A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Kitalált. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Kitalált. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. november 14., szombat

Dáktö Kondenbery naplója 4

     Azaz idegesítő Kritizáló Álmos Gyuri del Okos

Ah! Most hirtelenjében mérges lettem. Pedig alapjában véve egy csendes, korrekt, rendes ember vagyok, leszámítva, amikor csapkodok, vagy odavágok valamit, néha ordítok, s ha úgy jön, akkor fel is pofozok valakit, vagy egyszerűen földhöz vágom magam. Csendességemnél és visszahúzódottságomnál fogva furcsa dolog, ha valaki ennyire ki tud hozni a sodromból, mint Kritizáló Álmos Gyuri del Okos. Na, de Édeske Cuki Naplócskám, kezdjük az elejétől. Először beszélek erről az alakról.

Kritizáló Álmos Gyuri del Okossal az egyik reggelen futottam össze az egyetemen. Ugyanis tanítani hívtak az egyetemre, sehogy sem tudtam visszautasítani ezt az állást, mivel nem dolgoztam pénzért sehol. Szüleim nagyon örvendtek a hírnek, én úgyszintén. Tudásomat tudtam, nem fogom elkótyavetyélni, hanem továbbadhatom a következő generációnak, amely magának egy szebb jövőt alakíthat ki. Szerencsére sikerült drű legyek, mert nagyon jól hangzik, mikor megszólítanak. Csupaszul a nevem mit sem ér. Olyan, mint a labor kísérlet nélkül… Kissé meghatódtam magamtól, de ezúttal örömkönnyek tódultak a szemembe. Sajnos az örömkönnyek felszáradtak, most se szó, se beszéd, szinte perzseltek, csak azért, mert eszembe jutott ez a Kritizáló Álmos Gyuri del Okos. Kissé elkalandoztam, de folytassam ott, hogy összefutottam vele az egyetemen. Nagy súngba voltunk mind a ketten, s nem tudtunk lefékezni, becsületesen egymásba gázoltunk. A fejemen lévő hanyatló dudor – azaz mifelénk kukónak nevezik – most is látszik. Akkor még azt hittem, hogy ez az összekoppanás csudás barátságot szül. Úgy is indult.

Kritizáló Álmos Gyuri del Okos, a híres kritika tanár végignézett rajtam, s megállapította röviden: „Ön egy ember, ha ember, akkor sorstársam. Lehet diák vagy tanár, vagy ki tudja, hogy ki. Az is lehet, senki se tudja, de az inkább elfogadható, hogy senkin kívül más is tudja. Rögtön rájövök ön személyének titokzatosságára vonatkozó, lepellerántási technikával megoldandó trükkel. De ha már ebben az épületben tartózkodik, lehet idegen vagy sem, de valaki mondta, hogy ide jött egy új tanár. Ha nem tévedek, ön az. Habár tévedhetek, mert minden ember téved. Mi van a kezében? Ja, egy diktafon, nagyon boldoggá tesz, hogy rögzíti beszédemet. Habár ez a beszédrögzítés lehet rosszindulatú s, de ön borzasztóan kedvesnek látszik, nem hiszem, rossz szándékkal cselekedné mindezt. Vagy igen? Nem, nem, az kizárt. Tudós kinézete van, biztos drű, ebben biztos vagyok, legalábbis biztosnak kéne lennem. „Megjátszhatná, hogy a drű emblémát csak úgy kiragasztotta, de ön komoly ember, ilyesmivel nem viccel, pedig van humorérzéke…” . Még mondott tovább is, csak a diktafon szalagja betelt, s így az értékes beszéd egy része a ködbe szállt. Nagyon megtetszett ez az ember, nem is csoda, ha nyomon követték e röpke beszédtöredéket, egyből minden olvasómnak szimpatikusnak tűnhet ezek után. Nekem szinte egyből kebelbarátom lett. Órák után több időt el tudtunk beszélgetni erről-arról. Szerette a kísérleteimet. Meg is kritizálta becsületesen. Így teltek a napok szép sorjában, mikor egyik kedvenc diákjának nem tudtam átmenő jegyet adni. Hogy is tudtam volna, ha nem csinált semmit? A diák pedig azt állította, hogy igen, csak nem látom. Ekkor Kritizáló Álmos Gyuri del Okos nekem rontott, szerencsére nálam volt a diktafonom, egyébként mindig nálam szokott lenni, s le tudtam vetetni, mi mocskot hordott rám.

Most, Édes Naplócskám, lehet, bepiszkítlak ezekkel a mondatokkal, de tűrd el, tudod, milyen tiszta vagyok én, soha nem törnék le senkit, csak vigasztalok, sohasem tettem semmilyen főbűnbe eső dolgot. Na jó, egyszer orrba vágtam az egyik osztálytársam, loptam valamennyi pénzt, sötétségben tele neccekkel herregő néniket ijesztgettem, egyszer szinte bankot raboltam társaimmal, hébe-hóba kiröhögtem néhány embert, de ez mind nem az én hibám. Nem teremtették meg a nyugodt körülményeket otthon, zaklatottságomban lelki törést szenvedtem, alig tudtam kilábalni belőle. S akkor egy ilyen rendes alakot, mint én, ennyire finom lelkűt ily csúful elintézni – még magam sem gondoltam. Nos, jobb, ha leírom, győződjenek, győződjetek meg róla, gyenge idegzetűek ne is fogjanak bele. Ne zokogjanak, mert én ezt is kibírom, mint sok egyebet. Nem adom fel.

