Hóvirág túra a Bodoki havasokban

Szombaton március 21-én, többedmagammal a Bodoki havasokba ruccantunk ki. A gyalogló körutazást a Csíkszéki EKE szervezte. A túraútvonalhoz való eljutást a csapat tagjai vonattal és autóval közelítették meg. Nekem Karcsi jóvoltából sikerült lejutnom Málnásfalu végéig. Ott egy parkolóféleségnél kiszálltunk. Ott egy cseppet nezelődtünk, ismerkedtünk, tátottuk a pufánkot, amíg a többiek megérkeztek. Mikor önmagunkot megszámoltuk, mán es kész voltunk az útra. Túravetőnk ezúttal Kozman Zsolt vala. Az ő irányításával indult a csapat az útjára.

 Ameddig a zsenge zöld pázsiton eregeltünk az erdő felé, gond egy szál se volt. Aztán, ahogy átléptük a tehénfossal szegélyezett Herec patakát jött az igazi meglepetés. Semmi bévezető nélkül annyira meredeken kellett kikapaszkodjunk, mint, ahhoz a dologhoz, amihez egy dekát sem értünk. Na jó, imitt-amott megpihentünk, hogy néhány szuszra legyen erőnk levegőt venni a következő szinte fekvő meredeken. Nem es kell mondjam a bikkfák lombjai között alig akadt fogodzkodó. Kicsit feldobta a sűrűn szuszogós hangulatot a kék berkek látvány, s a három aranyos kutya túratárs. Ők jobban bírták, legalábbis, mint én.

Azt es lehet mondani, hogy elég jól kiértünk a Herec Várához. Ott meg es tudtunk pihenni, mert Zsolt beszélt a vár keletkezésiről, történetiről, s arról es miétt es maradt belőle annyi, amennyit láttunk.  

Herec vára keletkezésit a XII. századra teszik. A háromszéki középkori várrom Málnás és Oltszem között búvik el az erdőben a Vártetőn. Ásatáskor itt találtak egy II. András magyar király által veretett ezüst dénárt. A környéken vaskori leletekre es bukkantak. A szóbeszéd szerint a várat gróf Mikó Miklós bontatta le még a XVIII. században, hogy felépítse magának az oltszemi kastélyát. 

 A mendemonda szerint Herec várát szerecsen óriások építették és ott es húzódtak meg benne. Ezeké a nagydaraboké volt a Kincsás vára es. Nekik, hogy egymást meglátogassák csak néhány lépésbe telt. Az óriások olyanok voltak, mint a szarkák, ejsze egy cseppet jobbak es met elképzelhetetlen sok kincset hordtak essze. Eszket levitték a vár pincejébe, ahol az ott szolgálatot teljesítő fekete törpék felügyeletére bízták. Mondják es, hogy egyszer egy pásztorlegény arra ánkóskodott (együgyűsködött), s hogy hogy nem, de bélepcsent a pincébe. Mikor magához tért, hát a csuda szinte megölte! Egy rakás fekete törpe ott mulatérozott. Ettek, ittak, keményen ropták a táncot. Nem gyanúskodtak rea, olyan fetyellónak (dillónak, féleszűnek) hitték. Az egyik fekete hordóból merítve megkínálták egy fekete kancsóval teli borral. Csakhogy megpillantott egy olyant, amibe kincs volt. A szemei szinte teljesen kiguvadtak. Mondta es, hogy ejsze ő mán egy dekát se iszik. A törpék erre erősen felhergelődtek, s úgy ki tették a szűrét, hogy szinte repült. Szerencsére nem hagyta ott a fogát, s az ő kanyarított történetiből tudjuk most, hogy akkoriban mi es volt.

Herec vára könnyítő pihenő után a Kincsás vára felé vettük az irányt. Itt mán nem kellett annyira erőlködjünk. Még kellemes párbeszédeket es folytattunk. Csevegés közbe persze nem veszítettük el a kapcsolatot a természetvel. Jól esett a friss tavaszi levegő, az utat körülölelő erdő, s néha az elénk táruló messzi tájak látványa. Mindez megfűszerezve madárfüttyel és csicsergéssel.

