A vesztence szittya valós története

A csudavesztence egyik kinézetele

  Valamikor réges-régen, amikor még a világháló nem pakolta teli az agyakot hasznos és nem annyira csudás moslékkal, na valahonnét onnét indult a vesztence története es.

Az új ezredév elejin született meg vala a fenyőszegbéli kis tündérkék egyik titkos eszköze, a vesztence. Hiába es sertepertéltek, sürgösködtök, ügyekeztek, sö keresitek, met csak az vethet rea pillantást, aki birtokolja annak tudását. Az es köztudott, hogy a tündérkék ennek a hatalmas tudásnak a tulajdonában vannak. Jobb, ha tük es kezdtek hinni benne, met a csudába es a csudára nagyobb szükség van, mint valaha.

Nyilván a tündérek es csak akkor léteznek, ha hiszünk bennük. Én mint történetmondó százas, hogy hiszek létezésükben. Nincs kérdőjel. Ez van, na. Hát miként találtam volna rea Ágnes kis tündérre? Sehogy… Most nem hasítanék ennyire tudálékoson az agyamval.

Há' nem-e hogy az Égígérő vackorfa 

 

Amikor eppeg egy szép nyári nap az Égígérő vackorfa felé kambacsoltam, láttam meg Ágnes tündérkét, ahogy elékapta a tikokot rejtő, segítő, útravalót, s még mittudomén mi a csudát tartalmazó tarsolyt. Rea es kérdeztem rögtön: hogy mi a mennykő az? Ő csak vidáman válaszolt: - Vesztence. Nem sokat törődött vélem, met eppeg ezt a varázsbugyellárisát lesegette. Időnként félig benne leve a feje. Kuturászva keresett, vájkált valami nagyon égetően fontosságos dolog után. Egyelőre nem kapta, met az égetően fontosságot nem olyan könnyű csak úgy megkapni. Azétt azt méges az orromra bogozta, ez az izé, ha elhagyott a remény, az egyetlen kulcsként a végső veszedelemben megsegít. Olyan helyre facsar el, ahol a pettyes lelked békére talál, s azután jöhet az újabb idegi feltúrázás.

Mondjuk én es kivettem abból, ahogy Ágnes Zsófika szélítő királykisasszonnyal derécseltek a szerketáról, hogy valahol Seholsincs faluba készülhetett a patak menti girhes fenyő alatt. Ott a közelikbe egy fiúgyerek es. Mártonka vala a becsületes neve. Ő pont mostan odament hézik, s feszt belé akart nezni a tarsolykába.

Ez a vesztence kilsőleg olyan kövérnek személt, mint a jóllakott malacka pocka, amikor evés után kiguvad nekije. Ha csak egy pillantásnyit kukkintottál arra, látszott es, hogy sok minden elfér benne. Jól meg lehet vetni, mondjuk nem mocsokkal, hanem egyebvel. Mindjárt erről es garattyolok nektek.

Először es elárulom, hogy ez egy csudaszerkezet. Elég bubás dolgokval van megtömve. Ha belékukucsálsz a belibe, akkor egy darabig nyitva marad a cséphadaród. Képzeljétek cag el, többféle varázsereje es van! A tündérkék persze majdnem mindegyiket üsmerik. A tündérekről azt kell tudni, mint tudjátok, ha nem hergelitek fel, akkor biza, ha kell, ha nem, segítenek. Ha méges megpróbáljátok bosszantani, akkor egy cseppecskét meggyámbásznak.

Ott abba’ a szent helybe’, ahol eppeg voltam, s neztem ki a fejemből, mondták es, ha nem akarok tovább bónyászódni ezen a tájon, ők pillanatok alatt intézkednek. Csak belé kell nezni a vesztencébe, s elképzelni, hol akarsz lenni, s tovább pedig nezelődhetsz kedvedre a következő percben pont ott, ahol eppeg akartál lenni. Azt es eléveti neked, ha valamit akarsz, de ne legyen benne önzőség, met ha igen, akkor az ellenkezőjét kapod, s akkor biza a nyavalya meg es esz! Belé es lehet rakni valami szépet. Mondjuk barátságot, megegyetértést, egy tábla szalonnát satöbbi. Igen, met ez a csudaszerketa mindent megőriz, magába rejt, s csak az láthatja, aki illetékes, azaz kiérdemli.