Íme a vád: „Te Kondenbery, ezúttal megvonom tőled a tegező viszonyt. Ez egy kicsit rossz rám nézve, mivel drű vagy, és én még nem drűztem le magamat. Sebaj, a beszédet magázva folytatom. Miért is adott rossz jegyet kedvenc kritikus diákomnak? Ez már kritikán aluli. Azt állítja, hogy a gyerek nem csinált semmit se. Pedig közelről sem igaz. A semmit csinálta, s nem könnyű feladat a semmibe belemélyedni. Mondhatjuk, semmit kivitelezni kísérletben semmiség, pedig az ellenkezője igaz. Igenis nagyon nehéz! Komoly fejtörést okozott eme bonyolult kísérlet megoldása még nekem is. Sok gondolkozás után rájöttem, jogtalanul kapta azt a rémes értékelést. Kitartóan semmit se csinálni nagyon nehéz, vagyis, ha semmit se teszel, pont a semmittevést hozod létre, azaz semmit teszel. Ha már teszed, akkor dolgozol, ha dolgozol, az nem semmiség. Tegyük fel, ön, amit nem is vett észre, a kedvenc diákom a semmi dolgával kísérletezett. Mily felemelő kísérlet, mennyire kifárasztotta, s még azt akarja állítani, semmi köze a biokémiai kísérlethez.” „Ha semmi köze, akkor a biokémiai kísérletnek a köze pont a semmi. Esetleg megbocsátom önnek ezt a ténykedését, ha megvilágítja, és nyilvánosan bevallja tévedését előttem s az egész egyetem előtt, különben búcsúzik a tegeződéstől örökre.” 

Ő Kritizáló Álmos Gyuri del Okos

Arcát nem vállalta, nehogy a rajongók híressége és népszerűsége miatt rohanva letapossák..  

 

 Ha elolvasták, rögtön rájöttek, nekem van igazam. Igaz, kísérlet előtt arra kértem a gyereket, ha lehet, egyelőre ne csináljon semmit. Úgy látszik, az egyelőre sokáig tartott. Kissé tönkrementem, hogy elvesztettem drága barátomat, már csak néhány nap hiányzott, hogy szinte kebelbarátom helyett kebelbarátom is legyen. Nem fontos, ne se törődj velem Naplócskám, majd csak feltalálom magam. Belevetem szerény személyemet a munka sűrűjébe.

Maradok tisztelettel, búsulós barátod: Dáktő Kondenbery

* * *  

Előző naplóbejegyzések linkjei:  

1. https://fenyoszegi.blogspot.com/2026/11/dakto-kondenbery-naploja.html

2. https://fenyoszegi.blogspot.com/2026/11/dakto-kondenbery-naploja_0124098690.html

3.  https://fenyoszegi.blogspot.com/2026/11/dakto-kondenbery-naploja-3.html

Fenyőszegi B. Levente


2026. november 13., péntek

Dáktö Kondenbery naplója 3

     Tovább folytatom a naplóírást

Kedveském, el se hiszed, mi történt, kedvem támadt az életre. Szüleim megengedték, hogy a garázsukban egy labort rendezzek be magamnak. Kísérletezésem megjelent az újságokban is, de ezúttal mind csak jót írtak rólam. Anyukám és Apukám megmondta a magáét ezeknek a firkászoknak, biztos jól beijedtek. Az irigyek azt mondták, hogy lefizették szüleim a firkászokat. Nem törődöm velük, csak irigykedjenek. Most újra mindenki Dáktő Kondenberynek hív, az emberek készségesen köszönnek, örömözök, de nagyon. Ezért lett kedvem újra írni beléd, pedig nem akartam folytatni a naplóírást. Ugye megbocsátod ezt a magamba fordulásos időszakot? Ugye nem haragszol ezért a ténykedésemért? Tudom, hogy nem, mert te mindent megértesz.

Egy kicsit begyúlt a kocsi.. 

Volt egy kis probléma. Kocsijukat nem vitték ki kedves szüleim a garázsból, s kísérletezés közben felrobbant. Egy kicsit fekete lettem, de megúsztam. Az ők hibájukból majdnem elvesztettek engem. Na, aztán annyi bőr csak maradt a képükön, ha nem is vallották be hibájukat, újra kipofozták a garázst. Folytathattam tovább a biokémiai kísérleteimet. Hol biológiai kísérleteket folytattam, hol kémiait. Ez eppeg nem az a biokémia, amire sokan gondolnak, csak jómagam találtam viccesnek imigyen leírni. Ők maguknak létrehoztak egy kocsigarázst, amit a ház alatti üregben alakítottak ki. Nekem mindegy is, végre megjött az eszük, már nagyon szűk kezdett lenni a garázs kocsinak meg labornak is.

Úgy terveztem Naplócskám, amíg isteni ötleteim támadnak, még írok beléd, hadd tudja meg az utókor, mennyi mindent csináltam tiszta szívemből.

Ölellek sokszor Naplócskám: Dáktő Kondenbery

* * *  

Előző naplóbejegyzések linkjei:  

1. https://fenyoszegi.blogspot.com/2026/11/dakto-kondenbery-naploja.html

2. https://fenyoszegi.blogspot.com/2026/11/dakto-kondenbery-naploja_0124098690.html

Fenyőszegi B. Levente



2026. november 12., csütörtök

Dáktö Kondenbery naplója 2

       Iskolázottságom

Hiába drű az ember, nem biztos, hogy visszaveszik a munkahelyére. Tudod, édes-kedves Naplócskám, meg sem hallgattak engem. Nem számított az érvelésem se’. Pedig mindenkinek jár még egy esély! Szüleimnek elpanaszoltam a dolgot, ők utánajártak ennek a förtelmes gyalázatnak, miszerint kirúgtak a munkahelyemről egy kísérlet végett. Az igazgató „megbocsátotta” tettemet, s vissza akart venni, csak éppen nem volt hová, mert a kísérleti állomás épülete felrobbant. Ripityára ment szét! Nos, ha felrobbant, nem szabadott volna, hogy ennyire meghurcoltassanak, hiszen az emberiség javát akartam! Az emberiség fényes jövőjének alapkövét igyekeztem lerakni. Megtörténik máshol is egy kis baleset. Csak az fáj, hogy így nekem támadtak. Azt meg nem értettem sehogy sem, miért nincs egy másik kísérleti állomás az ilyen esetekre. Addig is lehetne abban kísérletezni, míg a felrobbant újjáépül. Mindegy a hegy, ha már mászni kell. Az enyém a bánat, s úgy néz ki, senki sem akarja megérteni. Most csak azért nem könnyezek, nehogy a tollal írott szövegemre essen, s akkor oda a te gyönyörű oldalaid. Inkább tartom magam, igaz, belül folyik a lé, nem is sírás ez, azt hiszem, vérzik a szívem. No, semmi baj, hát nincs munkahely, nincs. Ez van. Nem baj, én keresek.

