A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Fenyés. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Fenyés. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. szeptember 10., csütörtök

Tornácos ház melletti ikrándozásom

     Ahogy meglibbenti a hűvös szél a fák koronáit őszelő havában, úgy pucolnak el Csíkvármegye környékiről az utolsó vándormadarak es. Nincs ínyükre várakozni a hidegre. Asztán, ha lehet, szemünk láttára fagyjanak le a tollaik? Jegesen menni se könnyű, há’ akkor repülni…

Na, ilyen tájba’ gyúccsák bé az iskolákot műfelénk. Nemcsak most, hanem régebbecske es, amikor még mélynövésű, gezdervékony gyerekecske vótam. Alig tőtöttem bé a hat évet, mán szeptemberbe’ mehettem iskolába. Inkább óvodásnak személtem, de az mindegy es vót. A parancs az parancs. Habár óvodába se jártam, úgy vágtam belé az iskolába.


Zsögödi templom és iskola

Addig, amíg bé nem köszöntött a hideg, testvéreimmel gyalog bandukoltuk el azt a hat-hét kilómetret, néha kitérőkkel, az iskoláig s vissza. Ezétt üdejibe’ kellett keljünk, hogy ne késsünk el. Utáltam es rendesen. Főleg az egyenruha sártól való megszabadítását s a cipőpucolást.

Zsögöd az őszi fényben

Há’ mit es mongyak, méges a déli, kora délutáni hazamenetel alatt nem vala annyira friss a levegő, mint reggelente. Biza a hajdani hajnalokba’, akkor néha még a mínusz fokot es megfogtuk, de rendesen. Hazafelé ereszkedve nem hagytuk ki a Nagy Imre galéria előtti bikaborvizet. Abból illogattunk, bökkedeztünk, s avval haladtunk tovább Zsögöd patakáig (Fitód pataka eredetileg). Ott pedig finom körtécskéket, olyan vackorosot csemegésztünk a fődről, minden áldott nap, hétfőtől szombatig. Amíg le ne potyogott az egész. Ej, be finom es vót. A reggeli dér, ha megcsípte, még édesebb íze lett tőle.

A hajdani zsögödi Bikaborvíz helye

Történetem lényege mégse a merengéses, egyfelé tűnődéses múlt, hanem inkább egy igen, még mai napig es elevenen bennem élő váratlan mindennapi-hétköznapi pillanat. Ez a pillantás közbe’ akkor es megesett, mikor a testvéreimmel bóklászódtunk hazafelé, s máskor még gyakrabban, amikor egyedül ügyekeztem a kislakunk irányába’. Ezt persze úgy tudtam megtenni, ha Zsögöd leghosszabb utcáját átszaporázom.

Finom kicsi körték. Egy cseppet távolabb Zsögödtől...

Hogy a történetemet ne gyúrjam pókháló fátyla alá, elébetek szelídítem kristálytisztán. Az egyik tornácos házba’ élt egy igazi székely bácsi. Olyan felkandarított betyáros bajusszal. Mindig kalap volt a fejin. Székely ruhába’ volt felöltözve. Legalábbes imigyen maradt meg az emlékezetembe’. Piros pozsgás arca azt árulta el, hogy nem vette meg a munkát, de a jó bort s a pálinkát se. Huncutul tudott vigyorogni. Mikor a gyerekek a napi tanulás után kiszabadulva az iskolából hazaindulva arrafelé tartottak, akkor a bácsi mán künt állt a tornácon, s jöhetett a jesztegetés. Ha lehetett, külön jesztegetett meg minden egyes gyereket. Ha egy bogba tekerték a kölykök, akkor hangosabb volt a jesztegetés. Az a bizonyos búúúú… Ha egyedül érte a gyereket, főleg a legénykéket, akkor irtó gyorsan sújtott le, s fel sem tudtál ocsúdni belőle. Nagyhirtelenjibe’ bévezető nélkül érintett bennünköt. Össze es ikrándozta (rángatózta) magát a kicsi iskolatáskás emberpalánta.