Az úton legtöbbet Katinak jártattam a cséphadaromot. Főleg, hogy könyvtáros ő es, bőven akadt közös duma. Persze diskuráltunk arról, ami eppeg eszünkbe jutott. Felfelé menegetve közbe a táj foltos fehér köntöst öltött magára. Az út helyenkint elsarasodott, de nekünk ez mán nem sokat számított. Tekertük es tovább, amíg el nem értünk egy kicsike menedék kunyhóig. Ott mán láttuk az elénk táruló Bodoki csúcsot.

A kunyhócska mellett pihengettünk. Akinek kedve vala feleregelt a Kincsás Várához. Onnan egy szikrányit kellett lépegetni. Igaz irtó meredeken. Ráadásul sáros es, havas es, még jeges es volt az út. Valahogy kivergelődtem a helyszínre. Ott nem messze felfedezhető vala Kincsás vára romjai,1053 méter magason. A várat Krisztus előtti évezred első felébe építhették, valamikor a korai vaskor üdején. Többszáz méteres alapterületű erődítmény vala. A várat Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem 1592-ben kiállított adománylevélbe említi meg. Nevit a környéken zajló kincskereskedésnek tulajdonítják. Aszongyák, hogy a kincsásás szó megkurtított változatából lett a neve. Az 1950-es években a helyszínen folyt régészeti ásatásokkor habarcs nélküli kőfalakra bukkantak. A feltárt helyen pedig vaskori cserepeket es kapirgáltak essze.

 Visszaereszkedve a vártól nem vállaltam fel a természet adta csúszós részt. Valahogy nem ragaszkodtam a balettozáshoz, sem az ikrándozós mozdulatokhoz. Így es kellett ügyeljek befelé sebeskedve, nehogy néhány fát durván megcsókoljak.

A házikó mellett letelepedve feltöltöttük a belső motrunkot, hadd bírjuk ca’ ki a hátralévő utat. Jól es tettük, met még a hátizsákon es könnyítettünk. 

 Falatozás után újra útra keltünk. Egy mezős legelőn tekertük át. Volt rendesen benne kaptató, de azétt bírtuk. A Zoltán kútját érintve most valami vályúkot találtunk. A hely azé egészen szépnek tűnt.

Ezt követően, minden további nélkül felszuszogtunk a Bodoki csúcsra, amelyik a tengerszinttől 1149 méter magason van. Hát ott volt igazi kilátás, ember! Rea lehetett látni a Déli-Kárpátokra s környékire. Az idő nem eppeg kedvezett, de a távolabbi hegyeket es ki lehetett bogarászni.

A túra nagy hirtelenjiben néhány lépés után kezdte igazolta a nevit. A vegyes erdős, többnyire bükkös fenyős fák avaros és hófoltos földfelszínén kikandikáltak a hóvirágok. Először kevesen, később egyre többen és csoportokban. Persze menet közben láttunk pirosló hunyort, kék csillagvirágot, vöröses boglárkát, ibolyát és más szirmos szépségeket es. Virágok között, s a szép kilátás adta természetcsudában egy cseppet elengedtem magamot. A mackónyom viszont ábrándozásomot egy fikarcnyit visszavette.

Az időnként tartott pihenőcskék után megérkeztünk az Egrics-kőhöz (Prédikáló-kőhöz). Ez egy erózió által formált, többnyire gomba alakú sziklaképződmény, vagy mi. Persze ennek a csudakőnek még adtak a helyiek jó pár más nevet es... Egy csep nezelődés, s fényképezés után, lassú tempóba’ tekertük vissza Málnásfaluba. Áteregelve rajta, mán es az indulópontnál voltunk. 

 Hát hogyesmondjam, nem volt annyira vad ez a túra, de azétt csak megdolgozta a járókeretemet. A túra hossza 20 kilométeres volt 850 méteres szintkülönbséggel, s az biza nem semmi.

