Bogaras Katicabogárka

Hetyke Katica világa

Egyszer csak egy eléggé bogaras katicabogárka elindult egyet bónyászódni a környékre. Há’ hogyne! Muszáj megnezni, hogy es mint a helyzet másutt. Hamaroson észrevette, hogy helyzet az van eppeg elég, ha kell, még több es.

Előbbször es a szemetekre vetem, ez a katica eléggé büszke típus vala. Ezétt egy cseppet bogaras es. Szünni nem akaróan hetykén kihúzta magát. Saz irigykedő bogárvilág azt beszélte, hogy úgy ágált a pettyeivel, mint Szaros Pista nevenapján. Most es, ahogy kólicált bolond felé, virágokot szagolgatva, sziromdörzsit alkalmazva nem veszítette el gőgjét, minden mozdulata közbe’ hatszögbe rittyentette ki magát! Met a látszat, ej be fontos es! Előbbször repkedve harmatcseppecskében nezegette magát, amelyik egy szép hosszú fűszálon függött a reggeli zivatar óta. 

Na, így fenséges gőgicskével burongérozva repdesett, ameddig a szeme világa tartott, mígnem egy kisfiúcskához ért. Az eppeg erdei epret majszolt, s azt hitte, hogy a katica is szamóca, majdnem megette. Szerencsére ott volt az a kisleányka, akivel szokott kókulni a házukhoz közeli mezőn. Az a rét nem vala messzire az erdőtől se... A’ biza tündérecske kis hangján leintette a beles kódorgó társát, hogy az nem finom. Azétt méges jó volna annyit tudni, hogy az epernek nincsenek fekete pettyei, s főleg nem hét, sööö, ilyen nagy. 

A bogaras Hetyke Katica

Hősünk, becsületes nevin Hetyke Katica miközbe’ úgy érezte, vége a veszélynek, erre fel Herrencs Feri, mert így hítták, buszuból szét akarta nyomni. Szerencsére Merengőcske Gizike, met őt meg így hítták, nem engedte. Há’ egy hajszálon függött, hogy meg nem dögölött. Majdnem katicalekvár lett belőle. Biza ilyenkor milyen kapóra jön egy csepp jósszándékúság...

Herrencs Feri átadta Merengőcske Gizikének a katicát. Hetyke Katica most bezzeg nem bogaraskodott, hálából nem kóválygott el a keziről. Gizike egyet gondolt, s kettő lett belőle. Hátravette magát a virágos fűbe. Hetyke Katicát irtó óvatoson reatette a ruhácskájára. A katica a ruhácska nagy pirosságába’, hogy ő is látszódjék, inkább az egyik fehér babocskát választotta. Feri felherrent, hogy most minek kell kilepcsenni a fűbe, de azétt mán dőlt ő es. Ahogy hanyatt vágta magát, nem figyelt, szépen belérittyentette a fejit a közeli vastag faágba. Úgy kezdett jajveszékelni, mint valami riasztó. Gizikénél volt ragtapasz, mert ő tudja, mi kell, ha netán megsérülne... Ügyesen megtisztította a kobakját, s azután leragasztotta. Ezután persze Feri es lenyugodott. Amikor egy hőscincér a pockára erejszkedett, akkor mán annyira renbe’ volt, mint a frissen esszeállt aludtej. Teljes béke lepte el. Még herregni se volt kedve!

Hetyke Katica mán nem vala annyira hányaveti, kérkedő. Rendesen ledöbbent azon, hogy Gizike a folyton morgolódós Ferinek segített. Nem beszélve még neki es, de mekkorát! Hatalmasot, met még mindig egybe’ van. Az élet pedig egy nagy kincs, met ha nincs, akkor mi van? Hirtelen belégörcsölt a tény. Aztán elábrándozott azon, hogy milyen jó segíteni másokon.

Hetyke Katica nem eppeg erről volt híres. Nem es akadt egy csepp ideje se a sok figyeljetek mán rám mennyire gyönyörű és cuki vagyok programjai után. Ugyanis ki kellett pihenje az önmaga fennhéjazásából népszerűsítésre szánt üdejét. Mondjuk egyszer két katicatársát verte le véletlenül egy csutakról. Nem azé’, csakhogy jobban látszódjék. Egyszer csupa meglepetésszerűen lelépte egy szúnyog szárnyát. Máskor hétpettyes szárnyait igazítva önkéntelen megfejelve, majdnem beléfojtott egy tócsácskába egy azt se tudja, milyen bogarat. Nó’, de elhessegtette eme szívfacsaró gondolatokot és a szebb jövő felé nezett. Megfogadta, hogy eztán másképp csinálja!

