A hajdani őszi bétakarításokról...

 Eljött az ősz, s véle együtt szeptember derekán kinyitották kapuikot az iskolák. Leszámítva az ünnepi megnyitókot, a gyerekek csak úgy bégyúródtak az ajtón, s kész. Jöhetett a tanyítás.

Bé kell valljam, hogy ilyenkor még a mai napig es egy csepp hiányérzetem támad. Há' vajon mitől es? Há' az iskolakezdés utáni pityókaszedéstől (krumplibetakarítás). Mű annak üdején tanulás helyett biza „pityókásan” kezdtünk iskolát a sokoldalúan fejlett szocialista társadalomba. A bétakarítás iskoláját.

Nálunk e' volt. Míg az ország más részeibe ugyanúgy folyt a zöldség-gyümölcs bétakarítás, szintén hazafias munka címen.

Ezt hivatoloson pártunk ás államunk jóvoltából, „örömmel” tette az ifjúság. Ki almát, ki körtét, ki káposztát, ki murkot, ki gogost (paradicsompaprikát), ki paradicsomot, és így tovább szedtek az illetékes tanárok, és a helyi kollektív felügyelete alatt.

Szedésre "várakozó" pityókaföld

Nálunk Csíkban, mint már említettem, nagyobbrészt a pityóka ment eseményszámba. Megesett hogy murkot (sárgarépát), káposztát vagy almát es szedegettünk, de az már más tál tészta... A tízórait persze a tanulók szülei kellett, hogy állják. Még a vedreket es ők kellett vigyék. A népes családokba, még azt es kölcsön kellett kérni erre az időre, mert minek a rossznyavajának kell es jusson családon belül minden egyes gyerekre egy veder?

Ugye kicsi gyerekként másképpen néztem rea erre az időszakra, s bévallom pufa bé duma nincs alapon csináltam úgy mind a többiek. Hogy szerettem-e? Néha, igen, néha nem. Főleg akkor, amikor annyira hideg volt, hogy az ujjaink szedés közben bélilultak. Teljesen meggemberedtek (megmeredtek). Amikor még a hó es leesett, akkor a hideg fehér paplany alul vájkáltuk-kapargattuk ki a pityókát. Olyankor napról-napra egyre több ruhát vettünk fel magunkra. Bár akinek volt... Azokba az erős hidegekbe ej be jól es esett, amikor a nagy semmiből kipillant a napocska, s egy cseppet kezdett melegíteni münköt. A hátunkot, ha úgy sikerült, akkor feléje tartottuk, hadd fűtse kellemetesen.

Az alapjába vett szocialista követelményi szedési napok száma két hét volt, belészámítva a szombatot es. Előnye még es volt, mert egy darabig megvédett egyes tanáraink harciasságától, az órák kérésztüzétől, főleg ha nem sikeredett megtanulni üdejében a kért leckét. Lehet azért mert esetlegen kívül sem értettük mit es garattyolnak nekünk…. Lehet. Az akkori ország himnuszát se kellett a földeken mecseregni, mint a első órákon, sajátosan, ahány gyerek annyiféle képpen énekelve. Az biztos, ki-ki a maga képére varázsolva zengte, sokszor értelmetlenül.

Eleinte, a munkánk béfejeztével, még egy csepp pénzecskével es megvettek. Sőt 15 lejt es képesek voltak adni! De fokozatoson ez a jó szokásuk hovatovább kevesebb lett. Osztán a pár lejecskével, amivel kiszúrták a szemünköt, az utána következő évbe az es elmaradt. A péndz biza, ameddig kaptuk, jól fogott. Hamar a seggére vertünk. Vettünk belőle kiflit, kekszet, s egyebb nyalánkságot, vagy ritkábban könyvet es. Akik szegények voltak ügyesen kiegészítették maguk számára a füzetre valót.

Azért a hazafias büszkeségtől kevésbé duvadt ki a mellkasunk. Már annál es inkább, mert, akár másnapra a velünk felszedetett pityókák ott díszelegtek az aprózárakban(zöldség-gyümölcs üzletekben). Persze a gyengébbecskék, mert a többi külföldnek ment. Mit es számított az. Mű azt es béraktuk a belünkbe, s legalább nem kényesedtünk el. Ha esős időbe szedtük, akkor megtörtént, hogy nem tudtuk lefejteni a sarat a pityokáról. Semmi gond, úgy sárbogoson került bé az üzletekbe, s úgy es adták el. Micsa öröm a hazának! Legalább többet húzott a mérleg...

