EGY ALAK PÁLYAFUTKORÁZÁSA

Nina Hagenka - Fenyőszegi rajza

I. Rész

Egy alak, egy heppi pepi szeplős görlöcske valahol Európában, teljes sunggal, elévetett egy gyereket. Isten áldja meg a jó szokását! A fájdalmas, de rapid otthoni szülés után feltápászkodott. Lődörgése közben levert a szekrény tetejéről két muröturás borkányt, egyik lazán a fejébe esett, de ennek dacára ő szédelgős szilárdsággal ugyes kiment az utcára. Seperc alatt összetoborozta az utca embereit. Boldogan sivalkodta jelentette ki: Szültem egy gyereket bazeg! A meghatódottságtól könnybe lábadt, inkább kézbedt szemek meredtek rá. Erre a szívet tépő jelenetre csak egy fetyelló vénasszony tudott szólni a tömegből: Nekem ez teljesen megnyugtató kicsikém. Hát volt nagy öröm és féktelen boldogság… Ünnepelt a macska a háztetőn, de még a sánta koldus ropta a legényest.

Nost telt, s múlt az idő, elrepkedett néhány esztendő ső, a kicsi csóró, met fiúcska lett, olyan sebesen fejlődött, mint a karós fuszulyka. Egyre csak nőtt és nőtt. Példás csavargó lett belőle. Hát hogyesmongyam, nem es mondtam, hogy könnyű. Inkább azon vagyok, hogy biza elég kemény egy életstílus! Az anyukája egy szép csütörtöki napon a csecse-becse elfoglaltsága mellett megszólította: Hány éves vagy te kisfiam, hogy csak így bóklászódsz egyfelé szanaszét? A kölyök szinte, mintha kiokádta volna magából a szavakat : Tíz, de a legmenőbb énekesek is lehettek annyi évesek, sőt a világon sok gyerek tíz éves.

- Na jól van aranyos édeske havasi mézes- cukroson sokszínű mázas kisfiam. - mondta az anyuka.

- Én es azt beszélem édesanyukám, csak most valahogy vágyaim vannak a perverzebbikből, - mondta a fia.

- Fiacskám tudod itt még felénk a nyolcvanas évek járnak, van Kelet-Német, s van Nyugat-Német. Te nyugodtan kimehetsz Nyugat- németbe, mert mi eppeg Keletbe vagyunk, csak ne ülj aztán sokáig! - mondta a felelősségteljes anyuka.

- Jól van, mindjárt jövök! - rittyentette szembe a kisfia.

Kikopott Kelet-Német és Nyugat-Német országcímerek

II. Rész

A kisfiú valóba Nyugat-Németbe bóklászódott. Látott ezt azt, de látta Nina Hagent és más csuda ügyes sztárt. Mikor Nina Hagennel szemmértékes vízszintbe került, elmondta néki rejtett boldogságát: Áh Nina, boldog vagyok, hogy fiatal vagyok és húsz éves vagyok, és most pedig téged látlak! Nina nem volt tőle elragadtatva, összevont szemöldökkel rákérdezett: Mond csak, a te anyád meddig is engedett el? A gyerek egy kicsit zokon formán vette, de nem szólt. Mielőtt reményvesztett, megcsalatott, meghurcoltatott és teljesen fasírttá változtatta volna pöttyös lelkét, Nina mosolyogva megfogta bütürmec újait, magával vonszolta egy punk koncertre. A feledhetetlen koncerten az a lüke kószáló kölyök eltévedt. Pedig a nagy menetben egy híres balkáni sztár, még Dzsikö Petreszku is fellépet. Azt már nem kell tálaljam, milyen hatalmas sikert aratott... Főleg akkor, mikor festett csontfehér protézise megvillant az egyik csillámló gömb szomszédságában.