Amíg így elméskedett Hetyke Katica, melléje repült a Feri hasán egyfelé bámuló Hőscincér Elemér. Hetyke Katica annyira erőlködött a jóságra váltástól, hogy a sok megfeszültségtől majdnem sérvet kapott. Mit mondjak, nehezen, de méges sikerült. Mosolygott, s egyet pacsiztak, s dumálni kezdtek. Katica esendőségét es szóba hozta. Hőscincér Elemér azt gondolta magába’, hogy ez a katica mégse egy reménytelen alak. Hetyke Katica beszélt arról nekije, például egy cseppet béijed attól, ha cinkék vagy más madarak repkednek felette, vagy békák brekegnek a közelibe, de nem nezi jó szemmel a gyíkféle uraságokot se. A hőscincér együgyűsége miatt nem vette szívre. Megértően bólogatott, mintha értené. Mivel kezdtek elzsibbadni a szárnyai, hallgatás helyett inkább egy kör repkedésre hítta.

Gizike nagyon élvezte a két bogár halk burrogását. Ezétt Feri egy cseppet felhercsent, de amikor körözés előtt a két bogárka a pocakjára szállt, elmúlt a mérge. Kisimultak a ráncai. Újra bubás lett. Aztán a két bogárka tovább repüle.

Hetyke Katica a közelbe’ leszállt az egyik kiválasztott sziromtenger-szigetecskére, s új pajtásával virágport és nektárt zabáltak. Hőscincérünk úgy jóllakott, mint a duda. Hetyke Katica vigyázott a vonalaira, ő csak odaügyelve ellegetett.

Feri és Gizike hazafelé készülnek

 Aztán visszarepültek a heppeszkedő Feri és a Pihenő Gizike mellé. Gizike ragyogott a boldogságtól. Szinte el se hitte, hogy ezek a kambacsolásból visszakanyarodtak hézik. Gizike a napocska erejszkedéséből, s a hosszú árnyékokból észrevette, hogy ott van az ideje hazamenni. Tájt intett a két frissen megismert kedvencének. Feri es intett, s valahogy csudák csudájára elhagyta a bolondinges szokását, megfogta Gizike kezit, s úgy eregeltek hazafelé. Gizike közbe’ katicás és cincéres dalokot énekelgetett.

Hetyke Katica ott helybe esszecsudálkozta magát. Hőscincér Elemér uraságnak teljesen természetes volt. Sőt gavallér módjára hazakísérte a hétpettyest. Katica repdességében feredezett a napfényben. Piroslott, mint az eper. Közbe’ egyet-egyet vigyorgott az új barátjára. Menet közben még egyet hajkurászták es egymást, de aztán a hőscincér megfogta a kezecskéjit, s boldogon repdestek tovább a naplementébe. 

Hetyke Katica és Hőscincér Elemér 

Másnap aliges tért magához Hetyke Katicácska a hét bámulatba ejtő pettyecskéivel. Olyan maszuta formán ébredt fel. Nó, de eszibe jutott a tegnap. Még magától es meglepődött, met mán nem volt annyira bogaras, ahogy szokott lenni. Nem zavarta szinte semmi. Azétt a szinte ott volt. Há’ így es nagy haladás. Mindenképp kicsípte magát, hogy lássák ej be jól néz ki, de nem bőcsködözött. Alább vett a hülyeségből. Sőt látta, hogy leveleket cipelnek társai, segített nekik. A kancsi katicának mutatta az irányt ,merre es repüljön. Szó, ami szó, úgy beléjött a segítkezésbe, hogy észre se vette, hogy nem evett. Hőscincér Elemér egyszer csak valahonnét elékerült. Ej, be boldog lett a Hetyke Katica. Most kezdte érteni Gizikét. Milyen jó es, amikor számíthat valakire. Avval elröppentek ebédelni. 

Ahogy teltek a napok, Hetyke Katicát megfertőzte a segítőség. A többi hétpettyes, ahogy régen elnevezték volt Hetyke Katicának, úgy bévezető nélkül megváltoztatták a nevit Helyes Katicára. Ezt követve valósággal égett a keze alatt a munka. Nemcsak segített, hanem komoly baráti társaságot gyűjtött maga köré. Olyan katicává vált, ahol nem a morgolódás s a bogaras észjárás volt a fontos, hanem a jókedv, barátságosság és a kedvesség. És valóban számíthattak rea. S ami mindennél fontosabb, észrevette, hogy együtt még a kókoskodás es sokkal mulatságosabb.

