Az élet meséje

 A mesélés megélése gyerekként, és továbbadása felnőttként

Megjelent az OLVASS TÖBBET HATÁRTALANUL- MAGYARUL kötetben. 2019. Sepsiszentgyörgyön

Egy életre szóló kaland az a hely, ahol gyerekként elindultunk a felfedezések világában.

Emlékszem, hat esztendősen kérdeztem rá szülémre: „Édesanyám, van Zsögöd, Szereda, Szentkirály, s még mi van?” A válasz most kevésbé fontos, lényegesebb az a tér, ahol leéltem gyerekkorom napjait, amelyek meghatározták a felnőttkoromat. Ez a csodás hely számomra a zsögödfürdői fenyési kis lak volt.

Az ember mindig talál magának egy olyan személyt a nagy családjából, aki láttán nemcsak biztonságot, hanem nyugalmat érez. Nekem a nagymamám volt az. Hitelt erősítő neve is erről árulkodik: Viktória volt. Győzött a türelemben, a szeretetben, a békesség megtartásában, s főleg a mesélésben. Történeteit átszőtte a titokzatos lények megannyi hada. A mi kis Tündérvölgyünket félelmetes ellenségek vették körül (sárkányok, boszorkák, ördögök, huncutkodó manók stb.). Nagymamám történeteihez hozzátartoztak nagynénéim, nagybátyáim, más rokonaim és ismerőseim felolvasott és előadott meséi, elbeszélései, novellái. Éberen figyelte őket. Kitoldotta azokat a történeteket, amelyeket mások ránk ügyelésük alatt átadtak nekünk ötünknek, és mi lázasan meséltük neki, hogy halotta-e (?). Ügyesen tudta tekerni, csűrni-csavarni az elbűvölő történetek és mesélések folyamát. Így természetesnek vettem, hogy jómagam minél több mesét gyűjtsek, tudjak. Többek között egész korán az olvasásba vetettem magam.

A zsögödi iskolás évek már igyekeztek a kommunista valóságra szoktatni. Sőt, annyira, hogy megbénították bennem az olvasás utáni vágyakozást.

Tíz esztendősen Csíkszeredába költöztünk, ott a mese már eltünedezőben volt. Azért szerettem lejárni Nagymamámhoz egy kis varázslatos szellemi táplálékot kapni. Találkozásunkkor megnyíltak a mesevilág titkos kapui. Habár az olvasókedvem lankadt, de nem veszett oda örökre, hála neki.

Ahogy teltek az évek, egyre jobban képbe jöttek a filmek, színpadi szereplések, és mások érdekes, vagy éppen divatba jött történetei. Barátaimmal való lógások közben sok ilyen és ehhez hasonló történetet átrágtunk. Volt, amit magunk találtunk ki. Toldoztuk-foldoztuk egymás gondalatait. Egyik ötletekkel megáldott barátom több, mint egy esztendeig, szinte minden nap, szórakoztatott fantasztikus történeteivel. Olyan űrbéli, és más bolygók eseményeivel traktált, amelyre a kamasz gyerekek nagyon fogékonyak. Természetesen a banda többi része is próbálkozott hasonlókkal, vagy éppen valós eseményekből átdolgozott történetekkel. Ezekből a főleg délutáni összejövetelekből nőtte ki magát a Vadkeleti Klubb társaság, amelynek hét alaptagja volt. Az évek során számosan csapódtak hozzánk, s morzsolódtak le. Nagymamám elve az volt, s nekem is az maradt, hogy maradásra nem kell biztatni senkit se, aki igazán jól érzi magát, az marad, aki meg nem, hadd menjen. Éppen ezért senkit sem tartottunk meg magunknak, ha ő nem akarta, még rokonszenves győzködésekkel sem.