*

Kedves Naplóm, semmibe vették az iskolázottságomat. Mikor elmondtam történetemet a laboratóriumban, sehová sem akartak felvenni. Azt hiszem, ez a szomorú dolog még belefér e cím alá. Hiába érveltem, az emberiség javát akartam, otthagytak a nagy pusztaságban színegyedül. Eszembe jutott, nem mesélem el senkinek, hátha egy helyre csak felvesznek.

Képzeld el, kedves Naplóm, ezek a gonosz újságírók elferdítették az eseményeket. Szórakozott semmirekellőnek neveztek. Pedig… Csak te tudod a valóságot. S még azt is írták, elég szépen megúsztam, mert a szüleim befolyásos emberek. Ha annyira befolyósak voltak, befolyhattak volna eloltani a tüzet. Istenem egy kis apróságért milyen ribilliót tudnak csapni egyesek!

Elhatároztam, szakállat és bajuszt növesztek, s nevemet nem fedem fel. Sikerrel jártam! Felvettek egy munkahelyre. Azt kérdeztem, kísérletezhetek-e. Ők azt mondták, bármennyit, csak tisztaság legyen. Anyukám is ezt szerette volna elérni, de nem sikerült. Mindig sok dolgom akadt. Kellett pihenjek, egyek, játszódjak is egy kicsit, s főleg kísérletezzek. Ez alkalommal megfogadtam magamban, bármi is történik, követem az utasításokat. Mindig nagy rendet csaptam. Amint mondtam feltakarítottam, csak egy baj volt: nem találtam a laboratóriumot. Kérdeztem is tőlük, hol lehet, erre azt felelték, az egész utca egy laboratórium, s nyugodtan kísérletezzek csak a seprűvel, hogy milyen iramban tudok takarítani. Erre nagyon feldurrantam, s földhöz vágtam a vesszőseprűt, s hivatkoztam az iskolámra, meg, hogy drű vagyok. Néhánynak ismerősnek tűntem, de most leesett nekik a tantusz. Egyből kikandarítottak onnan is. Pedig csak kísérletezni akartam. Hiába, lemaradt emberekkel van dolgom. Én nagyot fejlődtem, s elkerültem ezt a korszakot, amelyben élek. Egy áldozat vagyok! Nem baj, ez lesz másképp is. Csak te értesz meg, hű Naplócskám.

Megengedtem egy közepesen amatőr művésznek, hogy lerajzoljon.

Még a nagy robbanás előtti beretvált képemmel vagyok. 

Hogy mondjam? Szinte eltalált 

Csumidázlak: Dáktő Kondenbery

* * *  

Előző naplóbejegyzés linkje: https://fenyoszegi.blogspot.com/2026/11/dakto-kondenbery-naploja.html 

Fenyőszegi B. Levente

 

2026. november 11., szerda

Dáktö Kondenbery naplója 1

 Első bejegyzés

   Az ígéretes Napló


Bemutatkozom naplómnak

Lapjaidat csókolom, kedves Naplócskám! Nem kell berezelni, a híres Dáktő Kondenbery vagyok. Okosságom messze világon ismert, sokkal több mindent sikerült tennem az emberiségért, minthogy feltaláltam volna a spanyolviaszt. Hogy lásd, mennyire korrekt fazon vagyok, leírom kedves tiszta lapjaidra életem pályafutkározását, s teszem ezt büszkén, mert nincs egy deka szégyellnivalóm se. Azt hiszem, jobb, ha tegeződünk, a közvetlenség közelebb hoz bennünket.

Születtem akkor, amikor megszülettem. Attól a perctől egyfolytában élek. Addig fogok élni, míg meg nem halok. Tudod, aranyos Naplócskám, nagyon ragaszkodom az események pontos leírásához. Már csak azért is, hogy mindenki tisztába’ lehessen egyenességemmel. Sosem lennék görbe, csak egyenes, akár egy nemrég állított négyméteres betonoszlop! Ha jól figyeltél, akkor rögtön rájöttél, csak az egyenességemre értettem a betonoszlopot, amelyet a hasonlatosság kedvéért hoztam fel. Hogy is lehetnék olyan magas? Lehetnék, mondjuk, de nem vagyok akkora. Akkora vagyok, amekkora. Ismertetőjelem: szemüveget viselek, olyan befőttesüveghez hasonló lencsével. Szüleim: az egyik apám, a másik meg anyám. Testvéreim is vannak, egyik fiú, a másik lány, s én is fiú voltam, amíg férfivá nem cseperedtem. Egy településen lakom sok emberrel, s telik az idő.

Képzeld csak el, hogyan alakult a történelmem születésem óta! Csupa izgalom, érdekesség, de kevésbé megrázó események sorozata. Kivételt képez az az egyetlen mozzanat, mikor apám fél órán keresztül rázott. Úgy megrázott, majdnem megtöltöttem a nadrágot, úgy, mint csecsemőkoromban, ahogy sikerült megraknom a pelenkát. Már nem is tudom, miért. Nem ez a fontos per pillanat, hanem a történelmem. Ugye megszülettem, s csecsemőből baba lettem, aztán kisgyerek. Először enni tudtam, s ezt a kiválóságot a mai napig megőriztem. Aztán mászni, ülni, járni-kelni. Jött a gyönyörű iskola, s tanultam, olyan okos lettem, hogy csak na. Kivégeztem az iskolát, s egy szép napon drű lettem. Sokan irigykedtek bezzeg, amikor átvettem a diplomát, amikor kezdtem dolgozni, már nem. Doktori címemet bekereteztem, s kiraktam a szobámba.