Útközbe’ túratársaimmal Csatószegen kiszálltunk a járgányból egy csepp borvizet lütyülni, s avval eresztettük hazáig.

Hasznos linkek:

1. A Bodoki-hegység várai – Háromszék: https://www.3szek.ro/load/cikk/63216/a-bodoki-hegyseg-varai

2. Bodoki-havas: https://www.virtualisszekelyfold.ro/hu/pano/100

3. Fedezzétek fel velünk Erdély ismeretlen tájait! Ferivel és Tündével a Bodoki-hegységben kirándultunk: https://www.youtube.com/watch?v=rkQcWaL4Ue4

4. Bodoki-hegység – Oltfej vidékén Háromszék szívében: https://www.youtube.com/watch?v=cd-XGTJYmmc

Fenyőszegi Borbé Levente

 

Barni

 

Fiatalságom egyik ajándékának tartom a huszonévesen megélt és kiteljesedett új barátságokat. Az emberek mennek-jönnek, viszont vannak, akik velünk maradnak.

Életem során Kinga valamivel hamarabb került képbe testvérével, Istvánnal és anyukájával, Zitával együtt. A Kinga barátságát meg Pongrácznak köszönhetem. Ebben az időszakban, Zsuzsával kötött zsenge házasságom idején ismertük meg Barnit. Akkor már egy párként Kingával. Ebben a szövevényes hálóban nehéz kihámozni ki merre tart, és kit tart érdemesnek tovább az együtt lépésre. Viszont az egész az utunk taposása során valahogyan magától kialakul kivel haladunk tovább. S egy idő után észrevétlenül mindig minden helyére kerül. Néha életszakaszokra bontva cserélődnek körülöttünk az emberek, néha ujjak váltják fel a régieket, de vannak olyanok is, akik sokáig kitartanak mellettünk...

Kingát első perctől igazán aranyosnak és jókedvűnek ismertem meg. Barnit, mint Kinga barátját első szemvillanásra igen komolynak, megfontoltnak láttam. Annyira, hogy szinte lábujjhegyre állva, csendben jött hogy beszélgessek véle, nehogy véletlenül megsértsem.

Az első Kinga-Barni találkánk 1996 tavaszára esett. Annak pontosan harminc kerek esztendeje. Akkor történe, amikor elkezdődött a rügyfakadás, s a tél hófehér paplanja ziláltan piszkos és szétcibált lett, helyenként elnyelte már a föld tündöklő zöldje. Barni igen kedvesen mutatkozott be, előzékeny és figyelmes volt. Hamarosan kiderült, hogy itt szó sincs semmilyen merevségről. Inkább közvetlenségről. Persze a megfontoltság maradt. Egy találka után annyira összehangolódtunk négyen, ami új együttlétre ösztönzött. Jöhettek a kirándulások. 

Barni igencsak fő szerepet játszott a kiruccanásokban. Úgy szerette, ha rendjén vannak a dolgok, s az adott időszakot kellemesen töltsük el. Jómagam ilyenkor lazára hagytam a dolgokat, persze segítettem, ott ahol lehetett. Zsuzsa, mint mindig, ügyeskedett. Tehát mindannyiunknak megvala a szerepünk, s a tevés-vevés ment mint a karikacsapás. Szerettem, mert nem voltak elvárások, követelmények. Magunktól hozzáadtuk azt, amiben otthonosan mozogtunk. Ezeken az kikapcsolódásokon néhanapján felbukkantak a testvérek és barátok is. Így ismertük Erikát és Zsoltot, István párját, Icát is.

