A bagoly

A BAGOLY

Egyszer volt, hol nem volt, de azért nekünk méges csak volt egy kicsi legényke. Még nevet se kell duvasztani neki, met ilyen fajtából bizonyára több es akad szerte a nagyvilágban. Ha nem akarok túlozni, akkor es egy szekérderéknyi kijő belőlik. Desanyja és desapja es csendes iparosok voltak. Nem osztottak, s nem es szoroztak. Inkább kivintak és esszeadtak. Viszont a legényke apja felőli nagyanyjáról azt pletykálták, hogy elég hamis teremtésféle. Na, az a tekeres észjárású nagymama pont a falu végin lakott. Folyton ügyködött valamin. Meg es gyanúsították, hogy az biza egy boszorkány… Hiába, az emberek kíváncsisága irtó nagy, főleg, ha valami szerfelett titokzatosnak tudható bé. Mondjuk volt es valamicske okuk reja, met nem eppeg szívesen fogadott vendégeket, s mindig bézárta a kaput. Kivételt képezett a kicsi unokája, a hősünk. Őt mindig béeresztette. Valahogy mindig megérezte, ha arra felé kambacsolt. Véle irtó jól eltudtak beszélgetni akármiről. Mint tudjuk az akármibe, azé sok minden beléfér.

Hogyesmondjam, az emberpalánta szépecskén cseperedett felfelé. Egy szép tavaszi napon a legényke, amikor a nagyanyját hagyta pihenni, kiment a rétre, hogy sóskát szedjen a többi gyereknek. Azért es indult bé annyira, met éppen a többi gyerekcimborái zöldség-üzletesdit játszódtak. Oda pedig rendesen kell a márfa (az áru). Persze, hogy kell egy ilyen ánkósághoz (kóksághoz).

Amint meggörnyedten kezdte szedni a sóskát hát nem-e, hogy arra fele repül sepregetésre használt járművével egy banya és nagy hirtelenséggel felkapja maga mellé. Me kicsi barátocskám! Immár ijedtében volt mit burongérozzon a hasa. A seprű egyre magasabbra emelkedett, s tegyed! Nem volt mit tenni, belé kellett kapaszkodjon a banya nyúlós testyébe. Mivel egy cseppecskét személt a nagyanyjához, abba az irdatlan nagy sebességbe lassacskán az ingyenes telibekapott erős fuvallat alatt elszállt a félelme.

VISZI A BANYA A LEGÉNYKÉT

A banya csak vitte-vitte a foglyát jó messzire, talán a világ végire… Mán azt se’ tudta hol es jártak. Közbe pedig igen. Az emberpalánta néha-néha elkókadt, ahogy haladtak át a csudaerdők és mezők felett. Mintha nem es a megszokott földet látta volna. A falukot meg városkákot aliges pillanthatta meg ott fenn a pihe-puha felhők között. Mán mindegy es volt neki, csak valahogy érjenek fődet, met elege volt a sok repülésből. Ráadásul az alfele es nagyon kezdett fájni. A legénykének a végérhetetlen úttól kitekeredett a nyaka, el erőtlenedett teljesen, s az se tudta, hogy él-e vagy hal-e.

Amikor a fiúcska mán azt hitte mindennek vége, jött a meglepetés. Ugyanolyan hirtelenséggel, ahogy felkapta a gyereket ez a rosszféle banya, úgy húztak be a seprűnyélen egy nagy, tágas barlangba. Ott egy bagoly fogadta őköt.

A banya se szó, se beszéd, megkötözte a kisfiút, s egyet ledőlt megpihentetni a hátát. Le es kellett dőljön, met veszettül hosszú volt az út. A banyának pihenés közben végig az járt a fejében, milyen finom ropogós gyereksült lesz a legénykéből, mikor nekifog elkészíteni. Nem szerette a fiatalokot nagyon fűszeresen, met akkor kevésbé őrződik meg a finom zsenge gyerekhús ízük. Úgy beleélte magát az ebédje ábrándozásába, hogy mán szinte érezte az illatát. Ami meg nem annyira poronyós husika a gyereken, úgy gondolta, hogy megfőzi vacsorára, istenien megfűszerezve. Addig elmélkedett, merengett magába’, míg bele nem aludt. Horkolt es, mint egy gőzmozdony.

