Aliges kezdődött meg az új tanévecske, a Márton Áron Főgimnázium Természetjáró Köre máres bégyújtotta magát.
Elsőleg a Hargita-hegységbe vót megszervezve a „gyere velünk, ameddig az útvonal írja” mászkálódás.
Szeptember 19-én, szombaton hánkolódott fel a csapat a csíkszeredai buszra. Mindenki onnét indult, ahonnét neki közelebbinek vagy egyszerűbbnek tűnt a felszállás. Még kijött a lépés es, met hétvégenként ingyenesen lehet kosornyázni a városi buszval.
Egy páran a Pacsirta sétánynál szálltunk fel. Ameddig jött a busz, addig el-elnézegettem a közeli tömbházból boldogan futkározó kisegér Edömért.
Aztán eresztettük es, de nem hajlobogtatva, met a buszon nem lehet, egészen Hargitafürdőig. S ott es csak bétérve a nyavalyákra isteni kezeldéig, a mofettákig szűntünk meg „motorozni”.
Leszállva a buszról esszeszámoltuk magunkot. Ha jól emlékezek, kilenc felnőtt és öt diák jött a hepehupás megmérettetésre. Ott sokat nem álldingáltunk, s nem es gyógyulásztunk, vagy tátottuk a pufánkot egyfelé, hanem szép csendesen lereszkedtünk az egyik borvízforrásig. Ittunk es belőle egy cseppet. Ej, be’ jó es vót! Asztán lassacskán, eregelve tépettük tovább.
Az idő es jónak mutatkozott. Nemhogy az eső nem vert el, de azok a cseppnyi fellegek es, amik látszódtak, álmoson szállingóztak szanaszét az égen.
Az erdőbe’ mán ütemesen és célirányoson kambacsoltunk a kitervelt úton. Egy cseppecskét érintettük Piricske felső felit es. Az útvonal mentin követve csobogott a patak. Menet közbe’ derécseltünk. Nekem nehez mesterség vala megállni, hogy ne mongyak egyfelé, ezétt szokás szerint folyt ki belőlem a beszéd.
A csörgedező patakocska zene vót füleinknek. Aránylag tisztácskának személt. Ebbe’ az árnyékos szakaszba’ kaptunk egy tekintélyes szedrésző helyet es. Mű csak az út melletti résznél szedegettük le, s küldtük bé ki-ki a saját belügyminisztériumába. Eccer mondom, finom egy fekete gyümölcsszerzetek vótak! Valóságoson kellették magikot. Rendesen tudtak népszerűsködni. Azétt se’ ettük hülyére magunkot, met tudtuk, hogy közbe’ haladni es kell.
Mentünk-mentünk, mendegéltünk, ameddig egy jókora tisztásra nem értünk. Itt mán sokkal jobban lehetett nezelődni. Tündéri kilátás fogadott. Keccegtettük es a telefonainkot rendesen. Lett es sok szép kép.
Mivel egy cseppet elfáradtunk, letelepedtünk megenni az eleségünk. Elé es szerketáltuk az elemózsiánkot.
Teljesen kipihenve magunkot folytattuk a barangolásunkot lefelé a hegyről. Egy kicsi viperába ütköztünk, amelyik fényképezés közbe’ hátat fordított. A méreg ölt es, hogy ennyicskét nem tudott kibírni. Mondjuk fiatalkának látszott, saz ilyen kamaszok nincsenek oda a fényképezkedésért. Inkább viperára személt, de mindegy es, met csak a farka végiről tudtam egy képet csinálni.
Na, csaptattuk tovább. Eléges jól ment a menés. Vidámon utazgattatuk bakancsainkot, mikor a semmiből egy sűdőnél es nagyobb medve trappolt át előttünk az úton. Olyan két meterre volt a csapat első tagjaitól. Gyorsasága miatt még fele se látta. Aki meg látta, gyűlt benne becsületesen a nyavalyatörés. Biza, akadtak néhányon, akik lemeredtek, egy cseppet utolérte az jedősség felsőfoka. Úgy megálltak, mint egy szittya vezér stoplámpa. Ekkor mán a társaságból egyesek hatoktávos hangjikot próbálgatták. Lett es nagy zaj és zenebona. A maci az biztos semmiétt se térült vóna vissza. Az részéről es nagy szégyen vót, hogy nem figyelmeztetett a rohanásos sebességíről. Úgy elüthetett vóna bennünköt, mint a taknyot...
Reám egy cseppet másképp hatott a dolog. Mondjuk én se szerettem vóna, hogy megbubusgasson, de azétt nem kellett vóna épp annyira siessen, mint egy rendesen járó gyorsvonat. Legalább megálhatott vóna ez a mozgóbunda egy fényképezésre, de nem tette. Ezétt erősen fel vótam gerbuncásodva. Gondoltam magamba’, hadd el, met te es szeretnél még fényképeződni, s akkor még elé sem húzom a zsebemből a maroktelefonomot! Ki tudja, azétt sietett, met ő es fényképeződni akart, csak nem volt nála a kerregtetője.