Egyik emlékezetes kirándulás Tusványoson esett meg. Nem cipeltünk magunkkal sátrat, félrehúzódva a nagy tömegtől, a tűz körül beszélgettünk, míg bele nem szenderedtünk. Egy éjszakát aludtunk a medveleses kunyhóban, de ahogyan otthagytuk, rögtön legombolták mások. Nagy élményt adott a feltörőben lévő performance művészet érdekes világa. Mindenféleképpen egyik fiatalember a fején egy tehén medencecsontjával nagyot alkotott, ahogyan a tömegben vonult egyfelől. Barnival szokásunk szerint megkommenteltük. Ő a kedves óvatosságával, s én pedig a hűbelebalázs nagyvonalúságommal. Akármiből tudtunk varázsolni élményt. Talált a szó, ha másként is gondolkoztunk. Ezeket gyakran hatványoztuk, amit már néha követni sem lehetett, de jókat nevettünk rajta. Néha félreértéseket is szült, mert könnyen megsértődtek ránk, főleg rám…

Amikor Mikházán voltunk, akkor ő már korán reggel lelécelt a patakhoz. Követte a felkelő napot. Este megérkezett jó hangulatban. Hozta a halakat. Volt amit a lányok pucoljanak… Ott ismertem meg az ősben emberközeli kiadásban Kacsó Sándor életét is. Hiszen az egyik szoba az író emlékére volt berendezve, amelyet Barni anyja gondozott. Barni igen nagy tisztelettel beszélt az író életéről és munkásságáról. Fontosnak tartotta a múlt értékeit, és úgy gondolta hasznos megismertetni az emberekkel. Felmenői között, az erdélyi kultúra résztvevőiből igencsak akadtak rendesen.

Társaságban Barni ugyanolyan életerős, kedves, szerény és vidám maradt. Ha ketten kezdtük, ahogy ő mondta, „lökni a süket dumát”, az én nagyvonalú esetlenségemből és az ő kifogástalan modorából előbb-utóbb tetőre hágott a hangulat. Körülöttünk a derültség is csak egyre fokozódott.

Zsuzsával megtisztelve éreztünk magunkat, amikor meghívtak az esküvőjükre. A lakodalmon a gazda szerepe Szélyes Sándornak, az énekesnek jutott, aki szintén Barni rokona volt. 

 Barni szinte varázsütésre helyre tudta tenni a dolgokat. Valahogy ráérzett, s tudta kezelni a helyzeteket. Mindehhez, ahogy már említettem, szüksége volt elvonulásra. A természettel való kapcsolata is elég mély vala. Szeretett halászni. Csak úgy odalenni. Így pihente ki magát igazán. Szerette családját. Szívesen beszélt Gergő fiáról, Ágnes Panna lányáról, és persze Kingáról, hogy mennyire jó, hogy vannak neki. Szüleiről, Testvéreiről és rokonairól is tiszteletteljesen szólt. Barátairól szóló élményeit pedig előszeretettel ecsetelte. Választékos beszéde teletöltötte élettel az általa megragadt történeteket.

Sok helyen voltunk együtt. Na persze, minket is meglátogattak. Zsögödfürdői kis házunkhoz többször is eljöttek. Mi adtuk azt, ami van. Strand volt. Nem is akármilyen. Teli vasas sárga borvízzel. A vadon szépsége pedig magáért beszélt. Nyáron tábortüzet raktunk a kis telkünkre. Elbarangoltunk a hajdani házunk romjaihoz, az Égígérő vackorfához és környék erdejébe. Gombásztunk, gyógyfüveztünk, málnát hamiztunk, s kiegészítettük étrendünk még azzal amilyen finomságot csak találtunk. 

 Barni érdeklődő volt, szerette tudni az emberek történetét, megismerni gondolkodásmódját, egyeztetni a véleményeket. Értékelte az emberben lévő törekvéseket, a bennük lévő előre mozdulást. Előrehaladásukat is a személy erejéhez mérten értékelte. Próbálta megérteni a konfliktushelyzetek alatt megnyilvánuló problémákat, s javítani rajta, ha egyáltalán lehetett.