Telt múlt az idő, s a berlini falba egyre többen haraptak belé. Az anyuka boldog volt, mert amikor a berlini falat bontották le, láthatta az ablakból. Örömözésében rájött a tottyantás, és csakugyan vadul rotyogtatva adta át az érzését a budin. E nemes cselekedet után gondolta megkeresi a csavargó, tekergő, kódorgó, csellengő, csatangoló, s mittudomén milyen jelzőkkel illető porontyocskáját. Fiacskája eközben szocialista jelvényeket cserélt Erich Honecker bácsival. Aztán az egyik utcavégen a jelvénycsere örömlendületében száguldva szembeszökött az anyjával. Hiába mondható a nagy szabadságos csörömpölési hangulat, úgyis hatalmas köd volt, még az orráig se látott az ember, s hát az asszony... Márpedig olyan durva köd volt, hogy az is megtörténhetett volna, ami nem is olyan biztos.

De ettől eltekintve bevallhatjuk azt is, még akkor Kínában, még mindig kínai filmet tettek be vetítésre a moziba. E tényt tudták két hős szereplőink is. A nagy bumm után anya és fia fején egyformám egy jókora kukó dudorodott ki. A nyavalya se tudja mi esett a fejükbe. Meglehet, hogy egy berlini faldarabocska, de csak talán. Az anyuka helyben elpüfölte a kisfiát, hogy ilyen sokat képes volt távol maradni szeretett otthonától. Nem volt, aki építse a szocializmust! Ezért a közelében, éppen motorbiciklijéről leszálló Ninát is megtépte! Szemére vetette: Ilyen hitvány alakokért dőlt össze a szocializmus, de nem baj mert a fiacskám a demokráciát fogja építeni, akkor is, ha kő kövön nem marad!

A gyereknek valami hátra maradt ebből a verésből, mert télen lepkéket kergetett, de a büszke anyuka unszolására béállt az egyik pártba, s hamarosan béfutott, mint új demokráciás párttag. A heppi pepi görlöcske boldog volt annyi év után, hogy a fia megvalósította álmát. Örömében elment annak a vénasszonynak a temetésére, aki merészen szemébe vette szülésével kapcsolatos elégedettségét.

Európa 1980-as években. Román nyelvű térkép.

Az eredeti 1989 decemberében vagyon megírva

Vége

Fenyőszegi B. Levente

Könyves históriák, olvasói emlékek

 Hajdanán, höhöö, negyvenhét esztendővel ezelőtt, amikor a fenyvesek közötti kicsi csóré vékony szelecske futkározása határozta meg a mindennapokat, és a zsögödi fák lombozata büszkén tarkállott az őszbecsavarodástól, kezdődött a könyvtárosi történetem. Na, akkor állt meg egy busz a „Zsögödi Vackor Máterünk” előtt. Azok a gyerekek, akik már ismerték e csodajárgányt, odarohantak, mintha cukorból lenne a gépjármű.

A "Vackor Máterem"

Jómagam botladozva haladtam feléje, s félve kukucskáltam bé az ajtón, s hát uram teremtőm, amit láttam szinte lehetetlennek tűnt. Nagy meglepetésemet még leplezni se tudtam. Könyvek sorakoztak a polcokon, a jól ismert és megszokott ülések helyett. Úgy emlékszem a buszsofőr mellett eregeltünk fel, s hátul szálltunk le. Hamarosan megtudtam, hogy ez a csodajárgány nem egyeb, mint egy mozgókönyvtár. Az a rengeteg könyv! Még világítás is volt benn. Mintha egy-két polc a busz mennyezetére is lett volna rögzítve… De ez már lehet, hogy az akkor énem képzeletbéli szüleménye. Aki könyvet vett ki, ahol a buszokon akkoriban igazából a kásszírnő szokott üldögélni, arrafelé siettek, mert ott várakozott rájuk a könyvtárosnéni. A gyerekek csintalankodása csillapodott, amikor a könyveket felírta az olvasólapjukra. Akinek nem volt olvasólapja, gyorsan írt egyet az ő nevére, s máris bejegyezte a kiválasztott művet. Későbbecske, megkérdezve osztálytársaimot, az is tudomásomra jutott, hogy a Megyei Könyvtár "döcögő" ifjúsági- és gyerekkönyvtára részlegének kis fiókja ereszkedett le hozzánk Zsögödbe.

Mostani agyaskodásom alapján ott felnőtteknek való könyvek is voltak, de jómagam, mint más gyerek, a gyerekkönyvekre voltam ráhangolódva. Tehát inkább azt láttuk, ami minket felettébb érdekelt.