Hogy mi maradt meg ezekből lelkes „önkéntesen kötelező” pityókaszedésekből? Mondjuk a munka, az nem ártott meg. Inkább a körülményekkel voltak bajok. Azok a csípős reggelek. Vártuk, hogy felkeljen a nap. A tízóraizás sem volt utolsó. De, ha maradt egy kicsi idő, akkor a férgek (egerek) hajkurászásával üttük el az időt. Képesek voltunk hosszú-hosszú ideig elszórakozni vélük. Legtöbb esetben szabadon engedtük. Azonban, ha egy vérengző csóró kezébe került, akkor az biza ki lett fasírozva (megölve).

Szedés közbe egymást hanyigáltuk pityókával. A leányokot küssebbecskékkel, s néha még lovagiason segítkeztünk es nekik. A legények közbe-közbe zsákoltak es. A lusták, hogy jobban haladjanak bé-bétakartak néhány útjukba akadó pityókát.

Kuksoló nagy pityókák

A szünetekben való pityókasütés tartozott a kedvenceink közé. Ha nem kaptunk valami, csapot, száraz ágat, akkor száraz pityókacerából raktunk tüzet. Abba beléhanyigáltuk a pityókákot, s erezd... Meggyújtottuk, amivel tudtuk. Füstszagunk hamarább lett, mint a tűz. Aztán kicsit késve, de annál nagyobb örömmel az is megérkezett. Fellobant a láng, s égedezett. Majd jöhettek a pityókák, amelyikeknek a héjik szintén szenes lett. Tiszta fekete korom borította a testyüköt, akár a mű pufánkot. Volt, ami megsült, volt, ami nem. Nem számított, úgy gyúrtuk magunkba, mintha sohasem ettünk volna. Finom volt, nagyon finom! A félnyersecskék, meg az elszenesedett darabkák, amit nem tudtunk lehámozni, hát hogy es mondjam, rendesen ropogott a fogaink között. De mit számított az se. Kormosok, füstszagúak, csepűhajúak (kócosok) lettünk a munka végeztére. Amire hazaértünk rendszeresen ki voltunk nyiffanva. S méges vártuk a következő napot. Vajon hova visznek? Kell-e gyalogolni, vagy felvetnek egy remorkára, s ott íztelenkedtünk. Mindegy, nem csüggendtünk! Volt választás! Vagy jösz pityóka szedni, vagy a nyavalya kitör, hogyha nem. Mit es mondjak ilyen biztatás és ösztökélés után, há' persze, hogy mentünk...

* * *

Kerek három őszi betakarításos hazafias munkát emelnék ki, amit saját magam a Cseucseszkú (Ceaușescu) aranykorában megélhettem.

1.

Há' a legelső az eléges durci volt, mert annak ellenére, hogy ötödikes kortól kellett kötelező örömmel szedni a pityókát, mű negyedikbe kezdtük el. Úgy döntött a zsögödi iskola, hogy isteni lesz egy lemezjátszót, s héza néhány hazafias dalokkal hasított bakelit lemezt venni. Így a negyedikesek a haza örömözésére szedték a pityókát Zsögöd környékin. Két hetet rendesen kihasználva (vasárnap kivételivel) tanyítóink őríztek műnköt, hogy dolgozzunk. Kísérőink az akkori tanyítónénim, az igazgatónénim voltak. Az igazgatónéni csak amikor üdeje engedte akkor kijött a pityókamezőre, viszont a tanyítónéni nála nélkül es tudott hajtani. Nagyon lassúnak bizonyultunk. Hogy jobban menjen a munka valamit ke kellett találjanak. Ezért hoztak egy harmadikos srácot, akit mind egy kicsi majmocskát bizonyítva mutogattak nekünk, hogy milyen lelkesen szedi a szocialista társadalom csíki pityókáját.

