2021. február 16., kedd

A múltszázadi figurás éveim felidézése

2019-ben emlékeztek meg országszerte az 1989-es rendszerváltás 30-ik évfordulójára, a forradalomra, vagy mindenki mondja csak aminek akarja történelmi pillanatra.

Többek között ez az esemény erősítette meg bennem a gyergyószentmiklósi Figura színjátszó csoportban eltöltött eseménygazdag időszakáról számoljak be.

A Figurához Fülöp Hajni jóvoltából kerültem be még 1988 tavaszán. A csapattal először futólag 1988. februárjában találkoztam. Akkor még igazából Vargha Jenő-László (Ente) lélekgyógyászhoz igyekeztem. Beszélgetésünk során említette nekem, ha lenne kedvem legalább lessek be a csoport tevékenységébe. Ezt később Hajnival megrágtuk, s ennek végeredményeként kezdtem el járni a Figurába.
Első alkalommal a nők napi köszöntős buliba csöppentem bele. Volt ott meglepi. A lányok kis kaktuszokat kaptak ajándékul, de ők is felkészültek, s köszönetképpen egy dal eltáncolásával kedveskedtek a férfiaknak. A Koncz Zsuzsa által énekelt muzsikából kartonlapra idézeteket írtak ki. Ha nem csal az emlékezetem minden egyes férfi résztvevő kapott egyet belőle. A köralakra kivágott karton másik felén pedig a Figura színjátszócsoport F betűje díszelgett vörösben ráfújtatva. A dal címe: A hitetlenség átka (Szörényi-Bródy páros alkotása). Jómagam azt az idézetet kaptam el belőle, amire akkoriban a legnagyobb szükségem volt: „Nem lehet, nem lehet, értsétek meg, nem lehet / Hit nélkül sem alkotni, sem élni nem lehet ”. Isteni hangulat alakult ki. Nagyon megtetszett az ottani légkör, és attól kezdve heti két-három alkalommal kezdtem feljárni Csíkszeredából Gyergyószentmiklósra a Figurába.

Hajni az 1980-as évek vége felé

Munkám lejártával mindig izgatottan igyekeztem a vonatra. A próbáig volt legalább egy órácska, hanem több. Addig Bocsárdiéknál vagy Áruséknál töltöttem el az időmet, ahol töretlenül kedves fogadtatásban volt részem. Figyeltek rám, és igyekeztek megérteni problémáimat, ami nagyon jól esett. Úgy emlékszem vissza ezekre a közös együttlétekre, mint valami lélekemelő percekre. Nagyon sokat jelentett számomra, hogy úgy elfogadtak, ahogy vagyok. Szeretettel közelítették felém, s ezzel a bennem lévő gátlásokat is felszabadították. Bátrabban mertem kimondani, amit gondolok, s egyúttal vállalni önmagam.
A figurás csapatban sem éreztem különben magam. Habár nagyot sosem alakítottam, de szerettem ott lenni a bemelegítő tornákon és a színi gyakorlatokon egyaránt. Az emberek nagy kedvvel gyűltek össze. Akadt téma bőven a próbák alatt, előtt és után is. Szerettünk volna kitörni abból az eléggé nyomasztó diktatórikus világból. Nem csoda, hiszen fiatalok lévén valami másra vágytunk, mint ami körülöttünk zajlott, amit nap mint nap meg kellett élnünk. Fontosnak tartottuk, hogy úgy adjuk át az életérzéseket, amelyekkel értékesebbé és gazdagabbá válhatunk legbelül. A társaság hasonlított egy kis szigethez, ahol a béke, a tenni akarás és az élet szebbé tételén munkálkodtak az emberek. Bocsárdi Laci az előadásra szánt darabokat kellő gonddal választotta ki. Témájuk ütősek voltak, amelyek előcsalogatták bennünk a rejtett érzéseink és lehetőségeink egész tárházát. Sorra nyíltak ki előttünk felismerés és a megismerés kapui. Miközben ő felkészítette embereit a darabra / az előadásra, rendszerint el is játszotta. Néha keménynek tűntek a próbák, máskor lazábbaknak. A lényeg mégis az volt, hogy tudatosuljon mindaz amit eljátszódtunk, és zsigereinkben érezzük a kiosztott darabban lévő szereplők egész világát. Ez persze egyfolytában, s főleg rögtön de most mindjárt nem volt sikeres, de ennek ellenére továbbra is türelmesen igyekezett megértetni eme sorhelyzetek kulcsfontosságú jelentőségét. Azt is lehet mondani, hogy világokon átutazok lehettünk egy-egy darab betanulása alatt, de még a próbákon kiosztott kis szerepek alatt is, ahol a kiválasztott személy csakugyan megelevenedett. A figyelem és a koncentráció erejével minőségi darabok születtek. Sikerült szakmai elismeréseket szerezni nemcsak hazai, hanem nemzetközi szinten is. Ez pedig az akkori úgynevezett „amatőr” státusban nagy szó volt.