Bőcs Adalbéét a varázskapcájával és a három tündérkével

 Az egyik ilyen tag maga Bőcs Adalbéét (Adalbert bá’) a varázskapcájával. Na, ő rendesen megérdemli! Mivel a kapcájának lelke es van, Bőcs Adalbéétnek folyton győzködnie kell az közös munka ej de jólesikjéről. Mondjuk ki az igazat, ő a varázskapca-szelídítés legyőzhetetlen mestere. Ha egyszer béindítja a csudajárművét, csak amúgy száll fenn a magasságos egekbe’. Kerülgeti a felhőköt. Ilyenkor fel-felszedi egy-két körre a kis fenyőszegi tündérkéket es. Csakhogy a varázskapcának valami nem tetszik, kókulni kezd, nyaggatózik, rángatózik és izeg-mozog. Lehet, Balambér, a böhöm sárkány miatt ikrándozott Tündérvölgy felett, amikor leszálltak a fődre. Egy cseppet meg es pihentek az Égígérő vackorfa árnyékában. Na, ott mutatta meg Szélítő királykisasszony Bőcs Adalbéétnek a csudás vesztencét.

Szélítő királykisasszony, egyszerű hétköznapi nevén Zsófika, csudásan meg tudja mozgatni a hajával a körülötte lévő levegőt. Szelet kavar, azaz szélít. Nála úgy megy ez, mint a nagy mestereknél a szokásos munkavégzés. Gyorsan intézkedik, szédületes a tehetsége. Valóságos tünemény.

Szélítő királykisasszony

 Nem olyan, s még nem es hasonlít Balambérra, a behemót, kedves, de néha fel-felhercsenő sárkányra. Jópofasága ide vagy oda, de becsületesen számba kell vegye, hogy merrefelé tüsszenti vagy köhhenti el magát… Egyetlen kivétel csak az Égígérő vackorfa az, ott Tündérvölgy egyik szegeletében. Habár, amikor a mókuskodó gonoszkodók megtámadták, akkor egy cseppet megpergelődött. Hála az égieknek azt es túlélte. Most es ott kambacsolnak a csudalények le s fel az e világ s a másik között. Met van elég idejik rea…

Na, de ilyen fáintos, nyugudt helyen es szokott meglepetés történni, ami felhergeli az állóvizet. Biza. Mondjam-e vagy mutassam? Inkább írom. Azt történe, ahogy esszejött a kedves tündéri társaság az Égígérő vackorfa alatt, úgy megjelent a kedves Borsika névre hallgató boszorkány, aki úgy megjavult, hogy csak. Az Égeresi fák egyik gonosz boszorkánya vala az. Ők pedig odatartoztak a Nagyospatakán túli, de a Csintúrán inneni Boszorkánykővár uradalmához. Amit az emberek egyszerűen csak boszorkányköveknek mondanak.  

Ez a megjavult Borsika boszorkány aszitte az egyik nap, milyen jót cselekedett, s közbe’ nem. Ugyanis meggyőzték a többiek, hogy megjavultak, s hojza cag el nekik a vesztencét, hadd kutikáljanak egy cseppet belé. Rendesen belédolgoztak. Nyájaskodtak, jóságoskodtak hosszú-hosszú órákon át. Met mint tudjátok, a gonoszoknak az aranyos magatartás, a szívélyesség teljesen kiakasztó. Amikor Borsika meglátta, hogyan viselkednek, úgy elhitte nekik, mint a sicc! A boszik rendesen beléfáradtak a folytonos cukiskodásba, de annyira, hogy két napig a seprűre se tudtak felülni, legalább körözni egyet a szokásos helyeken. Méges megérte, met kijött a lépés! Valóra vált vacak tervük.

A három tündérke, veszedelmes helyeken

 Eppeg akkor történe a lopás, amikor Ágnes kukucsált belé a vesztencébe, valami égető dolog után kutakodott. Na, akkor érkezett meg a jóságos boszorkány. Nagy mosolyogva kikapta Ágnes tündérke keziből a vesztencét, odamotyogta: mindjárt visszahojza, s tegyed a szebb jövő felé. Eltűnt a Fenyőszegi társaság elől, mint szamár a ködben. Volt döbbenet. A szájamba ki-be járhattak a cseszlék, met egy darabig nem tudtam esszecsukni. A többiek es figyelőztek. Jött ki a szemik a helyiből, de ezt az elképedés még nem váltotta ki senkiből a jajveszélkedős, földhözvágós, toporzékolós hisztériát. Akkor igazán lett volna haddelhadd. Még Balambér se akarta földhöz vágni magát, akár kaphatott volna egy csepp ikrándozást, met nagyon bízott a megjavulós boszorkányban. Mégse tette, met a Tündérvölgy bécsúszott volna az Oltba, s Zsögöd pedig reaköltözött volna Csíkszeredára.

Tanácstalanul nezett ki a társaság a fejiből. Azt mán nagyon értették, azétt tudta elvenni a jóságos boszorkány a vesztencét, met mán nem gonoszkodott. De mi lesz, ha rossz kezekbe kerül? Oda es került! Na, meeee!

Amíg ezek az egyszerű tekintetűek elmélkednek a hogyan es szerezd vissza a vesztencét kérdésen, beszélek a boszorkákról.