A bagoly, ahogy ezt meglátta, rögtön a legénykéhez lépett. A fiúcska állkapcája majdnem leszakadt, mikor beszélni hallotta a baglyot. A madár rögtön helyretette. Elmondta, hogy ő szeret boszorkák kedvenc állata lenni, de szolgája, vagy még rosszabb rabja azé’ mégse’. Csőrös beszédjéből hamar kiderült, hogy ő inkább az utóbbi. A tollas csuda úgy döntött, elengedi a gyereket. Abba’ persze megegyeztek, ha a bibircsókos orrú, büdös leheletű istenverése felébred, akkor aszongya, hogy a legényke elszökött. Ő meg tetetni fogja magát, mintha aludt volna. A bagoly, mikor a banya még mélyebben szörtyögött, kioldozta a kisfiút és megmutatta az utat hazafelé. Igaz, hogy jó messzire volt otthonától, de gondolta magába’ egyszer csak hazatér, ha nem tér le az ösvenyről. Ki tudja, még az erdei úton kaphat szekeret, talicskát, s mittudoménmit, amelyikkel gyorsabban hazakerekezhet.

A gyerek indulás előtt a bagolytól kapott egy teblétát (pirulát), s avval egy évre jól lakott. Na jó na, nem egy esztendőre, de jó pár napra csak igen! Legényke létére irtó hálás volt az ajándéknak, illendően elköszönt jótevőjétől, s avval se több szó se beszéd, tegyed hazafelé! A bagoly még az erdei állatokkal es kokettált. Ezért segítettek a legénykének, hogy a banya ne érezze olyan veszettül a fiúszagot. Inkább helytte, hadd érezzen mindenféle állatszagot..

A BANYA HÁZA

A bagoly, amikor úgy érezte, hogy minden rendbe’, mind aki jól végezte dolgát, a helyére totyogott, s ott szunyókált egyfelé. A banya az időjárástól-e, vagy a reumája szaggatásától-e, de meglehetősen későre nyitotta ki a szemit. Előbbször laposokot pillantgatott, mint béka a csihány között. Mikor észrevette, hogy a gyerek nincs ott, rendesen kiguvadt a szeme. Nagyon idegesnek látszott. Elé es vette a baglyot, de az mán mesteri szinten tudta tettetni magát. El es csőrözte neki, hogy biza ő semmit se látott. Fel szokott ébredni a zajra, de zaj se volt. A bagoly olyan unalmatossággal adta elé, hogy a banya elhitte. A banya nem volt mit tegyen, a tettek mezejire lépett. Felpattant a seprűjére és usgyí, neki vesd el magad, tegyed a gyerek után, csak nem tudta, hogy merre. Még utoljára, burongérozás előtt a bagolytól kért tanácsot, hogy vajon merre kambacsolhatottt a fiú, de a bagoly szemes és füles volt, egyfolytában rossz irányba térítette.

A banya megelégelte a felesleges beszédet, s elindult a szebb jövő felé. Az orra úgy járt, mint a szorgos embereknek a kezei. Helyenként felfedezte a kis emberizink szagát. Nagyon dühös volt, hogy megszökött az ebédje. Gondolta, ha megtalálja, szó nélkül szétmarcangolja. Burungérozott es az erdő felett. Néhányszor rossz irányba tért, de aztán csak elkapta az igazi útvonalat. Le es szállt a seprűjéről, hogy körbe szimatolásszon, s nem-e, hogy megérezte az átokfajzat, milyen irányba es tekerje tovább. A bagoly csele, sajnos nem sokat segített a legénykén, met a banyának a sok hirtelenkedéstől teljesen kidugult a bibircsókos orra, s veszettül kezdte érezni a gyerekszagot. Újra felpattant seprűjére, most mán nyeregbe érezte magát, s bévezető nélkül felvette a lehetetlen sebességet. Annyira gyorsan repült, hogy már ő sem látott tisztán. A nagy sebességtől könnyezni kezdett a szeme, s nem vélte felfedezni mi es van előtte. Csúful nekidurrant az egy sziklának. Pedig az orra jól vezette, met közel volt mán a célhoz. Kábé, száz méterre lehetett a kisfiútól. Sajnos ő boszorkányságának a a sziklacsókja borzalmas keményre sikeredett, s az agyveleje ott a szent helybe’ kiloccsant. Ezétt nem szabad sietni a célunk élérése érdekiben.