Nagyon világoson emlékezek arra es, amikor az egyik nap az a kósza hír terjedt el, hogy a fiúk közül néhányan el akarnak lógni. Természetesen a lányokból volt a bésúgó a tanítónéni felé, aki gondolom, szintén hazafias kötelességből tette meg ezt a lépést, mint sziklaszilárd hőspionér feladatot. Megeshet, hogy kétszínkedésből, de ki foglalkozik mán ennyire részletesen véle. A lényeg mégis az, hogy addig senki sem mehetett el vécézni a fiúk közül, nehogy meglógjon, amíg a reánk mért pityókasorainkot ki nem szedtük. Hát biza néhányunk így vagy úgy, kicsibe vagy nagyba, de megtisztelte a nadrágját.

A pityókaszedés lejárta után, az iskola megkapta a piköppöt (pick up-ot), a hazafias dalos bakelit lemezeket egy-két mese és verses lemezzel együtt. Hogyesmongyam, erőst megérte. Még büszkék es voltunk rea, mert a mű munkánk gyümölcséből sikeredett megvenni.

2.

Hetedikes koromba történt, úgy emlékezek marha hosszúra nyúlt ki a pityókaszedés. Ejsze volt vagy egy hónap es, vagy szinte annyi. Bőséges termés volt abban az évben. Nem panaszkodhattunk, hogy nincs mit szedni. Azé mán az utolsó tíz nap erősen kezdett megbogosodni. Nem számított az idő, semmi. Szedtük szeles időben, esőben és a végin, ha jól emlékszem még a hó es meglegyintette a kipergetett pityókaföldet.

Ugye, a pityókaszedések gyanánt hétpróbára voltam téve otthon es, a diáktársaim előtt es, hogy nincs merszem egy-két pityókával gazdagítani az otthoni zöldséges kosarat. Mondták es, hogy a szedők nagyja ügyeskedve jó néhány pityókát hazavisz, s az olyanfélék mint én, na, az sohase. Há' milyen legény es voltam a gátnál, hogy még ennyire se voltam képes? Na milyen? Há' szó köztünk maradjon, a többiek szemikbe elég gyengus...

Egy pár napig halogattam ezt az ügyet, de mivel egyfolytában ették az idegeimet mindenfelől, s már a pityókaszedés és vége felé járt, az egyik nap reaszántam magamot. Há' hogy ne legyek olyan semmicske. A merszes eset egy októberi napon történt. Esős szutykos idő volt. Sárba vájkálva szedtük a pityókát. Mivel közél voltunk a blokkunkhoz, amikor kiértem a sor végire, majdnem teliszedett vederrel, nem tértem vissza, hanem továbbhaladtam a tömbházak között elveszve, eltűnve mint a kámfor. Magyarán mondva meglógtam.

Három nap múltán mán a suliba voltunk. A osztályfőnököm az egész osztály előtt intézett el, ahogy a szocialista erkölcs megkövetelte. Há persze nagy megértős emberséggel ügyekezett feltálalni. Hogy ő megérti, azt es hogy szegények vagyunk, de ezt nem szabadott volna csinálni! Mi lenne hogyha mindenki vedresleg hordaná haza a pityókát! Hova lenne az ország?

Há volt benne igaz, mint a csokikba, ahogy a mogyoró helyenkint eléfordul. Lehetséges. A csúf merényletemet nem szabadott szó nélkül hagyni. Há persze. De azt nem mondhattam el, mert a kölyöknek kuss a neve, hogy nemcsak én vittem haza pityókát... Ráadásul nem es akartam. Az egyszer biztos, nem voltam egy ügyeskedő csemete. S ezek után méges bosszantott az a tény, amit a saját szememmel láttam a pityókaszedés alatt. Amikor a mezei dácsiák (Dacia autók) hátulját zsákoslag teli pityókával megvették egyes tanárok, vagy más egyenlőbb rangba szenvedők. Azért gondoltam egy veder pityóka mégsem árthat. Nem mindennap esik meg vélem sem az ilyen. Osztán reajöttem, hogy nem a lopással volt baj, hanem ahogy csináltam. Túl látványosra sikeredett. Micsinálj, nem tudtam elsajátítani ezt a sutyiban elemelek dolgot.