Az 1980-as évek Figurás Leventéje 
A kommunizmus „aranykora” keményen rányomta bélyegét a figurás életre is. Egyre nagyobb volt az igény a tartalmasra, a jóra, a szabadságra. Bizony akadtak jószerivel szomorúbb percek is. Az egyiknek én is részese lettem. Egyik kedves társunkat elszólította a munkahelye, ha jól emlékszem Szatmárra. A lehangolt állapot még jobban kihozta belőlünk az összetartozás érzületét.
Az 1989-es decemberi temesvári események hallatán feszengeni kezdtünk. Az akkori próba alatt nem sokat szakmáztunk. Együtt voltunk, s egymásba kapaszkodva próbáltunk arra gondolni, hogy az ország meg fogja úszni ép bőrrel. Azokban a pillanatokban eszméltem rá, hogy mennyire döntő lehet a közösség ereje. Mindannyian akartuk a változást. Ezek az együtt töltött órák segítettek abban, hogy bármi is fog történni, sohasem kell feladni emberségünket.
1990-es új esztendő már más megvilágításba helyezett mindent. A kezdeti forradalmi eufória lentebb hagyott, mint abban a darabban, amelyet utoljára próbáltunk el 1990 előtt. Ez Jevgenyij Svarc: A sárkány című műve volt. A Figura életének „őskori” szakasza ezzel lezárult. Sokunkat a rendszerváltás utáni élet máshová sodort. 1990-es új esztendő már más megvilágításba helyezett mindent. A kezdeti forradalmi eufória lentebb hagyott, mint abban a darabban, amelyet utoljára próbáltunk el 1990 előtt. Ez Jevgenyij Svarc: A sárkány című műve volt. A Figura életének „őskori” szakasza ezzel lezárult. Sokunkat a rendszerváltás utáni élet máshová sodort. Az említett színművet nem mutatták be a figurásokkal, legalábbis akkoriban. Helyette Alfred Jarry: Übü király című darabjára került sor, de azt is nélkülem, és sok más kedves társ nélkül adták elő több helyszínen is nagy sikerrel. Jómagam a darabot Csíkszeredában néztem meg.
A Sárkány választása viszont telitalálat volt s az is maradt mindmáig, amelyet Bocsárdi a kolozsváriakkal rendezett meg, hiszen a történet kísértetiesen hasonlít a mi történetünkre, amelyet már harminc esztendeje ugyanúgy, esetleg más ideákkal és eszközökkel megélünk. Félelmetes érzés.
A további utazásomat az élet rejtelmes univerzumában máshol folytattam. Örültem, hogy részese lehettem ennek a csodálatos közösségnek, ha csak rövidebb kettő évecskére is. Hálával gondolok vissza mindenkire.
Nemrégiben egy könyvtárosi konferencián találkoztam egy őskori figurással, Vincze Csillával, a jelenlegi Gyergyószentmiklósi Városi Könyvtár igazgatójával. A találkozás előhozta belőlem a hajdani figurás élményeket. Csodás volt, olyannal találkozni, akinek segítségével a múlt kulcsra zárt Figurás történetét újra ki tudtam nyitani. Nemcsak az emlékeknek tudható be az sem, hogy a mostani telefonos csengőhangom a hajdani melódia, amelyet először hallottam a Figurában 1988 tavaszán. A Figura bennem él és tovább él mindannyiunkban.

Talán némi elfogultsággal, de annál nagyobb szeretettel:
Borbé Levente


2021. február 13., szombat

Nehéz időkbe béütött reszelem

 Szépecskék az iskolás romantikus kapcsolatok. Zsenge fiatalok találkozása mindig örömet szerező látvány. Bennik a jövő záloga.

Ez az elbeszélő költemény egy kislányról, történetesen Herbáriácskáról, egy észbontó szépségről szól. Mint általában vele es megesett, ami megszokott esni. Vagyes Herbáriácska es 2020 Valentin napján bépasizott. Azétt ennek volt háttere, mondjuk nem akkora mint egy bazi repülőtér, de na. Csak aliges tudjuk, hogy mi. De minek es kössön mindent az orrunkra. Há nem-e?

Annyit azért lehet tudni a megreszkírozott hírekből, hogy otthon, éjszaka, suliba, az órákon, s még az úton hazafelé es osztálytársaival egymás mellett menetelve, egyfolytában csettelt e legényvel, mígnem ez az ipse erre a szerelmetes napra egy olyan fajta marha nagy szívet küldött neki telefonon keresztül, amelyik még brékelt es. Szerelmi ügyekben, durva, de ugzanakkor sziporkázó tehetségnek látszódott... Asziszem, vagy ejsze, inkább találkoztak es utána, akkor február derekán. Nem tudom biztoson, de nyugudtan lehet, hogy igen. Met minha a hős leánykánkot látták volna egy csoróval kettesbe szédelegni a szeredai Csikensz felé.

*

Herbáriácska (igazi nevén Herbéra) az iskola ablaknál ült és tüzes indulatokkal megfűszerezve szöszmötölt. Ahogy ez nála, úgy általában rendjén szokott lenni. Szerfelett unta mán az egész tanítást. Azt hitte hogy a sok hiábavalóságtól egészen meg kell bolonduljon. Pontoson attól, amit a tanárok óránként lenyomtak „a torkán neki”. Azon elmélkedett, hogy métt nem mondják direktbe azok es a lényeget. Legalább az órák rövidebbek lennének. Hogy milyen lényeget, az más lapra tartozik. Nem es csuda, hogy imigyen vélekedett, met mán néhány sulis haverja ezt a véleményt erősítette meg benne. Hogy minek es kell ennyi felesleges zagyvasággal tömni az agyát, mikor úgy tud szörcsölni (szörfölni) a neten, mint a kicuppantott kulcsszappan az otthoni vízzel megtöltött tekenyőben. Ott aztán mindent megkap, amire egyszer, kétszer, s ki tudja hányszor szüksége van. Ő jó tanuló hírében állt, s meg minden. Mutassák az magas jegyei es! Ügyesen szokta másolni az anyagot a Wikipédiáról, s tőle pedig az osztálytársai, s kész es a házi. A matek és a román, mint úgy általában másoknál es, neki sem ment valami fényesen. De hát mi a ráksúlyt fog kezdeni a magas fokú matekval, s még mittudoménmivel az életbe. Há semmit. Akkor métt es kell kínlódni véle?! Irdatlan meredeknek, s egyben emberkínzásnak tartotta az egészet.