Hogy szavamot teljesen össze ne bogozzam, a bagoly se maradt a helyin, met nagy izgalmába’ követni kezdte a gazdáját. A bagoly teleszkóp szemeivel nézte végig a végzetes eseményt. Mikor meglátta mi lett gazdájával, kezdett huhogva sírni. Nem bagolykönnyeket, egyenes krokodilkönnyeket hullajtott, azokból es a jó nagyokot. Ráadásul szegényke teljesen kétségbeesett, hogy most mi lesz vele egyedül, biztosan minden bizonnyal tönkremegy. Met annak idejin kisbagolykát kiesve egy fészekből lelt rea a banya, s vitte haza magához. Nem mondható, hogy rendes volt héza, de megszokta őt. Úgy bánatoson a legényke után eredt, hogy elpanaszolja neki szívfacsargató bánatát.

Szerencsére ő tudta merre felé es menetelt a legényke. Ha nem es olyan gyorsan, de repülve, több utat megtéve, utolérte a legénykét. A bagoly elpanaszolta hogy es mint a helyzet. A legénykét nagyon szíven ütötte a dolog. Annyira, hogy elhatározta a tettek mezejére lép. Előbbször es megvigasztalta az éjjeli tollast, sőt hősiesen felajánlotta, hogy ő kerít neki valakit.

A nagy összeborulás után elmentek a baleset helyszínére. A seprűnek még kutya baja se volt. A boszorkány testye eltűne, helyette boszorkányfüvek csapták fel a fejiket. Mán szépen nődögéltek. Szinte szemmel es lehetett látni. Hogy milyen fajták az még személés szerint sem lehetett kibogozni. Aztán sokat mégse’ tátották a szájikot, met még egy galamb bérepült volna. A legényke kézbe vette a seprűt, s haladtak előre az ösvenyen. Azé a biztonság kedviért még egyszer visszafordultak, s a banya hűlt helyét se találták. Olyan érzést keltett bennik, mintha elpárolgott volna. Furcsa érzet ez a kámfor sosem sohasem lett volna állapot, de mind tudjuk van ilyen. Hihetetlen és méges igaz, ha valaki mán nincs köztünk. Ha rossz volt azétt, ha jó meg azétt.

Imigyen eregelt a legényke hazafelé, imitt-amott megállva finom tavaszi csiperke és szegfűgombát kóstolgatott, epret evett, fenyőrügyet, s erdei madársóskát csipegetett. A kristálytiszta patak vize pedig csillapította a szomját, de az étvágya megmaradt, ezétt es egyre éhesebb lett. Akármit megevett volna. A bagoly mondta es, hogy őtet inkább ne.

Mán egy hete mind ment a legényke, s felette repkedett a bagoly, mikor egyszeriben csak ismerős helyre érkezett. Arra a sóskamezőre, ahonnan a banya elrabolta. Erősen megörvendett neki. Gondolta, hogy a nagymamájához tér bé előbbször, met az vala közelebb. A nagymama kertkapuja tágra ki volt nyitva. Boldogságába’ majdnem szétrepedt, mikor szeme sarkából megpillantotta a kedvenc unokáját. Nagy volt az öröm. Még meghatódottságukba’ bürümkéltek es egyet. Aszitték sose fog elékerülni. Sírás ide vagy oda, de muszáj volt szépecskén megnyugudni, met valamit valamit a bagollyal es kellett kezdeni. Nagy tanakodásba kezdtek. A beszélgetéskor derült ki, hogy a varázserdőbe járt a legényke. A nagymama már höhööö, olyan rég vágyik oda. A legényke aszondta előbbször hazahúzza a belit, s utána majd beszélnek róla.

Nem es kell mondjam mekkora örömroham tört rea a legényke szüleire, amikor észrevették egy szál hites fiúcskájukot. Gyorsan beszélgettek es mindenről. Megetették istenesen, meg a baglyot es, úgyhogy mindkettőjüknek félreállt a hasik. Az anyukája elmondta, hogy a nagymamája mire es készül. A legényke egyből beléegyezett.