* * *

Másodikos reményteljes ifjú pionírrá válásom előtt, történt vélem az a nem mindennapi furcsa eset, amiről úgy érzem érdemes szót ejtenem. Még az akkori tanító bácsinknak sem volt tudomása róla. Arról mondjuk igen, hogy minden ügyes gyerek könyvet vesz ki halomszámra, de a későbbi fejleményekről, vagyis ezen könyvek visszaszolgáltatásáról kevésbé. Visszakanyarodva a mozgókönyvtárhoz, szeptember végén én is felkapaszkodtam arra a járgányra, és kivettem Tudor Arghezi Jó reggelt kikelet! című kötetét, ami gyerekversekkel, és a kommunista ifjúságot egyengető sorokkal lőn tarkítva.

Naaagyon kedves volt számomra ez könyv, sok állatos és természetverset böngészhettem belőle. S attól, hogy kivehettem a nagy formátumba sűrített olvasmányt, irtó értelmesnek éreztem magamot. Olvastam is őket, folyamatosan, és válogatva. Sokat bámultam a versikék melletti képeket, s teljesen el voltam bűvölve tőlük. Nagyon értékeltem azt, hogy mennyire passzolnak a benne lévő rajzok a leírt sorokhoz. Több napon át gyönyörködhettem a kötetben, hiszen két hét volt adva a tartalmában rejlő betűhalmazok értelmessé tételének bűvös világában kutukálni. A szabadon választott könyv rejtelmeibe burkolózva erőre kapva szálltam magasra a fellegek közé. Igazi kikeletnek számított még ősz derekán is, mint a mostani novemberi időjárás.

Sajnos a boldog szárnyalást egy hűvösebb szép napon könyörtelen zuhanás váltotta fel. Egyik ügyetlen pillanatomban "sikerült" tintával lepacázni a könyv táblájának jobb felső sarkát. Attól a perctől kezdve szorongató érzés fogott el. Lelkem belső tájaira, súlyos kofferekkel érkezve, beköltözött a félelem és a rettegés. Vajon mit szól a könyvtárosnéni, ha majd meglátja a pacát. Hogy büntet meg felelőtlen tettemért? A pánikot az is erősítette, hogy másnap helyt kell álljak előtte, és ott helyben töredelmesen be kellett volna valljam bűnömet.

Kikerülhetetlenül eljött a másnap reggel, magamhoz téve a könyvet szinte húztam, vonszoltam magam után. Nem tudtam mitévő legyek. Semmire se tudtam figyelni. Dél felé úgy rendje-módja szerint megérkezett az iskolánk elé a szeretett mozgókönyvtár. Iskolástársaim boldogan szaladtak fel a könyves tragacsra. Sokáig haboztam, mitévő legyek... Aztán úgy hirtelenjében, ravasz ötletem támadt. Gyorsan kikaptam táskámból az áldozatul esett könyvet, és rohantam fel a buszra. Sürögtem-forogtam, mintha valamit keresnék, és az egyik polcra suttyomban elrejtettem az újonnan pacával kidekorált könyvet. Nem szólván senkinek leugrottam a buszról, s mintha mi sem történt volna, folytattam tovább a megszokott iskolás életemet. Két hét múltán a "mozgó-könyvtárosnéni" szóvá tette nekem, hogy mikor viszem már vissza a könyvet, s ez így ment bizony egy ideig, míg ősz végén, novemberben, az egyik osztálytársam az iskola előtti csupasz fák árnyék nélküli világában el nem mondta bűnömet a "mozgó könyvtárosnéninek"... A könyvtárosnéni nagy szigorúsággal vett elő engem, úgy ahogy az ember szokta előkapni a zsebkendőt, vagy a plajbászt, esetleg a vesszőt? Nem tudom. De azt igen, hogy erősen megszidott. Persze továbbra se mertem bévallani cselekedetemet.

Teltek a hónapok. Azt hiszem azé egy kerek év se telt bele, gondolom az újabb leltározásnál, amikor előkerült az elrejtett kötet. Örömömre szolgált, hogy a régen elveszettnek hitt könyv miatt nem kaptam többé fejmosást. A pacáért sem járt újabb adag feketeleves, de attól kezdve nagyon ügyeltem a könyvtári könyvekre.