Mivel jómagam elég gyakran jártam arrafelé, hol csoportoson, hol egyedül, elég sokszor agyon vótam jesztegetve. Olyankor a szívem folyton a torkomba’ dobogott. 


Egy zsögödi tornácos-ház, de nem az ahol a bácsika lakott

Mitől, mitől nem, csak úgy lazán, minha varázslat borította volna el a fejemet, amire a tornácos házhoz értem, elfelejtettem az öreg bácsit. Az pedig könyörtelenül megjesztett, s utána bajsza alól vigyorgott. Amikor fene jól sikerült az ikrándozás, mint egy szikrázó balettes, pörgös mozdulatú előadás, akkor hangoson fel-felkacagott.

Amikor mán nagyobbacska osztályos vótam, s levetettem a suhogó sötétkék füskabátomot, akkor mán komoly terveket szőttem. Ha a tornácos házhoz érek, akkor nagy ívbe’ kikerülöm. Kikerültem, ahányszor csak tudtam. Úgyse’ sült el jól, met ő felkészültebb vót. Olyan ügyesen kicselezett, hogy csak na. Ügyelve ravasz terveimre, egy kicsit hamarébb vagy később hozta reám a nyavalyás jedezős ikrándozást.

Fábján bá, aki személt a jesztgetős bácsira. Mellette az asszonya, Erzsiné

Mondjuk úgy harmadikos korom végire kiment belőlem az jeszgetés utáni frászom, de azétt néha-néha meg tudott lepni. Negyedikbe’ még egyszer-kétszer ügyeskedett. Akkora mán én is vettem a lapot, asztán felkőtöztünk Szeredába. Így mán ritkán látogattam az öreg bácsit. Amikor nagyanyámhoz mentem le gyalog, akkor felpillantva a tornácra néha ott találtam. Mán nem volt annyi jeszgetős ereje, a derűt es láttam eltűnni az arcáról. Betegeskedhetett, de azért alkalmanként fogta a zsigora, met néhanapján odajesztgetett nekem. Vigyorogva néztem fel rea. Ő pedig a tornácon komótoson állva élvezte, hogy csak sikerült a terve, ha még egy cseppet es, megjeszteni.


A tornácos-ház es őszbe csavarta a fejit...

Asztán egy idő után üres maradt a tornác. Sőt a házat es átalakították. Maradt a múlt emlékének lenyomata, ami minden szeptemberbe elém jő’. Főleg, amikor Zsögödferedő felé veszem az irányt. 

A zsögödi iskoláról: https://fenyoszegi.blogspot.com/2021/01/a-zsogodi-iskola.html
 

Fenyőszegi B. Levente

 



2025. december 22., hétfő

Találkozás az Angyalkával

Münekünk, mint a fenyőszegi gyerekeknek olyan esztendő nem létezett, hogy ne várjuk az angyalkát. Még levelet es írtunk neki, ha kellett. Pedig kellett, mert választ es kaptunk. Töredelmesen bévallom, nekem nem mindig vált az ínyemre.

Nagy izgalommal töltött el a szenteste előtti néhány óra. Szüleim es eppeg otthon voltak. Biztos ők es nagyon várták a nagy pillanatot, amikor a karácsonyfát meghozza az angyalka… Viszont azt az egyet nem értettem, miért kell folyton-folyvást otthon maradjanak? Rea es kérdeztünk. Aszondták azért met, ha az angyalka fáradt legalább egy cinke látta hecserli bogyóból készült teát tudnak adni neki, ameddig fáradtságát elillantja, s asztán továbbállhat. 


 Na mindegy es. Mü ötből a három kicsike ilyenkor, ha a hideg csattogott, rendesen felöltöztünk. Úgyes mondhatnám, muszájt adott nekünk a künti idő. Zimankós fagy volt, de ezerrel. Utoljára a bakancsot húztuk fel, amit mán azelőtt való nap avas zsírral békentünk, s a fűtő (kályha) közelibe rakva hagytuk, hadd melegedjen.