Fenyőszegi Borbé Levente

2026 május dereka

Kárpát-kanyargós lődörgés

 

A Csukás-hegység (Munții Ciucaș) sok érdekességet rejt magában. A Kárpátkanyar egyik csudás, sziklás alakzatokban es gazdag hegyvonulata. A csúcsa eléri az 1954 metret. Hol es található? Há’ Erdély délkeleti részén. Brassó és Prahova megye határhegye. Ha a gerincén végigkambacsolsz tündéri táj tárul eléd. Olyan, mintha sasmadár volnál, szinte érzed, hogy repülsz a messzeségbe.

A Grohotiș (jelentése kőtörmelék), Esztena-nyereg (Curmătura Stânei vagy Șaua Stânei), Esztena-gerinc (Creasta Stânei) és a Tolvajok-forrása (Izvorul Hoților), ahol mi es bódorogtunk az a hegység keleti, vadregényesebb részén, a Gropsoare-Bartócsa (Gropșoare-Bratocea) gerincvonal környékén lelhetők fel. Innen isteni kilátás nyílik magára a Csúkás-csúcsra es. A Tolvajos-forrás környékin többszőr megtöltheti kulacsát az arra cammogó vándor. Ezeken a helyeken még a pásztorélet se halt ki teljesen. Amikor elmegy a hó, mán kőtöznek es ki a pásztorok a nyájjal és a hacukájukkal együtt. A vándorokot közbe meg-megkínálják egy kicsi túróspuliszkával, ordával meg miegymással.

Na, kerámbálózunk vissza a történet elindító mozzanatához. Csíkszeredából Sepsiszentgyörgyre mentünk vonatval. A hátizsákomot felrittyentettem a csomagtartóra. Elég jól birta magát a Bodoki állomásig, met ott lezuhant. Szerencsére senki sem sérült. Gondolom azétt történt, met aszitte, hogy Szentgyörgy, mivel a vonat mán ott kellett volna legyen…

Onnan Kiss Lacival, eresztettük kocsival egészen a Leánymezőig. Ott még kaptunk medvehagymát, s eléges bépufáltunk belőle. Majd azután a Csukás előhegyénél, a Piroska-havas (Munții Chirușca) lábánál indultunk utunkra. Még a Horgas-szoros (Cheile-Strâmbu) elejét es megkukkintottuk. Ahogy cihelődtünk felfelé láttunk es egy pár konglomerátum (kavicskő) képződményes sziklácskát.

A környék eléggé vadregényes vala. Ha megbámulod, az biztos, hogy még az álkapcád se marad egyhelybe’! A Piroska-pataka völgye az biza bámulatos látvány, a vízeséseivel együtt.

Amint imigyen bámészkodtunk egy rövidítő kaptatóhoz érkeztünk. Hát hogy es mondjam, hátizsákostul nem volt valami könnyű. Úgy éreztem félúton, hogy jobb lenne, ha a hátiszákom vinne tovább. Egy-egy helyen egy cseppecskét meg es nyekkentem. Szerencsére Laci és Karcsi figyelmet szenteltek reám. Haladás közbe, úgy felfelé, többször es megpihentünk a szuszogtató meredeken.

Hogy szavamot össze ne hergeljem végig volt hó. Na nem az a nyakig érő. Olyan 15-20 centiméterest, de néhol nagyobb es. Egy-egy helyen térdig es süppedtünk. Aztán valahogy kikecmeregtünk a tisztásra, a havasi reglőig, ott a Piroska-nyeregen egy cseppet felülig, ahol a Tolvajos-forrás es van. Valamennyicskét még kerengtünk az Esztena-nyeregben, aztán helyet kerítettünk az erdőszélen, s leheppentünk enni.

Eddegélés után helyet kerestünk magunknak, ahol a sátrat fel tudjuk húzni. Nem es tátottuk sokáig a pufánkot, pedig írtó szép vala a táj, elég rövidke idő alatt fel es húztuk a sátrat. Utána a tűzhelyet kinezve hoztunk oda száraz ágakot és fákot. Aztán még egyet szusszantunk.

Laci egy sétára hívott bennünket, hadd lássuk a Csukás-hegység szépségét és halljuk beszélgetés közbe’ annak titkait. Hátizsák nélkül elég könnyen haladtunk. Útközbe’ szó esett Erdély és Havaselve határvonaláról, ami a gerincen kanyarog végig. Nekünk nagyon megtetszett a hely. Másnapra nem akartuk halasztani a csúcsramenést. Ezért Karcsival addig burrogtunk, hogy Laci beléegyezett a mászkálásba. A végén felkapaszkodtunk A Gropșoarele 1883 méteres csúcsára. Bár felhős volt az ég, de egészen jó időt kaptunk ki. A kilátás szinte mennybéli volt. Szavakba se önthető az az érzés, amit lehetett ott érezni. Mintha a szellő, a sziklák, a fák, a virágok, de még a hó es megelevenedve beszéltek hézánk a madarakval együtt. Láttuk a Tatár-havast, Csukás-hegység csúcsait, a Bucsecs-hegységet, a Keresztény-havast, s még a Nagykőhavast es. Hihetetlen élménybe’ volt részünk. Nem es beszélve a szép az elé-elébukkanó virágocskákról.