Tizenegy esztendővel ezelőtt sétát tettem a Megyei Könyvtár gyerekkönyvek részlegére, ahol rábukkantam az említett könyv ikertestvérére. Több mint valószínű, hogy a pacásat leírták már régen. Érdekes érzés fogott el, mintha egy régi ismerőssel találkoztam volna.

* * *

Attól eltekintve, hogy nálunk a családban a könyvek őrzése-védése természetes feladatnak számított, mégis beleestem újból a kátyúba. Egy újabb eset kapcsán, amit most mesélek el, rájöttem, hogy a könyvekre ügyelés dolga nem is olyan egyszerű! Ezt szittyás kiállású meggyőződéssel merem állítani. Senki sem tudja milyen okból, de elcsúszhat az óvott-védett, dédelgetett könyv valahol az ismeretlenben.

1980 őszén iratkoztam be újból a Megyei Könyvtárba. Annak bizony már több mint negyven esztendeje. Még meg sem kezdtem a nyolcadik osztályt... Három könyvet vettem ki. Kettőre a háromból halványan emlékszem, viszont a sok viszontagságot megélt könyvre, arra túlságosan is élénken. Swift Gulliver utazásairól van szó. A könyvet azért vettem ki, mert a szüleimtől kapott Gulliver csak a liliputi utazásaiba avatott be. A művet természetesen sikerült kiböngésznem, azonban nem készültem fel arra, hogy barátom kölcsönkéri tőlem. Persze odaadtam egy kis olvasásra. Eljött az idő, hogy visszakellet volna szolgáltassam a kivett köteteket, azonban Gulliver híján jött volna össze, mivel azt nem találtam sehol. A barátomat is értesítettem bajomról, ő pedig azt mondta, hogy nem voltam otthon, de átadta szüleimnek. Desanyámnak egyből nem jutott eszébe a dolog, de egy hét elteltével megvilágosodott előtte a kép, hogy a barátom tényleg visszahozta az említett olvasmányt. Sajnos az újabb keresgélés is kudarcba fulladt, mert nem találta sehol sem. Kissé zaklatottan, de el kellett fogadjam az új helyzetet. Nem volt mit tegyek, vártam a jelen gonoszt... A kiküldött értesítőket fájdalmas pufával olvastam, hogy mikor viszem már vissza a könyveket, satöbbi.

Egy esztendő múltán mégis előkerült a Gulliver kötet. A könyvespolc rendbeszedésekor bukkantunk rá, be volt esve a többi könyvek hátához. Azonban akkor nem voltam abba se biztos, hogy hány könyvet kell visszavigyek, mert a figyelmeztetéseket egy jó ideje nem küldték. Zavarodottságomban nem tudtam mitévő legyek. Félretettem a könyveket, és idővel kissé meg is felejtkeztem róluk. Aztán eljött 1983. nyárvége, jött megént egy felszólítás a nálam maradt kötetek címjegyzékével. Akkor világosodtam meg, hogy visszavihetem volna tartozásomat, hiszen az a könyv, amelyet pluszba melléképzeltem a három mellé, azt a barátom adta nekem kölcsön, nem is én vettem ki. Ráadásul vissza is adtam neki. Micsoda kavarodás.

Úgy döntöttem visszaviszem a könyveket. Erősítésül az egyik jó barátomat hívtam a „nagy útra”. Nem hátráltam! Bátram a könyvkölcsönző mezejére léptem. A könyvtárosnéni nagyon megszidott és figyelmeztetett, hogy szóljak a trehány osztálytársaimnak és iskoláscimboráimnak, hogy méltóztassanak már visszahozni a könyveket, mert ha nem, megbeszéli az iskolával, hogy ne engedjék kilencedik osztályba. Ekkor kicsit elmosolyogtam magam, hiszen akkor éppen tizenegyedik osztályba készülődtem, de ezt a könyvtárosnéni nem tudhatta.

Könyvtárosként

Ezzel lezárult a közkönyvtáros könyvkölcsönzői első korszaka. Bükkhavason (Gyimesközéplok – Hidegség) és Csíkkozmáson a tanári könyvtárból vettem ki könyveket, mint olvasó, 2000-től pedig a Márton Áron Főgimnázium könyvtárából, ahol elmúlt már huszonegy esztendeje annak, hogy a könyvtár őre vagyok. Természetesen kedvenc helyemre, a Megyei Könyvtárba is visszajárok, és nemcsak olvasóként, ami már egy jó ideje a Kájoni János nevet viseli.

