 |
| Desapa gyerekkorában a disznyójukkal |
Amikor ez történt, mán nem laktunk Fenyőszeg legvégső szegeletében. Sőt odáig sem cammogtunk fel, még állattartás ügyében sem. Amióta Szeredába laktunk Nagyanyámékhoz jártunk le dolgozgatni. Desanya veteményes tartott fenn, s egy darabocska pityókaföldet, aminek műveléséből mó gyerekek es kivettük a részünköt. Tyúkokot és nyúlakot es tartottunk, de a fő szám a disznyó volt. Malacokból disznyókót nevelgetünk, hogy kerüljön valami kiadós falat télire, de főleg a karácsonyi lakomára. Ezért es jártunk el ősszel a helyi cseápéba (kollektív gazdaság) pityókát szedni, hogy valamivel szaporítsuk fel a disznyók eledelét.
 |
| Desanya az 1980-as években a házi jószágok között |
Persze, amíg még südők voltak, csihányt (csalánt) es szedtünk jó bőven nékik. Szinte naponta, s zsákoslag. Mondtuk keménykedve, legényesen, hogy egy szikrát se csípi a kezünköt. Dehogynem! Úgy csípett, rúgott, szórt és nyesett, mint a nyavalyás hájdermenkő (mintha az istennyila csapott volna a kezünkbe). Főleg szedés közbe, ahogy döfődve megsimogatta a karunkot. Hiába csinálta a csihány az eszit, met münköt egy dekát se érdekelt. Ejsze az azutáni hólyagok, s viszketések valamicskébbel többet mózeroltak rajtunk, hogy el ne felejtsük mibe es nyúltunk belé. Bizonyisten, úgy tudott viszketni, mint a hétszentség!
Na, de ne mind sajnáltassam magunkot, mert a végső eredmény méges meghozta a kellő örömöt. Láttunk hogyan növekednek röfögve, boldogon, moslékot bémocskolva, a csekáink. Belelés után nekikezdtek kipihenni az evés fáradalmait. Mú pedig dolgunk végeztivel egyet futkorásztunk, de nem mentünk messzire, mert Nagyanyám mindig adott valami finom harapni valót. Én a dzsemes kenyereket szerettem a legjobban. Valósággal bégyúrtam magamba. Úgy lenyeltem, akár a csuka az áldozatát. Volt dzsemes kenyér, s nem volt. Szemperc alatt eltűnt, mint a kámfor.
Az igazi örömözés azonban decemberre jött el, amikor úrrá lett rajtunk az izgalom, amikor mán ki volt tűzve a disznyóságos napja. Ej be nagy es volt a vigalom, amikor ténylegesen sor került a disznyóölésre! Nincs egy olyan íróalkalmatosság, amivel meglehetne örökíteni!
 |
| Valahol a Hargitán, valamikor úgy a karácsonyi ünnepek előtt |
Aznap erőst korán nagy hirtelenjébe keltünk fel, s mentünk csikorgó hidegben a nagyanyámékhoz. Onnan egy cseppet vissza az Olt kanyarulata melletti nádashoz, mert megbízást kaptunk annak szedésére. Olyan kora reggel volt, hogy úgy tűnt, mintha éccaka matatnánk a száraz kórókért. Szedtük es rendesen, ki sarlóval, ki szabadkézzel, ki keccsűsön, vagy félkeccsűsön. Abba volt rendesen gyékény es, csak mű arra es reafogtuk, hogy nád.
Ameddig ott hótkoroskodtunk, jégen csúszkálva, a nádas között, addig nagymama, desanya elékészítették a fűszereket, elsősorban a fokhagymát, met anélkül nem létezett disznyóvágás. Osztán az edényeket, törlőköt, meg ami még ilyenkor kellett. Tüzet raktak, meg miegymás. Desapa, s az egyik erősebb nagybácsimmal béküllentettek egy két kupica olcsó pálinkát, ejsze Monaport (Monopol?) vagy mi a nyüveket..., amit a fehérnépek kínáltak fel, s jó alaposon nekifogtak az egyik disznyó elévezetéséhez. Azé az egyiket, met kettő volt. Egy darabig rendesen akadékoskodott. Nem es csoda a disznyó megérezte a vesztit. Félelmében visított, nyüszített, ikrándozott. Ki akart szabadulni az őt egyre keményebben szorító kezek közül. De aztán, ahogy lenni szokott, jó erősen lefogva, belédöfték a kést, oda pont ahova kell. A röfi pedig szinte megadta magát. Azért szinte, mert a döfés után mintha futni akart volna, de mán nem ment neki semminek, úgy kidőlt, mint a korhadt kerítés, ha a hideg szél egy cseppet hátból meglegyinti.