Amikor készek lettünk, el es indultunk hárman a Fenyési patak felé, amelyiket három vályú táplált. A két bátyánk később jött utánunk, met nekik dolgik volt a ház körül. Vizet hozni, fát vágni s béhordani, s még mittudomén. Az a lényeg, hogy velünk engedték Kukkert a kutyánkot, s akkor mán egyúttal futkorászott mellettünk Cincili es a megfagyott hópaplany tetejin. Bezzeg mü nem tudtunk úgy futkorászni. Folyton süppedtünk belé a hóba. Szerencsére a patak nem volt a világ végin. Mán a házból es látszott… Néhány száz méter s ott es voltunk.


 Abba az időbe sokat esett a hó, s akkor enyhébbecskére fordult az idő es. A vályúk vize egyre csak gyarapodott, annyira, hogy a patak es kikelt a medriből. S ahogy egy síkabb helyen elöntötte a környéket, ott lett a mü jégpályánk. Oda jártunk ki hokizni fenyő csalókával (fenyőtobozzal), egy-egy környéken lelt hutyuróval vagy bottal. Korcsolyánk az nem volt, de gilicsünk se, csúszva jégen utánoztuk csúszkásan a nagy jégpályás lendüléseket. Szóval isteni vala.

Ezen a szent napon es tekertük a korcsolyázást. A színtiszta vastag jég alatt láttuk az utat törő vizet, ahogy félig-meddig bugyborékolva utat roppant magának. Mü csak vetettük magunkot a jégen. Kukker pedig körülöttünk pajkoskodott. Majdnem akkorára ugrott közbe örömiben, akár egy kecskebéka. Néha meg-megcsúszott, noha látszólag nem sokat törődött véle. Cincili azért jobban ügyelt magára. Védte a kicsi pihe-puha tappancsait. Még a nap es reánk kukucskált a felhők mögött olyan vereses sárgáson egy darabig, osztán eltűnt, mint szamár a ködben. El es tűnhetett met teljesen béborult az égbolt kékje. Helyette a környéken egyre nagyobb köd szállt le, s pilinkézni kezdett. El-el kaptunk mü es néhány varázslatos hópelyhecskét. Kinyújtva a nyelvünköt hagytuk rajta olvadjon el. Asztán jéghez csaptuk magunkot, s hason csúszkáltunk. Vidáman nagyokot nyeríteztünk. Arra gondoltunk, hogy kimaradnak ebből a jóból a nagyobbik testvéreink, met nem jöttek. Pedig eleget vártuk...


 Ahogy így bolondkodtunk egyszer csak a közeli csak Kukker hirtelen figyelőzésre váltott. Egy szarvas szökkent elé a fák közül. Biztos mohát kereset, vagy fakérget rágcsált, de mitől jedhetett meg? A fenyőkről csak amúgy záporozott lefelé a zúzmarás porhó. Arra siettünk mü es, meg kellett vergáljuk (itt: nézzük, figyeljük) mi a fene es történt. A fenyőfákhoz érve farkas lábnyomokot véltünk felfedezni, s majdnem a fa tetejibe egy megszeppent mókuskát. Szánkót húzva, aminek tetejin Cincili bőcsködözött, a szarvas után vettük az irányt. Az utunkból csak két nyulacska ugrott odébb, s mán meg es láttuk őt az Égígérő vackorfánál. Tovább mán nem es féltettük szarvas uraságát met tudtuk, hogy a fa lényei megvédik. Biza az egy varázsfa, ahol csudalányek közlekednek rajta, s tündérek vigyázzák a hely nyugalmát. Figyelmünk hirtelen másfelé terelődött mintha bagoly huhogást hallottunk volna, amikor a semmiből egy angyalka tűnt fel. Nagyra meresztett szemmel figyeltük. Ő a házunk ablakja felé mutatott. Dermedten, de nem a hidegtől, egy szempillantást vettettünk a házra, s asztán vissza rea, de már nem volt ott. Valami azt sugallta, hogy siessünk haza, úgyes esteledett. Mán az se érdekelt, hogy a testvéreink nem jöttek utánunk. Azt azétt láttuk, hogy időnként az ajtón hol az egyik, hol a másik bátyánk felénk néz.