Az hátat es kirázkolódó élmény végén, mikor mán mindenki lenyugodott, egy fákot vivő kocsi után felzárkózva eregeltünk elé felé. Kicsi séta után kiduvadtunk a Csintalan kilátóhoz. Irtó szép kilátás tárult elénk, s az ott lévő fényképen hegycsúcsmutató es vót. Hamar megkaptuk,hogy mi van előttünk. Vót amit nezzünk...
Tekertük es béfelé, továbbra semmilyen bonyodalom nem állta utunkot. Mondjuk egy helyen a pásztorkutyák méregettek, de nem jöttek el az útig. Úgyhogy aggodalmaink hamar elillantak, mint az enyhe záporeső utáni vízcseppek. A mezős részbe’ sok kikericset találtunk. Szépek es, de jelzik a lassacskán, de bisztoson eregelő hideg őszt.
Immán reaérősön, boklászódva, de biztoson, béérkeztünk Csibába. El se kellett menjünk az erdőalji iskolához, met szerencsére egy páran üsmertek egy közelebbi autóbusz-állomást. Amíg jött a busz, a sánc szélire lepihentünk. Lehetett szilvászni és szőlőzni. A busz oldalán Márton Áron püspökünk születésének 130. évfordulója emlékére volt egy hírverés feldolgozva. Persze a püspökünk képmásával. Mintha iskolabuszt kűdöttek vóna értünk... Na, újra felszállva a tragacsra folytattunk utunkot hazafelé. Egyhamar béértünk Szeredába.
Körülbelül 15 kilómetret kabacsoltunk össze-vissza. Egy cseppet sem vót unalmatos. Olyan jó és élményekbe’ gazdag kirándulás vót, hogyha tehetem, következőbe es megyek.
Köszönet jár Kelemen Csonginak és Keresztes Olivérnek a szervezésétt és a túravezetésétt.
*
Most egy pillantásnyit a CSÍKCSICSÓ váráról
A csíkcsicsai község honlapján van kiírva, hogy az Olt folyó völgyétől átelmbe’, úgy affelé, amerre a nap es lenyugszik, vagy hét kilométerre van a vár. Olyan 933 méter magasba’ világlik ki a „Várkőszikla”. Ezt Benkő Elek es így tudta. Tőle származik ez a számítgatás. Sajnos, ahogy mán említettem, ami maradt belőle.
A csíkcsicsói vár építési idejét pontoson nem lehet tudni. Valamikor a középkorba’ épült, feltehetően a XIII. századba’. Volt őskori (vaskori) előzménye es. Úgy gondolják, hogy az erdélyi határvédelmi rendszer egyik vára, szám szerint a harmadik lehetett. Egyes beszédek szerint a csíksomlyói ferencesek, akik a XV. század végin telepedtek le, a zárda felépítése közbe’, ebbe’ a várba vertek tanyát. Botár István régész elképzelése az, hogy Erdélyt Moldovával eszebogozó útszakaszának szemrevételezésére építhették meg. A vártól többfelé ágaztak el az utak. Abba’ az időbe’ elég jól látható helyen vala.
Egy cseppecske legendás történet a várról
Valahol a Hargitán hajdanában éle egy hatalmatos tündérkirály. Annak több fia es vót. Vagy három. Ezekből a legkisebb fiú, akit Csicsónak híttak, szemet vetett egy gyönyörűséges falusi leányra. Az a leány annyira szemrevaló vala, hogy aki meglátta, az álkapcája leszakadt a bámulászástól. A szegén falusi leány irtó büszke vót magára, de nem adta olyan könnyen magát. Először es Csicsó tündérherceg arra kellett megesküdjön, hogy a falubéliek ne szűkölködjenek, s osztán jöhetett a másik kérés. Várat kell építeni a magasságos hegyen, hogy legyen ahol kikémleljen, hadd lássák szépségét továbbra es. Neki es kijárt egy vár…, há’ nem-e!? Persze erre a tündérkirály egy cseppet merkelt. Ezétt es építette valamicskével lejjebb az ő csudaváránál ezt az újabb építményt. Mondjuk, amikor meglátta a leányt, akkor mán megenyhült a szíve, met kecsességével, bájával szinte személt szépséges ragyogása a tündérlányokéra. A várat óriások, tündérek s persze a falubeli emberek közös erővel húzták fel. Megépülése után a tündérek gyakran meglátogatták a tündérherceget és feleségit. Főleg nyáron, de máskor es. Amikor a csillagos ég jól kivehető vót, s közbe’ a hold es, akkor jöttek hézik a vendégek. A tündérek nagy urizálóson kilebbentek a vár fokára, s ott üldögélve, beszédbe elegyedve, kémlelték a csillagos eget. S azt es irtóan szerették, hogy megmártsák lábacskáikot a kristálytiszta Olt vizébe. Így éltek békességbe’ Csicsó tündérherceg és csudálatoson szép felesége. Hogy gyerekik lettek-e? Az egy másik történet...
Hasznos link: Hegyi utak várai – A csíkcsicsói vár – https://www.youtube.com/watch?v=bbGyWfNWNEM
Fénykép: B. L és K. Zs.
Fenyőszegi B. Levente