Másik esztendőben az egyik térgyemmel bajok történtek, így nem tudtam menni pityókaszedni. Egyből azt hitték, hogy lógok, de az orvosi papír bizonyította, hogy nem füllentettem, legalábbis ahogy ők képzelték. Pedig nagyon elé voltak készülve a megtorlásra. Erősen védni akarták a szocialista becsületet.

3.

Már a Hargita Művészete Szövetkezetnél nyomtam az ipart. A hajdani ARTA-nál voltam keramikus, amikor a szekciófőnökünk kijelentette, hogy holnap nem dolgozunk a vázákkal, hanem murok (sárgarépa) szedni megyünk. Megkért mindenkit, hogy a murokszedő ruhában jöjjön erre a haza feladatát teljesítő önkéntesen kötelező munkára. A csuda figyelemreméltó felvilágosításra spontánan érkezett néhányunktól a válasz. Az egyik azért ujjongott, mert a felvilágosításnak köszönhetően nem kosztümben vagy öltönyben indult murok szedni. A másik pedig azt értékelte, hogy milyen szerencse, mert az is megeshetett volna véle, hogy a kukoricaszedő ruháját, vagy netán az almaszedő salapétáját vette volna fel. A hülyeség fokozódott, s véle együtt a jókedv es. Hogy es mondjam, a rajongás rendesen megvolt.

Murkok a polcon, eppeg eladásra várva

Vagy három napot át szedtük a murkot. Itt es rágták az agyamot, hogy egy szem murkot se viszek haza... Ezúttal nem nagyon érdekelt eladdig, amíg hazafelé nem tartottunk, és az egyik kupac mellé nem áll meg két fekete autó. A tulajdonosaiknak, vagyes az egyenlőbbeknek előszeretettel válogatták a murkokot. A nagyvezírek elégtételét leső munkások előzékeny monyókolásának közepibe bécsatlakoztam én es. Csak én magamnak szedtem a tarisznyámba. Ha nekik szabad, akkor nekem es, gondoltam magamba. Meg es szedtem rendesen, s el es köszöntem, úgy ahogy rendje módja szerint kell.

Senki nem szólt semmit, még vissza es köszöntek. Nem tudták ki fia-borja vagyok. Mindegyik azt hitte, hogy a másikot üsmerem...

Na, de volt otthon öröm. Újságpapírba bécsomagoltuk a nagy murkokot, s az kitartott tavaszig, s ejsze még egy cseppet tovább es.

Fenyőszegi,

2021, szeptembervég

Nagyos béavató „kirándulás”

Azok az igazi szép napok, amikor valami csodálatos nyugalom ölel át. Ebben a varázsban pedig szépen belefér a bűvölet hatalma, talán egy kicsit több is belőle a megszokottnál.

Öt testvér és egy unokatestvér
Sanyi, Richárd, Jómagam, Évi, Lóri és Öcsi

Nekem ilyen volt az a nyár, amikor tizenkét évesen csatlakozhattam a „nagyokhoz” egy hosszú útra. Először is óriási büszkeség töltötte el a szívemet, mert egy lépéssel feljebb jutottam a nagykorúság felé… Másodszorra pedig egy kalandba lehetett részem, amiben, még addig nem volt soha.

* * *

Amikor útnak indultunk, a nap már szendergett lefelé a látóhatáron, álmosnak tűnt, és ugyanakkor nyugodtnak. Főleg nekem, és a nagyobb testvéreimnek volt isteni érzés. Viszketett a lábunk a menéstől. Na, nem lábason (mezítláb) indultunk útra, hanem kínai teniszcipőt is húztunk a flotir (frottír) zokni felé. Magunkra öltöttük a szokásos tréning ruhát, s már is útra készen álltunk. Hatalmas kalandnak ígérkezett, hiszen éjszaka útnak ereszkedni, és ott aludni a büdösferedői erdő szélen nem kicsi élmény egy suhanc számára.