 Mikor a házhoz érkeztünk, bélestünk az ablakon, láttuk a teljes pompájába díszelgő karácsonyfát. Kukkert visszakísértük a helyire. Azután megráztuk magunkot a reánk tapadt fehérségtől, s egymásról es lepalltuk a havat. A bakancsot pedig veszőseprűvel intéztük el. Ühőtözve futottunk bé. Testvéreim kártyáztak háttal a fának. Szüleim valami asziszem újságokot lapozgattak. A fűtőbe lobogott a tűz. Kellemes csend honolt. Izgalmunkba felhíttuk a figyelmüköt a csudálatos fára. Ők es meglepődtek. Hatalmas öröm vette kezdetit. A fa alatt ajándékok es voltak, saját nevünkkel felcímkézve.

Vacsorakor, miközben gyúrtuk bé magunkba a kocsonyát, meséltünk az élményeinkről. Hitték es meg nem es. Mű evvel nem sokat törődtünk, met ritka szép napunkot tudtunk a hátunk mögött. Még a petróleumlámpát es lehúztuk kicsi lángra, hogy jobban látszódjék a karácsonyfa csillogása. 


 Lefekvéskor már csak a kályha duruzsolt, s a fel-felvillanó lángok a fűtőkarikákon keresztül táncot jártak a mennyezeten. Olyanok voltak, mint az angyalkák, ahogy néha ficánkoló fényükkel rea-reavilágítottak a karácsonyfára. Nekem pedig egy szép versike jutott eszembe, biztos a történtek hozták ki belőlem, Kányádi Sanyi bácsi Hallgat az erdője. Persze eszembe jutott a holnapi ebéd, a finom töltelékes káposzta. Asztán mély álomba merültem. Valószínűsítem, hogy a karácsonyi angyalok ringattak el.


 A történethez kapcsolódó írások:

1. Fenyőszegről röviden: https://fenyoszegi.blogspot.com/2020/12/fenyoszegrol-roviden.html

2. Égígérő vackorfa varázslata: https://fenyoszegi.blogspot.com/2020/12/egigero-vackorfa-varazslata.html

3. Mikoron bénéztek a farkasok az ablakon: https://fenyoszegi.blogspot.com/2024/01/mikoron-beneztek-farkasok-az-ablakon.html

4. Fenyési forrás félhold: https://fenyoszegi.blogspot.com/2021/07/fenyesi-forras-felhold.html

5.  A mi Angyalkánk: https://fenyoszegi.blogspot.com/2021/01/a-mi-angyalkank.html

6. Emlékezetes szilveszterezés: https://fenyoszegi.blogspot.com/2021/01/emlekezetes-szilveszterezes.html

* * *  

A fényképek Zsögöd környékin és Al-Csíkon születettek egy esztendeje 

Fenyőszegi B. Levente

 

2025. november 20., csütörtök

A nincstelenség káprázatos fénye

Ha szegény vagy, akkor legfeljebb csak módjával van amit a tejbe aprítani. Biza megeshet, hogy kínodba a szék karfájába, ha van olyanod, keményen beléharapsz. Ki tudja még finom es... Nincs mit tenni, mikor szűken osztják az eledelt, s ritkán tudod megnyugtatni az éhségtől motorozó hasadot. Az biztos, van amire gondolj, s rendesen képzelegj! Csudálatos álomvilágot látsz, még bubásabbat, mint gazdagéknál. A hamizáson kíjjel ráadásként ott van az öltözködés. Még akkor es, ha egyesek eléges cifrán, szinte ruha nélkül járnak. A divatosság nem olcsó. A csóróknak csórós felszerelés jut. Azétt van, aki elé vakarja a föld fenekiből es a szükséges péndzt, csakhogy villogjon egyfelé. De kinek es? Ilyen esetben nem baj mennyire kornyikál a belügyminisztériumi hasbélés, met úgyes a sovánka testy a menő.