Mondhatom úgyis, mondhatják mások is, na te ne, hogy kiből lesz a könyvtáros!

Fenyészegi B. Levente

Az élet meséje

 A mesélés megélése gyerekként, és továbbadása felnőttként

Megjelent az OLVASS TÖBBET HATÁRTALANUL- MAGYARUL kötetben. 2019. Sepsiszentgyörgyön

Egy életre szóló kaland az a hely, ahol gyerekként elindultunk a felfedezések világában.

Emlékszem, hat esztendősen kérdeztem rá szülémre: „Édesanyám, van Zsögöd, Szereda, Szentkirály, s még mi van?” A válasz most kevésbé fontos, lényegesebb az a tér, ahol leéltem gyerekkorom napjait, amelyek meghatározták a felnőttkoromat. Ez a csodás hely számomra a zsögödfürdői fenyési kis lak volt.

Az ember mindig talál magának egy olyan személyt a nagy családjából, aki láttán nemcsak biztonságot, hanem nyugalmat érez. Nekem a nagymamám volt az. Hitelt erősítő neve is erről árulkodik: Viktória volt. Győzött a türelemben, a szeretetben, a békesség megtartásában, s főleg a mesélésben. Történeteit átszőtte a titokzatos lények megannyi hada. A mi kis Tündérvölgyünket félelmetes ellenségek vették körül (sárkányok, boszorkák, ördögök, huncutkodó manók stb.). Nagymamám történeteihez hozzátartoztak nagynénéim, nagybátyáim, más rokonaim és ismerőseim felolvasott és előadott meséi, elbeszélései, novellái. Éberen figyelte őket. Kitoldotta azokat a történeteket, amelyeket mások ránk ügyelésük alatt átadtak nekünk ötünknek, és mi lázasan meséltük neki, hogy halotta-e (?). Ügyesen tudta tekerni, csűrni-csavarni az elbűvölő történetek és mesélések folyamát. Így természetesnek vettem, hogy jómagam minél több mesét gyűjtsek, tudjak. Többek között egész korán az olvasásba vetettem magam.

A zsögödi iskolás évek már igyekeztek a kommunista valóságra szoktatni. Sőt, annyira, hogy megbénították bennem az olvasás utáni vágyakozást.

Tíz esztendősen Csíkszeredába költöztünk, ott a mese már eltünedezőben volt. Azért szerettem lejárni Nagymamámhoz egy kis varázslatos szellemi táplálékot kapni. Találkozásunkkor megnyíltak a mesevilág titkos kapui. Habár az olvasókedvem lankadt, de nem veszett oda örökre, hála neki.

Ahogy teltek az évek, egyre jobban képbe jöttek a filmek, színpadi szereplések, és mások érdekes, vagy éppen divatba jött történetei. Barátaimmal való lógások közben sok ilyen és ehhez hasonló történetet átrágtunk. Volt, amit magunk találtunk ki. Toldoztuk-foldoztuk egymás gondalatait. Egyik ötletekkel megáldott barátom több, mint egy esztendeig, szinte minden nap, szórakoztatott fantasztikus történeteivel. Olyan űrbéli, és más bolygók eseményeivel traktált, amelyre a kamasz gyerekek nagyon fogékonyak. Természetesen a banda többi része is próbálkozott hasonlókkal, vagy éppen valós eseményekből átdolgozott történetekkel. Ezekből a főleg délutáni összejövetelekből nőtte ki magát a Vadkeleti Klubb társaság, amelynek hét alaptagja volt. Az évek során számosan csapódtak hozzánk, s morzsolódtak le. Nagymamám elve az volt, s nekem is az maradt, hogy maradásra nem kell biztatni senkit se, aki igazán jól érzi magát, az marad, aki meg nem, hadd menjen. Éppen ezért senkit sem tartottunk meg magunknak, ha ő nem akarta, még rokonszenves győzködésekkel sem.

