircsókos boszorkány. A nagyvezír karmaival pöccintette ki a vesztencét. Nezett belé, de nem látott semmit. Parancsolta, hogy szerre nezzenek belé. Egyik se látott semmit. Akkor kényszerítette a jóságos boszit, hogy ő nezzen belé. Ő se látott semmit. Aszitték hazudik. Mán meg es rakták a tüzet, hogy kifüstöljék a lelkit.

Amíg így gyújtogatták a tüzet, addig a jóságos Borsika boszorkányt csúful megkötözték. Hogy ne tudjon segítségért ordítozni, szájába bégyúrtak egy közönséges büdös kapcát, s még egy böszöngőt es. Volt, amit szimmogjon. Mán csak azt es tudott. A száján nem tudott szuszogni, s fülin se nagyon, így hát csak az orra maradt. A boszik tettek-vettek, főleg a máglyatűz összeszrketálásába voltak belémerülve. Ahogy így keményen elfoglalták magikot, észre se vették, hogy valakik érkeznek az ég kék egin, s nem ők. Egyszer csak kivették, hogy biza nem boszorkányok repülnek feléjük, hanem Balambér, hátán Ágnessel, Szélítő királykisasszonnyal és Mártonkával. Mégse törődtek velik, met a Boszorkánykövek környéki varázslatos sötét boszi erő védte őköt. Folytatták es tovább a saját vármegyéjük robotját.

Balambér tudta, meddig terjed a seprűs lények határa, ezétt várakozóba tette magát a Boszorkánykövek előtt. Ágnes és testvérei összeszedték bátorságukot és bémentek a boszorkányvárba. Ők rejik csak annyit fogott a bűvölet, hogy nem tudtak ott varázsolni. Röhögött es a Hegyes-völgyi boszorkány, hogy ezek mit es akarnak. A többi meg követte. Hasították a levegőt rendesen a röhögős-köhögős vaccsantós vijjogásukval. Aztán a vezér egy intésre abbahagyatta a félresikerült skálázást. Ágnest a tűzhöz hítta. Aszondta neki, hogy a vesztence úgyse működik ezétt tűzre dobja. Azután jöhet a jóságos Borsika boszorka bégyújtása. Ej, nehez dolog jutott Ágnesnek, met ha elengedés közbe elkapja a vesztencét, akkor jó, s hanem nem. A tűz körül figyelőztek a testvérkék es. Amikor a boszi felemelte a göcsörteges karját, kezibe a vesztencével, Zsófika szélítési technikával Ágnes felé fútt egy nagyot. Mártonka figyelt, met a figyelem az egyik legfontosabb tulajdonság, s amikor kellett cakkra felemelte Ágnest. Ágnes, ahogy elkapta a vesztencét úgy el es tűnt, mint a kámfor. Volt es nagy méreg és egybe csudálkozás es.

Amíg a rettenetek dühösködtek, addig a jóságos Borsika boszit a testvér tündérkék kioldották. Kivették a szájából a büdös kapcát és a rongyos böszöngőt, s megfogva a kezit ügyekeztek minél messzibbre. Sikerült kilépniük a boszik bűvköréből. Hárman felkapaszkodva Balambér hátára szelték a levegőt az Égígérő vackorfa felé. Látták a boszorkányokot toporzékolni, de ahogy szokták mondani, amit kisüttek, főjztek, immán egyék es meg!