Kiemelném a kikericshez személő virágokot (pedig nem es rokonyok), a krókuszokot, azaz sáfrányokot, ahogy a hóbol kidugták szirmaikot. Törékeny szerzetek, s méges milyen kemények tudnak lenni. Aki élni akar az törekszik. Tanulni es lehet tőlik. Rövid életik során a legtöbbet adják ki magikból, úgy pompáznak, hogy a szájad es tátva marad.

Este tüzet vettünk, teát főztünk. Olyan szurokfüvest, ej be finom es lett. Vacsora után a táborunktól messzebecske egy fenyőnek a magasabbik ágára fellógattuk a maradék ennivalót. Azétt, hogyha a medve jő, akkor ott szökdössön érte, ameddig kedve van. Beszélgetés közbe megneztük a teliholdas tájat. Egyszer mondom, erősen varázslatosnak hatott. A helyet mintha tündérek táncolták volna körbe. Visszamentünk a tűzhöz, egy cseppet melegedtünk, s aztán eltettük magunkot másnapra. Éccaka nagyjából Laci felügyelte a tüzet.

Reggel egy cseppet elfacsarodott időre ébredtünk. Kora reggelibe’ még madárcsicsergés ezerrel szólt, sütött a nap es. Rendezetlen bajszkámot megcsiklintotta a sugaracskája. Aztán béborult. A hegyek tetejit ellepte a köd. Kezdett pilinkézni. Reménykedtünk a szebbecske időbe, de nem jött el. Habár néha-néha úgy tetszett, hogy kipillan az idő de mégse. Hát jó hogy megjártuk magunkot azelőtt nap, vagyes május elsejin, met másodika egy cseppet borúsra sikeredett. A tűz még nem aludt ki. Néhány csapot összeszedtem, s ahogy ügyesen raktam rea tűzre, a láng felcsapott, s bugyutáskodva beléejtettem a balkeccsümöt. Ha mán így történe, immán utána eresztettem a jobbot es. Hadd égjen az es, ha mán ilyen félkeccsű vagyok…

Reggelibe még egy teát megerejsztettünk, aztán elmentünk az eleségért a fához. Könnyedén leszedtük, s bétettük a belügyminisztériumba a maradékot. Elmondtam feltúrázós társaimnak, hogy es jártam a keccsűvel. Karcsi rögtön adott egy párat, met ő kettőt hozott.

Ezután valamennyicskét pihengettünk, majd összeszedtük a sátrat, s egy cseppet kódorogtunk a környéken. Az erdőbe felfedeztük az ezeréves határ nyomait es. Nagy élmény vala.

Immán megneztük, amit kell, nem volt mit csináljunk, esszecsomagoltunk rendesen, szedtük a sátorfánkot, s elindultunk a hegyről lefelé.

Ej be szép sáfránykákot találtunk, ahogy kukucskáltak ki felénk a hóból. Közbe a hópelyhek fegyelmezetten szállingóztak a fődre. A fehér paplany a melegebb éghajlat miatt vékonyabb rétegű lett. Jobban es haladtunk lefelé. Kihagytuk az irtó meredek utat. Felváltottuk egy valamicskével könnybbecskére. Úgy felfelé, mint lefelé keccegtettük a fényképezőgépet. Egy helyen sok szép virágot pillantott meg Karcsi. Egy bogba voltak. Előbbször ő, aztán én kaptam lencsevégre őköt. Ügyesen lehúztam a kölcsönkért keccsüt, s nagy biztonságba fényképeztem. Csak lent a völgybe, a rendes úton jutott eszembe, hogy hol a keccsű. Immán duplán lettem fékeccsű. Az pedig nem semmi…

Lefelé macinyomokot es láttunk. Úgy tetszett, hogy előttünk járt a brumi, nem es olyan nagy távolságra tőlünk. Nem találkoztunk véle, habár nem es akartunk. Leérve a kocsihoz mán teljesen béborult az idő, de nem esett, s nem es havazott.

Hazafelé megáltunk egy kicsit nezelődni a Bodzai-havasokot, ott Keresztvár völgyébe ne. Aztán tegyed Sepsiszentgyörgyig. Elköszöntünk Lacitól, s vonattal repesztettük hazáig.