A Hegyes-völgyi Boszorkány a seprűn járók rettenetes parancsolója, mán várta es a hadizsákmányt. Gondolta magában: ej, milyen jó érzés es volt túljárni a tollúseprű esziken ezeknek a folyton jóakaró izéknek.

Jött es a bárgyú Borsika boszorkány a vesztencével. Legalább haton követték. Ő aszitte tiszteletből. Á, dehhogy! Azétt, nehogy meglógjon. Immán mindegy es, ki mit gondolt, met a vesztence a Hegyes-völgyi boszorkány göcsörteges markában volt. Fel es vijjogott, mint a veszekedő sas, csak ő örömibe’. Győzelmet kiáltott az összes bibircsókos boszorkány. A nagyvezír karmaival pöccintette ki a vesztencét. Nezett belé, de nem látott semmit. Parancsolta, hogy szerre nezzenek belé. Egyik se látott semmit. Akkor kényszerítette a jóságos boszit, hogy ő nezzen belé. Ő se látott semmit. Aszitték hazudik. Mán meg es rakták a tüzet, hogy kifüstöljék a lelkit.

Amíg így gyújtogatták a tüzet, addig a jóságos Borsika boszorkányt csúful megkötözték. Hogy ne tudjon segítségért ordítozni, szájába bégyúrtak egy közönséges büdös kapcát, s még egy böszöngőt es. Volt, amit szimmogjon. Mán csak azt es tudott. A száján nem tudott szuszogni, s fülin se nagyon, így hát csak az orra maradt. A boszik tettek-vettek, főleg a máglyatűz összeszrketálásába voltak belémerülve. Ahogy így keményen elfoglalták magikot, észre se vették, hogy valakik érkeznek az ég kék egin, s nem ők. Egyszer csak kivették, hogy biza nem boszorkányok repülnek feléjük, hanem Balambér, hátán Ágnessel, Szélítő királykisasszonnyal és Mártonkával. Mégse törődtek velik, met a Boszorkánykövek környéki varázslatos sötét boszi erő védte őköt. Folytatták es tovább a saját vármegyéjük robotját.

Balambér tudta, meddig terjed a seprűs lények határa, ezétt várakozóba tette magát a Boszorkánykövek előtt. Ágnes és testvérei összeszedték bátorságukot és bémentek a boszorkányvárba. Ők rejik csak annyit fogott a bűvölet, hogy nem tudtak ott varázsolni. Röhögött es a Hegyes-völgyi boszorkány, hogy ezek mit es akarnak. A többi meg követte. Hasították a levegőt rendesen a röhögős-köhögős vaccsantós vijjogásukval. Aztán a vezér egy intésre abbahagyatta a félresikerült skálázást. Ágnest a tűzhöz hítta. Aszondta neki, hogy a vesztence úgyse működik ezétt tűzre dobja. Azután jöhet a jóságos Borsika boszorka bégyújtása. Ej, nehez dolog jutott Ágnesnek, met ha elengedés közbe elkapja a vesztencét, akkor jó, s hanem nem. A tűz körül figyelőztek a testvérkék es. Amikor a boszi felemelte a göcsörteges karját, kezibe a vesztencével, Zsófika szélítési technikával Ágnes felé fútt egy nagyot. Mártonka figyelt, met a figyelem az egyik legfontosabb tulajdonság, s amikor kellett cakkra felemelte Ágnest. Ágnes, ahogy elkapta a vesztencét úgy el es tűnt, mint a kámfor. Volt es nagy méreg és egybe csudálkozás es.

Amíg a rettenetek dühösködtek, addig a jóságos Borsika boszit a testvér tündérkék kioldották. Kivették a szájából a büdös kapcát és a rongyos böszöngőt, s megfogva a kezit ügyekeztek minél messzibbre. Sikerült kilépniük a boszik bűvköréből. Hárman felkapaszkodva Balambér hátára szelték a levegőt az Égígérő vackorfa felé. Látták a boszorkányokot toporzékolni, de ahogy szokták mondani, amit kisüttek, főjztek, immán egyék es meg!