Ágnes a tündérlány

 Leszállva a vackorfa alá kérdeztem es, hol van Ágnes? Szerencsére ott volt Bőcs Adalbéét. Ő tudta, hogy ott lehet a vesztence, Ahol Ágnes es. Ezt mondjuk mindannyian tudták, de vajon hol lehetnek. Bőcs Adalbéét kapcája szagot fogott! Seholsincs faluba kormányította Bőcs Adalbéétékat. Az utaztatás könnyűnek sikerült, met két jármű es volt. Ki Balambérra, ki pedig Bőcs Adalbéét mellett a varázskapcára küszködte fel magát. Há’ mit es mondjak, szinte egy szemperc alatt ott volt a díszes társaság a seholsincsfalvi girhes fenyő alatt, ott a patak mentin. Ott ücsörgött Ágnes a vesztencéjével. Pisolygott. Asziszem, ő tudta, hogy ami az övé, azt sosem kaphatja meg más. Ez valóságos es, met a vesztence csak azok kezében mutatkozik meg, akik nem akármire használják fel, hanem arra, hogy segíthetni tudjanak másokon. Biza’ ki kell érdemelni az ilyen kincset, s mindezt csak a szeretet erejivel lehetséges. Szeretni pedig gombnyomásra nem lehet. Az ott rejtőzködik bennünk, csak van, akinek megpróbáltatás, met erősen nehéz elévájkálni. De ha egyszer felszínre tör, talán belékukucsálhatnak ők es a vesztencébe.

Rajzom a jóságos boszorkáról (1991).

 Fenyőszegi úr


2026. szeptember 23., szerda

Hargitai ereszkedés

Aliges kezdődött meg az új tanévecske, a Márton Áron Főgimnázium Természetjáró Köre máres bégyújtotta magát. 

Elsőleg a Hargita-hegységbe vót megszervezve a „gyere velünk, ameddig az útvonal írja” mászkálódás. 

Szeptember 19-én, szombaton hánkolódott fel a csapat a csíkszeredai buszra. Mindenki onnét indult, ahonnét neki közelebbinek vagy egyszerűbbnek tűnt a felszállás. Még kijött a lépés es, met hétvégenként ingyenesen lehet kosornyázni a városi buszval.

Egy páran a Pacsirta sétánynál szálltunk fel. Ameddig jött a busz, addig el-elnézegettem a közeli tömbházból boldogan futkározó kisegér Edömért.

Aztán eresztettük es, de nem hajlobogtatva, met a buszon nem lehet, egészen Hargitafürdőig. S ott es csak bétérve a nyavalyákra isteni kezeldéig, a mofettákig szűntünk meg „motorozni”.

Leszállva a buszról esszeszámoltuk magunkot. Ha jól emlékezek, kilenc felnőtt és öt diák jött a hepehupás megmérettetésre. Ott sokat nem álldingáltunk, s nem es gyógyulásztunk, vagy tátottuk a pufánkot egyfelé, hanem szép csendesen lereszkedtünk az egyik borvízforrásig. Ittunk es belőle egy cseppet. Ej, be’ jó es vót! Asztán lassacskán, eregelve tépettük tovább.

Az idő es jónak mutatkozott. Nemhogy az eső nem vert el, de azok a cseppnyi fellegek es, amik látszódtak, álmoson szállingóztak szanaszét az égen.

Az erdőbe’ mán ütemesen és célirányoson kambacsoltunk a kitervelt úton. Egy cseppecskét érintettük Piricske felső felit es. Az útvonal mentin követve csobogott a patak. Menet közbe’ derécseltünk. Nekem nehez mesterség vala megállni, hogy ne mongyak egyfelé, ezétt szokás szerint folyt ki belőlem a beszéd.

A csörgedező patakocska zene vót füleinknek. Aránylag tisztácskának személt. Ebbe’ az árnyékos szakaszba’ kaptunk egy tekintélyes szedrésző helyet es. Mű csak az út melletti résznél szedegettük le, s küldtük bé ki-ki a saját belügyminisztériumába. Eccer mondom, finom egy fekete gyümölcsszerzetek vótak! Valóságoson kellették magikot. Rendesen tudtak népszerűsködni. Azétt se’ ettük hülyére magunkot, met tudtuk, hogy közbe’ haladni es kell.

Mentünk-mentünk, mendegéltünk, ameddig egy jókora tisztásra nem értünk. Itt mán sokkal jobban lehetett nezelődni. Tündéri kilátás fogadott. Keccegtettük es a telefonainkot rendesen. Lett es sok szép kép.

Mivel egy cseppet elfáradtunk, letelepedtünk megenni az eleségünk. Elé es szerketáltuk az elemózsiánkot.