Érdekes történetek, ahol caplattunk

A Tolvajok asztala

A régi öregek beszédeiből megmaradt, hogy a Csukás-hegység eldugudtabb völgyeibe’ hajdanán, höhöö’, zsiványok tanyáztak. Valahol, ejsze ott a Tolvaj-forrás közelibe tanakodtak, ahol nem es olyan messzire annyi sziklaalakzat vélhető fel mostanság. Volt es ott egy hatalmatos kő, amelyiket a Tolvajok asztalának mondtak. Na azt körbehergelődve, egy-egy csutakon ülve ügyeskedték ki a haramiák a rablótámadsaikot. Ahogy mondani szokás egységbe’ a zerő. Volt es eredménye met rengeteg kincset összeszedtek, s a megszerzett zsákmánnyal ott a Tolvajok asztalánál osztoztak.

Nem es kel mondjam, az eleség melé kellett a frissítő víz es a bendőbe. Az ott lévő forrás vize, az elbeszélésekből kivéve, rendesen lehűtötte a betyárok tüzességit. A lefáradt rablóbanda a környékbeli falusiak számára eléggé ijesztős volt. A mai napig azt állítják, hogy rezegett a léc alattuk, ha azok megjelentek. A Csukás-hegység közelébe’ élő emberek azt tartják, hogy van ennek az egésznek való alapja.

Pásztorok és különleges teremtmények

Az Esztena-nyereg es bészámól a különleges hegyvidéki helyi legendákról. Ezt a Csukás-hegységben ott kint pásztorkodó emberek tartották életbe mosrtanáig. A pásztorok még a mai napig es tudják, hogy az ott lévő sziklák varázslatos ereje, és egyáltalán bármilyen élőlény: fű, fa, virág, bogarak, lepkék, madarak és vadak egyaránt a természettől kölcsönzött csudás erővel bírnak.

Nem es csuda ebbe a vadregényes tájba, minden szisszenés, zizzenés, szélfújás, madárcsicsergés eléhoz az emberből valami nem e világit.

Itt a környéken sok elvarázsolt esztena volt. A pásztorok biza nem egyszer különleges lényekkel találkoztak, akik kérték a saját jussukot, amiért ott legeltették a nyájaikot. Legtöbbször tejterméket, hanem báránt es kértek. Ha nem teljesítették a kérésiket, akkor pásztorok az esztena foglyai maradtak, amíg meg nem egyeztek a csudateremtményekkel.

Vannak olyan történetek es, amikor a pásztorok a saját két szemikkel látták, ahogy a sziklák emberi alakot öltöttek. Ezek a varázslények pedig a pásztor legkisebbik leányát szerették volna feleségül venni. Ez egyértelmű, hogy a pásztornak van leánya, s persze egy legkisebbik es. A pásztor ilyenkor felajánlott akár fele nyáját, s majd azt hazudta a gazdáiknak, hogy a farkasok tépték szét, vagy belézuhantak egy szakadékba.

Persze voltak nem követelődző lények es, akik védték az esztenát, s azért varázsolták el a helyet, hogy távol tartsák a vadaktól, vagy egyetlen bárány se pusztuljon el. Ezek közül sokan az erdei tündérek valának.

A történetvel kapcsolatos linkek:

1. Csukás-hegység, Leánymező, Piroska-has völgye, Horgas-szoros : https://szekelyiskkonyvtaros.blogspot.com/2026/04/termeszetkozeli-paradigmavaltas-az.html

2. Csukás-hegység - Gropșoarele , a patkó jobb oldala - EKE-Gyergyó túra (ATI FILM): https://www.youtube.com/watch?v=HiOfSljCKaw

Fényképezte: Borbé Levente és Kiss László 

Fenyőszegi B. Levente 

A bagoly

A BAGOLY

Egyszer volt, hol nem volt, de azért nekünk méges csak volt egy kicsi legényke. Még nevet se kell duvasztani neki, met ilyen fajtából bizonyára több es akad szerte a nagyvilágban. Ha nem akarok túlozni, akkor es egy szekérderéknyi kijő belőlik. Desanyja és desapja es csendes iparosok voltak. Nem osztottak, s nem es szoroztak. Inkább kivintak és esszeadtak. Viszont a legényke apja felőli nagyanyjáról azt pletykálták, hogy elég hamis teremtésféle. Na, az a tekeres észjárású nagymama pont a falu végin lakott. Folyton ügyködött valamin. Meg es gyanúsították, hogy az biza egy boszorkány… Hiába, az emberek kíváncsisága irtó nagy, főleg, ha valami szerfelett titokzatosnak tudható bé. Mondjuk volt es valamicske okuk reja, met nem eppeg szívesen fogadott vendégeket, s mindig bézárta a kaput. Kivételt képezett a kicsi unokája, a hősünk. Őt mindig béeresztette. Valahogy mindig megérezte, ha arra felé kambacsolt. Véle irtó jól eltudtak beszélgetni akármiről. Mint tudjuk az akármibe, azé sok minden beléfér.