*

A nagyok által kiötlött terv szerint haladtunk. Az akkori kancatelep néven elhíresedett 3-as suli melletti lépcsőjét szedve ereszkedtünk le a buszmegállóig. Meredeksége miatt majdnem megcsókoltam az „anyaföldet”. A lényeg az, hogy nagy győztesen ott vártuk a buszt, amíg megérkezett a döcsögő (zötykölődő) járóalkalmatosság. Közben ismételgettem magamban, hogy Szeredából megyünk le autóbusszal Zsögödferedőre. Akkoriban az őrháznál állt meg a busz, s nem kanyarodott bé, mint mostanság a strandig. Onnan nagyanyámékig biza még egy jókorát kellett gyalogolni. A fenyőszegi úton sétáltunk végig. A körülöttünk lévő fákon mókusokot láttam futkorászni. Nagyon tetszett. A zajukot a még nem szabályozott Olt sodrása mosta el. A kicsi bazin előtt a meglévő kőküpünél erős borvizet ittunk, s úgy eregéltünk fel a nagyanyámék házáig.

A kisebbik testvéreim örömözve futottak velünk szembe. Ők már reggel le voltak szállítva Nagyanyámhoz, amikor desanyámék megtervezték a „nagy utat”. Amíg Desanya testvérei elkészültek, mű még egyet bónyászódtunk (itt - kerengtünk) a ribiszke bokrok között. Játszódtunk a kutyákkal s a macskával, s néhány lapisóskát is bémajszoltunk.

Azért nem tudtuk annyit tátani a pufánkot, mert már szürkülödött. Nem volt maradásunk. Így indultunk neki az útnak. Köztünk szólva még ezután vagy tizenhárom kilómétret „sétáltunk” a hegyek közt, Nagyos Patakáig. Onnan a Büdösferedő felé vezető úton, fel egészen a célállomásig. Na ez a tizenhárom kilométer vala nekem az igazi erőpróba. A csapat Desanyámból, a három testvéréből: Mariból, Panniból és Imréből, valamint a fiaiból: Richárdból, Sanyiból és belőlem állt.

*

Büdösferedő felé vezető út

Hiába esteledett, mert mű nem jedtünk meg az árnyékunktól. Legalábbis imigyen hittük magunkról. A Hold sem világított nekünk, mert fogyóban volt. De volt elemlámpánk, és nem is egy! Így eléggé nagy vagányoknak éreztük magunkot. Eleinte könnyen vettem a lépteket. Sőt még bölcsködtem (hencegtem) is, hogy mennyire bírom. Pedig akkor már elhagytuk az öreg Égígérő vackorfát. Fenyés patakát követve kiértünk az első tetőre. Desanya, azt mondta, csak addig kell menjünk, amíg kiérünk a pusztára (itt - tisztásra). Kérdeztem is rögtön, hogy „aze a puszta ott szinte előttünk?”, de nem volt az. Még egyszer-kétszer kérdezősködtem, de a távoli világító kicsi fények egy darabig kiverték a fejemből az efféle érdeklődést. Ugyanis az erdőszélen szentjánosbogarak világítottak. Életemben nem láttam ahhoz foghatót. Csudálatos fényükkel hivalkodtak. Teljesen elbűvöltek. Kezembe felvettem néhányukot, s elég sokáig vittem magammal. Kicsit el is játszódtam vélük. Megdicsértem a társaságot, hogy ők a fény az éjszakában. Persze a Hold mellet. Ha jól emlékszem Őkelme akkor eppeg fogyóban volt. Néha felhők takarták el, s akkor a szentjánosbogárkák jobban világítottak. Aztán nem akartam elszakítani őköt nagycsaládjuktól, ezért letettem az egyik erdőszéli bokoraljában világító szentjánosbogárkák társasághoz. Eljátszódtam a gondolattal, hogy ők az igazi fénygyűjtők. Mikor nagy a sötétség akkor utat mutatnak az arra járó vadaknak. Ahogy ezt végiggondoltam máris egy szarvas haladt el a bokrok melletti erdőszélen. A fákon baglyat láttam, s mintha egy sas követett volna. Persze könnyen meglehet, hogy képzelődtem.