 
A csapat egyik része bébónyászodott az erdőbe, amíg a többiek ettek s derécseltek. Én es vélik mentem. Megkerestük Csíkcsicsó várát. Befelé haladva az erdő egyre sűrűbbé vált. Útközbe’ gombák néztek vissza reánk. Nem es kellett sokat ott ánkoskodni a fenyők és a bokrok között, egyszeribe elénk tárult a vár. Legalábbes, ami maradt belőle. Vadregényes élménybe’ vót részünk. Nekem rendesen kiguvadt a szemem. Csak amúgy hülledeztem a szemet kápráztató látványtól. Mászkáltam es a vár környékin körbe-kereken. Alaposon szemügyre vettem minden irányból. 

 
Mikor feltőtödtünk a látvánnyal, visszamentünk társainkhoz bébeszélgetni az emeletes kenyérszeleteinket, s még ami ennivalót hoztunk magunkkal. Kellemetesen elderécseltük az időt. Kedvezett az es. Csak odaügyelve sütött le reánk a nap. Senki se pergelődött meg. Fejünk felett pedig egy sas száldingált, nezelődött magason. Nem tudtam fényes képbe zárni, ahhoz túl fenn repüle.


Teljesen kipihenve magunkot folytattuk a barangolásunkot lefelé a hegyről. Egy kicsi viperába ütköztünk, amelyik fényképezés közbe’ hátat fordított. A méreg ölt es, hogy ennyicskét nem tudott kibírni. Mondjuk fiatalkának látszott, saz ilyen kamaszok nincsenek oda a fényképezkedésért. Inkább viperára személt, de mindegy es, met csak a farka végiről tudtam egy képet csinálni. 

Na, csaptattuk tovább. Eléges jól ment a menés. Vidámon utazgattatuk bakancsainkot, mikor a semmiből egy sűdőnél es nagyobb medve trappolt át előttünk az úton. Olyan két meterre volt a csapat első tagjaitól. Gyorsasága miatt még fele se látta. Aki meg látta, gyűlt benne becsületesen a nyavalyatörés. Biza, akadtak néhányon, akik lemeredtek, egy cseppet utolérte az jedősség felsőfoka. Úgy megálltak, mint egy szittya vezér stoplámpa. Ekkor mán a társaságból egyesek hatoktávos hangjikot próbálgatták. Lett es nagy zaj és zenebona. A maci az biztos semmiétt se térült vóna vissza. Az részéről es nagy szégyen vót, hogy nem figyelmeztetett a rohanásos sebességíről. Úgy elüthetett vóna bennünköt, mint a taknyot...

Reám egy cseppet másképp hatott a dolog. Mondjuk én se szerettem vóna, hogy megbubusgasson, de azétt nem kellett vóna épp annyira siessen, mint egy rendesen járó gyorsvonat. Legalább megálhatott vóna ez a mozgóbunda egy fényképezésre, de nem tette. Ezétt erősen fel vótam gerbuncásodva. Gondoltam magamba’, hadd el, met te es szeretnél még fényképeződni, s akkor még elé sem húzom a zsebemből a maroktelefonomot! Ki tudja, azétt sietett, met ő es fényképeződni akart, csak nem volt nála a kerregtetője.

Az hátat es kirázkolódó élmény végén, mikor mán mindenki lenyugodott, egy fákot vivő kocsi után felzárkózva eregeltünk elé felé. Kicsi séta után kiduvadtunk a Csintalan kilátóhoz. Irtó szép kilátás tárult elénk, s az ott lévő fényképen hegycsúcsmutató es vót. Hamar megkaptuk,hogy mi van előttünk. Vót amit nezzünk...

Tekertük es béfelé, továbbra semmilyen bonyodalom nem állta utunkot. Mondjuk egy helyen a pásztorkutyák méregettek, de nem jöttek el az útig. Úgyhogy aggodalmaink hamar elillantak, mint az enyhe záporeső utáni vízcseppek. A mezős részbe’ sok kikericset találtunk. Szépek es, de jelzik a lassacskán, de bisztoson eregelő hideg őszt.