Barni ezermester is volt, szerelt, javított, készített. Szépítette, s egyre otthonosabbá tette otthonuk tereit. Ha végignéztem családi fészkük újabb változtatásait, mindenképpen az ő keze munkáját is dicsérte. Pontossággal szerette végezni. Tökéletességre törekedet, s ez látszott az elvégzett munkájának eredményén. Nekem nagyvonalúnak, a létrehozott alkotásai csodáknak látszódtak. Szépérzékkel volt megáldva, semmit sem szeretett elfuserálni.

Családját is biztonságban szerette látni. Ezért a tőle telhetőt igyekezett megtenni értük, hogy úgy is legyen. Szeretetét a legjobban tettekkel bizonyította. A szavakat sosem használta csak úgy u-k-muk-fuk súlytalanul. Mélységesen tisztelte az embereket, az életet. Az igazát úgy adta elő, hogy nem volt bántó senkire se nézve.

2021-ben Ő hozott el a Szentegyházához közeli Szeltersz-táborba, ahol Kinga kezdeményezésével beindult a színjátszó csoport. Egész úton beszélgettünk, mert már egy jó ideje nem dumáltunk. Megosztottuk mindennapi gondjainkat, nézeteinket bizonyos munkahelyi, családi és világi helyzetekről. Bensőséges volt. Amikor említettem neki az érzelmi feszültségemet az előadásom kapcsán, biztató szavai lenyugtattak. Szerinte csak jó lehetek, s bevallom tényleg sikeres volt...

Imigyen kezdődött gyakoribb találkozásunknak egy újabb fejezete. Hiszen az élete utóbbi öt esztendejében ő is csatlakozott a Bice-Bóca színjátszókörhöz, ahol segített az új barátságok kialakulásában, létrejöttében. Nemcsak segítséget nyújtott a csapatnak, hanem ő lett az egyik fényképésze is. Tehetséges fotósnak bizonyult. Az emberek érzelmeit a képeken át eléggé hitelesen tudta közvetíteni. Belénk látott. Mindezt megtartotta magának, s csak azzal osztotta meg, akire ténylegesen tartozott.

 Kedves Barni, mélységes tisztelettel és szeretettel őrzöm minden egyes pillanatot, amit családoddal és baráti köröddel együtt tölthettem. Akad bőven, amit tanulni lehet tőled. Emlékeid a szó szoros értelmében elevenek maradtak a fejemben. Azt hiszem, és úgy is gondolom, azért, mert a tetteiddel mutattad az utat, amelyet bejártál szeretteiddel együtt. Most is megmaradt az a mondatkezdésed „Úgy csináljuk hogy…”. Mintha minden egyes alkalommal mások válláról akartad volna levenni a terhet, hogy könnyebb legyen nekik. Mindezt alázattal és szerénységgel. Mások segítségében találtad meg az örömet, kezdve a családoddal, folytatva a rokonokkal, barátokkal, ismerősökkel és idegenekkel egyaránt. Köszönet mindezért, mert ha rád gondolok, s kérdéseket teszek fel neked, TE ezután is minden további nélkül megválaszolod. 

 Továbbra is egyik hű barátod:

Fenyőszegi Borbé Levente

Mélységes nyomok a hóban

A meglepetés az szokott lenni, amire kevésbé, vagy egyáltalán nem számítunk. Váratlan fordulatokkal találjuk szembe magunkat, ha még annyira sem hökkenünk, mint olvadáskor a hideg hó a havason. Valahogy emígy indult részemről a túra. Hóra mindenképpen számítottam, csak nem éppen derékig érőre (kinek mekkora a magassága). 

 Az előttünk álló hegykorona, ahová szándékunk volt felebickélni, az most a Brassó megyei Kárpát-kanyar Csukás-hegység sziklahavasának Tészla (Teszla, Tesla) hegyének elérése volt. Pontosítva, első nap a Duduj-kőhöz való érkezést tűztük ki célul.

 A Tészla-havasról röviden: Háromszék felől kiindulva, Barcaság irányában, a Hétfalusi csángó településen túl található. A Csukás-hegység elő-vonulatának szerves része. Nagyjából fehér mészkőből és konglomerátumból tevődik össze. A Tészla legmagasabb csúcsa 1613 méter.