A Vadkeleti Klubb-ban művészeti és irodalmi versenyek is folytak. Természetesen a magunk elképzelése szerint. Itt minden egyes tag megvillogtathatta tudását. Az is kiderült, ki miben mozog otthonosabban. Sok rögtönzött vers és próza született, amelyeket fel is olvastunk egymásnak. Néha versenyeket is szerveztünk, amely során kivételesen csak a művet bemutató személy nem értékelt. Ilyenkor a díjazás sem maradt el. Az eseményekről volt heti és havilapunk, sőt kalendáriumunk, amelyeket jómagam szerkesztettem (tollal írtam, hozzá illusztrációkat rajzoltam és kiszíneztem). Tanácstalanságunkat az életben való eligazodásban, vagy néhány számunkra ismeretlen témában könyvek ajánlásával ellensúlyoztuk.

A 1980-as esztendők derekán a líceumba is akadt, egy főleg a verseket megkedveltető társam. Ennek a kedves hölgynek köszönhetem az élet költészetének zöngéjét.

A klubbos élettel párhuzamosan a csíkszeredai kerámia műhely „elit” vagy „0” csoport dolgozójaként a szünetekben és a díszítési munka alatt sok érdekes sztorit ütöttünk el kollégáimmal. A könyv, elsősorban a regények, fő témák közé tartoztak. Sok szócsata kedves emléke maradt meg bennem. Részben hozzásegített a klubbos élet gördülékennyé tételében.

Amikor a Vadkeleti Klubbot kezdtük „kinőni”, jómagam, mint társaim is, új forrás után kezdtem kutakodni. És találtam! Ez volt a gyergyószentmiklósi Figura színház, amelynek tagja voltam 1988-1990 között, és ahová szintén egy barát segítségével jutottam. Kész varázslatnak véltem azt, hogy egy olyan közösségbe kerültem, ahol nem volt megzabolázva a képzelet. Újra kedvemre szárnyalhattam. Próbákon kívül sokat beszélgettünk, elolvastuk egymás ajánlott műveit, meséltünk, és ezzel is segítettük fenntartani az értelem gyertyáját. Néha költők, írók és kultúremberek tették tiszteletüket a Figuránál. Bátrabbá, kicsit bölcsebbé, szókimondóvá tett bennünket. Könnyebben formáltunk véleményt a minket is foglalkoztató témákról. Ennek az időszaknak az 1989-es rendszerváltás vetett véget. Hirtelen más dolgok után kezdtünk kutatni. Érezhetően a nyakunkba szakadt szabadsággal nem tudtunk mit kezdeni. Kezdtük keresni a helyünk.

1991-ben helyettesítő tanárként tettem a dolgomat Gyimesben. 8 esztendőt töltöttem ott, 5-öt belőle ott is laktam. Itt próbáltam hasznosítani az életem felgyűjtött, értékesnek vélt darabkáit, szilánkjait, morzsalékát. Nagymamám meséinek és a Vadkeleti Klubb történeteinek új arcot adtam. A diákok segítségével megvalósult kis színházi előadások keretén belül sikeredett továbbadni ezt a kincset. Ez az ötvözet mosolyt, derűt és jókedvet csalt az emberek arcára. A történetek egyre élénkebbé váltak. Kiváltképp az osztályommal, és nemcsak, esztendőről-esztendőre új kalandokba fogtunk. Számos akkori „modernebbnek” mondható szerző műveit elevenítettük meg és alkalmaztuk színpadra, egy kicsit átírva az ottani feltételekhez. Eme szerzők egyik kiemelkedő alakja Lázár Ervin volt. Megbátorodva, történeteimet is színpadra vittük, nem kevés sikerrel. A gyerekek ráéreztek a dolog ízére, s kínálgatások, felajánlások nélkül is kezdtek olvasni. A kis iskolai könyvtár „hátán az ing nem száradt meg” (folytonosan kölcsönöztek).

Gyimes az a hely volt nekem, ahol egyszerű, de nagyszerű bölcsességeket is fel lehetett szedni. A hétköznapok eseményei szinte sodortak. Nem tudott olyan nap lenni, amikor az életet nem lehetett megélni. Eme helyzetben még több történet, „rege” született. A kíváncsiság még több olvasmányt követelt. Sokat tanultunk. Jó volt közöttük lenni. Ezért mondom azóta is, hogy a történet szépsége az egymástól való tanulással tud folytatódni.