Immán reaérősön, boklászódva, de biztoson, béérkeztünk Csibába. El se kellett menjünk az erdőalji iskolához, met szerencsére egy páran üsmertek egy közelebbi autóbusz-állomást. Amíg jött a busz, a sánc szélire lepihentünk. Lehetett szilvászni és szőlőzni. A busz oldalán Márton Áron püspökünk születésének 130. évfordulója emlékére volt egy hírverés feldolgozva. Persze a püspökünk képmásával. Mintha iskolabuszt kűdöttek vóna értünk... Na, újra felszállva a tragacsra folytattunk utunkot hazafelé. Egyhamar béértünk Szeredába.

Körülbelül 15 kilómetret kabacsoltunk össze-vissza. Egy cseppet sem vót unalmatos. Olyan jó és élményekbe’ gazdag kirándulás vót, hogyha tehetem, következőbe es megyek.

Köszönet jár Kelemen Csonginak és Keresztes Olivérnek a szervezésétt és a túravezetésétt.

*

Most egy pillantásnyit a CSÍKCSICSÓ váráról


A csíkcsicsai község honlapján van kiírva, hogy az Olt folyó völgyétől átelmbe’, úgy affelé, amerre a nap es lenyugszik, vagy hét kilométerre van a vár. Olyan 933 méter magasba’ világlik ki a „Várkőszikla”. Ezt Benkő Elek es így tudta. Tőle származik ez a számítgatás. Sajnos, ahogy mán említettem, ami maradt belőle.

A csíkcsicsói vár építési idejét pontoson nem lehet tudni. Valamikor a középkorba’ épült, feltehetően a XIII. századba’. Volt őskori (vaskori) előzménye es. Úgy gondolják, hogy az erdélyi határvédelmi rendszer egyik vára, szám szerint a harmadik lehetett. Egyes beszédek szerint a csíksomlyói ferencesek, akik a XV. század végin telepedtek le, a zárda felépítése közbe’, ebbe’ a várba vertek tanyát. Botár István régész elképzelése az, hogy Erdélyt Moldovával eszebogozó útszakaszának szemrevételezésére építhették meg. A vártól többfelé ágaztak el az utak. Abba’ az időbe’ elég jól látható helyen vala.

Egy cseppecske legendás történet a várról

Valahol a Hargitán hajdanában éle egy hatalmatos tündérkirály. Annak több fia es vót. Vagy három. Ezekből a legkisebb fiú, akit Csicsónak híttak, szemet vetett egy gyönyörűséges falusi leányra. Az a leány annyira szemrevaló vala, hogy aki meglátta, az álkapcája leszakadt a bámulászástól. A szegén falusi leány irtó büszke vót magára, de nem adta olyan könnyen magát. Először es Csicsó tündérherceg arra kellett megesküdjön, hogy a falubéliek ne szűkölködjenek, s osztán jöhetett a másik kérés. Várat kell építeni a magasságos hegyen, hogy legyen ahol kikémleljen, hadd lássák szépségét továbbra es. Neki es kijárt egy vár…, há’ nem-e!? Persze erre a tündérkirály egy cseppet merkelt. Ezétt es építette valamicskével lejjebb az ő csudaváránál ezt az újabb építményt. Mondjuk, amikor meglátta a leányt, akkor mán megenyhült a szíve, met kecsességével, bájával szinte személt szépséges ragyogása a tündérlányokéra. A várat óriások, tündérek s persze a falubeli emberek közös erővel húzták fel. Megépülése után a tündérek gyakran meglátogatták a tündérherceget és feleségit. Főleg nyáron, de máskor es. Amikor a csillagos ég jól kivehető vót, s közbe’ a hold es, akkor jöttek hézik a vendégek. A tündérek nagy urizálóson kilebbentek a vár fokára, s ott üldögélve, beszédbe elegyedve, kémlelték a csillagos eget. S azt es irtóan szerették, hogy megmártsák lábacskáikot a kristálytiszta Olt vizébe. Így éltek békességbe’ Csicsó tündérherceg és csudálatoson szép felesége. Hogy gyerekik lettek-e? Az egy másik történet...

 

Hasznos link: Hegyi utak várai – A csíkcsicsói vár – https://www.youtube.com/watch?v=bbGyWfNWNEM

Fénykép: B. L és K. Zs. 