Ágnes a tündérlány

 Leszállva a vackorfa alá kérdeztem es, hol van Ágnes? Szerencsére ott volt Bőcs Adalbéét. Ő tudta, hogy ott lehet a vesztence, Ahol Ágnes es. Ezt mondjuk mindannyian tudták, de vajon hol lehetnek. Bőcs Adalbéét kapcája szagot fogott! Seholsincs faluba kormányította Bőcs Adalbéétékat. Az utaztatás könnyűnek sikerült, met két jármű es volt. Ki Balambérra, ki pedig Bőcs Adalbéét mellett a varázskapcára küszködte fel magát. Há’ mit es mondjak, szinte egy szemperc alatt ott volt a díszes társaság a seholsincsfalvi girhes fenyő alatt, ott a patak mentin. Ott ücsörgött Ágnes a vesztencéjével. Pisolygott. Asziszem, ő tudta, hogy ami az övé, azt sosem kaphatja meg más. Ez valóságos es, met a vesztence csak azok kezében mutatkozik meg, akik nem akármire használják fel, hanem arra, hogy segíthetni tudjanak másokon. Biza’ ki kell érdemelni az ilyen kincset, s mindezt csak a szeretet erejivel lehetséges. Szeretni pedig gombnyomásra nem lehet. Az ott rejtőzködik bennünk, csak van, akinek megpróbáltatás, met erősen nehéz elévájkálni. De ha egyszer felszínre tör, talán belékukucsálhatnak ők es a vesztencébe.

Rajzom a jóságos boszorkáról (1991).

 Fenyőszegi úr

Gyertyaláng Mindenszentek tájékán

    Gyerekkoromban sokszor elméláztam azon, amit a felnőttek mondtak. Éreztem, közöm van hozzá, de mégis elérhetetlen. Imigyen méláztam el az angyalokon is. Szerettem az angyalokat. Mindig megnyugtattak. Ott voltak a nagy ünnepeken, kiváltképpen karácsonykor.

    Most, ahogy közeledik a Mindenszentek napja, eszembe jutnak azok az emberek, akik nincsenek közöttünk. Különösképpen Nagymama, aki szeretetével a látatlanból most is átölel. Bevallom, többet ér, mint bármilyen orvosság. Most őróla fogok beszélni, egy kincset megosztani tőle.

     Egyszer, amikor meglátogattam iskolából hazajövet, s úgy közeledett mindenszentek napja, erősen előtört belőlem a kíváncsiság az ünnep iránt. Az a gondolat foglalkoztatott, az emlékezés napján miért is kell föltétlenül gyertyát gyújtani, anélkül is lehet emlékezni… Nagymama titokzatos nézésével nekem másként tálalta. Kedves nyugalommal elmondta azt, hogy ő miként érti az egészet. Meglátása szerint azért jó gyertyát gyújtani, mert az angyalok segítségével üzenetet tudsz küldeni elhunyt szeretteidnek. Olyan, mint egy posta, csak nem kell hozzá galamb. A jelentősége mégis az, hogy istenigazából rea kell gondolni arra az eltávozott szeretteinkre, akire kíváncsiak vagyunk. Ő pedig a gyertyalángon keresztül lát minket, s mi is érezzük a jelenlétét. Bevallom, tátott szájjal hallgattam, s végül elkacagtam magam. Azért továbbfaggattam. Nem értettem azt sem, miért kell kieregélni akkor a sírhoz is. Ő ezt, mint az előbbit ugyanavval a természetes könnyedséggel nyugtázta. Úgy vélte, hogy amikor a távozót elkísértük utolsó útjára, azt a helyet ismeri fel a lélek a legjobban. Ott lehet ténylegesen alkalmas lenni a közelségére, mert az emberek többsége ott tud kapcsolódni a legjobban a már földi létezésben hiányzókhoz.

     Nagymama gondolatait nem kérdőjeleztem meg. Sejtelmesen viselkedett. Ő akkor semmi magyarázat nélkül elhúzta a függönyt. Sötétet csinált, nem azt a degét, hanem olyan sejtelmeset. Aztán ott helyben gyertyát gyújtott, és avval a megteremtett légkör miatt egy kicsit szótlanok maradtunk. Hagyta, hogy fénye előhozza azt a titokzatosságot, amit kerestem. Az arcán békesség tükröződött felém. Mintha valakivel találkozott volna, mert alig kivehetően, mégis látszott, ahogy mosolyra kanyarodott a szája széle. Mintha valakivel találkozott volna. Szokatlan jelenség volt számomra. Ez a különös helyzet egy kicsit elborzasztott. Nagy hirtelenjében elkezdtem beszélgetni, amibe egyből szívesen bekapcsolódott. A kedvenc témámmal hozakodtam elő. A gyógynövények csodálatos erejét osztottuk meg. Ő elhúzta a függönyöket, és világosságban rötyötöltünk tovább. 

      Azóta sok víz lefolyt az Olton. Kíváncsiskodó, azaz finoman szólva, érdeklődő ember lévén azt is megtudtam, hogy megannyi helyen a nagyvilágban csudaszámba megy a gyertya varázslatossága. A viaszcsoda maga a testet jelképezi. Ha meggyújtjuk, akkor a lángja a benne lakozó lelket vagy életerőt. A sötétségben a gyertyafény akár a tudást, a békesség erejét, a tisztaságot jelképezi avval az erővel, ami összetart bennünket. Legfőképpen a reményt, amely életünkben a meggyújtott lángjában lehetőséggé szépül.