Na de, itt még nem ér véget a szegénykedés árnyoldaldeszkája. Nyugudtan elmondhatom, hogy ott ahol egy lakocska van, s az es dülledezik, azé a’ mán baj, met oda télen meleg kell. Honnan es lesz tűzifa, vagy fűtés? Jó kérdés. Asziszem erről nem érdemes rötyötöléssel tölteni az időt, hanem intézkedni jó, realépni a tettek mezejire. Hogy szokás mondani: Járjon az a kéz! Arról nem es beszélve, hogy tényleg omladozik a vityilló, elkelne egy csep helyrehozás, bütykölgetés satöbbi. 

A nincstelenség egymagába nem szégyen, csak nincs mit kezdeni véle. Mondjuk ettől eltekintve van, és egyeseknek jó sok kijut belőle. Az es igaz, hogy csak úgy nem hányják ingyen reád a sok péndzt, s azért persze meg kell dolgojzni. Van, amikor nem füllik a fogunkra a munka, de ha élni akarsz, akkor rögtön érteni fogod, hogy ez se közkívánság, jöhet bármilyen es az. Jobb munkát kapni, a szerencse mellett egyéb es kell, mondjuk ész. Néha még az se elég, ha elég okos vagy, mert nincs ahogy iskoláztassanak, s így nem tudsz egy jobban fizető állást megkapni. A legnagyobb baj, méges a betegség, mert, ha az leüt, akkor vitte víz a házat, mert miből a nyavalyából tudod kifizetni a nyögdölőzésedet… Hova és kihez es fuss úgy nagyhirtelenjibe? Na, eszket tedd össze, s ne szedd szét!

Azétt, egyezzünk ca’ meg kicsi barátocskáim, sokak számára a szegénység lenézős műfaj. Úgy a pince mélységitől a Főd középpontja felé... Mind nézheted le a szegényeket, vagy fel, s jobbra meg balra es, de neki mindegy, amikor az éhségtől szikrát hányik a szeme. Attól még nem lesz másabb a sorsa. Hánkolódhat tovább a nélkülözésbe. Igaziból, aki ennyire nyissa ki a csipáját, sajnos az es szegény, de nem nélkülözésben, hanem lélekben.

* * *

Ha szegénységről beszélsz, akkor nem érdemes hitványkodni, me’ te es sorra kerülhetsz. Az mán nem es annyira rossz dolog, ha egyszerűen látod magad előtt azokot a polgárokot, akiknek nem meg olyan fényesen a mindennapjuk. Nem kell rögvest véleményezni őköt. Az es igaz, elég nehez megérteni, s főleg úgy élni, ha a nincs a leggyakoribb szavad a szótárodban.

Vannak, akik belészületnek ebbe az életmódba, de akadnak olyanok es, akik szándékoson választják meg. Na azoknak ejsze a legjobb, met nem futkároznak elérhetetlen délibábok után. Tudják, hogy mit es kezdjenek magikkal. 

Azétt annak tényleg van valami varázslatossága, ha nincs semmiféle vagyonod, semmire se tetted rea a kezedet. Az a legjobb, ha még nem es vágyakozol, kívánsz azokból, a nem tudom mikből, amikből semmit se tudsz magaddal cipelni a túlsó partra. Ez az érzés felszabadíthat minden alól, met nincs mit kucorgass, sajnálj. Boldogan ellehetsz a nagy világba. Még szökőspárga se kell hozza.

Az mondjuk színigaz, hogy valamiből méges meg kell élni. Ezt-azt igénybe kell venni, ahhoz hogy idő nap előtt nehogy megmeredj, de ne gyűjtsed aszkot a felesleges dolgokot, ha kell, ha nem, ami úgy se kell. Ahogy szokás mondani, megvan, s nem kell enni adni! De minek es?