Fenyőszegi B. Levente

 

2026. augusztus 15., szombat

Fenyőszegi úton

Sétaút a nyárutón 

    Életünk során mindig úton vagyunk. 

    Születésünkkor ölünkbe hull az otthon, jó eséllyel a család, a szomszédok és a haza. De hol van az otthonunk, és hová megyünk haza, az már teljesen más mindannyiunk életében. Akár a gondolatot meg is fordíthatnám, és összekuszálhatnám, de minek, mikor igazából úgyis tudjuk, hogy a lelkünk féltett zegzugában pislogva békésen figyel, fényt gyújt, és rendet tesz a hétköznapjaink döntéseinek zűrzavarában.

Fenyőszegi emlékábránd

    A kedvenc utamon sétálva, ahol a fák ágai az egek felé kapaszkodva barátkozóan átölelik egymást, találom meg azt a békét, amelyet bárhová magammal vihetek. 

Hívogat az útacska

     Tarisznyámban elrejtve várakoznak kinyilatkoztatásukra a napsugarak, az eső áztatta bűbáj, az igéző naplemente és az évszakok örökös játéka. Lassan bónyászódva (itt – lődörögve, bóklászva) haladok előre, míg újra meg újra feltöltődöm a vidék szentségével. Templomban érzem magam. Az élet katedrálisában. Itt bújik ki belőlem a kimondhatatlan, s ezért egy csöppet sem röstelkedem. Itt mosódik egybe az otthon és haza, és tisztul ki a ködfelhő borította belső utam folytatása. 

Hajdan még két kőküpüt rejtett a bokros

    A magabiztos lépések során születnek meg a kötetlen kötődések. Szerencsémre láthatom azt, ami igazán kedves számomra, ami több, mint puszta tény. A csodák országa ez, a lelkem forrása, és milyen jó, hogy nap mint nap megélem.

Ahol megáll az idő. Több mint fél évszázada nekem is ilyen labdám volt. A gyerekeimé vala ez a példány. Most már őkelme is túl van a huszadik esztendőn...

   

Ide tartozó linkek:

1. FENYŐSZEGRŐL RÖVIDEN : https://fenyoszegi.blogspot.com/2020/12/fenyoszegrol-roviden.html

2. FENYŐSZEGI ÚT : https://fenyoszegi.blogspot.com/2021/11/fenyoszegi-ut.html

3. Fenyési forrás félhold! : https://fenyoszegi.blogspot.com/2021/07/fenyesi-forras-felhold.html

4. Égígérő vackorfa varázslata : https://fenyoszegi.blogspot.com/2020/12/egigero-vackorfa-varazslata.html

5. Az iskolába járásom nehézkes kezdete : https://fenyoszegi.blogspot.com/2023/10/az-iskolaba-jarasom-nehezkes-kezdete.html

 Fenyőszegi B. Levente

2020 nyara

 

2026. május 22., péntek

Bogaras Katicabogárka

Hetyke Katica világa

Egyszer csak egy eléggé bogaras katicabogárka elindult egyet bónyászódni a környékre. Há’ hogyne! Muszáj megnezni, hogy es mint a helyzet másutt. Hamaroson észrevette, hogy helyzet az van eppeg elég, ha kell, még több es.

Előbbször es a szemetekre vetem, ez a katica eléggé büszke típus vala. Ezétt egy cseppet bogaras es. Szünni nem akaróan hetykén kihúzta magát. Saz irigykedő bogárvilág azt beszélte, hogy úgy ágált a pettyeivel, mint Szaros Pista nevenapján. Most es, ahogy kólicált bolond felé, virágokot szagolgatva, sziromdörzsit alkalmazva nem veszítette el gőgjét, minden mozdulata közbe’ hatszögbe rittyentette ki magát! Met a látszat, ej be fontos es! Előbbször repkedve harmatcseppecskében nezegette magát, amelyik egy szép hosszú fűszálon függött a reggeli zivatar óta. 