Hogyesmondjam, az emberpalánta szépecskén cseperedett felfelé. Egy szép tavaszi napon a legényke, amikor a nagyanyját hagyta pihenni, kiment a rétre, hogy sóskát szedjen a többi gyereknek. Azért es indult bé annyira, met éppen a többi gyerekcimborái zöldség-üzletesdit játszódtak. Oda pedig rendesen kell a márfa (az áru). Persze, hogy kell egy ilyen ánkósághoz (kóksághoz).

Amint meggörnyedten kezdte szedni a sóskát hát nem-e, hogy arra fele repül sepregetésre használt járművével egy banya és nagy hirtelenséggel felkapja maga mellé. Me kicsi barátocskám! Immár ijedtében volt mit burongérozzon a hasa. A seprű egyre magasabbra emelkedett, s tegyed! Nem volt mit tenni, belé kellett kapaszkodjon a banya nyúlós testyébe. Mivel egy cseppecskét személt a nagyanyjához, abba az irdatlan nagy sebességbe lassacskán az ingyenes telibekapott erős fuvallat alatt elszállt a félelme.

VISZI A BANYA A LEGÉNYKÉT

A banya csak vitte-vitte a foglyát jó messzire, talán a világ végire… Mán azt se’ tudta hol es jártak. Közbe pedig igen. Az emberpalánta néha-néha elkókadt, ahogy haladtak át a csudaerdők és mezők felett. Mintha nem es a megszokott földet látta volna. A falukot meg városkákot aliges pillanthatta meg ott fenn a pihe-puha felhők között. Mán mindegy es volt neki, csak valahogy érjenek fődet, met elege volt a sok repülésből. Ráadásul az alfele es nagyon kezdett fájni. A legénykének a végérhetetlen úttól kitekeredett a nyaka, el erőtlenedett teljesen, s az se tudta, hogy él-e vagy hal-e.

Amikor a fiúcska mán azt hitte mindennek vége, jött a meglepetés. Ugyanolyan hirtelenséggel, ahogy felkapta a gyereket ez a rosszféle banya, úgy húztak be a seprűnyélen egy nagy, tágas barlangba. Ott egy bagoly fogadta őköt.

A banya se szó, se beszéd, megkötözte a kisfiút, s egyet ledőlt megpihentetni a hátát. Le es kellett dőljön, met veszettül hosszú volt az út. A banyának pihenés közben végig az járt a fejében, milyen finom ropogós gyereksült lesz a legénykéből, mikor nekifog elkészíteni. Nem szerette a fiatalokot nagyon fűszeresen, met akkor kevésbé őrződik meg a finom zsenge gyerekhús ízük. Úgy beleélte magát az ebédje ábrándozásába, hogy mán szinte érezte az illatát. Ami meg nem annyira poronyós husika a gyereken, úgy gondolta, hogy megfőzi vacsorára, istenien megfűszerezve. Addig elmélkedett, merengett magába’, míg bele nem aludt. Horkolt es, mint egy gőzmozdony.

A bagoly, ahogy ezt meglátta, rögtön a legénykéhez lépett. A fiúcska állkapcája majdnem leszakadt, mikor beszélni hallotta a baglyot. A madár rögtön helyretette. Elmondta, hogy ő szeret boszorkák kedvenc állata lenni, de szolgája, vagy még rosszabb rabja azé’ mégse’. Csőrös beszédjéből hamar kiderült, hogy ő inkább az utóbbi. A tollas csuda úgy döntött, elengedi a gyereket. Abba’ persze megegyeztek, ha a bibircsókos orrú, büdös leheletű istenverése felébred, akkor aszongya, hogy a legényke elszökött. Ő meg tetetni fogja magát, mintha aludt volna. A bagoly, mikor a banya még mélyebben szörtyögött, kioldozta a kisfiút és megmutatta az utat hazafelé. Igaz, hogy jó messzire volt otthonától, de gondolta magába’ egyszer csak hazatér, ha nem tér le az ösvenyről. Ki tudja, még az erdei úton kaphat szekeret, talicskát, s mittudoménmit, amelyikkel gyorsabban hazakerekezhet.