Az 1990-es évek közepén kezdtem érezni a hivatást a könyvtárosi szakma iránt. Néhány esztendő és egy csíkkozmási kitérő után a Márton Áron Gimnázium könyvtárosa lettem. A könyvek palotájában éreztem magam. Nagyon boldoggá tett az újabb környezet, s a sok érdeklődő diák. Röviden de velősen bizonyos szerzőkről és azoknak műveiről ajánlásokat tettem, vagy a kért témában néhány személyes tapasztalatot osztottam meg vélük.

Húsz esztendős könyvtároskodásom alatt sok minden megváltozott. Az olvasási szokások pláne, de az olvasási kedv, az nem. Más éra köszöntött be. Megjelent a számítógépen végigmasírozó Világháló, közösségi oldalak jöttek létre, elszabadult a virtuális világ. Szabadjára engedett, de nem éppen szabad gondolatok kezdtek röpködni a levegőben. A könyvtárosnak még nagyobb lett a felelőssége. Igazi olvasómesterré avanzsáltak elő. Talán, túlzás nélkül, a forgalmi rendőrhöz hasonlíthatókká váltak az információkeresők eligazításában.

Ebben a miliőben bármilyen segítséget is nyújtva az olvasóknak, igyekeztem, hogy ajánláskor a tiszta forrástól ne kerüljek távol. Mert abból merítkezve eligazodtam az elém gördült akadályoknak vélt bonyodalmakon is. Szerettem és szeretek előadásokat tartani, mesélni, s nemcsak könyves témában. Viszont ott motoszkált fejemben a könyvek általi gyógyítás lehetősége is. Hogy ne csak ajánljak, eszmefuttatásokat motyogjak, hanem helyszínné változtassak testre szabottan egy-egy történetet, amelynek minden egyes résztvevője részese lehet a saját történetével. Az újonnan kialakult helyzet a biblioterápia bugyraiba vezetett el, amit igen szívesen csinálok, mert feloldozást nyer a mű közösen alakítva a résztvevők lelkivilágának megfestésével. Káprázatos kalandokat szül az elmékben. Az együttlétek alatti tapasztalatokból erőt merítve továbbléphet, és könnyebben veheti az akadályokat az elkövetkezendőkben, de nem vakmerően, inkább bátran. Ez vala a hivatásbéli tevékenységem egyik oldala, a másik a család, valamint az új történetek, mesék születése és átadása, először is azoknak aki fogékonyabbak rájuk.

A családban elsősorban Nagymamám öröksége él tovább. Szeretek mesélni, és meséket hallani gyerekeimtől és feleségemtől. Imádok felolvasni, ők is szeretnek nekem felolvasni. A hangos felolvasás szinte észrevétlen nyel el bennünket és varázsütéssel pottyant a történet kellős közepére.

Együttesen jobban át lehet élni, értelmezni, átgyúrni a történetet, annak cselekményét, s könnyebben ki lehet hámozni a megoldást, helyrerakni benne, ami esetleg valaki számára érthetetlen belőle.

Az együttlétek pedig arra késztetik a résztvevőket, hogy maguk is szárnyaljanak, történetek olvasásával fantáziájukat bővítsék néma olvasásukkal, s hogy továbbadják az általuk összehozott közösségekbe, de ez már az ők kalandjuk.

Mesélés közben

Borbé Levente,

könyvtárpedagógus

Fotó: a Kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Líceum egyik diákja

Link a konferenciáról: http://szekelyiskkonyvtaros.blogspot.com/2019/10/olvass-tobbet-hatartalanul-magyarul_22.html

A prezentációm anyaga: http://konyvtar-adygimi.ddns.net/joomla/images/kovaszna2019/mese.pdf

Otthoni biblioterápia

  A mi hazánkban is már egy jó ideje az oktatás online vonalon történik. A biblioterápia, mint tevékenység ebből kifolyólag fokozatosan eltűnt az éterben.