    A hit az egyik hatalmas orvosságunk. Nem baj, ha néha angyalokkal, gyertyalángon keresztül érezzük azoknak a közelségét, akik nincsenek közöttünk. És valljuk be, jólesik emlékezni azokra, akiket életük erejének teljében ténylegesen szerettünk.

   Fenyőszegi B. Levente

Lombkoronák színárnyalatainak tengerszemei

Aranyozott levelek

Most, hogy végigbarangoltunk az esztendő évszakainak tüneményes, bűbájos pillanatokat is őrző napjain, egy picit megpihenhetünk. Amikor rájövünk, hogy számunkra csak maradványemlékei maradtak, akkor szélnek eresztjük azt is, amit nem érdemes magunkba zárni.

Oda az előző hónapok elevensége, hiszen a vándormadarak is búcsút intettek a vidéknek. Mégis megmarad bennünk a lángolás, hiszen sokunk előtt még látszik a folytatás rejtelme.

Zsögödi táj  ősszel 

 Az ősz kegyessége a csendesség. Észrevétlenül ajándékoz meg nyugalmával. Elevensége a káprázatba öltöző természet színjátékában, a hűvös esőzésekben és a kellemes, szinte gondolatokat is elringató, békésen, cifrán megélemedő lombtavacskákban mutatkozik meg. Fényárban úszó lángolása ott van mindenhol. Nesztelenül teszi a dolgát. Néha kedve támad keringőre hívni a már megfáradt faleveleket. A változatosság nyugalmát, a nesztelenséget halk zörej szokta felváltani. Néhanapján mindez átcsaphat irdatlan széláradatba, s akkor a falevelek ragaszkodását teremtőjükhöz felülírja a vadócnak tetsző szélítés. Viszont mindezt a tarka levéleső játékával ajándékozza meg lelkünket. Ha pedig közben kipillant a nap, akkor szelíd mosolyával simogatja a tájat. Újra fel lehet fedezni a zöldessárga, okker, narancs, vörös és a későbbi rozsdabarna színpompás, virághoz személő leveleket lent a földön, és amennyi maradt belőlük, fent a fán. S ha már lemenőben van a nap, akkor ékességében rejlő nyugalommal átitat minket csöndesség szótlan kiegyensúlyozottságával.

Az őszi összhang háboríthatatlanságában találtam meg kedélyállapotom lecsendesítését, lelkem nyugalmát. Ez az évszak adta létem némaságában bujkáló elevenségét. 

Eperlapik vörösben

 Magad felvállalása után kezdődhet a tisztulás, és nem mehet végbe zajtalanság nélkül. A hallgatás a szemlélődés csokrában helyretesz mindent, és ilyenkor belső a fényük belefér az egész világ ragyogásába.

*

Késő őszi gyimesi pillanatkép

 Emlékszem az egyik huszonéves őszömre, amikor Gyimes felé vettem az irányt. Szeptember havába léptünk. Megjelent a reggelente kuksoló Csíki-medencébe a köd. Vége vala a szabadságnak, ezért az iskolában volt a helyem... Akkor kacsintgattak rám az első színváltozásokon átmenő levelek is. Habár akkoriban napsütéses idők jártak, aznap beborult az égbolt, s ami alatta volt, halkan sunyított. 

Sólyomkövi pihenő

 A városból indultam Gyimesközéplok felé. A vonat megelőzte a buszt, ezért is örültem, hogy idejében ott lehettem. Boldogan, mosollyal az arcomon szálltam le a vonatról. Kevés ember járt ezen a vidéki állomáson. Mégis a csendesség és az emberek hiánya a megállónál gyanakvásra kényszerített. Szerettem volna azt hinni, hogy az autóbusz, amivel tovább fogok haladni, nem ment el. Kis kérdezősködés után kiderült, igazam volt. Egyetlen probléma csorbította igazságomat: az autóbusz bizony egy jó ideig nem is fog közlekedni, mivel elromlott. Egy darabig álldingáltam, nézelődtem ki a fejemből. Egyetlenegy lélek állt a gáton. Egy lány. Addig sosem láttam őt. Első ránézésre tudtam, hogy nem lehet helybéli. A borús hangulatú vidék a látványától egyből megszelídült. A látvány arra ösztönzött, hogy ne vegyem le róla a szemem. Lélegzet visszafolytja figyeltem. Azt se tudtam, mivel tereljem el róla a figyelmem. Természetesen nem sikerült. Minden igyekezetem ellenére tekintetemmel lopva csak arra sandítottam. A látvány olyan volt, ahogy igazán senkit sem tudtam elképzelni sohasem. Szívem mélyéről feltörő, meglepetésszerű csodálatot éreztem iránta. Jólesett a fölöttébb kellemes élmény, amellyel az adott helyzet megajándékozott. 