Tudod, kedves Naplóm, egy gondolat bánt engemet: feleség nélkül halni meg… Kell szerezzek magamnak egy oldaldeszkát. Muszáj, legalább lesz, aki főzzön-mosson s takarítson. A takarítást kénytelen vagyok elvégezni, szerencsére nem kell egészen, mert a beeresztett galambok felcsipegetik a morzsát, s az otthagyott ételmaradékokat megeszik a nyüvek, s ha nem ők, akkor a penész. Főzni nem főzök, nem esik egybe a genetikai és kémiai doktorátusommal. Inkább veszek a boltba’ valamilyen biológiai és kémiai kísérlethez szükséges anyagot, s ami lesz belőle, megeszem. Nem számít, mit eszik az ember, csak jóllakjon…

Kedves Naplóm, úgy belejöttem a mondókámba, mint a cigány lova az éhezésbe. Valahol abbahagyom most egyelőre, de elárulom neked, hogy egy éve vagyok külön a szüleimtől. Közbe’ anyukám átjön rendet csapni; érdekes, amikor megteszi, pár napig nincs nálam büdösség, fogalmam sincs mi az oka.

Elárulok egy titkot is, csak akkor firkálok beléd, amikor valami nevezetes esemény rázza meg a mindennapjaim kísérleten kívüli világát.

Na, cselucska! Szeretettel: Dáktő Kondenbery

* * *  

Fenyőszegi B. Levente

2026. november 2., hétfő

A vesztence szittya valós története

A csudavesztence egyik kinézetele
  Valamikor réges-régen, amikor még a világháló nem pakolta teli az agyakot hasznos és nem annyira csudás moslékkal, na valahonnét onnét indult a vesztence története es.

Az új ezredév elejin született meg vala a fenyőszegbéli kis tündérkék egyik titkos eszköze, a vesztence. Hiába es sertepertéltek, sürgösködtök, ügyekeztek, sö keresitek, met csak az vethet rea pillantást, aki birtokolja annak tudását. Az es köztudott, hogy a tündérkék ennek a hatalmas tudásnak a tulajdonában vannak. Jobb, ha tük es kezdtek hinni benne, met a csudába es a csudára nagyobb szükség van, mint valaha.

Nyilván a tündérek es csak akkor léteznek, ha hiszünk bennük. Én mint történetmondó százas, hogy hiszek létezésükben. Nincs kérdőjel. Ez van, na. Hát miként találtam volna rea Ágnes kis tündérre? Sehogy… Most nem hasítanék ennyire tudálékoson az agyamval.

Há' nem-e hogy az Égígérő vackorfa 

 
Amikor eppeg egy szép nyári nap az Égígérő vackorfa felé kambacsoltam, láttam meg Ágnes tündérkét, ahogy elékapta a tikokot rejtő, segítő, útravalót, s még mittudomén mi a csudát tartalmazó tarsolyt. Rea es kérdeztem rögtön: hogy mi a mennykő az? Ő csak vidáman válaszolt: - Vesztence. Nem sokat törődött vélem, met eppeg ezt a varázsbugyellárisát lesegette. Időnként félig benne leve a feje. Kuturászva keresett, vájkált valami nagyon égetően fontosságos dolog után. Egyelőre nem kapta, met az égetően fontosságot nem olyan könnyű csak úgy megkapni. Azétt azt méges az orromra bogozta, ez az izé, ha elhagyott a remény, az egyetlen kulcsként a végső veszedelemben megsegít. Olyan helyre facsar el, ahol a pettyes lelked békére talál, s azután jöhet az újabb idegi feltúrázás.

Mondjuk én es kivettem abból, ahogy Ágnes Zsófika szélítő királykisasszonnyal derécseltek a szerketáról, hogy valahol Seholsincs faluba készülhetett a patak menti girhes fenyő alatt. Ott a közelikbe egy fiúgyerek es. Mártonka vala a becsületes neve. Ő pont mostan odament hézik, s feszt belé akart nezni a tarsolykába.

Ez a vesztence kilsőleg olyan kövérnek személt, mint a jóllakott malacka pocka, amikor evés után kiguvad nekije. Ha csak egy pillantásnyit kukkintottál arra, látszott es, hogy sok minden elfér benne. Jól meg lehet vetni, mondjuk nem mocsokkal, hanem egyebvel. Mindjárt erről es garattyolok nektek.

Először es elárulom, hogy ez egy csudaszerkezet. Elég bubás dolgokval van megtömve. Ha belékukucsálsz a belibe, akkor egy darabig nyitva marad a cséphadaród. Képzeljétek cag el, többféle varázsereje es van! A tündérkék persze majdnem mindegyiket üsmerik. A tündérekről azt kell tudni, mint tudjátok, ha nem hergelitek fel, akkor biza, ha kell, ha nem, segítenek. Ha méges megpróbáljátok bosszantani, akkor egy cseppecskét meggyámbásznak.

Ott abba’ a szent helybe’, ahol eppeg voltam, s neztem ki a fejemből, mondták es, ha nem akarok tovább bónyászódni ezen a tájon, ők pillanatok alatt intézkednek. Csak belé kell nezni a vesztencébe, s elképzelni, hol akarsz lenni, s tovább pedig nezelődhetsz kedvedre a következő percben pont ott, ahol eppeg akartál lenni. Azt es eléveti neked, ha valamit akarsz, de ne legyen benne önzőség, met ha igen, akkor az ellenkezőjét kapod, s akkor biza a nyavalya meg es esz! Belé es lehet rakni valami szépet. Mondjuk barátságot, megegyetértést, egy tábla szalonnát satöbbi. Igen, met ez a csudaszerketa mindent megőriz, magába rejt, s csak az láthatja, aki illetékes, azaz kiérdemli.

Bőcs Adalbéét a varázskapcájával és a három tündérkével

 Az egyik ilyen tag maga Bőcs Adalbéét (Adalbert bá’) a varázskapcájával. Na, ő rendesen megérdemli! Mivel a kapcájának lelke es van, Bőcs Adalbéétnek folyton győzködnie kell az közös munka ej de jólesikjéről. Mondjuk ki az igazat, ő a varázskapca-szelídítés legyőzhetetlen mestere. Ha egyszer béindítja a csudajárművét, csak amúgy száll fenn a magasságos egekbe’. Kerülgeti a felhőköt. Ilyenkor fel-felszedi egy-két körre a kis fenyőszegi tündérkéket es. Csakhogy a varázskapcának valami nem tetszik, kókulni kezd, nyaggatózik, rángatózik és izeg-mozog. Lehet, Balambér, a böhöm sárkány miatt ikrándozott Tündérvölgy felett, amikor leszálltak a fődre. Egy cseppet meg es pihentek az Égígérő vackorfa árnyékában. Na, ott mutatta meg Szélítő királykisasszony Bőcs Adalbéétnek a csudás vesztencét.