Herbáriácska és Gyulácska régiesen

Ahogy így ölte magát az egyre keményebb agymunkával, amit kicsi körömmunkával elegyítve vigyített meg, hirtelen égető fontos bejelentést tettek a neten, a tévében, a rádióban, az újságban. S mindezekhez a hírekhez egy fél óra múlva csatlakozott mindezekhez az intézmény vezetője es. De eszket a híreket elég sokan, ejsze egy órával a bejelentés előtt mán tudták... Met az ősi szóbeszéd a mai napig es megmaradt igazi információs hálózat legerősebbjikének. Jobban működik, mint a net! De azokba a nélkülözhetetlen internetes satöbbi hírekbe vajon mi a sánkéros sánkért rötyötöltek? Öl meg a kíváncsiság ugye? Há hogy kitört valamilyen járvány, s nem kell suliba menni. Otthonról kell kókoskodni, ezután, s még pedig onlájnoson. Na, immár mint a három fogásos ebéden, volt rajta, amit megemészteni.

Hej, de lett is nagy öröm és boldogság! Csak egyetlenegy probléma lépett fel Herbáriácskánál, hogy akkor hogy es találkozik majd a vidéki barátjával, Dzsumburka Gyulácskával (igazi nevén Gyula, de szokták Gyulusnak, Gyurmának, Gyalunak, Forgácsnak, és Májszter Hethetétországi Legnagyobb Bökkedőnek hínni a rokonok s az ismerősök). Tudjátok avval a legényvel, aki a marha nagy szívet küldte nekije.

Ugye Herbáriácska es, mint minden ügyeske tanuló reggelibe nekifogott az onlájnos izének, s repesztette, ameddig tartott naponta a rendes órarend. Há a kezdetleges örömözés az idő teltével egyre jobban megbogosodott. Mivel ő mán tizedikes vala elég sok órát kellett végig szenvedjen naponta. Délután mán aliges maradt ereje kitámolyogni otthonról. Ezétt más megoldást kellett találni a kapcsolatra. Olyan potlós onlájnosat. Há osztán megjött a várva várt öröm, hiszen a hivatalos jelentések szerint a megyébe nem kócerájoskodott (itt – nem terjedt el) még a vírus. Lehetett ide-oda bónyászódni (itt – menni, járkálni). Herbáriácska mindig es találkozott, egy héten legalább kétszer, Gyulácskával. Ez a találka lassan de biztoson egyre olyanná kezdett érni, mintha háborús övezetbe lettek volna. Sokat es panaszkodtak egymásnak, hogy mingyá ki sem engedik őköt a házból. Levegőt venni es ablakon keresztül lehet, ha lehet. Há milyen élet es ez?! Az es szinte az említettek szerint úgyes békövetkezet. Osztán nagy hirtelenjébe hetes-feles karanténba váltott a világ. Bé lehetett menni az üzletekbe, ellehetett daboggni a munkahelyre, persze maszkoson, de a ház, és a blokk környékit nemigen lehetett elhagyni. Met ha igen, akkor abba a helybe a policok keményen büntettek. Persze itt es voltak olyanyok, akik nyugudtan mászkálhattak, met a munkájuk megkövetelte. Na, ettől akadt ki megint Herbáriácska. A kiakadás hiábavalónak bizonyult. Biza sanyarú idők jártak reája. S persze, hogy lenni szokott a bajba, mint a kommunizmusba, mindenki mindenkit kezdett lesni, s a gerbuncásabb típusúak ahol lehetett jól megaszondták a megukét, főleg az internet közösségi oldalain.

Herbáriácska mit sem törődve evvel a hivataloson leközölt veszélyekkel, reszkírozott. Kiszökött „fogva tartott körzetéből”, s valahol elbúvva (még jómagam se tudom hogy hol és hova) hennyegtek Gyulácskával, úgy mint régen.

Osztán jött a nap, amikor a legjobb, s egyúttal nem a legjobb vendéglőköt, s minden ehhez hasonló francot bézártak. Azért lehetett belőlik kaját rendelni, úgyhogy azok munkák es a lassú halál felé kacsintgattak, de még tartották magukot, mint akinek sok betegsége van, de nem akarja mutatni.

Az online oktatás haladt, a tanuló maradt. Az ész pedig elszállt, mint a békegalamb. Herbáriácska és társai nezegették a tanárokot, de eléges megunták őköt, kezdték kikapcsolni a kamerát, hadd mongya az es, akinek akarja, s amit eppeg gondol. Herbáriácska szemivel nézve, azok voltak jobb tanárok, akik feladatot adtak. Na az igen! A tanolók es a gördülékenység érdekébe akcióba lendültek. Az egyik gyerek megoldotta a mateket, másik a fizikát, a harmadik a magyart, és így tovább, s osztán mint akik jól végezték a dolgikat megosztották egymás között. Persze mielőtt továbbküldték volna tanyítójuknak. Na, azért hogy a tanárék és tanárnék ne olvassák eppeg szintugyanazt a dumát. Jobban mondva az, akinek volt üdeje egy kicsit módosítottak rajta, s nem kellett online csetteljen, beszélgessen játszódjék satöbbi más elfoglaltsággal szembenézzen.