Ezzel kapcsolatoson eszembe jutott az a történet, amit nagyanyám mesélt a szarvasokról, sasokról és boszorkányokról. Bonyodalmas ügy volt az. A szarvasokot és a sasokot a Büdösferedő útszéléi Boszorkányköveknél megpihenő bestiák bé akarták fogni saját állatuknak, hogy őköt segítsék ki a gonoszságokból, amikor a falukot járják, s megrontsák az embereket. Főleg az ártatlan gyerekeket. Cirkusz ide, cirkusz oda, de a Fenyőszegi tündérek a vadak segítségére siettek átváltozva szarvassá és sassá, s megleckéztették az ottani boszorkányokot. Pedig kilenc faluba zsizsibogaraskodtak ők, de mégis egyre jobban visszafogták magukot, sőt kettő belőlik vesztett az erejiből, s egy pedig teljesen megváltozott. Jóságos boszorkány lett belőle. Az egyik elbizakodott tündér pedig szinte gonosz lett. Szerencsére az Égígérő vackorfa szemmel nem látható koronájának levelei meggyógyították őtet.

"Havasi tündér"

Na de kanyarodjunk vissza a menésre. Desanya aszondta nekem, hogy ő szól mikor azon a bizonyos pusztán megpihenünk. Eleddig nem vala semmi baj, hátha már marha nagyra sikerült a séta, akkor sebaj, legyen az. Viszont, amint felértünk újból egy tetőre, magamhoz térve a történetből, éreztem, hogy kezdek fáradni. A puszta hiánya miatt mégsem szóltam semmit. Csendesen lelődörögtem testvéreim mellett az aljba.

Kiértünk Nagyos Patakára. A mellette lévő ösvenyre tértünk rea, s indultunk el a Szentimrei Büdösi úton. Na itt kezdett aztán rendesen kezdett akadozni a becézgetett séta, ami valójában erős túrának nezett ki. Nemcsak nekem nem ment, hanem mindannyian egy cseppet lassabban kezdtünk eregélni. Mari sem hajtotta magát, Sanyi sem. A csomagok pedig kezdtek nehezebbecskék lenni a hátunkon. Még az üres vedrek is, amiket neccekbe rejtve vittük magunkkal. Útközben, főleg, amikor a felhők közül sem kacsintott ki a Hold, akkor a legények elemlámpáztak. Fénykardoztak egyet-kettőt. Legalább elterelték a szenvedni akarásomról a figyelmet. Vizet ittunk a közeli forrásokból. Tettünk fel magunkhoz is a kulacsokba, ha majd kiérünk arra a bizonyos pusztára ej be jól fog fogni. Osztán elértük a Boszorkányköveket, s pont mikor odaérkeztünk a Holdvilága reájuk vetődött. Nem mondom, hogy megvoltam ijedve, de azért ott motoszkált a fejembe, hogy mese, vagy nem mese, de ha ezek szipirtyók megtámadnak, akkor nekünk annyi. Nagyanyám mindig elmondta, nincs mit félni tőlik, mert a tizenkét tündér erősebb. Ez lehetett igaz, s mégis féltem még arra nézni is. A szemem sarkából a bokrok mellett, mintha seprűnyelet láttam volna elsurranni. Az árnyékból kirajzolódott egy boszorkány alak is. Na persze, hamar eltűnt, s összefutott más árnyékká. Hallottam a baglyok huhogását, a szárnyak susogását, s az erdei vadak járkálását. Most már végképpen nem tudtam kitől reszkessek. Mentem a csapattal, s egy jó darabig egy szót, annyit se tudtak kiszedni belőlem.

A fáradtságot azért semmi sem veszi ki, csakis a pihenés. Az pedig nem volt. Menni kellett. Szerencsére nem volt az a hideg, s az eső sem esett. Az úgynevezett séta egyre jobban megbogosodott. Már a csodás nagymama mesék sem használtak. A félelem mégis elszállt belőlem. Egyre jobban nehezedtem. Úgy éreztem mindennek vége. Viszont fáradhatatlanul, s egyre sűrűbben kérdeztem, hogy hol a puszta, ahol megfogunk pihenni. Azt mondták, hogy mindjárt, csak még egy kicsit kell menni. Lábaim szó szerint akadtak össze, s mikor már minden mindegy kezdett lenni, megérkeztünk a pihenőhöz a pusztára. Hamarosan kiderült, hogy a puszta az igazi végső állomás, mert megérkeztünk. Csak azért nem akarta Desanya, hogy megálljunk, s letelepedjünk imitt-amott egy szikrát, mert akkor sose érünk ki. Ebbe van valami...

