Dáktö Kondenbery naplója 4

     Azaz idegesítő Kritizáló Álmos Gyuri del Okos

Ah! Most hirtelenjében mérges lettem. Pedig alapjában véve egy csendes, korrekt, rendes ember vagyok, leszámítva, amikor csapkodok, vagy odavágok valamit, néha ordítok, s ha úgy jön, akkor fel is pofozok valakit, vagy egyszerűen földhöz vágom magam. Csendességemnél és visszahúzódottságomnál fogva furcsa dolog, ha valaki ennyire ki tud hozni a sodromból, mint Kritizáló Álmos Gyuri del Okos. Na, de Édeske Cuki Naplócskám, kezdjük az elejétől. Először beszélek erről az alakról.

Kritizáló Álmos Gyuri del Okossal az egyik reggelen futottam össze az egyetemen. Ugyanis tanítani hívtak az egyetemre, sehogy sem tudtam visszautasítani ezt az állást, mivel nem dolgoztam pénzért sehol. Szüleim nagyon örvendtek a hírnek, én úgyszintén. Tudásomat tudtam, nem fogom elkótyavetyélni, hanem továbbadhatom a következő generációnak, amely magának egy szebb jövőt alakíthat ki. Szerencsére sikerült drű legyek, mert nagyon jól hangzik, mikor megszólítanak. Csupaszul a nevem mit sem ér. Olyan, mint a labor kísérlet nélkül… Kissé meghatódtam magamtól, de ezúttal örömkönnyek tódultak a szemembe. Sajnos az örömkönnyek felszáradtak, most se szó, se beszéd, szinte perzseltek, csak azért, mert eszembe jutott ez a Kritizáló Álmos Gyuri del Okos. Kissé elkalandoztam, de folytassam ott, hogy összefutottam vele az egyetemen. Nagy súngba voltunk mind a ketten, s nem tudtunk lefékezni, becsületesen egymásba gázoltunk. A fejemen lévő hanyatló dudor – azaz mifelénk kukónak nevezik – most is látszik. Akkor még azt hittem, hogy ez az összekoppanás csudás barátságot szül. Úgy is indult.

Kritizáló Álmos Gyuri del Okos, a híres kritika tanár végignézett rajtam, s megállapította röviden: „Ön egy ember, ha ember, akkor sorstársam. Lehet diák vagy tanár, vagy ki tudja, hogy ki. Az is lehet, senki se tudja, de az inkább elfogadható, hogy senkin kívül más is tudja. Rögtön rájövök ön személyének titokzatosságára vonatkozó, lepellerántási technikával megoldandó trükkel. De ha már ebben az épületben tartózkodik, lehet idegen vagy sem, de valaki mondta, hogy ide jött egy új tanár. Ha nem tévedek, ön az. Habár tévedhetek, mert minden ember téved. Mi van a kezében? Ja, egy diktafon, nagyon boldoggá tesz, hogy rögzíti beszédemet. Habár ez a beszédrögzítés lehet rosszindulatú s, de ön borzasztóan kedvesnek látszik, nem hiszem, rossz szándékkal cselekedné mindezt. Vagy igen? Nem, nem, az kizárt. Tudós kinézete van, biztos drű, ebben biztos vagyok, legalábbis biztosnak kéne lennem. „Megjátszhatná, hogy a drű emblémát csak úgy kiragasztotta, de ön komoly ember, ilyesmivel nem viccel, pedig van humorérzéke…” . Még mondott tovább is, csak a diktafon szalagja betelt, s így az értékes beszéd egy része a ködbe szállt. Nagyon megtetszett ez az ember, nem is csoda, ha nyomon követték e röpke beszédtöredéket, egyből minden olvasómnak szimpatikusnak tűnhet ezek után. Nekem szinte egyből kebelbarátom lett. Órák után több időt el tudtunk beszélgetni erről-arról. Szerette a kísérleteimet. Meg is kritizálta becsületesen. Így teltek a napok szép sorjában, mikor egyik kedvenc diákjának nem tudtam átmenő jegyet adni. Hogy is tudtam volna, ha nem csinált semmit? A diák pedig azt állította, hogy igen, csak nem látom. Ekkor Kritizáló Álmos Gyuri del Okos nekem rontott, szerencsére nálam volt a diktafonom, egyébként mindig nálam szokott lenni, s le tudtam vetetni, mi mocskot hordott rám.