Azon a február végi megtervezett szombati napon, még pirkadat előtt készen álltam az útra. Karcsival a megszokott irányba repesztettük egészen Sepsiszentgyörgyig. Ott várt ránk Laci, s ültünk es át az ő automobiljába. Meg sem álltunk a Tészla-havas lábáig. A szintkülönbség a célig körülbelül 700-800 méter lehetett.

  Az indulás egészen frissen kezdődött. A szél sem fútt, s a kedvünknek semmi sem szabott határt. Tele voltunk életerővel.

 

Ahogy beléptünk az útra, hol egy kocsi simán elfér, elénk tárult a vegyes erdő. Főleg bükkösök és fenyvesek csoportjai ölelkeztek essze. Egy-egy helyen különös sziklaalakzatok tűntek fel. Valahogy így es képzeltem a tündérek erdeit. Megtisztelő tőlik, hogy münköt embereket, elfogadtak erre a kambacsolásra. 

A mesebeli táj varázslatba illő képét méges a vastag hóréteg zavarta essze. A völgyből elindulva csak foltokban akadt egy két szétszakadt paplanyfehérség. Sőt mán zöldellt es néhány helyütt a táj. Itt pedig a fák es alig bírták a rájuk tehénkedő, helyenkint 20-30 centiméteres hóréteget. A csudám ölt meg, de nem sokáig, mert az úton a rövid, kezdetleges 15-20 centiméteres hóréteg hamarosan 30 centisre váltott, vagy többre. S ahogy haladtunk előre egyre vadabb és vastagabb lett. Közbe egy kedves kis patak könnyed szelídséggel kanyargott mellettünk.

A hóréteggel megküzdeni nem kis feladat, főleg ha a hátadon egy marha nagy hátizsák van. Szerencsére Laci gumicsizmákot ajánlott, mert hanem, lett volna amivel szembe nezzünk. Szinte vezényszóra süppedtünk, hol bokáig, hol azon felül. A napsugarak segítségének köszönhetően elbűvölően csillámló hó valamit enyhített a nehézkes menésen. Cammogásunk hasonlított a testedzéses térdemelésnek lassított változatához.

Még az út elejin találkoztunk egy bácsival, akinek az autója béragadt a hóba. Eppeg egy lapáttal próbálta kisegíteni. Egy kicsit arrébb vadállatok etetőjét kukucsálhattuk meg. Egy jókora menetelés után, a patak mentin kanyarogva, egy szemet kápráztató vizeséshez érkeztünk. Ott pihenőt is tartottunk. A vízzuhatagon átszüremlő fénysugarak huncuton cikáztak rajta. Azért nagyjából a kis sziklás csoda, ahol lerittyent a víz, egy kőkalappal a tetejiben, megőrizte fennkölt rideg nyugalmát, maga körül jégkristályokat szórva szét. Ebből kifolyólag a felcicomázott ezüstösségtől még jobban tündökölt.

Az imént említett helytől kezdődően a menés egyre jobban erőltetett meneteléssé változott. Fáradtunk es, meg a hóréteg kucifántossága miatt lassulni kezdtünk. A kutyagolás egyre csak nyúlt… Nagy örömünkre eljutottunk egy mohás csepegő forrásig, aminek csilingelése felért egy zeneművel. Mindezt a hangzást csak a patak zúgása, s az ott falatozó fiatalemberek törték meg. Ők hamarabb es továbbálltak. Mű es pihentünk, s megraktuk a belügyminisztériumot eleséggel.