Boldog voltam, s a kicsi piszkafa teke (itt – görbén, megrogyottan) lábaimmal hősiesen álltam még egy darabig.

Lobogó tűz

Egy cseppet félrevonulva a pusztától vertünk tábort az erdő szélén, a málnászó közelében. Fenyőágakból kisebbecske sátracskákot készítettek a nagyok, amibe mi küsebbek es belédolgoztunk. Hordtuk az ágat egy kupacba. A nagyok pedig eligazították. Fekvőhelyet es kiképeztek nemcsak a fenyősátrak aljába, hanem egyet a tűz mellé. A gallyakból ülő alkalmatosságokot es hoztak össze. Kicsit távolabb esszehordva a köveket tűzhelyet készítettünk. Ezt követően jöhetett a csapok (csupasz ágak) és a gezderek (száraz fenyőtüskés vékonka ágacskák) szedése. Először száraz fenyőgezdert, majd vékonyabb csapokot raktunk halomba, s az lett meggyújtva. Meggyúlt a tűz, teát főztünk egy kormos edénybe, s szalonnát s kolbászt sütöttünk, finom ropogósra. Ott majszoltuk bé magukba a kenyérre csepegtetett szalonnát egy kis veress hagymával. Beszélgettünk a reggelről, ami már nem is volt olyan messze, hogy mennyi málnát és kokojzát (áfonyát) fogunk szedni. Persze egymást lekerülve, hetvenkedve túloztunk, s amikor az igazságtól erősen elrugaszkodtunk, nagyokat röhögtünk. Egy idő után álmosok lettünk, s ezért tűzfelelőst választottunk magunk közül. Inkább a fiúk vállalkoztak rea. A nagyok söröztek, beszélgettek tovább, meg miegymás. Én meg nyugovóra tértem. De azért a tűzet sokáig láttam pattogni. Osztán a holdat kémlelve beléaludtam.

Álmomban a boszorkányok megreptették magukot, s ezért nyugtalankodtam. Szerencsére a tündérek megmentettek. Mint szentjánosbogarak olyan távolról jöttek felém, amíg egészen nem értek mellém. Az egyik hatalmasat mosolygott reám. Az erős fényben, ami körötte ragyogott ébredtem fel. Kinyitottam a szemem, s a Hold egyben belésütött. Körülnéztem, s úgy tértem magamhoz, hogy nem ég a tűz. Rajtam kívül már mindenki ébren volt.

Kezdett pirkadni. A hammuból kivájt parazsak tetejit megraktuk egy jó adag gezderrel, s zsíros-foltos szalonnás újságpapírral próbáltuk feléleszteni a tüzet. Nem volt valami meleg eléges-eléggé dideregtünk melléje, de úgysem adtuk fel. Addig szítottuk a parazsat, hogy úgy néztünk ki a fejünkből, mint valami hétördögök lennénk. A koromtól egyre feketébekké váltunk. Már röhögésre fogtuk a dolgot, amikor nagy nehezen, de bégyúlt... Figyeltük a lángokat adó meleget, odatartva kezünket csillapítottuk didergésünk. A szikratáncból lobogó lángok közül valahonnét előbújt a várva várt hajnal.

Fenyési ördögborda

Még mielőtt bármit es csináltunk volna, még egy kicsi szalonnát süttünk, s meleg teát is ittunk. A teafüvet helybe kerestünk. Azt es lehet mondani, hogy eppeg a seggünk alatt nem volt... Mielőtt málnaszedésbe fogtunk volna, még végigsétáltunk nemrégiben lecsengett életünk meghatározó szakaszának terepén, a feredőn és környékin. A barakksor helyét látva, zöld pázsittal és néhány százszorszéppel díszítve megkönnyebbülten lélegeztünk fel. Nem volt mit szeretni a barakkokon, a bányán még annyira se. Egyebet nem csak a karbitszagot idézte fel bennem. A bánya teljesen béomlott, mindössze egy szűk nyílás emlékeztetett régi múltjára. A tátongó szájon befele kukucskálva még látni lehetett a fagerendákat egymásra kuszálódva. A fürdő viszont virágzott tovább. A mofetták (gyógyferedők) jó javába működtek. Tele voltak, mint hajdan es nyögődöző emberekkel. Gyógyítgatták a nyavalyájukot, hogy enyhítsék a fájdalmukot. S a Melza (Merza?) villa es ott volt teljes pompájában.