Emlék

    Úgy tűnt nekem, mintha rég ismerném őt. Világosbarna haja felkontyolva ékesítette arcát. Csak néhány kíváncsiskodó hajszál, kikandikálva kontyából, kacérkodott a hűvös szellővel. Nem volt valami nagy kedvében. Szigorú tekintete is arról árulkodott. Mint utóbb kiderült, nem is lehetett, mert szintén az autóbuszt várta... Fekete rövid kabátját összehúzta, és komoran állt, mint a környékbeli hegyek fenyőfái. Kedve különösen hasonlított farmernadrágja színéhez. Az is szürkés volt, akár az égbolt. Bakancsa barnán hallgatott, beleolvadt a fáradt idő tompaságának csöndjébe.

Két arra járó asszony figyelmeztetett, hogy nem lesz autóbusz. A hírek után eldöntöttem aznapi sorsomat. Nem volt mit tennem, nekivágtam gyalog annak a bizonyos tíz kilométeres útnak. Az akkori őszi délelőttön, mint említettem, nem volt hideg, inkább hűvös. A felhők gomolyogva szálltak a borongós égbolton. Csak az esőtől tartottam. Kissé szemerkélt, de nem lett belőle semmi. Vígan felértem. Szüntelenül csak a lányra tudtam gondolni. Szerettem volna, ha még egyszer összetalálkoznánk valahol. Úgy is történt. Az autóbuszon sikeredett a találka, amit annyira vártunk azon délelőttön. Másnap már beszélgettünk. Be nem állt a szám. Egy hét telt el, vagy még annyi sem, és révbe értünk. Sok minden történt azóta. Egymást követték az évek, a megpróbáltatások, de a kölcsönös vonzalmat még az idő sem volt képes legyőzni. Hogy mennyi idő telt el azóta? Azt hiszem, nem fontos.

Dés fölött

 A kölcsönös szimpátia, aztán a szerelem egy idő után észrevétlenül a szeretet nyelvén szólalt meg.

Kicsit rokonlelkek is vagyunk, lelki társak, sorstársak. Egymás életének részévé váltunk. Ebben segítettek a gyerekeink is. Hiszen ahol a közös élmények összeértek, ott született meg a család. Az benne a jó, hogy önmagunk lehetünk. Csak úgy lehet segíteni egymást. Más megoldást nemigen ismerek. Mindezt lehet káprázatnak vagy éppen álomképnek nevezni, de nem az. Egy életre szóló élmény is lehet megtalálni azt a lelki társat, aki mellett megpróbálunk kitartani. 

Csíksomlyói virágos mezőben

 A nagy zsongásban, igyekvésben pedig jól jön a csendesség, a nesztelenség varázsa, mert egy bizonyos idő után az is könnyebben megy. Ilyenkor valahogy nesztelen őszbe fordul a belső természetünk is. Olyanokká válunk, mint a lombkoronák színárnyalatainak tengerszemei.

Fenyőszegi B. Levente

 

Hargitai ereszkedés

Aliges kezdődött meg az új tanévecske, a Márton Áron Főgimnázium Természetjáró Köre máres bégyújtotta magát. 

Elsőleg a Hargita-hegységbe vót megszervezve a „gyere velünk, ameddig az útvonal írja” mászkálódás. 

Szeptember 19-én, szombaton hánkolódott fel a csapat a csíkszeredai buszra. Mindenki onnét indult, ahonnét neki közelebbinek vagy egyszerűbbnek tűnt a felszállás. Még kijött a lépés es, met hétvégenként ingyenesen lehet kosornyázni a városi buszval.

Egy páran a Pacsirta sétánynál szálltunk fel. Ameddig jött a busz, addig el-elnézegettem a közeli tömbházból boldogan futkározó kisegér Edömért.

Aztán eresztettük es, de nem hajlobogtatva, met a buszon nem lehet, egészen Hargitafürdőig. S ott es csak bétérve a nyavalyákra isteni kezeldéig, a mofettákig szűntünk meg „motorozni”.

Leszállva a buszról esszeszámoltuk magunkot. Ha jól emlékezek, kilenc felnőtt és öt diák jött a hepehupás megmérettetésre. Ott sokat nem álldingáltunk, s nem es gyógyulásztunk, vagy tátottuk a pufánkot egyfelé, hanem szép csendesen lereszkedtünk az egyik borvízforrásig. Ittunk es belőle egy cseppet. Ej, be’ jó es vót! Asztán lassacskán, eregelve tépettük tovább.

Az idő es jónak mutatkozott. Nemhogy az eső nem vert el, de azok a cseppnyi fellegek es, amik látszódtak, álmoson szállingóztak szanaszét az égen.