A LEGÉNYKE NAGYMAMÁJA

Másnap mikor a legényke átbattyogott a nagymamájához. A baglyot átadta a morgolódós nagymamájának seprűvel együtt. A fáintos öreganya boldogságában agyoncsókolgatta unokáját. A bagoly se tudta, hogy mi es lesz véle. Huhogva repdesett körbe-kereken ujjongva. Jókedvében szinte fődhöz vágta magát. Azé’ mégse tette, met erős lett volna neki a főd.

Ejsze még egy hetecskét, ha otthon maradt a nagyanyja. Vagyes mem es időzött túl sokat, s tegyed a varázserdőbéli barlanghoz baglyostul. Mivel benne nem volt meg a gonoszság, pont azétt egyáltalán nem pápált gyerekeket. Banya üsmerősei es inkább a kígyókat, békákat kedvelték. Jó boszorkaként legtöbbször növényeket és azok gyökereit katyfalta essze. Mondjuk azétt a gombákot szerette, közbe-közbe bé-bébolondult tőlik. El es nevezték hetedhéthatáron es túl, a helyit Jó Boszorka Laknak. A bagoly es nagyon megvolt elégedve új gazdájával, elsősorban azétt, met ez nem evett gyerekeket.

Azóta, hogy ez megesett már sok idő eltelt. A legényke felnőtt, s béköltőzött a nagyannyja házaba, amit előbbször hatszögbe kirittyentett. Mán felesége es lett. Eppeg várják az első gyereküköt. A hajdani legényke férfi képibe es mindig elmegy a nagymamáját meglátogatni. Ha véletlen nincs annyi üdeje a látogatáshoz a bagoly, mint egy jó galamb háztól-házig repül. Felvállalta a postás szerepet.

Még azt elárulom, hogy a baglyot azóta es szereti mindenki, met csendességet hozott a környékre. Szerencse bagolynak nevezték el, mondjuk nem es csuda, s ezek az emberek úgy vigyáztak reja, mint a szemik fényire.

Itt a vége fuss el véle

A 80-as évekbéli felújított meskete

Fenyőszegi Borbé Levente

Hóvirág túra a Bodoki havasokban

Szombaton március 21-én, többedmagammal a Bodoki havasokba ruccantunk ki. A gyalogló körutazást a Csíkszéki EKE szervezte. A túraútvonalhoz való eljutást a csapat tagjai vonattal és autóval közelítették meg. Nekem Karcsi jóvoltából sikerült lejutnom Málnásfalu végéig. Ott egy parkolóféleségnél kiszálltunk. Ott egy cseppet nezelődtünk, ismerkedtünk, tátottuk a pufánkot, amíg a többiek megérkeztek. Mikor önmagunkot megszámoltuk, mán es kész voltunk az útra. Túravetőnk ezúttal Kozman Zsolt vala. Az ő irányításával indult a csapat az útjára.

 Ameddig a zsenge zöld pázsiton eregeltünk az erdő felé, gond egy szál se volt. Aztán, ahogy átléptük a tehénfossal szegélyezett Herec patakát jött az igazi meglepetés. Semmi bévezető nélkül annyira meredeken kellett kikapaszkodjunk, mint, ahhoz a dologhoz, amihez egy dekát sem értünk. Na jó, imitt-amott megpihentünk, hogy néhány szuszra legyen erőnk levegőt venni a következő szinte fekvő meredeken. Nem es kell mondjam a bikkfák lombjai között alig akadt fogodzkodó. Kicsit feldobta a sűrűn szuszogós hangulatot a kék berkek látvány, s a három aranyos kutya túratárs. Ők jobban bírták, legalábbis, mint én.

Azt es lehet mondani, hogy elég jól kiértünk a Herec Várához. Ott meg es tudtunk pihenni, mert Zsolt beszélt a vár keletkezésiről, történetiről, s arról es miétt es maradt belőle annyi, amennyit láttunk.  