A ködösben vesző reggeli emlékeknek a fenyvesek közötti fátyolos függönyét hamarkodva felkapta a nap. Mű pedig fojtattuk utunkot a rengeteg felé. A finom havasi málnával telített levegő illata távolról érződött. Erősen csalogatott magához. Vonzott, akár a mágnes.

Erdei málnászó

Visszacammogtunk a puszta melletti málnászóba, a veder aljába ördögbordát (erdei pajzsika, páfrány) raktunk, hogy ne törődjön essze a málna, s kizárólag azután szedtük az üres edényeket a kicsi édes piroskákkal. Egész délelőtt azt csináltuk. Nyúlott is a nyakunk tőle. A szemünk kegyetlenül kezdett káprázni. Már egymás helyett is málnabokrokot láttunk jó sok málnával. A kiszabott adagok sorra gyülevésztek. Kora délutánra mindenki megtöltötte a vedrét. Desanya perceket hagyott nekünk, hogy valami málnácskát szedjünk a belünkbe es. Ez sokáig nem tartott, mert mintha medve úr es meglátogatott volna. A csörtetéseket hallottam, de medvét nem láttam. Jobbnak láttam a nagyokot követve bévetni utánuk magamot az erdőbe.

Amikor mán jó javába benne voltunk a sűrűjében kezdtünk figyelőzni, de hangot nem hallva megnyugodtunk. Befele hazafelé jövet kokojzát szedtünk és ettünk. Szájunk vastagon kékesfeketén virított, akár a fogunk. Piros kokojzát (vörös áfonyát) es kapogattunk, de az nem volt annyira sok. De ej be finom savanykás íze volt nekije!

Fekete kokojza

Piros kokojza

Ugyanakkor a hegyről való ereszkedés közben az elékészített neccekbe még gombát is szedtünk. Emlékszem egy hihetetlen nagy telep rókagombára bukkantam. Még a bokrok alá bémászva jómagam a „mély növésemmel”, s a cingár testemmel is alig tudtam kiszedni. Ettől a perctől nagy becsben tartottak. Kicsike révén engem bújtatta be, ahová felnőtt ember nem tudott béférni. A bokrok meg a csemeték alá kúszva, annak mohaszőnyegén végigcsúszva főleg rókagombtelepeket bányásztam ki.

Az erdőt elhagyva, rátérve a hazafelé vezető útra medvés történeteket meséltek a nagyok. Egyik jesztgetőbb volt, mint a másik. Olyanokot mondtak, hogy helybe sokan bépisilnétek. Pedig a medvétől elég félni (itt – tartani), mert akkor nem lesz nagy baj. Ahogy nagyanyám mesélte, amikor egyszer elvoltak málnászni. Még bé sem értek a málnászóba, amikor a fehérnép esszevissza futkározva ordította, hogy „medve!”. A medve csakugyan ott volt, de nemigen érdekelte, hogy az asszonyság bébolondult. S mintha ügyet se vess módjára, még egyet legyintett volna a mancsával, miközben továbbcammogott. Evvel a mesével nyugtatgattam magamot, amíg nagyanyámékig nem értünk.

Hát az otthon maradottaknak sok mesélni valónk volt. Rengeteg élményt zúdítottunk a nyakikba. Nagyanyáméktól elbúcsúzva hamar elreppent az idő. Egy kicsi buszozással otthon es voltunk. Kezdődhetett az eltevés.

* * *

"Gombazsákmány"

Én meg napokig erősen büszke voltam magamra, hogy harminc kilómétret bémászkáltam két nap alatt. Jó volt az es, hogy a nagyok között lehettem, habár sört azt nem kaptam. A béavatási szertartás egyenesbe, és szinte minden bévezető nélkül megtörtént. Viszont úgy éreztem nagynak magamot, hogy sehogy. Nem akartam, hogy csak úgy odalegyen a mesés világom. Elmélkedésembe Nagyanyámra gondoltam, s reajöttem, hogy olyasmi gondolkozású felnőtt lehetek mint Ő, mert az menni fog nekem es.

Fenyőszegi B. Levente

2021. őszelő