A Vadkeleti Klubb-ban művészeti és irodalmi versenyek is folytak. Természetesen a magunk elképzelése szerint. Itt minden egyes tag megvillogtathatta tudását. Az is kiderült, ki miben mozog otthonosabban. Sok rögtönzött vers és próza született, amelyeket fel is olvastunk egymásnak. Néha versenyeket is szerveztünk, amely során kivételesen csak a művet bemutató személy nem értékelt. Ilyenkor a díjazás sem maradt el. Az eseményekről volt heti és havilapunk, sőt kalendáriumunk, amelyeket jómagam szerkesztettem (tollal írtam, hozzá illusztrációkat rajzoltam és kiszíneztem). Tanácstalanságunkat az életben való eligazodásban, vagy néhány számunkra ismeretlen témában könyvek ajánlásával ellensúlyoztuk.

A 1980-as esztendők derekán a líceumba is akadt, egy főleg a verseket megkedveltető társam. Ennek a kedves hölgynek köszönhetem az élet költészetének zöngéjét.

A klubbos élettel párhuzamosan a csíkszeredai kerámia műhely „elit” vagy „0” csoport dolgozójaként a szünetekben és a díszítési munka alatt sok érdekes sztorit ütöttünk el kollégáimmal. A könyv, elsősorban a regények, fő témák közé tartoztak. Sok szócsata kedves emléke maradt meg bennem. Részben hozzásegített a klubbos élet gördülékennyé tételében.

Amikor a Vadkeleti Klubbot kezdtük „kinőni”, jómagam, mint társaim is, új forrás után kezdtem kutakodni. És találtam! Ez volt a gyergyószentmiklósi Figura színház, amelynek tagja voltam 1988-1990 között, és ahová szintén egy barát segítségével jutottam. Kész varázslatnak véltem azt, hogy egy olyan közösségbe kerültem, ahol nem volt megzabolázva a képzelet. Újra kedvemre szárnyalhattam. Próbákon kívül sokat beszélgettünk, elolvastuk egymás ajánlott műveit, meséltünk, és ezzel is segítettük fenntartani az értelem gyertyáját. Néha költők, írók és kultúremberek tették tiszteletüket a Figuránál. Bátrabbá, kicsit bölcsebbé, szókimondóvá tett bennünket. Könnyebben formáltunk véleményt a minket is foglalkoztató témákról. Ennek az időszaknak az 1989-es rendszerváltás vetett véget. Hirtelen más dolgok után kezdtünk kutatni. Érezhetően a nyakunkba szakadt szabadsággal nem tudtunk mit kezdeni. Kezdtük keresni a helyünk.

1991-ben helyettesítő tanárként tettem a dolgomat Gyimesben. 8 esztendőt töltöttem ott, 5-öt belőle ott is laktam. Itt próbáltam hasznosítani az életem felgyűjtött, értékesnek vélt darabkáit, szilánkjait, morzsalékát. Nagymamám meséinek és a Vadkeleti Klubb történeteinek új arcot adtam. A diákok segítségével megvalósult kis színházi előadások keretén belül sikeredett továbbadni ezt a kincset. Ez az ötvözet mosolyt, derűt és jókedvet csalt az emberek arcára. A történetek egyre élénkebbé váltak. Kiváltképp az osztályommal, és nemcsak, esztendőről-esztendőre új kalandokba fogtunk. Számos akkori „modernebbnek” mondható szerző műveit elevenítettük meg és alkalmaztuk színpadra, egy kicsit átírva az ottani feltételekhez. Eme szerzők egyik kiemelkedő alakja Lázár Ervin volt. Megbátorodva, történeteimet is színpadra vittük, nem kevés sikerrel. A gyerekek ráéreztek a dolog ízére, s kínálgatások, felajánlások nélkül is kezdtek olvasni. A kis iskolai könyvtár „hátán az ing nem száradt meg” (folytonosan kölcsönöztek).