Az erdőbe’ mán ütemesen és célirányoson kambacsoltunk a kitervelt úton. Egy cseppecskét érintettük Piricske felső felit es. Az útvonal mentin követve csobogott a patak. Menet közbe’ derécseltünk. Nekem nehez mesterség vala megállni, hogy ne mongyak egyfelé, ezétt szokás szerint folyt ki belőlem a beszéd.

A csörgedező patakocska zene vót füleinknek. Aránylag tisztácskának személt. Ebbe’ az árnyékos szakaszba’ kaptunk egy tekintélyes szedrésző helyet es. Mű csak az út melletti résznél szedegettük le, s küldtük bé ki-ki a saját belügyminisztériumába. Eccer mondom, finom egy fekete gyümölcsszerzetek vótak! Valóságoson kellették magikot. Rendesen tudtak népszerűsködni. Azétt se’ ettük hülyére magunkot, met tudtuk, hogy közbe’ haladni es kell.

Mentünk-mentünk, mendegéltünk, ameddig egy jókora tisztásra nem értünk. Itt mán sokkal jobban lehetett nezelődni. Tündéri kilátás fogadott. Keccegtettük es a telefonainkot rendesen. Lett es sok szép kép.

Mivel egy cseppet elfáradtunk, letelepedtünk megenni az eleségünk. Elé es szerketáltuk az elemózsiánkot.

 

 

A csapat egyik része bébónyászodott az erdőbe, amíg a többiek ettek s derécseltek. Én es vélik mentem. Megkerestük Csíkcsicsó várát. Befelé haladva az erdő egyre sűrűbbé vált. Útközbe’ gombák néztek vissza reánk. Nem es kellett sokat ott ánkoskodni a fenyők és a bokrok között, egyszeribe elénk tárult a vár. Legalábbes, ami maradt belőle. Vadregényes élménybe’ vót részünk. Nekem rendesen kiguvadt a szemem. Csak amúgy hülledeztem a szemet kápráztató látványtól. Mászkáltam es a vár környékin körbe-kereken. Alaposon szemügyre vettem minden irányból. 

 

 

Mikor feltőtödtünk a látvánnyal, visszamentünk társainkhoz bébeszélgetni az emeletes kenyérszeleteinket, s még ami ennivalót hoztunk magunkkal. Kellemetesen elderécseltük az időt. Kedvezett az es. Csak odaügyelve sütött le reánk a nap. Senki se pergelődött meg. Fejünk felett pedig egy sas száldingált, nezelődött magason. Nem tudtam fényes képbe zárni, ahhoz túl fenn repüle.

Teljesen kipihenve magunkot folytattuk a barangolásunkot lefelé a hegyről. Egy kicsi viperába ütköztünk, amelyik fényképezés közbe’ hátat fordított. A méreg ölt es, hogy ennyicskét nem tudott kibírni. Mondjuk fiatalkának látszott, saz ilyen kamaszok nincsenek oda a fényképezkedésért. Inkább viperára személt, de mindegy es, met csak a farka végiről tudtam egy képet csinálni. 

Na, csaptattuk tovább. Eléges jól ment a menés. Vidámon utazgattatuk bakancsainkot, mikor a semmiből egy sűdőnél es nagyobb medve trappolt át előttünk az úton. Olyan két meterre volt a csapat első tagjaitól. Gyorsasága miatt még fele se látta. Aki meg látta, gyűlt benne becsületesen a nyavalyatörés. Biza, akadtak néhányon, akik lemeredtek, egy cseppet utolérte az jedősség felsőfoka. Úgy megálltak, mint egy szittya vezér stoplámpa. Ekkor mán a társaságból egyesek hatoktávos hangjikot próbálgatták. Lett es nagy zaj és zenebona. A maci az biztos semmiétt se térült vóna vissza. Az részéről es nagy szégyen vót, hogy nem figyelmeztetett a rohanásos sebességíről. Úgy elüthetett vóna bennünköt, mint a taknyot...

Reám egy cseppet másképp hatott a dolog. Mondjuk én se szerettem vóna, hogy megbubusgasson, de azétt nem kellett vóna épp annyira siessen, mint egy rendesen járó gyorsvonat. Legalább megálhatott vóna ez a mozgóbunda egy fényképezésre, de nem tette. Ezétt erősen fel vótam gerbuncásodva. Gondoltam magamba’, hadd el, met te es szeretnél még fényképeződni, s akkor még elé sem húzom a zsebemből a maroktelefonomot! Ki tudja, azétt sietett, met ő es fényképeződni akart, csak nem volt nála a kerregtetője.

Az hátat es kirázkolódó élmény végén, mikor mán mindenki lenyugodott, egy fákot vivő kocsi után felzárkózva eregeltünk elé felé. Kicsi séta után kiduvadtunk a Csintalan kilátóhoz. Irtó szép kilátás tárult elénk, s az ott lévő fényképen hegycsúcsmutató es vót. Hamar megkaptuk,hogy mi van előttünk. Vót amit nezzünk...