Most, Édes Naplócskám, lehet, bepiszkítlak ezekkel a mondatokkal, de tűrd el, tudod, milyen tiszta vagyok én, soha nem törnék le senkit, csak vigasztalok, sohasem tettem semmilyen főbűnbe eső dolgot. Na jó, egyszer orrba vágtam az egyik osztálytársam, loptam valamennyi pénzt, sötétségben tele neccekkel herregő néniket ijesztgettem, egyszer szinte bankot raboltam társaimmal, hébe-hóba kiröhögtem néhány embert, de ez mind nem az én hibám. Nem teremtették meg a nyugodt körülményeket otthon, zaklatottságomban lelki törést szenvedtem, alig tudtam kilábalni belőle. S akkor egy ilyen rendes alakot, mint én, ennyire finom lelkűt ily csúful elintézni – még magam sem gondoltam. Nos, jobb, ha leírom, győződjenek, győződjetek meg róla, gyenge idegzetűek ne is fogjanak bele. Ne zokogjanak, mert én ezt is kibírom, mint sok egyebet. Nem adom fel.

Íme a vád: „Te Kondenbery, ezúttal megvonom tőled a tegező viszonyt. Ez egy kicsit rossz rám nézve, mivel drű vagy, és én még nem drűztem le magamat. Sebaj, a beszédet magázva folytatom. Miért is adott rossz jegyet kedvenc kritikus diákomnak? Ez már kritikán aluli. Azt állítja, hogy a gyerek nem csinált semmit se. Pedig közelről sem igaz. A semmit csinálta, s nem könnyű feladat a semmibe belemélyedni. Mondhatjuk, semmit kivitelezni kísérletben semmiség, pedig az ellenkezője igaz. Igenis nagyon nehéz! Komoly fejtörést okozott eme bonyolult kísérlet megoldása még nekem is. Sok gondolkozás után rájöttem, jogtalanul kapta azt a rémes értékelést. Kitartóan semmit se csinálni nagyon nehéz, vagyis, ha semmit se teszel, pont a semmittevést hozod létre, azaz semmit teszel. Ha már teszed, akkor dolgozol, ha dolgozol, az nem semmiség. Tegyük fel, ön, amit nem is vett észre, a kedvenc diákom a semmi dolgával kísérletezett. Mily felemelő kísérlet, mennyire kifárasztotta, s még azt akarja állítani, semmi köze a biokémiai kísérlethez.” „Ha semmi köze, akkor a biokémiai kísérletnek a köze pont a semmi. Esetleg megbocsátom önnek ezt a ténykedését, ha megvilágítja, és nyilvánosan bevallja tévedését előttem s az egész egyetem előtt, különben búcsúzik a tegeződéstől örökre.” 

Ő Kritizáló Álmos Gyuri del Okos

Arcát nem vállalta, nehogy a rajongók híressége és népszerűsége miatt rohanva letapossák..  

 

 Ha elolvasták, rögtön rájöttek, nekem van igazam. Igaz, kísérlet előtt arra kértem a gyereket, ha lehet, egyelőre ne csináljon semmit. Úgy látszik, az egyelőre sokáig tartott. Kissé tönkrementem, hogy elvesztettem drága barátomat, már csak néhány nap hiányzott, hogy szinte kebelbarátom helyett kebelbarátom is legyen. Nem fontos, ne se törődj velem Naplócskám, majd csak feltalálom magam. Belevetem szerény személyemet a munka sűrűjébe.

Maradok tisztelettel, búsulós barátod: Dáktő Kondenbery

* * *  

Előző naplóbejegyzések linkjei:  

1. https://fenyoszegi.blogspot.com/2026/11/dakto-kondenbery-naploja.html

2. https://fenyoszegi.blogspot.com/2026/11/dakto-kondenbery-naploja_0124098690.html

3.  https://fenyoszegi.blogspot.com/2026/11/dakto-kondenbery-naploja-3.html

Fenyőszegi B. Levente

Dáktö Kondenbery naplója 3

     Tovább folytatom a naplóírást

Kedveském, el se hiszed, mi történt, kedvem támadt az életre. Szüleim megengedték, hogy a garázsukban egy labort rendezzek be magamnak. Kísérletezésem megjelent az újságokban is, de ezúttal mind csak jót írtak rólam. Anyukám és Apukám megmondta a magáét ezeknek a firkászoknak, biztos jól beijedtek. Az irigyek azt mondták, hogy lefizették szüleim a firkászokat. Nem törődöm velük, csak irigykedjenek. Most újra mindenki Dáktő Kondenberynek hív, az emberek készségesen köszönnek, örömözök, de nagyon. Ezért lett kedvem újra írni beléd, pedig nem akartam folytatni a naplóírást. Ugye megbocsátod ezt a magamba fordulásos időszakot? Ugye nem haragszol ezért a ténykedésemért? Tudom, hogy nem, mert te mindent megértesz.