Szélítő királykisasszony, egyszerű hétköznapi nevén Zsófika, csudásan meg tudja mozgatni a hajával a körülötte lévő levegőt. Szelet kavar, azaz szélít. Nála úgy megy ez, mint a nagy mestereknél a szokásos munkavégzés. Gyorsan intézkedik, szédületes a tehetsége. Valóságos tünemény.

Szélítő királykisasszony

 Nem olyan, s még nem es hasonlít Balambérra, a behemót, kedves, de néha fel-felhercsenő sárkányra. Jópofasága ide vagy oda, de becsületesen számba kell vegye, hogy merrefelé tüsszenti vagy köhhenti el magát… Egyetlen kivétel csak az Égígérő vackorfa az, ott Tündérvölgy egyik szegeletében. Habár, amikor a mókuskodó gonoszkodók megtámadták, akkor egy cseppet megpergelődött. Hála az égieknek azt es túlélte. Most es ott kambacsolnak a csudalények le s fel az e világ s a másik között. Met van elég idejik rea…

Na, de ilyen fáintos, nyugudt helyen es szokott meglepetés történni, ami felhergeli az állóvizet. Biza. Mondjam-e vagy mutassam? Inkább írom. Azt történe, ahogy esszejött a kedves tündéri társaság az Égígérő vackorfa alatt, úgy megjelent a kedves Borsika névre hallgató boszorkány, aki úgy megjavult, hogy csak. Az Égeresi fák egyik gonosz boszorkánya vala az. Ők pedig odatartoztak a Nagyospatakán túli, de a Csintúrán inneni Boszorkánykővár uradalmához. Amit az emberek egyszerűen csak boszorkányköveknek mondanak.  

Ez a megjavult Borsika boszorkány aszitte az egyik nap, milyen jót cselekedett, s közbe’ nem. Ugyanis meggyőzték a többiek, hogy megjavultak, s hojza cag el nekik a vesztencét, hadd kutikáljanak egy cseppet belé. Rendesen belédolgoztak. Nyájaskodtak, jóságoskodtak hosszú-hosszú órákon át. Met mint tudjátok, a gonoszoknak az aranyos magatartás, a szívélyesség teljesen kiakasztó. Amikor Borsika meglátta, hogyan viselkednek, úgy elhitte nekik, mint a sicc! A boszik rendesen beléfáradtak a folytonos cukiskodásba, de annyira, hogy két napig a seprűre se tudtak felülni, legalább körözni egyet a szokásos helyeken. Méges megérte, met kijött a lépés! Valóra vált vacak tervük.

A három tündérke, veszedelmes helyeken

 Eppeg akkor történe a lopás, amikor Ágnes kukucsált belé a vesztencébe, valami égető dolog után kutakodott. Na, akkor érkezett meg a jóságos boszorkány. Nagy mosolyogva kikapta Ágnes tündérke keziből a vesztencét, odamotyogta: mindjárt visszahojza, s tegyed a szebb jövő felé. Eltűnt a Fenyőszegi társaság elől, mint szamár a ködben. Volt döbbenet. A szájamba ki-be járhattak a cseszlék, met egy darabig nem tudtam esszecsukni. A többiek es figyelőztek. Jött ki a szemik a helyiből, de ezt az elképedés még nem váltotta ki senkiből a jajveszélkedős, földhözvágós, toporzékolós hisztériát. Akkor igazán lett volna haddelhadd. Még Balambér se akarta földhöz vágni magát, akár kaphatott volna egy csepp ikrándozást, met nagyon bízott a megjavulós boszorkányban. Mégse tette, met a Tündérvölgy bécsúszott volna az Oltba, s Zsögöd pedig reaköltözött volna Csíkszeredára.

Tanácstalanul nezett ki a társaság a fejiből. Azt mán nagyon értették, azétt tudta elvenni a jóságos boszorkány a vesztencét, met mán nem gonoszkodott. De mi lesz, ha rossz kezekbe kerül? Oda es került! Na, meeee!

Amíg ezek az egyszerű tekintetűek elmélkednek a hogyan es szerezd vissza a vesztencét kérdésen, beszélek a boszorkákról.

A Hegyes-völgyi Boszorkány a seprűn járók rettenetes parancsolója, mán várta es a hadizsákmányt. Gondolta magában: ej, milyen jó érzés es volt túljárni a tollúseprű esziken ezeknek a folyton jóakaró izéknek.

Jött es a bárgyú Borsika boszorkány a vesztencével. Legalább haton követték. Ő aszitte tiszteletből. Á, dehhogy! Azétt, nehogy meglógjon. Immán mindegy es, ki mit gondolt, met a vesztence a Hegyes-völgyi boszorkány göcsörteges markában volt. Fel es vijjogott, mint a veszekedő sas, csak ő örömibe’. Győzelmet kiáltott az összes bibircsókos boszorkány. A nagyvezír karmaival pöccintette ki a vesztencét. Nezett belé, de nem látott semmit. Parancsolta, hogy szerre nezzenek belé. Egyik se látott semmit. Akkor kényszerítette a jóságos boszit, hogy ő nezzen belé. Ő se látott semmit. Aszitték hazudik. Mán meg es rakták a tüzet, hogy kifüstöljék a lelkit.