Herec vára keletkezésit a XII. századra teszik. A háromszéki középkori várrom Málnás és Oltszem között búvik el az erdőben a Vártetőn. Ásatáskor itt találtak egy II. András magyar király által veretett ezüst dénárt. A környéken vaskori leletekre es bukkantak. A szóbeszéd szerint a várat gróf Mikó Miklós bontatta le még a XVIII. században, hogy felépítse magának az oltszemi kastélyát. 

 A mendemonda szerint Herec várát szerecsen óriások építették és ott es húzódtak meg benne. Ezeké a nagydaraboké volt a Kincsás vára es. Nekik, hogy egymást meglátogassák csak néhány lépésbe telt. Az óriások olyanok voltak, mint a szarkák, ejsze egy cseppet jobbak es met elképzelhetetlen sok kincset hordtak essze. Eszket levitték a vár pincejébe, ahol az ott szolgálatot teljesítő fekete törpék felügyeletére bízták. Mondják es, hogy egyszer egy pásztorlegény arra ánkóskodott (együgyűsködött), s hogy hogy nem, de bélepcsent a pincébe. Mikor magához tért, hát a csuda szinte megölte! Egy rakás fekete törpe ott mulatérozott. Ettek, ittak, keményen ropták a táncot. Nem gyanúskodtak rea, olyan fetyellónak (dillónak, féleszűnek) hitték. Az egyik fekete hordóból merítve megkínálták egy fekete kancsóval teli borral. Csakhogy megpillantott egy olyant, amibe kincs volt. A szemei szinte teljesen kiguvadtak. Mondta es, hogy ejsze ő mán egy dekát se iszik. A törpék erre erősen felhergelődtek, s úgy ki tették a szűrét, hogy szinte repült. Szerencsére nem hagyta ott a fogát, s az ő kanyarított történetiből tudjuk most, hogy akkoriban mi es volt.

Herec vára könnyítő pihenő után a Kincsás vára felé vettük az irányt. Itt mán nem kellett annyira erőlködjünk. Még kellemes párbeszédeket es folytattunk. Csevegés közbe persze nem veszítettük el a kapcsolatot a természetvel. Jól esett a friss tavaszi levegő, az utat körülölelő erdő, s néha az elénk táruló messzi tájak látványa. Mindez megfűszerezve madárfüttyel és csicsergéssel.

Az úton legtöbbet Katinak jártattam a cséphadaromot. Főleg, hogy könyvtáros ő es, bőven akadt közös duma. Persze diskuráltunk arról, ami eppeg eszünkbe jutott. Felfelé menegetve közbe a táj foltos fehér köntöst öltött magára. Az út helyenkint elsarasodott, de nekünk ez mán nem sokat számított. Tekertük es tovább, amíg el nem értünk egy kicsike menedék kunyhóig. Ott mán láttuk az elénk táruló Bodoki csúcsot.

A kunyhócska mellett pihengettünk. Akinek kedve vala feleregelt a Kincsás Várához. Onnan egy szikrányit kellett lépegetni. Igaz irtó meredeken. Ráadásul sáros es, havas es, még jeges es volt az út. Valahogy kivergelődtem a helyszínre. Ott nem messze felfedezhető vala Kincsás vára romjai,1053 méter magason. A várat Krisztus előtti évezred első felébe építhették, valamikor a korai vaskor üdején. Többszáz méteres alapterületű erődítmény vala. A várat Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem 1592-ben kiállított adománylevélbe említi meg. Nevit a környéken zajló kincskereskedésnek tulajdonítják. Aszongyák, hogy a kincsásás szó megkurtított változatából lett a neve. Az 1950-es években a helyszínen folyt régészeti ásatásokkor habarcs nélküli kőfalakra bukkantak. A feltárt helyen pedig vaskori cserepeket es kapirgáltak essze.

 Visszaereszkedve a vártól nem vállaltam fel a természet adta csúszós részt. Valahogy nem ragaszkodtam a balettozáshoz, sem az ikrándozós mozdulatokhoz. Így es kellett ügyeljek befelé sebeskedve, nehogy néhány fát durván megcsókoljak.

A házikó mellett letelepedve feltöltöttük a belső motrunkot, hadd bírjuk ca’ ki a hátralévő utat. Jól es tettük, met még a hátizsákon es könnyítettünk. 