 

Egy darabig a forrás környékén ámbolyogtunk, neztünk ki a fejünkből. Bámultuk a tájat, s erőt gyűjtöttünk a továbbhaladáshoz, met egy keményebb szakasz előtt álltunk. Egy szurdokon kellett végigmasírozzunk. Persze mindez irdatlan lassúsággal történe. Itt mán hol térdig, hol derektájig merültünk a hóba. Egy jó dolog is akadt, még pediglen az, hogy az előttünk álló fiatalok az utunk nagyrészit kitaposták. Így es marad óriáskukacokhoz, ágas-lábas jószágokhoz személő fatörzsek, amik alatt, vagy felett mászkáltunk, kúsztunk, csúsztunk, billegtünk. Nagy erőlködésünkbe csillagokot vetett mindkét szemünk. Nyilván, nem adtuk fel! Szittyáson tekertük tovább, amíg ki nem hámoztuk magunkot az érintetlen vadon természet csuda költeményeiből. Emberi mutatványaink es beleillettek a tájba. Testünk, amennyit csak megengedett úgy tekergőztünk a hatalmason vastag paplanhó felett, de főleg alatt.

A szurdok végin megint hálát rebegtünk az előttünk járóknak, hogy nyomukba szállva megkönnyítették további utunkot. Igaz egy ideig, mert mű más jelzésen tekertük tovább a Duduj-kő felé. Na, itt mű kellett nyomot verjünk. Karcsinak egyáltalán nem vala ajánlatos ez a művelet met ő süppedt a hóban a legjobban. A hátizsákja ejsze kétszer nehezebb volt, mint az enyim. A Lacié sem volt kutya… Laci vállalta bő a nyomcsinálást, aminek helyiben mű mán sokkal könnyedebbén eregeltünk. 

 A süppedés gyenge menetelést eredményezett. Egy idő után én es ösvenyteremtő lettem. Hogyes mondjam, kutyagolásom hasonlított a düledező fákhoz, csak mozgásban. Teke lábaimnak parancsolni kevésbé tudtam, de a lényeg méges a haladáson volt. Sok-sok süppedés és megállás után megpillantottuk a Duduj-követ. Úgy örömöztem, mint a kicsi gyerek, aki kedvenc kacis cukorkáját megkapta. No, azért nemcsak bennem vala a kitörő ujjongás, hanem társaimba es. Karcsi végre letehette a hátizsákját, aminek nem köszönhetően, egyszerű nagyszerűséggel rekordot döntött a hómélyesztésben.

 

 A Duduj-kő minden szelídségével fogadott. Szép időbe érkeztünk. A nap kedvezően körbeölelt, s fáradtságunkat kellemesen elringatta ránk tekintő sugaraival. Csak két turista zavart belé nyugalmunkba. Végül egyet rötyötöltünk vélük es. Aztán ők tovább battyogva átszelték a hegyet. 

 

 Nyúzott állapotunk hamarosan helyrebillent, s megélemedve, mint a tavaszi legyek, egy csep hóhányás és helyegyengetés után sátrat húztunk.

 

 A sátrak a szikla tövében kaptak helyet. Először úgy döntöttünk, hogy tüzet se rakunk. Méges összekapva magunkot nekikezdtünk száraz fákot keresni. Ezúttal nemcsak a kulturális szép lelket képviseltem, hanem az igazi munkát es. Ágakot, csapokot, gezdereket gyűjtöttem essze. Ők addig a Duduj-kő tetejin kiszáradt fákot nyüszütöltek fűrészes forma harci eszközökkel. Onnan egyenes lendülettel lehanyították a mélybe. Kettő közülik úgy beléfúrodott a másfél metres hóba, mintha arról a helyről  nőtt volna ki. Kemény feladat bizonyult onnan kiszerketálni.

  Estére már esszehordtuk a tüzelni valót. Néhány perc múlva mán ropogott es a tűz. 

 

 Havat es hánytunk, hogy jobban lehessen járkálni a tűz és a sátrak között. Karcsi kanapékot készített a másfél méteres hóból. Elég bubáson festettek. Rea lehetett ülni. Ki tudtuk pakolni, ami eppeg a tevékenységünkhöz kellet. Aztán nekikezdtünk a teafőzésnek, héza patyolatfehér havat olvasztottunk az edénybe. Ej be finom es volt a bodzatea málnalapival megbolondítva! Először cukorral és citrommal ízesítettünk rea. Amikor a cukor elfogyott, akkor citrommal hergeltük fel az ízét. A legvégin maradt maga a teakeverék. Közben bégyömöszöltük magunkba egy adag eleséget.