Gyulácska arról es bészámolt, hogy a környékbeli falvakon nincsen internet mindenhol, de semmi baj mert azokot es elintézik, valahogy le lesznek zárva. Ezétt es egy cseppet felhercsent (fellobbant benne az ideg) Herbáriácska, hogy az egyikek tanulnak, mint az állat, s a másikok meg nyugudtan nem. Hát akkor most pontoson mi a lócsics es van? Az egyszer biztos, hogy fáradtságosabb volt reggelenként béindítani nyolc előtt öt perccel a virtuális osztályt, mint elmenni suliba.

Persze gyülekezni nem szabadott. Hősnőnk éber egy izink volt. Azt es észrevette, hogy tanév végin bezzeg a végzősök bé szabadott kambacsoljanak (itt - menjenek) a suliba felkészítőkre, s érettségire, s ők nem. Há nem es kell mondjam, hogy őtet majdnem szétvette a düh. A méreg ott helybe kezdte keményen ölögetni. Nem beszélve, amikor tudomására jutott az érettségizők és a nyolcadikos abszolválók, meg a tanári versenyvizsgáról, s egyebekről, ahol a vírus nem zavarta meg eszket a gyülekezéseket. Na, immár mindegy es, met menet közbe elkezdődött a vakáció. Akkor meg az lett a baj, hogy minnyá nem volt ahova menni. Erről a helyzetről kíméletlen fogalmazásokba kezdett. Szerinte az eccer biztos, hogy a fél világ félig, s a másik egészen megkerdült. Na azért valamennyi mozgást megengedtek a népüköt féltők. Ezétt es sikerült Gyulácskával feljussanak a fáintos Borszékre. Ott ütték el az időt persze Herbáriácska családjával együtt, s találkozhattak más arra kambacsoló, vagy ott maszutáskodó, szórakozó, kókoskodó stb. haverokkal.

Közbe elröppent a nyár, s az emberek többet voltak pizsamába, mint anélkül. Herbáriácskát, mivel ette a szerelem, ő többet mozgott. Egy cseppet mintha az élet el kezdett volna döglődni. Mindent megszabtak. Annyi törvényt és rendeletet hoztak, hogy, amikor eppeg bétartottad, s olyan bétartoson léptél ki a házból, útközbe mán, az egyik kanyar után érvényét vesztette.

Ebbe a nehez időbe számtalan beszélgetés lefolyt Gyulácska és Herbáriácska között, de ha járványról volt szó, abba a dumába aliges tudtak zöld ágra vergődni. Mondogatta es Gyulácska apja, hogy ez világjárvány nagy megegyetértésbe zajlik, mint hajdani pártunk és államunk, csak országonként más a szokás... És hogy egyre jobban béhergelték köztudatba a színeket, mint az időjárásnál, hogy legalább a popor színesbe lássa a világot. Színesnek tényleg színes volt a felhozatal, de nem eléggé, met csak három színre terjedt ki. Két alapszínre! A pirosra és a sárgára, s a harmadik nem alapszínre – a ződre. Mondjuk Herbáriácska szülei es helhergelődtek arra, hogy a maszkosság először csak a belső terekre vonatkozott, de egy idő után az utcára es csak úgy kellett kimenni. Gyulácska erről úgy vélekedett hogy immár le se kell venni. Minek, amikor abba es lehet alunni. Legalább nem kell feltenni másnap. Na azért Herbáriácska evvel nem értett egyet. Ő estére levette, mert úgyse lássa senki. Be es szerzett különböző színes maszkokból, hogy menjen a cuccaival. Ez fontos volt nekije, ha egyszer kilépett az ajtón. Úgy járt az agya, ha valaki es jól belégondol a dologba, hogy es tudja kitenni a bokáját az ajtón mondjuk piros ruhába öltözve, egy pipezöld maszk kíséretében. Az héccencség hogy ezt azért megfontolni, átgondolni, az embernek érdemes átrágja magát ezen az ügyön.

Ősszel az iskola újra nyitott, a piac bézárt egy kicsit, s osztán visszaköltözött a régi helyire. Herbáriácskának ez marhára furcsa egy tanyítási időszak volt. Még a büfé se működhetett. Ezért a diáktársaival, mint a tavaszi méhek kirajoztak a közelebbi Kauflandhoz, s avval hasonló üzletekbe, s ahol gyors eleséget árultak. Jó cukrosakot, zsírosakot és sós ennivalokkal tértek vissza. A különleges helyzetvel es baj volt. Az se lehetett tudni melyék évfolyam mikor jön, s mikor tanul otthon. Há milyen es az, amikor egyik évfolyam jön, másik meg otthon marad – morogott közbe magába a hősnőnk. Méges az ütötte ki nála a biztosítékot, hogy ahány iskola, annyi hibridelős szokást működtetett. Hát osztán ebbe eligazodni ember legyen a talpán, aki tudott. S izzasztó mesterség számított az es, hogy ki tudja hámozni, kivel, mikor és hol tudjon találkozni. A tanyítás méges menegetett. Amikor a felsőbb szervek ezt a sárga színnel jelzett figyelmeztetést szinte megszokták, de osztán egyre inkább pisiszínüsre olyan sűrűre változtatták át. Esztán mán nem sokat teketóriáztak, béveresítették. Na itt osztán újra elkezdődott a tiszta számítógépen keresztüli pedagógia. Az a szerencse, hogy mindenkit váratlanul ért, mint a decemberi első hó. Senki se volt erre felkészüve, s minden egyes pedagógus úgy csinálta ahogy tudta, ha csinálta. Azétt a zöme rendesen odatette a csülkét…, így látta Herbáriácska es. De amit nehezen lehetett kordába tartani, az a gyerekek érdeklődése volt. Sokfelé sugárzott, mint a meghibásodott, vagy zavaróállomással ellátott rádió-és tévéadó. Herbáriácska elmélkedése szerint ez se volt eppeg semmi, met a gyerekekre mocskon kíjjel még ez az a tudományból es ragadtgatott. Kivéve, amikor elvették az áramot, vagy az otthoni gép bé nem fuccsolt. Herbáriácska azétt szeretett a gép mellé ülni, s a megtartott órák részese lenni, de amikor egyszer nagyon kellett budira menjen, s öt perccel hamarabb kilépett az órából, pont akkor járta meg. Met ezért a tanárnétől rögtön hiányzást kapott. A tanárné még gyűlésen es kiolvasta, hogy másoknak tanulságul szolgáljon. Há ezek szerint tényleg jobb lett volna belépisiljen a nadrágba. Senki se látta volna. Talán csak az arca pirospodását és pisije csorgását hallották volna meg.