 Falatozás után újra útra keltünk. Egy mezős legelőn tekertük át. Volt rendesen benne kaptató, de azétt bírtuk. A Zoltán kútját érintve most valami vályúkot találtunk. A hely azé egészen szépnek tűnt.

Ezt követően, minden további nélkül felszuszogtunk a Bodoki csúcsra, amelyik a tengerszinttől 1149 méter magason van. Hát ott volt igazi kilátás, ember! Rea lehetett látni a Déli-Kárpátokra s környékire. Az idő nem eppeg kedvezett, de a távolabbi hegyeket es ki lehetett bogarászni.

A túra nagy hirtelenjiben néhány lépés után kezdte igazolta a nevit. A vegyes erdős, többnyire bükkös fenyős fák avaros és hófoltos földfelszínén kikandikáltak a hóvirágok. Először kevesen, később egyre többen és csoportokban. Persze menet közben láttunk pirosló hunyort, kék csillagvirágot, vöröses boglárkát, ibolyát és más szirmos szépségeket es. Virágok között, s a szép kilátás adta természetcsudában egy cseppet elengedtem magamot. A mackónyom viszont ábrándozásomot egy fikarcnyit visszavette.

Az időnként tartott pihenőcskék után megérkeztünk az Egrics-kőhöz (Prédikáló-kőhöz). Ez egy erózió által formált, többnyire gomba alakú sziklaképződmény, vagy mi. Persze ennek a csudakőnek még adtak a helyiek jó pár más nevet es... Egy csep nezelődés, s fényképezés után, lassú tempóba’ tekertük vissza Málnásfaluba. Áteregelve rajta, mán es az indulópontnál voltunk. 

 Hát hogyesmondjam, nem volt annyira vad ez a túra, de azétt csak megdolgozta a járókeretemet. A túra hossza 20 kilométeres volt 850 méteres szintkülönbséggel, s az biza nem semmi.

Útközbe’ túratársaimmal Csatószegen kiszálltunk a járgányból egy csepp borvizet lütyülni, s avval eresztettük hazáig.

Hasznos linkek:

1. A Bodoki-hegység várai – Háromszék: https://www.3szek.ro/load/cikk/63216/a-bodoki-hegyseg-varai

2. Bodoki-havas: https://www.virtualisszekelyfold.ro/hu/pano/100

3. Fedezzétek fel velünk Erdély ismeretlen tájait! Ferivel és Tündével a Bodoki-hegységben kirándultunk: https://www.youtube.com/watch?v=rkQcWaL4Ue4

4. Bodoki-hegység – Oltfej vidékén Háromszék szívében: https://www.youtube.com/watch?v=cd-XGTJYmmc

Fenyőszegi Borbé Levente

 

Barni

 

Fiatalságom egyik ajándékának tartom a huszonévesen megélt és kiteljesedett új barátságokat. Az emberek mennek-jönnek, viszont vannak, akik velünk maradnak.

Életem során Kinga valamivel hamarabb került képbe testvérével, Istvánnal és anyukájával, Zitával együtt. A Kinga barátságát meg Pongrácznak köszönhetem. Ebben az időszakban, Zsuzsával kötött zsenge házasságom idején ismertük meg Barnit. Akkor már egy párként Kingával. Ebben a szövevényes hálóban nehéz kihámozni ki merre tart, és kit tart érdemesnek tovább az együtt lépésre. Viszont az egész az utunk taposása során valahogyan magától kialakul kivel haladunk tovább. S egy idő után észrevétlenül mindig minden helyére kerül. Néha életszakaszokra bontva cserélődnek körülöttünk az emberek, néha ujjak váltják fel a régieket, de vannak olyanok is, akik sokáig kitartanak mellettünk...

Kingát első perctől igazán aranyosnak és jókedvűnek ismertem meg. Barnit, mint Kinga barátját első szemvillanásra igen komolynak, megfontoltnak láttam. Annyira, hogy szinte lábujjhegyre állva, csendben jött hogy beszélgessek véle, nehogy véletlenül megsértsem.