Na, jöhetett a perzselés. Mű gyerekek megkaptuk a disznyó fülét s a farkát. Azt nyaggattuk bé. Kegyetlenül rágtuk. Ej be micsa finom es volt! Amikor a férfiak megperzselték, letisztították róla a kormos részt, s azután a nagy testyét felrittyentették egy asztalra. Beléfogózkodtak a szétdarabolásához. Nagy szakértelemmel kezdték vagdosni. Előbbször a sonkát választották le róla, majd a hasára fordítva jöhetett a szalonnás része, és így tovább. Persze Nagymama tüsténkedve, egyfolytában töltötte a pálinkát nekik. S azok itták es.
Benn az esszegyült nagynénik segítkeztek a feldolgozásba. A komoly hézaértéssel szétválogatott húsok mellett, lett tepertyü, kolbász, véres, májas, disznyófősajt s minden finomság. Félretették a kocsonyának valót es. Eközben készítettek egy kicsi frissen sült húst. Köménymagos savanyó káposztával és uborkával isteni volt bébelelni. Ugyanabba az üdőbe már es csomagolták a segítkezőknek járó kóstoló adagokot es. Há, hogy es mondjam, zajlott az élet, s annak dacára, hogy munka volt dögivel, irtó jó hangulat lett.
 |
| Egy csobotfalvi aranyos kis röfike |
A testvéreimmel ott ne, hülyéskedtünk elég sokáig. Szerettük, mint minden egyes kölyök és cefre, a nagy felfordulást. Nekem csak a piros hó nem tetszett, ami a disznyó vérivel volt átitatva. Avval es, az órák előrehaladtával mán szinte kezdtem megbékélni, mikor a disznyópajta felől bús röfögéseket hallottam. Egyedül kerémbálózva, csak tátottam egy darabig a számot egyfelé. Viszont az a szomorú hang egyre jobban csalogatott maga felé. Mind jobban érdekelt, hogy mi lett, még a nyáron a sárban hülyéskedő-kókoskodó csömivel. Mégis határozatlan voltam. Kerültem a dolgot, mint egyesek a forró kását. Összevissza kambacsoltam az udvaron, amíg oda nem értem a disznyóólhoz. Ott volt a húsvétra tartogatott Manci, lesütött fejjel. Próbáltam vigasztalni, de nem jött közél hézám. Szólítgattam, s amikor felnézett reám, marha nagy fájdalom futott végig rajtam. Szemében láttam azt a szenvedést, amit megélt társa elvesztésekor. Persze tudtam a vertyókolást (itt - megaszondást, elfogadott eszméket), hogy ez jószág, meg ehhez hasonló, de a szívem annyira megesett rajta, hogy aznap nem voltam képes több disznyóságot enni. Na de az éhjség nagyúr, s már másnap mint a dzsemeskenyeret nagyanyáméknál, csukamódjára nyeltem el a nekem kitett adag vérest, májast, s a többi finom falatokot.
 |
| Há' még ezt a telet ezek es meguszták... |
Hiába az idő sem tudta eltüntetni, amit úgy négyszemközt hangtalanul elmondtunk egymásnak Mancival. Nem es kellettek héza szavak. A lényeg az, hogy a disznyó végtelenül szomorú tekintete beleégette magát az emlékezetembe, olyannyira, hogy felidéznem se kell, magam előtt látom. Nyilván a szükség nem bűn, valamiből élni kell. Mégis, mindezektől eltekintve, az ő fájdalmas szemivel megpillantani a világot, hát nem egy hétköznapi élmény...
Fényképek: családi archívum, jómagam és az Antal Áron fotója
Fenyőszegi úr