Amíg így gyújtogatták a tüzet, addig a jóságos Borsika boszorkányt csúful megkötözték. Hogy ne tudjon segítségért ordítozni, szájába bégyúrtak egy közönséges büdös kapcát, s még egy böszöngőt es. Volt, amit szimmogjon. Mán csak azt es tudott. A száján nem tudott szuszogni, s fülin se nagyon, így hát csak az orra maradt. A boszik tettek-vettek, főleg a máglyatűz összeszrketálásába voltak belémerülve. Ahogy így keményen elfoglalták magikot, észre se vették, hogy valakik érkeznek az ég kék egin, s nem ők. Egyszer csak kivették, hogy biza nem boszorkányok repülnek feléjük, hanem Balambér, hátán Ágnessel, Szélítő királykisasszonnyal és Mártonkával. Mégse törődtek velik, met a Boszorkánykövek környéki varázslatos sötét boszi erő védte őköt. Folytatták es tovább a saját vármegyéjük robotját.

Balambér tudta, meddig terjed a seprűs lények határa, ezétt várakozóba tette magát a Boszorkánykövek előtt. Ágnes és testvérei összeszedték bátorságukot és bémentek a boszorkányvárba. Ők rejik csak annyit fogott a bűvölet, hogy nem tudtak ott varázsolni. Röhögött es a Hegyes-völgyi boszorkány, hogy ezek mit es akarnak. A többi meg követte. Hasították a levegőt rendesen a röhögős-köhögős vaccsantós vijjogásukval. Aztán a vezér egy intésre abbahagyatta a félresikerült skálázást. Ágnest a tűzhöz hítta. Aszondta neki, hogy a vesztence úgyse működik ezétt tűzre dobja. Azután jöhet a jóságos Borsika boszorka bégyújtása. Ej, nehez dolog jutott Ágnesnek, met ha elengedés közbe elkapja a vesztencét, akkor jó, s hanem nem. A tűz körül figyelőztek a testvérkék es. Amikor a boszi felemelte a göcsörteges karját, kezibe a vesztencével, Zsófika szélítési technikával Ágnes felé fútt egy nagyot. Mártonka figyelt, met a figyelem az egyik legfontosabb tulajdonság, s amikor kellett cakkra felemelte Ágnest. Ágnes, ahogy elkapta a vesztencét úgy el es tűnt, mint a kámfor. Volt es nagy méreg és egybe csudálkozás es.

Amíg a rettenetek dühösködtek, addig a jóságos Borsika boszit a testvér tündérkék kioldották. Kivették a szájából a büdös kapcát és a rongyos böszöngőt, s megfogva a kezit ügyekeztek minél messzibbre. Sikerült kilépniük a boszik bűvköréből. Hárman felkapaszkodva Balambér hátára szelték a levegőt az Égígérő vackorfa felé. Látták a boszorkányokot toporzékolni, de ahogy szokták mondani, amit kisüttek, főjztek, immán egyék es meg!

Ágnes a tündérlány

 Leszállva a vackorfa alá kérdeztem es, hol van Ágnes? Szerencsére ott volt Bőcs Adalbéét. Ő tudta, hogy ott lehet a vesztence, Ahol Ágnes es. Ezt mondjuk mindannyian tudták, de vajon hol lehetnek. Bőcs Adalbéét kapcája szagot fogott! Seholsincs faluba kormányította Bőcs Adalbéétékat. Az utaztatás könnyűnek sikerült, met két jármű es volt. Ki Balambérra, ki pedig Bőcs Adalbéét mellett a varázskapcára küszködte fel magát. Há’ mit es mondjak, szinte egy szemperc alatt ott volt a díszes társaság a seholsincsfalvi girhes fenyő alatt, ott a patak mentin. Ott ücsörgött Ágnes a vesztencéjével. Pisolygott. Asziszem, ő tudta, hogy ami az övé, azt sosem kaphatja meg más. Ez valóságos es, met a vesztence csak azok kezében mutatkozik meg, akik nem akármire használják fel, hanem arra, hogy segíthetni tudjanak másokon. Biza’ ki kell érdemelni az ilyen kincset, s mindezt csak a szeretet erejivel lehetséges. Szeretni pedig gombnyomásra nem lehet. Az ott rejtőzködik bennünk, csak van, akinek megpróbáltatás, met erősen nehéz elévájkálni. De ha egyszer felszínre tör, talán belékukucsálhatnak ők es a vesztencébe.

Rajzom a jóságos boszorkáról (1991).