Hiába próbáljuk szépíteni a dolgot, a foglalkozásokat csoportokkal csak úgy lehet megvalósítani, ha a csoport, amelyet vezetünk teljes valójában jelen van. Ezt sajnos nem pótolhatja semmilyen világháló adta lehetőség. Még ha igen érdeklődő felnőttekről is van szó, valami elvész belőle. Hiányozni fog az eszencia, az érzések, a ráhangolódás, az egyénekből kiáramló szellemi erő, a saját hangjuk, a hangulat tapintása. Lehet másnak megy, de nekem nem. Az egymásra figyelés, érdeklődés, úgy érzem, a képernyőn keresztül hovatovább tompul.

Mindezen érvek mellett úgy döntöttem hanyagolom a plusz erőbefektetést és otthoni „száműzetésbe vonulok”, amíg vissza nem térhetnek a diákok az iskolába. Persze eszem ágában sem volt leragadni s várakozni. Gyerekeimmel, és időnként a párommal is együtt esténként kis történeteket, regényrészleteket, költeményeket, meséket és egyéb irodalmi műveket tárgyaltunk meg, természetesen a felolvasás után.

Könyves univerzum kellemes hatása

Inkább arra voltam kíváncsi, hogy a kiválasztott mű hogyan hat rájuk. Mit gondolnak róla, milyen érzéseket váltott ki belőlük. Kiemelten tárgyaltuk azt, hogy mi volt ami megragadta őket, és mit véltek felfedezni benne, amellyel élettapasztalataikat bővítették.

Amikor átrágtuk az adott művet, akkor, ha volt rá lehetőség meghallgattuk, megnéztük mások előadásában is. Azokat is megdumáltuk. Ha kíváncsiak voltak arra, hogy ki írta a szóban forgó olvasmányt, akkor beszéltem az íróról, költőről, és az akkori világról, amelyben élt. Esetleg azt is hozzátettem, mi ösztönözte őt, hogy megírja az adott művet, hogyan született meg az alkotás.

Az irodalmi és művészeti kalandok során jómagam is a csoport tagjává váltam, megőrizve irányítási technikámat. Ugyanúgy beszéltem mindenről ami eszembe jutott egy mű kapcsán. Ezt tapintatosan a végén tettem meg, hogy ne befolyásoljam az ők gondolataikat.

Hasznosnak tartottam és tartom ezeket az órákat, perceket, hiszen a naponta beszüremlő tömérdek lehangoltságra tervezett külső hatásokat így tudtuk lemosni magunkról.

Számomra egy megoldás arra, hogy egészben lássuk a világot, pont olyannak amilyennek megmutatkozik. De ugyanakkor esélyt adunk magunknak arra, hogyha elesünk fel tudjunk állni, s az se baj, ha derütől sugárzunk egy-egy eszmefutkározás után. Legalább szép az álmunk, s másnap meg könnyebben tudunk továbblépni.

Ajánlom mindenkinek, hiszen ameddig jól szórakozik a család, megmarad egyfajta biztonságérzet is.

Nyilván nem mindig és mindegyik alkalommal vettünk részt az összesen, de ahol tudott, a familia bármely tagja, ott kapcsolódott be. A megzenésített alkotások és filmek igazán kellemes időtöltést biztosítottak. Ez volt eddig, de nem fejezzük be, folytatjuk, mert jó hatással van ránk.

A kis hármasunk indulóban a dombról

 

(Zsófia, Ágnes és Márton)

A művekről

Kár lenne megannyi írót-költőt egy halmazba téve felsorolni. A családi összhang megteremtésében a kiválasztott olvasmányok szerepe más és más megoldásokat kínál minden egyes portán. Sajátossága végett az ajánlás elmarad. Azt gondolom, hogy a szülőkben, vagy az családi irányító mesterekben van annyi bölcsesség, hogy gyerekük és saját maguk boldogulására ki tudják választani a megfelelő alkotásokat. Másként mondva: ahány ház, annyi megoldás...

Annyit mégis elárulok, hogy számunkra előnyt élveznek azok a művek, amelyek eligazítanak az élet relytéjes ösvényein. Támpontot adnak a boldogulásra és a mindennapi élet kedvezőbb megélésére, vagyis mit tudunk kihozni az előttünk álló adott és felkínálkozó helyzetekből.

Borbé Levente