Ha látsz az előbbiekben bémutatott, vagy hasonló embereket, akkor erőltesd meg magadot, s legalább úgy nezz rejik, ahogy teszed szeretteiddel. Nem kell undorodni tőlik. Ha egyebet nem tudsz eregelj cag onnan el. Ha nem tudsz szívből jövően figyelni rejik. Ha pedig igen, akkor hallgasd cag meg mi baja, ha egyebet nem tudsz, biztassad. Egy vállveregetés, egy kedves mosoly csodákra képes. Jó ha tudtára adod azt es, hogy ő es ér annyit, mint más. Ne egyből vonj le következtetéseket, s pecsétet nyomj az agyára, milyen bugyuta furcsaság, s nem lássa, hogy mibe él.

Ilyeneket odabökkedni, hogy borzalom mocsarába hengerődző, satöbbi, eléges durva. Tudd meg akkor te vagy a balga, met a szegénységnek es megvannak a maga szépségei. Ha megindul egy nincstelen felé a bizalom, kinyílik akár egy virág, s az ő szemin keresztül es megtapasztalhatod milyen es a világ.

Mi es jut a nélkülözőknek. Az egymásba kapaszkodás, az egymás segítése. Könnyűszerrel reatalálnak természet adta eleségekre, amik magiktól nőnek. Szívesen mutatja az utat egy ilyen ember, főleg tavasztól őszig, met neked es jut belőle. A vadon kincsestára egy terülj-terülj asztalkám, csak hajlamosok vagyunk elfelejtkezni róla. Imigyen rendbe tudja szedni kik-ki a saját csomagját, amiben a lélek lakik, s olyan patyolat tiszta lesz tőle mindenki, hogy rendesen beléfénylik. Biza a csudás környezet nyugodtabbá, s egy cseppet anygyalkábbá változtat münköt es.

Hol es állsz meg a szegénységbe? Há’ szükséges, hogy valahova le tudjad hajtani a fejed, s ilyenkor nem eppeg az erdő közepin lévő tisztás mohapárnájára gondoltam. Mondjuk közbe-közbe az se rossz. Kedvtelenek lehetünk még annak ügyiben es, ha közbe burungérozik a hasunk a sok levegővételtől, vagy az eleséghiány miatt. Méges asziszem, nem baj, ha van ez es az es, de nem árt béhúzni a féket. Élni es kell, vagy miétt es születtünk a világra, ha nem arra.

Szeressük az Fődet, aminek ölében vagyunk, s ne bántsuk magunkot, met a kihúzott faág es visszacsap. Csodáljuk és tanuljunk tőle, met minden itt van helybe, csak szeretni kell. Úgy ahogy tették eleink egy része, akkor es, ha eppeg nem jött ki olyan fényesen a mindennapok számításai.

Valahogy úgy vagyok vele, hogy a nincstelenségben láthassuk meg, magunk szűkölködését, és a tehetősebbek lélekbeli szegénységét. Biza, a kucoriság sose vitt előre. Persze ez sincs kőbe vésve... A tehetetlenségünk pedig ad egy tehetős kapaszkodót, s ez a jóindulat bőségének köteléke, ami nap, mint nap körülvesz az egymásrautaltság káprázatos fényében.

A fényképek a családi archívumból vannak.  

Fenyőszegi B. Levente

 

2024. április 10., szerda

Havasi kékice meséje

Kékicénk a csudálatos kikeletünk élő ékszereinek egyike. Amikor ránézel megtelsz színtiszta ragyogásával. Van benne egy csipetnyi huncutság es, met úgy tetszelegve mutatja meg törékeny pompájának bársonyos sötét árnyalatú királykékességét. Látványa szívet lágyító, üdvöt és derűt hozó aprócska tüneményke. Nélküle még a havasok es valamicskével kopottabbak lennének.