Maszkurázáshoz maszkok

Há a 2021-es aranyoskánknak még a szilveszteri buli se vót semmi. Kibéreltek egy szovátai szállodát, s két napon keresztül ott marháskodták el az időt. Sajnos meg es lett a következménye. Az új esztendő Herbáriácskánál taknyolással kezdődött. Valami gyógyszert kért az anyja az onlájnozós háziorvosától, miközben bészámolt drága kislánya tüneteiről. Az onlájnozós háziorvos aszondta a maroktelefonba, hogy ejsze jó lenne tesztet csináltatni, met lehet hogy járványos vírus a baja. Na felhítták a korházat es. Aszondták, hogy aznap nem tudnak kimenni, met ők vannak a frontvonalba. Ezért úgy nagy hirtelenjibe, de most mindgyárt nincs ember, aki a fronton legyen, annyi a beteg. Másnap reggelre várva ígérték meg nekik, hogy kimennek hézik. Nem érkeztek. Biztos nagy volt a front! Az anyuka újra telefonált, aki közbe semmi gonddal továbbra es munkába járt. Na, neki aszondták, hogy délbe érkezik a tesztelő, de a frontvonal szinte időre, majdnem délután háromra csúszott el. Na, szerencsére maradt egy csepp likas percük, s méges eljutottak hézik s levették a mintát, s már es két nap múlva béígérték az eredményt. Meg es lett. Pozítiv. Herbáriánka gondolta, immár üsse kő, szülei egyfolytába lecseszik, legalább valamibe ő es legyen pozitív. A szülei evvel az úttal két hétig ki se tették a lábukot hivataloson, de azétt közbe megreckirozták. Biztos tük es értitek. Há örrökké nem kérhették meg a rokonokot, üsmerősököt, szomszédokot, hogy a kért zacskó élelmet rittyencsencsék le az ajtójuk elé, meg ilyesmi, há nem-e?!

Ahogy a drága lányuk állapota kezdett javulni, a szüleié kezdett romlani. Na, de az es egyszer véget ért. Három hét múltán mindenki mehetett a dolgára. Persze hősnőnk szerelmivel tovább szőtte a szálakot. Herbáriácska részletesen bészámolt a kemény szenvedős helyzetükről. S képzeljétek el, midennek tudatába Gyulácska aszondta nekije, hogy nincs es járvány, s az egész csak egy hisztéria, s ilyen divatba jött vírus, pedig csak olyan taknyolás s kész! Herbáriánka előbbször szépen meg akarta megyarázni, met erősen ragaszkodott ahhoz, hogy áldozat volt. Gyulácska nagyon hercs lett ettől, met mivel ő véle bulizott, őt es rendesen megkaranténozták, s pedig semmi baja se volt. Lett a csevegésből cirkusz. Nem eppeg olyan erős nagy, de lett.

Az elfajult veszekedés mosolyszünettel ért véget. Azért ette mindkettőjüköt a szerelmetesség utáni zsigora. Ezért egy hetes mosolyszünet után újra esszejöttek. Kibékültek. Újra együtt mászkáltak romantikuson, maszkoson. Herbérácskával az utcákot járva Gyulácska es vett egy menőbb maszkot magának, s úgy az új fáintos maszkkal sétáltak az úton.