Az első Kinga-Barni találkánk 1996 tavaszára esett. Annak pontosan harminc kerek esztendeje. Akkor történe, amikor elkezdődött a rügyfakadás, s a tél hófehér paplanja ziláltan piszkos és szétcibált lett, helyenként elnyelte már a föld tündöklő zöldje. Barni igen kedvesen mutatkozott be, előzékeny és figyelmes volt. Hamarosan kiderült, hogy itt szó sincs semmilyen merevségről. Inkább közvetlenségről. Persze a megfontoltság maradt. Egy találka után annyira összehangolódtunk négyen, ami új együttlétre ösztönzött. Jöhettek a kirándulások. 

Barni igencsak fő szerepet játszott a kiruccanásokban. Úgy szerette, ha rendjén vannak a dolgok, s az adott időszakot kellemesen töltsük el. Jómagam ilyenkor lazára hagytam a dolgokat, persze segítettem, ott ahol lehetett. Zsuzsa, mint mindig, ügyeskedett. Tehát mindannyiunknak megvala a szerepünk, s a tevés-vevés ment mint a karikacsapás. Szerettem, mert nem voltak elvárások, követelmények. Magunktól hozzáadtuk azt, amiben otthonosan mozogtunk. Ezeken az kikapcsolódásokon néhanapján felbukkantak a testvérek és barátok is. Így ismertük Erikát és Zsoltot, István párját, Icát is.

Egyik emlékezetes kirándulás Tusványoson esett meg. Nem cipeltünk magunkkal sátrat, félrehúzódva a nagy tömegtől, a tűz körül beszélgettünk, míg bele nem szenderedtünk. Egy éjszakát aludtunk a medveleses kunyhóban, de ahogyan otthagytuk, rögtön legombolták mások. Nagy élményt adott a feltörőben lévő performance művészet érdekes világa. Mindenféleképpen egyik fiatalember a fején egy tehén medencecsontjával nagyot alkotott, ahogyan a tömegben vonult egyfelől. Barnival szokásunk szerint megkommenteltük. Ő a kedves óvatosságával, s én pedig a hűbelebalázs nagyvonalúságommal. Akármiből tudtunk varázsolni élményt. Talált a szó, ha másként is gondolkoztunk. Ezeket gyakran hatványoztuk, amit már néha követni sem lehetett, de jókat nevettünk rajta. Néha félreértéseket is szült, mert könnyen megsértődtek ránk, főleg rám…

Amikor Mikházán voltunk, akkor ő már korán reggel lelécelt a patakhoz. Követte a felkelő napot. Este megérkezett jó hangulatban. Hozta a halakat. Volt amit a lányok pucoljanak… Ott ismertem meg az ősben emberközeli kiadásban Kacsó Sándor életét is. Hiszen az egyik szoba az író emlékére volt berendezve, amelyet Barni anyja gondozott. Barni igen nagy tisztelettel beszélt az író életéről és munkásságáról. Fontosnak tartotta a múlt értékeit, és úgy gondolta hasznos megismertetni az emberekkel. Felmenői között, az erdélyi kultúra résztvevőiből igencsak akadtak rendesen.

Társaságban Barni ugyanolyan életerős, kedves, szerény és vidám maradt. Ha ketten kezdtük, ahogy ő mondta, „lökni a süket dumát”, az én nagyvonalú esetlenségemből és az ő kifogástalan modorából előbb-utóbb tetőre hágott a hangulat. Körülöttünk a derültség is csak egyre fokozódott.

Zsuzsával megtisztelve éreztünk magunkat, amikor meghívtak az esküvőjükre. A lakodalmon a gazda szerepe Szélyes Sándornak, az énekesnek jutott, aki szintén Barni rokona volt. 

 Barni szinte varázsütésre helyre tudta tenni a dolgokat. Valahogy ráérzett, s tudta kezelni a helyzeteket. Mindehhez, ahogy már említettem, szüksége volt elvonulásra. A természettel való kapcsolata is elég mély vala. Szeretett halászni. Csak úgy odalenni. Így pihente ki magát igazán. Szerette családját. Szívesen beszélt Gergő fiáról, Ágnes Panna lányáról, és persze Kingáról, hogy mennyire jó, hogy vannak neki. Szüleiről, Testvéreiről és rokonairól is tiszteletteljesen szólt. Barátairól szóló élményeit pedig előszeretettel ecsetelte. Választékos beszéde teletöltötte élettel az általa megragadt történeteket.