 Fenyőszegi úr


2026. július 13., hétfő

Varvara unokájának helyrejövése

     Muszáj néktek elmeséljem, kedves kis szentjánosbogaraim, hogy mi es történt az én kis unokámmal! Mostanába’, eléggé nyugtalankodott, úgyes szokás mondani, hisztizett. Elvitték a piszológiáshoz, hogy nezzék már miért veri fődhöz magát, ha valami nem tetszik neki. Az a doktorné aszondta, járjon csak héza egy kicsit. Járt es eleget, majdnem lejárta a lábát es, de nagyra nem jutottak. A piszológiás pedig aszondta, hogy egyre javul az állapota, de kettőre, amikor hazatért, pont úgy nezett ki, mind azelőtt. Aztán Herbéra leányom felgerbuncásodott (felmérgelődött) és más egyebet talált ki, megunta a sok felesleges pénzkiadást. Neki már rég került egy fáintos barátnéja, aki ilyen grafilises (grafológus) vagy mi, s ahhoz elvitte unokám egyik írását, amit titokba’ csempészett ki az ő szobájából. Az unokám kereste es egy ideig, s még fődhöz es vágta magát kétszer, s haját es tépte, de nem került elé. Herbéra leányom, mint már mondtam, elvitte a barátnéjához azt a papírt, amire írt az unokám. Az pedig nagyon okosan kezdte nezegetni. Mivel fontosnak tartotta a gyerek sorsát, ezért leányomat másnapra rendelte vissza, hogy eligazítsa a bajba. Másnap reggelén pedig elmondta, hogy a leánya kézírása mit es rejt jelleméből. Ez a jellemizé pontoson nem tudom mit es jelent, de üsse kő. A leányom elárulta a lényeget, hogy ebből a barátnéja elég szépen ki tudja hámozni, métt es viselkedik ilyen furcsán a drága unokám. Elé es adta szétszedve s osztályozva, amit gondolt róla. Aszonta, hogy az írásba’ az unokám egész természetét megtudja látni benne, s azt es, hogy mire lehet számítani, ha a helyzet egy cseppet se javul. Ki es derült, hogy nagyon nyugtalan személy, amit úgy mondott a lányom, hogy valami lala bilis (labilis). Szerencsére a lalala éneklésről és a biliről megmaradt a fejembe’. Azt es mondta az írós fehérnép, hogy görcsös, és szenved szegényke. Ezt én es láttam, de biztos a nem elég, met nincs megállapítva orvosilag! Az írás a leányom barátnéja szerint teljesen kimutatta baját. Akadozott az írása, e mán szétszórtságra vallott. A nyújtott betűk es, úgy hirtelenjében, rosszat jelentenek. Valami elfojtott vagy megfojtott vágyakról beszéltek, a raksúly tudja (fene tudja), melyik a jobb. Aztán addig mentek a dologgal, hogy béfektették a kórházba, hogy elméjében pihenje ki magát. A piszi, ö pszihi, na nem tudom kimondani, a protézisem se engedi, s osztán ezek az új szavak teljesen elirányítanak az igazi fogalomtól. Na térjek vissza, oda az elmésekhez rakták bé. Ott kapott annyi nyugtatót, hogy amikor megláttam, aszittem, hogy nem es az én unokám. Osztán amikor már helyre kezdett jövögetni, egyik nap külön béhívatták a doktor rendelőjébe. Szegényke teljesen le volt már csendesedve. Még fődhöz vágni se volt kedve saját magát. Csak ott ült a széken, s hallgatott. Ott volt a leányom es. Elévették az irományát, és megkérdezték, hogy ő írta-e. Mondta, hogy igen. Megkérték, hogy írjon egy cseppet még valamit. Írt, de olyan szép gyöngybetűkvel, hogy a csudájára lehetett járni. Mondták es ott neki, hogy mán kezd helyrejönni, vagyes jó úton halad. Ő pedig mondta, hogy azelőtt azért írta így azt a levelet olyan szaggatottan met a pixe (golyóstolla) nem akart írni, kezdett kifogyni, s azért dőtötte meg, háha úgy fog írni, s azétt nyújtotta meg, met megütötte a kezit, s nem tudta rendesen megfogni a pixet. Volt es hirtelen nagy csudálkozás. De még mindig ott volt, hogy mét es vágja fődhöz magát. A válasz az volt, hogy a barátnéja es így csinálta, ha valamit szüleinél el akart érni. Nem es tudom, kinek lehet megköszönni, hogy az unokámot normálisnak mondták ott helybe’, de csak másik nap tudták kiengedni, met mán elmentek, akik a papírokkal dolgoztak. Csak használt a kezelés, s az egész gyógyítás nekije, met azóta meg se próbálja magát fődhöz teremteni. Most mán én es boldog nagymama lehetek...

Varvara nénétek

Lejegyezte 2011-be’: Fenyőszegi B. Levente



2026. május 22., péntek

Bogaras Katicabogárka

Hetyke Katica világa

Egyszer csak egy eléggé bogaras katicabogárka elindult egyet bónyászódni a környékre. Há’ hogyne! Muszáj megnezni, hogy es mint a helyzet másutt. Hamaroson észrevette, hogy helyzet az van eppeg elég, ha kell, még több es.

Előbbször es a szemetekre vetem, ez a katica eléggé büszke típus vala. Ezétt egy cseppet bogaras es. Szünni nem akaróan hetykén kihúzta magát. Saz irigykedő bogárvilág azt beszélte, hogy úgy ágált a pettyeivel, mint Szaros Pista nevenapján. Most es, ahogy kólicált bolond felé, virágokot szagolgatva, sziromdörzsit alkalmazva nem veszítette el gőgjét, minden mozdulata közbe’ hatszögbe rittyentette ki magát! Met a látszat, ej be fontos es! Előbbször repkedve harmatcseppecskében nezegette magát, amelyik egy szép hosszú fűszálon függött a reggeli zivatar óta. 

Na, így fenséges gőgicskével burongérozva repdesett, ameddig a szeme világa tartott, mígnem egy kisfiúcskához ért. Az eppeg erdei epret majszolt, s azt hitte, hogy a katica is szamóca, majdnem megette. Szerencsére ott volt az a kisleányka, akivel szokott kókulni a házukhoz közeli mezőn. Az a rét nem vala messzire az erdőtől se... A’ biza tündérecske kis hangján leintette a beles kódorgó társát, hogy az nem finom. Azétt méges jó volna annyit tudni, hogy az epernek nincsenek fekete pettyei, s főleg nem hét, sööö, ilyen nagy. 

A bogaras Hetyke Katica

Hősünk, becsületes nevin Hetyke Katica miközbe’ úgy érezte, vége a veszélynek, erre fel Herrencs Feri, mert így hítták, buszuból szét akarta nyomni. Szerencsére Merengőcske Gizike, met őt meg így hítták, nem engedte. Há’ egy hajszálon függött, hogy meg nem dögölött. Majdnem katicalekvár lett belőle. Biza ilyenkor milyen kapóra jön egy csepp jósszándékúság...

Herrencs Feri átadta Merengőcske Gizikének a katicát. Hetyke Katica most bezzeg nem bogaraskodott, hálából nem kóválygott el a keziről. Gizike egyet gondolt, s kettő lett belőle. Hátravette magát a virágos fűbe. Hetyke Katicát irtó óvatoson reatette a ruhácskájára. A katica a ruhácska nagy pirosságába’, hogy ő is látszódjék, inkább az egyik fehér babocskát választotta. Feri felherrent, hogy most minek kell kilepcsenni a fűbe, de azétt mán dőlt ő es. Ahogy hanyatt vágta magát, nem figyelt, szépen belérittyentette a fejit a közeli vastag faágba. Úgy kezdett jajveszékelni, mint valami riasztó. Gizikénél volt ragtapasz, mert ő tudja, mi kell, ha netán megsérülne... Ügyesen megtisztította a kobakját, s azután leragasztotta. Ezután persze Feri es lenyugodott. Amikor egy hőscincér a pockára erejszkedett, akkor mán annyira renbe’ volt, mint a frissen esszeállt aludtej. Teljes béke lepte el. Még herregni se volt kedve!