Alig telt el pár nap s mán ment es a hír, hogy valamelyik üzletekbe nem es jó maszkokot adtak el... Szerencsére ők jót kaptak el, met új árúból vettek. Há ezért méges csak jó volt a használtat lecserélni. Gyulácska csak szította a tüzet, met megvélemenyezte csúful, aszondta hogy a rossz maszkok hordása nem tűnt bajnak az es biztos. Herbáriácska eszket a beszédeket nem akarta meghallani. Inkább ügyelt arra, hogy ne es hordja az olyan maszkokot, s kimoshatósokot es gyakran cserélgette. Gyulácskának viszont a járvány kezdetitől csak a második maszkja volt. Az első elszakadt, s ez a második es rendesen kikönyökösödött, s az utobbi idő mán minha kitérgyesedett volna egészen, s a szegélye es megvolt kontűrözve mocsokval, mint a szájrúzs herbérácska ajkán, de nem pirossal, hanem feketébe hajló szürkével. Persze ezeket a frissen vásárolt darabokot csak akkor tették fel, mikor együtt sétálni mentek. S akkor nem használták mikor ettek, szivaroztak, s ittak valamit. Há olyan ejsze nem es volt, mikor nem rágogattak ezt-azt. Erre a célra Gyulácska mindig tartogatott egy almát, s addig ette, amíg tartott a séta, met a törvény az utcai evést-ivást engedte. Osztán bé-bétértek egy vendéglőbe s elütték haveraikkal az időt. Amíg az ifjú legények hangoskodtak, addig a leányok vihogva pletykálkodtak. Aki megunta ezt a meszeriát, az hazaeregelt. Ej be szépek es voltak ezek a napok. Sajnos ez se tartott míg a világ, s még két nap mert Herbáriácska meghallotta, hogy béhozták az első rend oltóanyagot. Az ő családja nyomba fel es iratkozott rea, hogy már szabaduljon meg eccer ettől a mocsok vírustól. A Gyulácska családja hülyeségnek tartotta, ezétt nem es érdekelte. Volt es rendes csetepaté. Eszeveszett harc kezdődött el a rokonokkal, üsmerősökvel, és a jó barátokval, de még a házastársak es marták egymást saját gondolataikval. Lett óriási bolondulás. Még azt es mondták, hogy az oltással dzsipszet es ültetnek az emberbe belé. A rossz csak akkor kapott nyílt utat a cifra székely kapun keresztül, amikor ez a szép álompár es összeherrent. Először csak győzködni akarták egymást, de látván hogy nem megy, kemény vérengző medveüvöltözésbe kezdtek. Mikor ez se sikeredett akkor tetőtől talpig lehordták egymást. Úgy néztek a másikra minha szemükvel ölnének, s attól csórén maradtak volna. Mert csóréságban az igazság! Nincs takargatni való, lepel, valahogy így, vagy mi. A mencsikáját nekije (Azt mindenségit neki!)!

Biza merkeltek es egymásra rendesen. Durván beléélték magukot saját igazukba. Eladdig, amíg Herbáriánka megoldásra talált. Előbbször újból kezdtek beszélgetni egymásval, persze olyan semmi dolgokról, a világhálón, keresztjibe (akármiről, össze-vissza). Osztán fokozatoson újból visszatértek a témára. Küsebb nagyobb beszédütközetek után Herbáriácska mégse adta fel, meghítta Gyulácskát egy pizzára. Gyulácska tette a mosrcost, de azért mint eddig es, ölte a rossz-nyavalya, mert Herbáriácskát erősen szerette. Mivel nála volt az előny duzzogott es még egy sort. Herbáriácska pedig édesdélve, mézes-mázason közelített feléje. Az első találkozón még meg es csubbogtatta Gyulácska pufácskáját, miközben elmondta, hogy ezétt nem érdemes mérgelődni. Ő ha békapja az inekciót, akkor úgyse lesz semmi baja, ha netán Gyulácskának lesz es. Persze kifejtette, hogy azt egyáltalán nem szeretné. Erre Gyulácska reavágta, hogy dehogy lesz neki baja, s kapja bé az, aki bé akarja kapni. S ekkor jött az igen hatalmas ötlet, nagyobb, mint egy kúria udvara, de haladjunk cag lépésről lépésre. Herbérácska az agya zseblámpájával reavilágított egy nyilt titokra, olyanra mint a kert végibe lévő budiajtó. Azt es mindig titok övezi, hogy mi a sánkértól (itt – mi a nyavalyától) nyílik folyton folyvást ki. Na arra a dologra vetett fényt, hogy amióta az eszét tuggya a Kaflandba, Lidőlbe, s a többi nagy üzletbe, nem üt sohase bé a menykő, mint például az iskolákba. Ezek a marha nagy üzletek olyanok, mint az örökződ fenyők. Mindig zöldek, és szilárdan állnak a lábikon. Akkor es, ha a körülöttük lévő világ problémáson szivárvány színben játszik. S ott rengeteg időt lehet tölteni, akár a Csíki Plázába. Ezért lenne jobb, hogy ott találkozzanak ezután, met vírusmentes övezet. Háha az es marad, ha eddig a' vót. Na nem azétt, hogy Gyulácska egyáltalán megbetegedne, de azétt jobb az elővigyázatosság. Gyulácska se pecemántoskodott (hergelőzött) többet, belément a játékba. Na, s-itt csillant fel a remény, hogy nincs vége a világnak, s a szerelemnek se, ha béburran egy vírus.

Az elhagyott maszk ügyekszik beléolvadni a környezetibe.

Fenyőszegi B. Levente


2021. február 11., csütörtök

Az élet meséje

 A mesélés megélése gyerekként, és továbbadása felnőttként

Megjelent az OLVASS TÖBBET HATÁRTALANUL- MAGYARUL kötetben. 2019. Sepsiszentgyörgyön

Egy életre szóló kaland az a hely, ahol gyerekként elindultunk a felfedezések világában.

Emlékszem, hat esztendősen kérdeztem rá szülémre: „Édesanyám, van Zsögöd, Szereda, Szentkirály, s még mi van?” A válasz most kevésbé fontos, lényegesebb az a tér, ahol leéltem gyerekkorom napjait, amelyek meghatározták a felnőttkoromat. Ez a csodás hely számomra a zsögödfürdői fenyési kis lak volt.