Tekertük es béfelé, továbbra semmilyen bonyodalom nem állta utunkot. Mondjuk egy helyen a pásztorkutyák méregettek, de nem jöttek el az útig. Úgyhogy aggodalmaink hamar elillantak, mint az enyhe záporeső utáni vízcseppek. A mezős részbe’ sok kikericset találtunk. Szépek es, de jelzik a lassacskán, de bisztoson eregelő hideg őszt.

Immán reaérősön, boklászódva, de biztoson, béérkeztünk Csibába. El se kellett menjünk az erdőalji iskolához, met szerencsére egy páran üsmertek egy közelebbi autóbusz-állomást. Amíg jött a busz, a sánc szélire lepihentünk. Lehetett szilvászni és szőlőzni. A busz oldalán Márton Áron püspökünk születésének 130. évfordulója emlékére volt egy hírverés feldolgozva. Persze a püspökünk képmásával. Mintha iskolabuszt kűdöttek vóna értünk... Na, újra felszállva a tragacsra folytattunk utunkot hazafelé. Egyhamar béértünk Szeredába.

Körülbelül 15 kilómetret kabacsoltunk össze-vissza. Egy cseppet sem vót unalmatos. Olyan jó és élményekbe’ gazdag kirándulás vót, hogyha tehetem, következőbe es megyek.

Köszönet jár Kelemen Csonginak és Keresztes Olivérnek a szervezésétt és a túravezetésétt.

*

Most egy pillantásnyit a CSÍKCSICSÓ váráról

A csíkcsicsai község honlapján van kiírva, hogy az Olt folyó völgyétől átelmbe’, úgy affelé, amerre a nap es lenyugszik, vagy hét kilométerre van a vár. Olyan 933 méter magasba’ világlik ki a „Várkőszikla”. Ezt Benkő Elek es így tudta. Tőle származik ez a számítgatás. Sajnos, ahogy mán említettem, ami maradt belőle.

A csíkcsicsói vár építési idejét pontoson nem lehet tudni. Valamikor a középkorba’ épült, feltehetően a XIII. századba’. Volt őskori (vaskori) előzménye es. Úgy gondolják, hogy az erdélyi határvédelmi rendszer egyik vára, szám szerint a harmadik lehetett. Egyes beszédek szerint a csíksomlyói ferencesek, akik a XV. század végin telepedtek le, a zárda felépítése közbe’, ebbe’ a várba vertek tanyát. Botár István régész elképzelése az, hogy Erdélyt Moldovával eszebogozó útszakaszának szemrevételezésére építhették meg. A vártól többfelé ágaztak el az utak. Abba’ az időbe’ elég jól látható helyen vala.

Egy cseppecske legendás történet a várról

Valahol a Hargitán hajdanában éle egy hatalmatos tündérkirály. Annak több fia es vót. Vagy három. Ezekből a legkisebb fiú, akit Csicsónak híttak, szemet vetett egy gyönyörűséges falusi leányra. Az a leány annyira szemrevaló vala, hogy aki meglátta, az álkapcája leszakadt a bámulászástól. A szegén falusi leány irtó büszke vót magára, de nem adta olyan könnyen magát. Először es Csicsó tündérherceg arra kellett megesküdjön, hogy a falubéliek ne szűkölködjenek, s osztán jöhetett a másik kérés. Várat kell építeni a magasságos hegyen, hogy legyen ahol kikémleljen, hadd lássák szépségét továbbra es. Neki es kijárt egy vár…, há’ nem-e!? Persze erre a tündérkirály egy cseppet merkelt. Ezétt es építette valamicskével lejjebb az ő csudaváránál ezt az újabb építményt. Mondjuk, amikor meglátta a leányt, akkor mán megenyhült a szíve, met kecsességével, bájával szinte személt szépséges ragyogása a tündérlányokéra. A várat óriások, tündérek s persze a falubeli emberek közös erővel húzták fel. Megépülése után a tündérek gyakran meglátogatták a tündérherceget és feleségit. Főleg nyáron, de máskor es. Amikor a csillagos ég jól kivehető vót, s közbe’ a hold es, akkor jöttek hézik a vendégek. A tündérek nagy urizálóson kilebbentek a vár fokára, s ott üldögélve, beszédbe elegyedve, kémlelték a csillagos eget. S azt es irtóan szerették, hogy megmártsák lábacskáikot a kristálytiszta Olt vizébe. Így éltek békességbe’ Csicsó tündérherceg és csudálatoson szép felesége. Hogy gyerekik lettek-e? Az egy másik történet...

 

Hasznos link: Hegyi utak várai – A csíkcsicsói vár – https://www.youtube.com/watch?v=bbGyWfNWNEM

Fénykép: B. L és K. Zs. 

Fenyőszegi B. Levente