Hetyke Katica mán nem vala annyira hányaveti, kérkedő. Rendesen ledöbbent azon, hogy Gizike a folyton morgolódós Ferinek segített. Nem beszélve még neki es, de mekkorát! Hatalmasot, met még mindig egybe’ van. Az élet pedig egy nagy kincs, met ha nincs, akkor mi van? Hirtelen belégörcsölt a tény. Aztán elábrándozott azon, hogy milyen jó segíteni másokon.

Hetyke Katica nem eppeg erről volt híres. Nem es akadt egy csepp ideje se a sok figyeljetek mán rám mennyire gyönyörű és cuki vagyok programjai után. Ugyanis ki kellett pihenje az önmaga fennhéjazásából népszerűsítésre szánt üdejét. Mondjuk egyszer két katicatársát verte le véletlenül egy csutakról. Nem azé’, csakhogy jobban látszódjék. Egyszer csupa meglepetésszerűen lelépte egy szúnyog szárnyát. Máskor hétpettyes szárnyait igazítva önkéntelen megfejelve, majdnem beléfojtott egy tócsácskába egy azt se tudja, milyen bogarat. Nó’, de elhessegtette eme szívfacsaró gondolatokot és a szebb jövő felé nezett. Megfogadta, hogy eztán másképp csinálja!

Amíg így elméskedett Hetyke Katica, melléje repült a Feri hasán egyfelé bámuló Hőscincér Elemér. Hetyke Katica annyira erőlködött a jóságra váltástól, hogy a sok megfeszültségtől majdnem sérvet kapott. Mit mondjak, nehezen, de méges sikerült. Mosolygott, s egyet pacsiztak, s dumálni kezdtek. Katica esendőségét es szóba hozta. Hőscincér Elemér azt gondolta magába’, hogy ez a katica mégse egy reménytelen alak. Hetyke Katica beszélt arról nekije, például egy cseppet béijed attól, ha cinkék vagy más madarak repkednek felette, vagy békák brekegnek a közelibe, de nem nezi jó szemmel a gyíkféle uraságokot se. A hőscincér együgyűsége miatt nem vette szívre. Megértően bólogatott, mintha értené. Mivel kezdtek elzsibbadni a szárnyai, hallgatás helyett inkább egy kör repkedésre hítta.

Gizike nagyon élvezte a két bogár halk burrogását. Ezétt Feri egy cseppet felhercsent, de amikor körözés előtt a két bogárka a pocakjára szállt, elmúlt a mérge. Kisimultak a ráncai. Újra bubás lett. Aztán a két bogárka tovább repüle.

Hetyke Katica a közelbe’ leszállt az egyik kiválasztott sziromtenger-szigetecskére, s új pajtásával virágport és nektárt zabáltak. Hőscincérünk úgy jóllakott, mint a duda. Hetyke Katica vigyázott a vonalaira, ő csak odaügyelve ellegetett.

Feri és Gizike hazafelé készülnek

 Aztán visszarepültek a heppeszkedő Feri és a Pihenő Gizike mellé. Gizike ragyogott a boldogságtól. Szinte el se hitte, hogy ezek a kambacsolásból visszakanyarodtak hézik. Gizike a napocska erejszkedéséből, s a hosszú árnyékokból észrevette, hogy ott van az ideje hazamenni. Tájt intett a két frissen megismert kedvencének. Feri es intett, s valahogy csudák csudájára elhagyta a bolondinges szokását, megfogta Gizike kezit, s úgy eregeltek hazafelé. Gizike közbe’ katicás és cincéres dalokot énekelgetett.

Hetyke Katica ott helybe esszecsudálkozta magát. Hőscincér Elemér uraságnak teljesen természetes volt. Sőt gavallér módjára hazakísérte a hétpettyest. Katica repdességében feredezett a napfényben. Piroslott, mint az eper. Közbe’ egyet-egyet vigyorgott az új barátjára. Menet közben még egyet hajkurászták es egymást, de aztán a hőscincér megfogta a kezecskéjit, s boldogon repdestek tovább a naplementébe. 

Hetyke Katica és Hőscincér Elemér 

Másnap aliges tért magához Hetyke Katicácska a hét bámulatba ejtő pettyecskéivel. Olyan maszuta formán ébredt fel. Nó, de eszibe jutott a tegnap. Még magától es meglepődött, met mán nem volt annyira bogaras, ahogy szokott lenni. Nem zavarta szinte semmi. Azétt a szinte ott volt. Há’ így es nagy haladás. Mindenképp kicsípte magát, hogy lássák ej be jól néz ki, de nem bőcsködözött. Alább vett a hülyeségből. Sőt látta, hogy leveleket cipelnek társai, segített nekik. A kancsi katicának mutatta az irányt ,merre es repüljön. Szó, ami szó, úgy beléjött a segítkezésbe, hogy észre se vette, hogy nem evett. Hőscincér Elemér egyszer csak valahonnét elékerült. Ej, be boldog lett a Hetyke Katica. Most kezdte érteni Gizikét. Milyen jó es, amikor számíthat valakire. Avval elröppentek ebédelni. 

Ahogy teltek a napok, Hetyke Katicát megfertőzte a segítőség. A többi hétpettyes, ahogy régen elnevezték volt Hetyke Katicának, úgy bévezető nélkül megváltoztatták a nevit Helyes Katicára. Ezt követve valósággal égett a keze alatt a munka. Nemcsak segített, hanem komoly baráti társaságot gyűjtött maga köré. Olyan katicává vált, ahol nem a morgolódás s a bogaras észjárás volt a fontos, hanem a jókedv, barátságosság és a kedvesség. És valóban számíthattak rea. S ami mindennél fontosabb, észrevette, hogy együtt még a kókoskodás es sokkal mulatságosabb.

Fenyőszegi Borbé Levente

2026 május dereka

Dáktö Kondenbery naplója 5

      Asszem Pucsik a legjobb barátom A Pucsik név sokaknak semmit se’ mond, de nekem annál többet, Naplócskám! Miután megtörtént az a rém...