A gyerek indulás előtt a bagolytól kapott egy teblétát (pirulát), s avval egy évre jól lakott. Na jó na, nem egy esztendőre, de jó pár napra csak igen! Legényke létére irtó hálás volt az ajándéknak, illendően elköszönt jótevőjétől, s avval se több szó se beszéd, tegyed hazafelé! A bagoly még az erdei állatokkal es kokettált. Ezért segítettek a legénykének, hogy a banya ne érezze olyan veszettül a fiúszagot. Inkább helytte, hadd érezzen mindenféle állatszagot..

A BANYA HÁZA

A bagoly, amikor úgy érezte, hogy minden rendbe’, mind aki jól végezte dolgát, a helyére totyogott, s ott szunyókált egyfelé. A banya az időjárástól-e, vagy a reumája szaggatásától-e, de meglehetősen későre nyitotta ki a szemit. Előbbször laposokot pillantgatott, mint béka a csihány között. Mikor észrevette, hogy a gyerek nincs ott, rendesen kiguvadt a szeme. Nagyon idegesnek látszott. Elé es vette a baglyot, de az mán mesteri szinten tudta tettetni magát. El es csőrözte neki, hogy biza ő semmit se látott. Fel szokott ébredni a zajra, de zaj se volt. A bagoly olyan unalmatossággal adta elé, hogy a banya elhitte. A banya nem volt mit tegyen, a tettek mezejire lépett. Felpattant a seprűjére és usgyí, neki vesd el magad, tegyed a gyerek után, csak nem tudta, hogy merre. Még utoljára, burongérozás előtt a bagolytól kért tanácsot, hogy vajon merre kambacsolhatottt a fiú, de a bagoly szemes és füles volt, egyfolytában rossz irányba térítette.

A banya megelégelte a felesleges beszédet, s elindult a szebb jövő felé. Az orra úgy járt, mint a szorgos embereknek a kezei. Helyenként felfedezte a kis emberizink szagát. Nagyon dühös volt, hogy megszökött az ebédje. Gondolta, ha megtalálja, szó nélkül szétmarcangolja. Burungérozott es az erdő felett. Néhányszor rossz irányba tért, de aztán csak elkapta az igazi útvonalat. Le es szállt a seprűjéről, hogy körbe szimatolásszon, s nem-e, hogy megérezte az átokfajzat, milyen irányba es tekerje tovább. A bagoly csele, sajnos nem sokat segített a legénykén, met a banyának a sok hirtelenkedéstől teljesen kidugult a bibircsókos orra, s veszettül kezdte érezni a gyerekszagot. Újra felpattant seprűjére, most mán nyeregbe érezte magát, s bévezető nélkül felvette a lehetetlen sebességet. Annyira gyorsan repült, hogy már ő sem látott tisztán. A nagy sebességtől könnyezni kezdett a szeme, s nem vélte felfedezni mi es van előtte. Csúful nekidurrant az egy sziklának. Pedig az orra jól vezette, met közel volt mán a célhoz. Kábé, száz méterre lehetett a kisfiútól. Sajnos ő boszorkányságának a a sziklacsókja borzalmas keményre sikeredett, s az agyveleje ott a szent helybe’ kiloccsant. Ezétt nem szabad sietni a célunk élérése érdekiben.

Hogy szavamot teljesen össze ne bogozzam, a bagoly se maradt a helyin, met nagy izgalmába’ követni kezdte a gazdáját. A bagoly teleszkóp szemeivel nézte végig a végzetes eseményt. Mikor meglátta mi lett gazdájával, kezdett huhogva sírni. Nem bagolykönnyeket, egyenes krokodilkönnyeket hullajtott, azokból es a jó nagyokot. Ráadásul szegényke teljesen kétségbeesett, hogy most mi lesz vele egyedül, biztosan minden bizonnyal tönkremegy. Met annak idejin kisbagolykát kiesve egy fészekből lelt rea a banya, s vitte haza magához. Nem mondható, hogy rendes volt héza, de megszokta őt. Úgy bánatoson a legényke után eredt, hogy elpanaszolja neki szívfacsargató bánatát.

Szerencsére ő tudta merre felé es menetelt a legényke. Ha nem es olyan gyorsan, de repülve, több utat megtéve, utolérte a legénykét. A bagoly elpanaszolta hogy es mint a helyzet. A legénykét nagyon szíven ütötte a dolog. Annyira, hogy elhatározta a tettek mezejére lép. Előbbször es megvigasztalta az éjjeli tollast, sőt hősiesen felajánlotta, hogy ő kerít neki valakit.