Az ember mindig talál magának egy olyan személyt a nagy családjából, aki láttán nemcsak biztonságot, hanem nyugalmat érez. Nekem a nagymamám volt az. Hitelt erősítő neve is erről árulkodik: Viktória volt. Győzött a türelemben, a szeretetben, a békesség megtartásában, s főleg a mesélésben. Történeteit átszőtte a titokzatos lények megannyi hada. A mi kis Tündérvölgyünket félelmetes ellenségek vették körül (sárkányok, boszorkák, ördögök, huncutkodó manók stb.). Nagymamám történeteihez hozzátartoztak nagynénéim, nagybátyáim, más rokonaim és ismerőseim felolvasott és előadott meséi, elbeszélései, novellái. Éberen figyelte őket. Kitoldotta azokat a történeteket, amelyeket mások ránk ügyelésük alatt átadtak nekünk ötünknek, és mi lázasan meséltük neki, hogy halotta-e (?). Ügyesen tudta tekerni, csűrni-csavarni az elbűvölő történetek és mesélések folyamát. Így természetesnek vettem, hogy jómagam minél több mesét gyűjtsek, tudjak. Többek között egész korán az olvasásba vetettem magam.

A zsögödi iskolás évek már igyekeztek a kommunista valóságra szoktatni. Sőt, annyira, hogy megbénították bennem az olvasás utáni vágyakozást.

Tíz esztendősen Csíkszeredába költöztünk, ott a mese már eltünedezőben volt. Azért szerettem lejárni Nagymamámhoz egy kis varázslatos szellemi táplálékot kapni. Találkozásunkkor megnyíltak a mesevilág titkos kapui. Habár az olvasókedvem lankadt, de nem veszett oda örökre, hála neki.

Ahogy teltek az évek, egyre jobban képbe jöttek a filmek, színpadi szereplések, és mások érdekes, vagy éppen divatba jött történetei. Barátaimmal való lógások közben sok ilyen és ehhez hasonló történetet átrágtunk. Volt, amit magunk találtunk ki. Toldoztuk-foldoztuk egymás gondalatait. Egyik ötletekkel megáldott barátom több, mint egy esztendeig, szinte minden nap, szórakoztatott fantasztikus történeteivel. Olyan űrbéli, és más bolygók eseményeivel traktált, amelyre a kamasz gyerekek nagyon fogékonyak. Természetesen a banda többi része is próbálkozott hasonlókkal, vagy éppen valós eseményekből átdolgozott történetekkel. Ezekből a főleg délutáni összejövetelekből nőtte ki magát a Vadkeleti Klubb társaság, amelynek hét alaptagja volt. Az évek során számosan csapódtak hozzánk, s morzsolódtak le. Nagymamám elve az volt, s nekem is az maradt, hogy maradásra nem kell biztatni senkit se, aki igazán jól érzi magát, az marad, aki meg nem, hadd menjen. Éppen ezért senkit sem tartottunk meg magunknak, ha ő nem akarta, még rokonszenves győzködésekkel sem.

A Vadkeleti Klubb-ban művészeti és irodalmi versenyek is folytak. Természetesen a magunk elképzelése szerint. Itt minden egyes tag megvillogtathatta tudását. Az is kiderült, ki miben mozog otthonosabban. Sok rögtönzött vers és próza született, amelyeket fel is olvastunk egymásnak. Néha versenyeket is szerveztünk, amely során kivételesen csak a művet bemutató személy nem értékelt. Ilyenkor a díjazás sem maradt el. Az eseményekről volt heti és havilapunk, sőt kalendáriumunk, amelyeket jómagam szerkesztettem (tollal írtam, hozzá illusztrációkat rajzoltam és kiszíneztem). Tanácstalanságunkat az életben való eligazodásban, vagy néhány számunkra ismeretlen témában könyvek ajánlásával ellensúlyoztuk.

A 1980-as esztendők derekán a líceumba is akadt, egy főleg a verseket megkedveltető társam. Ennek a kedves hölgynek köszönhetem az élet költészetének zöngéjét.

A klubbos élettel párhuzamosan a csíkszeredai kerámia műhely „elit” vagy „0” csoport dolgozójaként a szünetekben és a díszítési munka alatt sok érdekes sztorit ütöttünk el kollégáimmal. A könyv, elsősorban a regények, fő témák közé tartoztak. Sok szócsata kedves emléke maradt meg bennem. Részben hozzásegített a klubbos élet gördülékennyé tételében.

Amikor a Vadkeleti Klubbot kezdtük „kinőni”, jómagam, mint társaim is, új forrás után kezdtem kutakodni. És találtam! Ez volt a gyergyószentmiklósi Figura színház, amelynek tagja voltam 1988-1990 között, és ahová szintén egy barát segítségével jutottam. Kész varázslatnak véltem azt, hogy egy olyan közösségbe kerültem, ahol nem volt megzabolázva a képzelet. Újra kedvemre szárnyalhattam. Próbákon kívül sokat beszélgettünk, elolvastuk egymás ajánlott műveit, meséltünk, és ezzel is segítettük fenntartani az értelem gyertyáját. Néha költők, írók és kultúremberek tették tiszteletüket a Figuránál. Bátrabbá, kicsit bölcsebbé, szókimondóvá tett bennünket. Könnyebben formáltunk véleményt a minket is foglalkoztató témákról. Ennek az időszaknak az 1989-es rendszerváltás vetett véget. Hirtelen más dolgok után kezdtünk kutatni. Érezhetően a nyakunkba szakadt szabadsággal nem tudtunk mit kezdeni. Kezdtük keresni a helyünk.