Egy kicsit begyúlt a kocsi.. 

Volt egy kis probléma. Kocsijukat nem vitték ki kedves szüleim a garázsból, s kísérletezés közben felrobbant. Egy kicsit fekete lettem, de megúsztam. Az ők hibájukból majdnem elvesztettek engem. Na, aztán annyi bőr csak maradt a képükön, ha nem is vallották be hibájukat, újra kipofozták a garázst. Folytathattam tovább a biokémiai kísérleteimet. Hol biológiai kísérleteket folytattam, hol kémiait. Ez eppeg nem az a biokémia, amire sokan gondolnak, csak jómagam találtam viccesnek imigyen leírni. Ők maguknak létrehoztak egy kocsigarázst, amit a ház alatti üregben alakítottak ki. Nekem mindegy is, végre megjött az eszük, már nagyon szűk kezdett lenni a garázs kocsinak meg labornak is.

Úgy terveztem Naplócskám, amíg isteni ötleteim támadnak, még írok beléd, hadd tudja meg az utókor, mennyi mindent csináltam tiszta szívemből.

Ölellek sokszor Naplócskám: Dáktő Kondenbery

* * *  

Előző naplóbejegyzések linkjei:  

1. https://fenyoszegi.blogspot.com/2026/11/dakto-kondenbery-naploja.html

2. https://fenyoszegi.blogspot.com/2026/11/dakto-kondenbery-naploja_0124098690.html

Fenyőszegi B. Levente

Dáktö Kondenbery naplója 2

       Iskolázottságom

Hiába drű az ember, nem biztos, hogy visszaveszik a munkahelyére. Tudod, édes-kedves Naplócskám, meg sem hallgattak engem. Nem számított az érvelésem se’. Pedig mindenkinek jár még egy esély! Szüleimnek elpanaszoltam a dolgot, ők utánajártak ennek a förtelmes gyalázatnak, miszerint kirúgtak a munkahelyemről egy kísérlet végett. Az igazgató „megbocsátotta” tettemet, s vissza akart venni, csak éppen nem volt hová, mert a kísérleti állomás épülete felrobbant. Ripityára ment szét! Nos, ha felrobbant, nem szabadott volna, hogy ennyire meghurcoltassanak, hiszen az emberiség javát akartam! Az emberiség fényes jövőjének alapkövét igyekeztem lerakni. Megtörténik máshol is egy kis baleset. Csak az fáj, hogy így nekem támadtak. Azt meg nem értettem sehogy sem, miért nincs egy másik kísérleti állomás az ilyen esetekre. Addig is lehetne abban kísérletezni, míg a felrobbant újjáépül. Mindegy a hegy, ha már mászni kell. Az enyém a bánat, s úgy néz ki, senki sem akarja megérteni. Most csak azért nem könnyezek, nehogy a tollal írott szövegemre essen, s akkor oda a te gyönyörű oldalaid. Inkább tartom magam, igaz, belül folyik a lé, nem is sírás ez, azt hiszem, vérzik a szívem. No, semmi baj, hát nincs munkahely, nincs. Ez van. Nem baj, én keresek.

*

Kedves Naplóm, semmibe vették az iskolázottságomat. Mikor elmondtam történetemet a laboratóriumban, sehová sem akartak felvenni. Azt hiszem, ez a szomorú dolog még belefér e cím alá. Hiába érveltem, az emberiség javát akartam, otthagytak a nagy pusztaságban színegyedül. Eszembe jutott, nem mesélem el senkinek, hátha egy helyre csak felvesznek.

Képzeld el, kedves Naplóm, ezek a gonosz újságírók elferdítették az eseményeket. Szórakozott semmirekellőnek neveztek. Pedig… Csak te tudod a valóságot. S még azt is írták, elég szépen megúsztam, mert a szüleim befolyásos emberek. Ha annyira befolyósak voltak, befolyhattak volna eloltani a tüzet. Istenem egy kis apróságért milyen ribilliót tudnak csapni egyesek!