Mű a családba, még annak idejin, kölykekül, agyonneveztük őkelmit. Annyira tetszettette magát, hogy nem történhetett volna másképpen. Vót kékice, ötágú kékség, csikicsukicska virág, tavaszi tárnics, tárnicska, s még encián es. Bárhogy es híttuk, a fenséges kék színe teljesen elkápráztatott. Először, a 1975-ben, júniusában mentünk vele szembe, a tanéves iskola befejeztekor. Szegfűcsokrokkal eregeltünk a fenyési mezőn át a zsögödi évzáróra. S egyszer csak előttünk elkezdtek tüneményeskedni. Szedtünk es néhányt belőle. Sokat nem, me a mezőn annyira jól néztek ki. A tanító nénik, amikor meglátták, irtó boldogok lettek tőlük.

Manapság mán áprilisba es kinyílnak, de fenn a magas havasokba még ősz elejin imitt-amott még rejik lehet bukkanni. Elég nehez es lenne kikerülni a kékségességük miánn (miatt).

Van egy fáintos egy páratlan habukálás es róla. Há’ mán a rossznyavalya se tudja hol es hallottam ennek a virágnak a fejethetetlen történetit, de eccer mondom meseszép! Na, de itt van, lepötyögötem, immán lehet olvasni...

Aszongyák az okosabbak, hogy ez a bűvös történet pont akkor esett meg, amikor a tündérkék egyik igen figyelemreméltó tevékenykedő társasága ketté oszolva merkeltek egymásra.

Ezek a szépséges varázslatos lények a hegyi tündérek házanépéből valának. Jobban mondva itt ne, a Csíki-havasokba végezték mindennapijukot. Többek között voltak, akikről szól a történet, égi- és a vízi tünemények. Együtt ügyeskedtek egy darabig, amíg valamiétt beléjük nem állt valami dillóság. Egyesek szerint a boszorkányok műve lehetett, de szinte mindegy, met amikor csihányra pisil az ember, akkor nincs visszaút, utoléri a hőbörgés rendesen.

Hogy szavamot eeszzene bogzódtassam, mind a két társaság avval hivalkodott, bőcsködözött, hogy nálik nélkül nem lenne tarka a rét, met ők öntözgetik, locsolgatják meg. Ezétt vannak minduntalan szolgálatba.

A vízi tündéreken szinte nyerítve vihorásztak az égi tündérek. Avval álltak elé, hogyha ők nem fogadnák a vízpárát a földről, akkor a felhőkanna magától nem töltődne fel, s akkor nem volna amiből bé lehetne spriccolni a mezőt.

A kacarászó, heherésző és vicsogó versenyt, a vízi tündérek megpróbálták túlszárnyalni. Aszondták, szinte hahotázva, de inkább röhögősen, a nem létező pockikot fogva, hogyha nem lenne víz, akkor nem volna amivel megpermetezni a virágos rétet.

Nem es kell mondjam, hogy az egymás közötti kókoskodás jó hosszant tartott. Úgy tetszett, a kis leselkedő pillangóknak, s egyeb mezei állatoknak, hogy ez a cirkusz nem akar véget érni. Igazuk es lett, mert a marakodás egymás között annyira elfajult, hogy mán azt se tudták miétt es merkelnek egymásra. Bégyúlt az esztelen szidalmazás! Csak úgy hanyigáltak egymásra kígyót s békát. Szóba es, de rendesen es. Így teltek a napok. A hisztéria egyre magasabb szintre lépett, s mintha a rétek sem lettek volna mán annyira pompázatosok, met csak hébe-hóba kaptak vizet. Akkor se szépen öntözgetve, hanem úgy kézháttal nyakon loccsantva. Sajnos a civakodás miánt a jóindulatnak es annyi lett... 