Na, így fenséges gőgicskével burongérozva repdesett, ameddig a szeme világa tartott, mígnem egy kisfiúcskához ért. Az eppeg erdei epret majszolt, s azt hitte, hogy a katica is szamóca, majdnem megette. Szerencsére ott volt az a kisleányka, akivel szokott kókulni a házukhoz közeli mezőn. Az a rét nem vala messzire az erdőtől se... A’ biza tündérecske kis hangján leintette a beles kódorgó társát, hogy az nem finom. Azétt méges jó volna annyit tudni, hogy az epernek nincsenek fekete pettyei, s főleg nem hét, sööö, ilyen nagy. 

A bogaras Hetyke Katica

Hősünk, becsületes nevin Hetyke Katica miközbe’ úgy érezte, vége a veszélynek, erre fel Herrencs Feri, mert így hítták, buszuból szét akarta nyomni. Szerencsére Merengőcske Gizike, met őt meg így hítták, nem engedte. Há’ egy hajszálon függött, hogy meg nem dögölött. Majdnem katicalekvár lett belőle. Biza ilyenkor milyen kapóra jön egy csepp jósszándékúság...

Herrencs Feri átadta Merengőcske Gizikének a katicát. Hetyke Katica most bezzeg nem bogaraskodott, hálából nem kóválygott el a keziről. Gizike egyet gondolt, s kettő lett belőle. Hátravette magát a virágos fűbe. Hetyke Katicát irtó óvatoson reatette a ruhácskájára. A katica a ruhácska nagy pirosságába’, hogy ő is látszódjék, inkább az egyik fehér babocskát választotta. Feri felherrent, hogy most minek kell kilepcsenni a fűbe, de azétt mán dőlt ő es. Ahogy hanyatt vágta magát, nem figyelt, szépen belérittyentette a fejit a közeli vastag faágba. Úgy kezdett jajveszékelni, mint valami riasztó. Gizikénél volt ragtapasz, mert ő tudja, mi kell, ha netán megsérülne... Ügyesen megtisztította a kobakját, s azután leragasztotta. Ezután persze Feri es lenyugodott. Amikor egy hőscincér a pockára erejszkedett, akkor mán annyira renbe’ volt, mint a frissen esszeállt aludtej. Teljes béke lepte el. Még herregni se volt kedve!

Hetyke Katica mán nem vala annyira hányaveti, kérkedő. Rendesen ledöbbent azon, hogy Gizike a folyton morgolódós Ferinek segített. Nem beszélve még neki es, de mekkorát! Hatalmasot, met még mindig egybe’ van. Az élet pedig egy nagy kincs, met ha nincs, akkor mi van? Hirtelen belégörcsölt a tény. Aztán elábrándozott azon, hogy milyen jó segíteni másokon.

Hetyke Katica nem eppeg erről volt híres. Nem es akadt egy csepp ideje se a sok figyeljetek mán rám mennyire gyönyörű és cuki vagyok programjai után. Ugyanis ki kellett pihenje az önmaga fennhéjazásából népszerűsítésre szánt üdejét. Mondjuk egyszer két katicatársát verte le véletlenül egy csutakról. Nem azé’, csakhogy jobban látszódjék. Egyszer csupa meglepetésszerűen lelépte egy szúnyog szárnyát. Máskor hétpettyes szárnyait igazítva önkéntelen megfejelve, majdnem beléfojtott egy tócsácskába egy azt se tudja, milyen bogarat. Nó’, de elhessegtette eme szívfacsaró gondolatokot és a szebb jövő felé nezett. Megfogadta, hogy eztán másképp csinálja!

Amíg így elméskedett Hetyke Katica, melléje repült a Feri hasán egyfelé bámuló Hőscincér Elemér. Hetyke Katica annyira erőlködött a jóságra váltástól, hogy a sok megfeszültségtől majdnem sérvet kapott. Mit mondjak, nehezen, de méges sikerült. Mosolygott, s egyet pacsiztak, s dumálni kezdtek. Katica esendőségét es szóba hozta. Hőscincér Elemér azt gondolta magába’, hogy ez a katica mégse egy reménytelen alak. Hetyke Katica beszélt arról nekije, például egy cseppet béijed attól, ha cinkék vagy más madarak repkednek felette, vagy békák brekegnek a közelibe, de nem nezi jó szemmel a gyíkféle uraságokot se. A hőscincér együgyűsége miatt nem vette szívre. Megértően bólogatott, mintha értené. Mivel kezdtek elzsibbadni a szárnyai, hallgatás helyett inkább egy kör repkedésre hítta.