 

 Közbe rendesen béesteledett. Elhalkultak a csiripelő, trillázó kicsi madárkák. A hangok es lassan köddé váltak. Az erős színek elhalványultak, és az ég magára öltötte csillagos köpenyit, aminek közepin a hold sugarai gyertyalángnyi fényt gyújtottak a tájra. Csak a mű beszédünk és a tűz ropogása hallatszott.

Lacival elbattyogtunk a táborunktól távolabbi helyre, s felköttük az eleséget egy fára. Ha jön a maci, legyen amit szökdössön reggelig, vagy ameddig meg nem unja.

Még egy darabig dumáltunk a tűz körül, s mivel elszenderedtünk egy cseppet elmentünk aludni. Ne félj met nem kellett ringatás egyből elaludtunk. Közbe felkeltünk, s nemcsak tüzet rakni, s nem is a gyönyörű égboltozaton ámulni, hanem könnyíteni magunkon. Annyi teát ittunk, hogy éjszak ejsze négyszer is talpra állított. Közbe egész éjszaka szólt a rádió.

 Reggel, a kikelet első napján, ahogy felkeltünk, rögtön mentünk es a Tészla-havas komor sziklái irányába. Béláttuk a Csukás-hegység csuda ormait. A Góliát-szikla csak amúgy feszedezett, mint jégen a malac. Aztán a látványt kiegészítették a közeli havasok: a Nagykőhavas, a Királykő és a Bucsecs-hegység. Na ez pont olyan hely vala, ahol érezni lehetett az élet lényegét. Azt a kimondhatatlan szépséget, ami már nem mindenkire hat, mert fátyolként takarja el az általunk néha félresikerült világképzetek.

A mesés vidék állatnyomokkal tarkítva hencegett. Láttunk farkas, róka szarvas, nyuszi és madárka nyomokat a szikrázó apró pöttyökben fénylő napon. Úgy jártak a jeges, és helyenkint a porhó tejetejin, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. Közülünk néhány szakaszon, leghatékonyabban, jómagam tudtam művelni.

Reggeli után még egyet teáztunk, s aztán felkészültünk a lefelé menésre. A visszaút sem volt egy sétaélmény, viszont sok helyen segítettek a kitaposott nyomok. Néhol meg nem, mert ha egy cseppet eljegesedett, nekünk valamennyicskét tekeredett a lábfejünk, amerre csak akart.

Mán az első hosszabb szakaszon kezdett fájni a lábam. Valamibe belérittyenthettem azelőtt való napon, de a mellettem lévő cinege se tudta, hogy miben, nemhogy én. Egyre vadabbul kezdett nyilallni. Egy idő után a pihenéseket kihagyva tekertem, mert erősen nehéz volt az újraindulás. Így majdnem hat kilométert magas térgyemeléssel egy szuszra, sántikálva, társaimmal béereszkedtem az országúthoz. Onnan visszafelé az út ugyanúgy történt. 

 Mindenesetre számomra nehéz túrának bizonyult, de az az álombeli természeti szépség minden kárpótolt. Végül, de nem utolsósorban, bajtársaim megértése is biztatása is sokat nyomot a latban.

Most erre a viszontagságos útra rea fogok pihenni, de a további kalandozásokat, egy idő után újra fogom kezdeni. Az élményekbe benne kell lenni, s nem érdemes kihagyni.

A fényképeket készítette: Borbé Levente és Kiss László

A történethez kapcsolódó linkek:

1. Mit tudunk a Tészláról – https://www.hetfalu.ro/ujsag/Hetfalu-2022-02.pdf

2. Teszla-havas – https://hu.wikipedia.org/wiki/Teszla-havas

Fenyőszegi Borbé Levente