Há’ ember legyen a talpán, aki a tündérek cirkuszát ki tudják bírni. Amennyire tüneményesek, annyira borzalmasok es tudnak lenni. Nem sokat kell rötyötöljek arról se’, hogy az egyre nagyobbra duzzadt kókság miatt a zaj es folyton-folyvást emelkedett, amíg annyira feltornyosult, hogy akinek lába volt, vagy esetleg eltudott csúszni, más helyet keresve el es tűnt, mint a jó szamár a ködbe. Csak abba gondoljatok belé, amikor mán a Nap és a Hold es erőst kezdte megunni ezt a perpatvart. Biza biza odáig es felhallatszott. A sok hergelőzésnek a’ lett az eredménye, hogy felkőtötték Fődanyát. Fődanya, mivel istenmárjáson kidolgozta magát, irtó kemény munkákot végzett, ezétt még egy cseppet szeretett volna horkolászni. Asziszem nem es kell mondjam, hogy mennyire kikészülve tért magához az álmából. Úgy érezte nem aludt eppeg eleget, s igaza vót. A szemei úgy ki vótak dülledve, minha többnapos szorulása lett vóna. Hamar rea es kérdett a civakodó társaságra, hogy mi es a nagy helyzet, amiétt ennyire kell lármázni. A két tündérbanda, met má teljesen azzá változtak, szóvívőjik elmondta a saját tudományos elméletit. Fődanya, mivel eppeg bubáson irult-pirult az egész tájon a kikelet, rögvest magához hívatta Tavasztündért. Tavasztündér a legújabb sziromillatos, és virágokkal teliraggatott ruhájába jelent meg. Ej, be szép es volt! Még a Csuda es megette volna, de nem tette, met akkor kit bámult volna azután. Haját es virágok díszítették, s körülötte énekesmadarak csicsergőztek. Há’ olyan szép vólt, hogy a napra lehetett nezni, de reja aliges. Néhány szájtátós hunyorítás után a Fődanya szóra bírta tündértársait, hogy mondják ca’ el problémájukot, ameddig még finom és nőies, s nem mászik valamelyiknek a képibe. Elé es adták neki a hadakérozásuk bonyolult szálakon tarkított okát. A Tavasztündér irtó bájoson elmondta, hogy egyik a másik nélkül nem lenne meg. Ilyen a víz körhöngörgőzése égen, fődön, levegőben. A vitakozó tündérek tüstént észrevették, hogy szépen fogalmazzak, mennyire eszefogyottan viselkedtek. Ezétt égett es rendesen a pufájuk... A Tavasztündér a nyugalom visszakőtöztetésének örömére gyönyörű kék virágokot varázsolt az egyre csúfoló mezőre. Immán egyúttal megélemítette a többi virágot, s még a ződ fűvet es. Úgy csillogott minden, hogy az onnan szétszéledt állatok távolról látván a változást batyujukkal együtt visszasirültek (visszafordultak). Újra elfoglalták a helyiket, onnan, ahol nem es olyan rég elmentek. Evvel világgá eregelésük véget ért.

A mezőn mán egy tündöklő szépséges színnel több virított. A kékicével együtt annyira szép lett minden, hogy a látványától, ha ott lettél volna, ott helybe eltudtál volna ájulni. Na, azétt a két égi tekergőzőt es biza ki kellett engesztelni... Nappal a kékicéket kibontotta a Napocska, hogy lássa a nagyvilág, este pedig bársonyocska sziromkáikot esszecsukta a Holdacska, hadd pihenjen másnapig. Fődanya látta, hogy újra minden a régi kerékvágásba döcög, megnyugodva magára húzta a szép kék virágokval teli paplanját, s újra bubulásra adta a fejit. 

Azóta kékicénk ötágú csillagként virít, s a tündérkékség bájoló nyugalmával adja át tünékeny ártatlanságát a havasok gyepszőnyegének. A csodálatraméltó ékesség szelíd látványa megszépíti az arra tévedtek pillanatait, miután frissítően selymes-harmatba öltözteti derengő virradati lélegzetüket.

A fényképeket a Facebook-os oldalakról válogattam össze. Nyilván azoktól, akiket megbabonázott e kékség szépsége. Sorrendben a következők: Péli Marikától, Székely Gabriellától és Fodor Istvántól

Fenyőszegi

 

Dáktö Kondenbery naplója 5

      Asszem Pucsik a legjobb barátom A Pucsik név sokaknak semmit se’ mond, de nekem annál többet, Naplócskám! Miután megtörtént az a rém...