Gizike nagyon élvezte a két bogár halk burrogását. Ezétt Feri egy cseppet felhercsent, de amikor körözés előtt a két bogárka a pocakjára szállt, elmúlt a mérge. Kisimultak a ráncai. Újra bubás lett. Aztán a két bogárka tovább repüle.

Hetyke Katica a közelbe’ leszállt az egyik kiválasztott sziromtenger-szigetecskére, s új pajtásával virágport és nektárt zabáltak. Hőscincérünk úgy jóllakott, mint a duda. Hetyke Katica vigyázott a vonalaira, ő csak odaügyelve ellegetett.

Feri és Gizike hazafelé készülnek

 Aztán visszarepültek a heppeszkedő Feri és a Pihenő Gizike mellé. Gizike ragyogott a boldogságtól. Szinte el se hitte, hogy ezek a kambacsolásból visszakanyarodtak hézik. Gizike a napocska erejszkedéséből, s a hosszú árnyékokból észrevette, hogy ott van az ideje hazamenni. Tájt intett a két frissen megismert kedvencének. Feri es intett, s valahogy csudák csudájára elhagyta a bolondinges szokását, megfogta Gizike kezit, s úgy eregeltek hazafelé. Gizike közbe’ katicás és cincéres dalokot énekelgetett.

Hetyke Katica ott helybe esszecsudálkozta magát. Hőscincér Elemér uraságnak teljesen természetes volt. Sőt gavallér módjára hazakísérte a hétpettyest. Katica repdességében feredezett a napfényben. Piroslott, mint az eper. Közbe’ egyet-egyet vigyorgott az új barátjára. Menet közben még egyet hajkurászták es egymást, de aztán a hőscincér megfogta a kezecskéjit, s boldogon repdestek tovább a naplementébe. 

Hetyke Katica és Hőscincér Elemér 

Másnap aliges tért magához Hetyke Katicácska a hét bámulatba ejtő pettyecskéivel. Olyan maszuta formán ébredt fel. Nó, de eszibe jutott a tegnap. Még magától es meglepődött, met mán nem volt annyira bogaras, ahogy szokott lenni. Nem zavarta szinte semmi. Azétt a szinte ott volt. Há’ így es nagy haladás. Mindenképp kicsípte magát, hogy lássák ej be jól néz ki, de nem bőcsködözött. Alább vett a hülyeségből. Sőt látta, hogy leveleket cipelnek társai, segített nekik. A kancsi katicának mutatta az irányt ,merre es repüljön. Szó, ami szó, úgy beléjött a segítkezésbe, hogy észre se vette, hogy nem evett. Hőscincér Elemér egyszer csak valahonnét elékerült. Ej, be boldog lett a Hetyke Katica. Most kezdte érteni Gizikét. Milyen jó es, amikor számíthat valakire. Avval elröppentek ebédelni. 

Ahogy teltek a napok, Hetyke Katicát megfertőzte a segítőség. A többi hétpettyes, ahogy régen elnevezték volt Hetyke Katicának, úgy bévezető nélkül megváltoztatták a nevit Helyes Katicára. Ezt követve valósággal égett a keze alatt a munka. Nemcsak segített, hanem komoly baráti társaságot gyűjtött maga köré. Olyan katicává vált, ahol nem a morgolódás s a bogaras észjárás volt a fontos, hanem a jókedv, barátságosság és a kedvesség. És valóban számíthattak rea. S ami mindennél fontosabb, észrevette, hogy együtt még a kókoskodás es sokkal mulatságosabb.

Fenyőszegi Borbé Levente

2026 május dereka

Dáktö Kondenbery naplója 5

      Asszem Pucsik a legjobb barátom A Pucsik név sokaknak semmit se’ mond, de nekem annál többet, Naplócskám! Miután megtörtént az a rém...