A nagy összeborulás után elmentek a baleset helyszínére. A seprűnek még kutya baja se volt. A boszorkány testye eltűne, helyette boszorkányfüvek csapták fel a fejiket. Mán szépen nődögéltek. Szinte szemmel es lehetett látni. Hogy milyen fajták az még személés szerint sem lehetett kibogozni. Aztán sokat mégse’ tátották a szájikot, met még egy galamb bérepült volna. A legényke kézbe vette a seprűt, s haladtak előre az ösvenyen. Azé a biztonság kedviért még egyszer visszafordultak, s a banya hűlt helyét se találták. Olyan érzést keltett bennik, mintha elpárolgott volna. Furcsa érzet ez a kámfor sosem sohasem lett volna állapot, de mind tudjuk van ilyen. Hihetetlen és méges igaz, ha valaki mán nincs köztünk. Ha rossz volt azétt, ha jó meg azétt.

Imigyen eregelt a legényke hazafelé, imitt-amott megállva finom tavaszi csiperke és szegfűgombát kóstolgatott, epret evett, fenyőrügyet, s erdei madársóskát csipegetett. A kristálytiszta patak vize pedig csillapította a szomját, de az étvágya megmaradt, ezétt es egyre éhesebb lett. Akármit megevett volna. A bagoly mondta es, hogy őtet inkább ne.

Mán egy hete mind ment a legényke, s felette repkedett a bagoly, mikor egyszeriben csak ismerős helyre érkezett. Arra a sóskamezőre, ahonnan a banya elrabolta. Erősen megörvendett neki. Gondolta, hogy a nagymamájához tér bé előbbször, met az vala közelebb. A nagymama kertkapuja tágra ki volt nyitva. Boldogságába’ majdnem szétrepedt, mikor szeme sarkából megpillantotta a kedvenc unokáját. Nagy volt az öröm. Még meghatódottságukba’ bürümkéltek es egyet. Aszitték sose fog elékerülni. Sírás ide vagy oda, de muszáj volt szépecskén megnyugudni, met valamit valamit a bagollyal es kellett kezdeni. Nagy tanakodásba kezdtek. A beszélgetéskor derült ki, hogy a varázserdőbe járt a legényke. A nagymama már höhööö, olyan rég vágyik oda. A legényke aszondta előbbször hazahúzza a belit, s utána majd beszélnek róla.

Nem es kell mondjam mekkora örömroham tört rea a legényke szüleire, amikor észrevették egy szál hites fiúcskájukot. Gyorsan beszélgettek es mindenről. Megetették istenesen, meg a baglyot es, úgyhogy mindkettőjüknek félreállt a hasik. Az anyukája elmondta, hogy a nagymamája mire es készül. A legényke egyből beléegyezett.

A LEGÉNYKE NAGYMAMÁJA

Másnap mikor a legényke átbattyogott a nagymamájához. A baglyot átadta a morgolódós nagymamájának seprűvel együtt. A fáintos öreganya boldogságában agyoncsókolgatta unokáját. A bagoly se tudta, hogy mi es lesz véle. Huhogva repdesett körbe-kereken ujjongva. Jókedvében szinte fődhöz vágta magát. Azé’ mégse tette, met erős lett volna neki a főd.

Ejsze még egy hetecskét, ha otthon maradt a nagyanyja. Vagyes mem es időzött túl sokat, s tegyed a varázserdőbéli barlanghoz baglyostul. Mivel benne nem volt meg a gonoszság, pont azétt egyáltalán nem pápált gyerekeket. Banya üsmerősei es inkább a kígyókat, békákat kedvelték. Jó boszorkaként legtöbbször növényeket és azok gyökereit katyfalta essze. Mondjuk azétt a gombákot szerette, közbe-közbe bé-bébolondult tőlik. El es nevezték hetedhéthatáron es túl, a helyit Jó Boszorka Laknak. A bagoly es nagyon megvolt elégedve új gazdájával, elsősorban azétt, met ez nem evett gyerekeket.

Azóta, hogy ez megesett már sok idő eltelt. A legényke felnőtt, s béköltőzött a nagyannyja házaba, amit előbbször hatszögbe kirittyentett. Mán felesége es lett. Eppeg várják az első gyereküköt. A hajdani legényke férfi képibe es mindig elmegy a nagymamáját meglátogatni. Ha véletlen nincs annyi üdeje a látogatáshoz a bagoly, mint egy jó galamb háztól-házig repül. Felvállalta a postás szerepet.

Még azt elárulom, hogy a baglyot azóta es szereti mindenki, met csendességet hozott a környékre. Szerencse bagolynak nevezték el, mondjuk nem es csuda, s ezek az emberek úgy vigyáztak reja, mint a szemik fényire.

Itt a vége fuss el véle

A 80-as évekbéli felújított meskete

Fenyőszegi Borbé Levente