1991-ben helyettesítő tanárként tettem a dolgomat Gyimesben. 8 esztendőt töltöttem ott, 5-öt belőle ott is laktam. Itt próbáltam hasznosítani az életem felgyűjtött, értékesnek vélt darabkáit, szilánkjait, morzsalékát. Nagymamám meséinek és a Vadkeleti Klubb történeteinek új arcot adtam. A diákok segítségével megvalósult kis színházi előadások keretén belül sikeredett továbbadni ezt a kincset. Ez az ötvözet mosolyt, derűt és jókedvet csalt az emberek arcára. A történetek egyre élénkebbé váltak. Kiváltképp az osztályommal, és nemcsak, esztendőről-esztendőre új kalandokba fogtunk. Számos akkori „modernebbnek” mondható szerző műveit elevenítettük meg és alkalmaztuk színpadra, egy kicsit átírva az ottani feltételekhez. Eme szerzők egyik kiemelkedő alakja Lázár Ervin volt. Megbátorodva, történeteimet is színpadra vittük, nem kevés sikerrel. A gyerekek ráéreztek a dolog ízére, s kínálgatások, felajánlások nélkül is kezdtek olvasni. A kis iskolai könyvtár „hátán az ing nem száradt meg” (folytonosan kölcsönöztek).

Gyimes az a hely volt nekem, ahol egyszerű, de nagyszerű bölcsességeket is fel lehetett szedni. A hétköznapok eseményei szinte sodortak. Nem tudott olyan nap lenni, amikor az életet nem lehetett megélni. Eme helyzetben még több történet, „rege” született. A kíváncsiság még több olvasmányt követelt. Sokat tanultunk. Jó volt közöttük lenni. Ezért mondom azóta is, hogy a történet szépsége az egymástól való tanulással tud folytatódni.

Az 1990-es évek közepén kezdtem érezni a hivatást a könyvtárosi szakma iránt. Néhány esztendő és egy csíkkozmási kitérő után a Márton Áron Gimnázium könyvtárosa lettem. A könyvek palotájában éreztem magam. Nagyon boldoggá tett az újabb környezet, s a sok érdeklődő diák. Röviden de velősen bizonyos szerzőkről és azoknak műveiről ajánlásokat tettem, vagy a kért témában néhány személyes tapasztalatot osztottam meg vélük.

Húsz esztendős könyvtároskodásom alatt sok minden megváltozott. Az olvasási szokások pláne, de az olvasási kedv, az nem. Más éra köszöntött be. Megjelent a számítógépen végigmasírozó Világháló, közösségi oldalak jöttek létre, elszabadult a virtuális világ. Szabadjára engedett, de nem éppen szabad gondolatok kezdtek röpködni a levegőben. A könyvtárosnak még nagyobb lett a felelőssége. Igazi olvasómesterré avanzsáltak elő. Talán, túlzás nélkül, a forgalmi rendőrhöz hasonlíthatókká váltak az információkeresők eligazításában.

Ebben a miliőben bármilyen segítséget is nyújtva az olvasóknak, igyekeztem, hogy ajánláskor a tiszta forrástól ne kerüljek távol. Mert abból merítkezve eligazodtam az elém gördült akadályoknak vélt bonyodalmakon is. Szerettem és szeretek előadásokat tartani, mesélni, s nemcsak könyves témában. Viszont ott motoszkált fejemben a könyvek általi gyógyítás lehetősége is. Hogy ne csak ajánljak, eszmefuttatásokat motyogjak, hanem helyszínné változtassak testre szabottan egy-egy történetet, amelynek minden egyes résztvevője részese lehet a saját történetével. Az újonnan kialakult helyzet a biblioterápia bugyraiba vezetett el, amit igen szívesen csinálok, mert feloldozást nyer a mű közösen alakítva a résztvevők lelkivilágának megfestésével. Káprázatos kalandokat szül az elmékben. Az együttlétek alatti tapasztalatokból erőt merítve továbbléphet, és könnyebben veheti az akadályokat az elkövetkezendőkben, de nem vakmerően, inkább bátran. Ez vala a hivatásbéli tevékenységem egyik oldala, a másik a család, valamint az új történetek, mesék születése és átadása, először is azoknak aki fogékonyabbak rájuk.

A családban elsősorban Nagymamám öröksége él tovább. Szeretek mesélni, és meséket hallani gyerekeimtől és feleségemtől. Imádok felolvasni, ők is szeretnek nekem felolvasni. A hangos felolvasás szinte észrevétlen nyel el bennünket és varázsütéssel pottyant a történet kellős közepére.

Együttesen jobban át lehet élni, értelmezni, átgyúrni a történetet, annak cselekményét, s könnyebben ki lehet hámozni a megoldást, helyrerakni benne, ami esetleg valaki számára érthetetlen belőle.

Az együttlétek pedig arra késztetik a résztvevőket, hogy maguk is szárnyaljanak, történetek olvasásával fantáziájukat bővítsék néma olvasásukkal, s hogy továbbadják az általuk összehozott közösségekbe, de ez már az ők kalandjuk.

Mesélés közben

Borbé Levente,

könyvtárpedagógus

Fotó: a Kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Líceum egyik diákja

Link a konferenciáról: http://szekelyiskkonyvtaros.blogspot.com/2019/10/olvass-tobbet-hatartalanul-magyarul_22.html

A prezentációm anyaga: http://konyvtar-adygimi.ddns.net/joomla/images/kovaszna2019/mese.pdf


Havasi kékice meséje

Kékicénk a csudálatos kikeletünk élő ékszereinek egyike. Amikor ránézel megtelsz színtiszta ragyogásával. Van benne egy csipetnyi huncutság...