Gyimes az a hely volt nekem, ahol egyszerű, de nagyszerű bölcsességeket is fel lehetett szedni. A hétköznapok eseményei szinte sodortak. Nem tudott olyan nap lenni, amikor az életet nem lehetett megélni. Eme helyzetben még több történet, „rege” született. A kíváncsiság még több olvasmányt követelt. Sokat tanultunk. Jó volt közöttük lenni. Ezért mondom azóta is, hogy a történet szépsége az egymástól való tanulással tud folytatódni.

Az 1990-es évek közepén kezdtem érezni a hivatást a könyvtárosi szakma iránt. Néhány esztendő és egy csíkkozmási kitérő után a Márton Áron Gimnázium könyvtárosa lettem. A könyvek palotájában éreztem magam. Nagyon boldoggá tett az újabb környezet, s a sok érdeklődő diák. Röviden de velősen bizonyos szerzőkről és azoknak műveiről ajánlásokat tettem, vagy a kért témában néhány személyes tapasztalatot osztottam meg vélük.

Húsz esztendős könyvtároskodásom alatt sok minden megváltozott. Az olvasási szokások pláne, de az olvasási kedv, az nem. Más éra köszöntött be. Megjelent a számítógépen végigmasírozó Világháló, közösségi oldalak jöttek létre, elszabadult a virtuális világ. Szabadjára engedett, de nem éppen szabad gondolatok kezdtek röpködni a levegőben. A könyvtárosnak még nagyobb lett a felelőssége. Igazi olvasómesterré avanzsáltak elő. Talán, túlzás nélkül, a forgalmi rendőrhöz hasonlíthatókká váltak az információkeresők eligazításában.

Ebben a miliőben bármilyen segítséget is nyújtva az olvasóknak, igyekeztem, hogy ajánláskor a tiszta forrástól ne kerüljek távol. Mert abból merítkezve eligazodtam az elém gördült akadályoknak vélt bonyodalmakon is. Szerettem és szeretek előadásokat tartani, mesélni, s nemcsak könyves témában. Viszont ott motoszkált fejemben a könyvek általi gyógyítás lehetősége is. Hogy ne csak ajánljak, eszmefuttatásokat motyogjak, hanem helyszínné változtassak testre szabottan egy-egy történetet, amelynek minden egyes résztvevője részese lehet a saját történetével. Az újonnan kialakult helyzet a biblioterápia bugyraiba vezetett el, amit igen szívesen csinálok, mert feloldozást nyer a mű közösen alakítva a résztvevők lelkivilágának megfestésével. Káprázatos kalandokat szül az elmékben. Az együttlétek alatti tapasztalatokból erőt merítve továbbléphet, és könnyebben veheti az akadályokat az elkövetkezendőkben, de nem vakmerően, inkább bátran. Ez vala a hivatásbéli tevékenységem egyik oldala, a másik a család, valamint az új történetek, mesék születése és átadása, először is azoknak aki fogékonyabbak rájuk.

A családban elsősorban Nagymamám öröksége él tovább. Szeretek mesélni, és meséket hallani gyerekeimtől és feleségemtől. Imádok felolvasni, ők is szeretnek nekem felolvasni. A hangos felolvasás szinte észrevétlen nyel el bennünket és varázsütéssel pottyant a történet kellős közepére.

Együttesen jobban át lehet élni, értelmezni, átgyúrni a történetet, annak cselekményét, s könnyebben ki lehet hámozni a megoldást, helyrerakni benne, ami esetleg valaki számára érthetetlen belőle.

Az együttlétek pedig arra késztetik a résztvevőket, hogy maguk is szárnyaljanak, történetek olvasásával fantáziájukat bővítsék néma olvasásukkal, s hogy továbbadják az általuk összehozott közösségekbe, de ez már az ők kalandjuk.

Mesélés közben

Borbé Levente,

könyvtárpedagógus

Fotó: a Kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Líceum egyik diákja

Link a konferenciáról: http://szekelyiskkonyvtaros.blogspot.com/2019/10/olvass-tobbet-hatartalanul-magyarul_22.html

A prezentációm anyaga: http://konyvtar-adygimi.ddns.net/joomla/images/kovaszna2019/mese.pdf