Sok helyen voltunk együtt. Na persze, minket is meglátogattak. Zsögödfürdői kis házunkhoz többször is eljöttek. Mi adtuk azt, ami van. Strand volt. Nem is akármilyen. Teli vasas sárga borvízzel. A vadon szépsége pedig magáért beszélt. Nyáron tábortüzet raktunk a kis telkünkre. Elbarangoltunk a hajdani házunk romjaihoz, az Égígérő vackorfához és környék erdejébe. Gombásztunk, gyógyfüveztünk, málnát hamiztunk, s kiegészítettük étrendünk még azzal amilyen finomságot csak találtunk. 

 Barni érdeklődő volt, szerette tudni az emberek történetét, megismerni gondolkodásmódját, egyeztetni a véleményeket. Értékelte az emberben lévő törekvéseket, a bennük lévő előre mozdulást. Előrehaladásukat is a személy erejéhez mérten értékelte. Próbálta megérteni a konfliktushelyzetek alatt megnyilvánuló problémákat, s javítani rajta, ha egyáltalán lehetett.

Barni ezermester is volt, szerelt, javított, készített. Szépítette, s egyre otthonosabbá tette otthonuk tereit. Ha végignéztem családi fészkük újabb változtatásait, mindenképpen az ő keze munkáját is dicsérte. Pontossággal szerette végezni. Tökéletességre törekedet, s ez látszott az elvégzett munkájának eredményén. Nekem nagyvonalúnak, a létrehozott alkotásai csodáknak látszódtak. Szépérzékkel volt megáldva, semmit sem szeretett elfuserálni.

Családját is biztonságban szerette látni. Ezért a tőle telhetőt igyekezett megtenni értük, hogy úgy is legyen. Szeretetét a legjobban tettekkel bizonyította. A szavakat sosem használta csak úgy u-k-muk-fuk súlytalanul. Mélységesen tisztelte az embereket, az életet. Az igazát úgy adta elő, hogy nem volt bántó senkire se nézve.

2021-ben Ő hozott el a Szentegyházához közeli Szeltersz-táborba, ahol Kinga kezdeményezésével beindult a színjátszó csoport. Egész úton beszélgettünk, mert már egy jó ideje nem dumáltunk. Megosztottuk mindennapi gondjainkat, nézeteinket bizonyos munkahelyi, családi és világi helyzetekről. Bensőséges volt. Amikor említettem neki az érzelmi feszültségemet az előadásom kapcsán, biztató szavai lenyugtattak. Szerinte csak jó lehetek, s bevallom tényleg sikeres volt...

Imigyen kezdődött gyakoribb találkozásunknak egy újabb fejezete. Hiszen az élete utóbbi öt esztendejében ő is csatlakozott a Bice-Bóca színjátszókörhöz, ahol segített az új barátságok kialakulásában, létrejöttében. Nemcsak segítséget nyújtott a csapatnak, hanem ő lett az egyik fényképésze is. Tehetséges fotósnak bizonyult. Az emberek érzelmeit a képeken át eléggé hitelesen tudta közvetíteni. Belénk látott. Mindezt megtartotta magának, s csak azzal osztotta meg, akire ténylegesen tartozott.

 Kedves Barni, mélységes tisztelettel és szeretettel őrzöm minden egyes pillanatot, amit családoddal és baráti köröddel együtt tölthettem. Akad bőven, amit tanulni lehet tőled. Emlékeid a szó szoros értelmében elevenek maradtak a fejemben. Azt hiszem, és úgy is gondolom, azért, mert a tetteiddel mutattad az utat, amelyet bejártál szeretteiddel együtt. Most is megmaradt az a mondatkezdésed „Úgy csináljuk hogy…”. Mintha minden egyes alkalommal mások válláról akartad volna levenni a terhet, hogy könnyebb legyen nekik. Mindezt alázattal és szerénységgel. Mások segítségében találtad meg az örömet, kezdve a családoddal, folytatva a rokonokkal, barátokkal, ismerősökkel és idegenekkel egyaránt. Köszönet mindezért, mert ha rád gondolok, s kérdéseket teszek fel neked, TE ezután is minden további nélkül megválaszolod. 

 Továbbra is egyik hű barátod:

Fenyőszegi Borbé Levente