Elhatároztam, szakállat és bajuszt növesztek, s nevemet nem fedem fel. Sikerrel jártam! Felvettek egy munkahelyre. Azt kérdeztem, kísérletezhetek-e. Ők azt mondták, bármennyit, csak tisztaság legyen. Anyukám is ezt szerette volna elérni, de nem sikerült. Mindig sok dolgom akadt. Kellett pihenjek, egyek, játszódjak is egy kicsit, s főleg kísérletezzek. Ez alkalommal megfogadtam magamban, bármi is történik, követem az utasításokat. Mindig nagy rendet csaptam. Amint mondtam feltakarítottam, csak egy baj volt: nem találtam a laboratóriumot. Kérdeztem is tőlük, hol lehet, erre azt felelték, az egész utca egy laboratórium, s nyugodtan kísérletezzek csak a seprűvel, hogy milyen iramban tudok takarítani. Erre nagyon feldurrantam, s földhöz vágtam a vesszőseprűt, s hivatkoztam az iskolámra, meg, hogy drű vagyok. Néhánynak ismerősnek tűntem, de most leesett nekik a tantusz. Egyből kikandarítottak onnan is. Pedig csak kísérletezni akartam. Hiába, lemaradt emberekkel van dolgom. Én nagyot fejlődtem, s elkerültem ezt a korszakot, amelyben élek. Egy áldozat vagyok! Nem baj, ez lesz másképp is. Csak te értesz meg, hű Naplócskám.

Megengedtem egy közepesen amatőr művésznek, hogy lerajzoljon.

Még a nagy robbanás előtti beretvált képemmel vagyok. 

Hogy mondjam? Szinte eltalált 

Csumidázlak: Dáktő Kondenbery

* * *  

Előző naplóbejegyzés linkje: https://fenyoszegi.blogspot.com/2026/11/dakto-kondenbery-naploja.html 

Fenyőszegi B. Levente

 

Dáktö Kondenbery naplója 1

 Első bejegyzés

   Az ígéretes Napló

Bemutatkozom naplómnak

Lapjaidat csókolom, kedves Naplócskám! Nem kell berezelni, a híres Dáktő Kondenbery vagyok. Okosságom messze világon ismert, sokkal több mindent sikerült tennem az emberiségért, minthogy feltaláltam volna a spanyolviaszt. Hogy lásd, mennyire korrekt fazon vagyok, leírom kedves tiszta lapjaidra életem pályafutkározását, s teszem ezt büszkén, mert nincs egy deka szégyellnivalóm se. Azt hiszem, jobb, ha tegeződünk, a közvetlenség közelebb hoz bennünket.

Születtem akkor, amikor megszülettem. Attól a perctől egyfolytában élek. Addig fogok élni, míg meg nem halok. Tudod, aranyos Naplócskám, nagyon ragaszkodom az események pontos leírásához. Már csak azért is, hogy mindenki tisztába’ lehessen egyenességemmel. Sosem lennék görbe, csak egyenes, akár egy nemrég állított négyméteres betonoszlop! Ha jól figyeltél, akkor rögtön rájöttél, csak az egyenességemre értettem a betonoszlopot, amelyet a hasonlatosság kedvéért hoztam fel. Hogy is lehetnék olyan magas? Lehetnék, mondjuk, de nem vagyok akkora. Akkora vagyok, amekkora. Ismertetőjelem: szemüveget viselek, olyan befőttesüveghez hasonló lencsével. Szüleim: az egyik apám, a másik meg anyám. Testvéreim is vannak, egyik fiú, a másik lány, s én is fiú voltam, amíg férfivá nem cseperedtem. Egy településen lakom sok emberrel, s telik az idő.

Képzeld csak el, hogyan alakult a történelmem születésem óta! Csupa izgalom, érdekesség, de kevésbé megrázó események sorozata. Kivételt képez az az egyetlen mozzanat, mikor apám fél órán keresztül rázott. Úgy megrázott, majdnem megtöltöttem a nadrágot, úgy, mint csecsemőkoromban, ahogy sikerült megraknom a pelenkát. Már nem is tudom, miért. Nem ez a fontos per pillanat, hanem a történelmem. Ugye megszülettem, s csecsemőből baba lettem, aztán kisgyerek. Először enni tudtam, s ezt a kiválóságot a mai napig megőriztem. Aztán mászni, ülni, járni-kelni. Jött a gyönyörű iskola, s tanultam, olyan okos lettem, hogy csak na. Kivégeztem az iskolát, s egy szép napon drű lettem. Sokan irigykedtek bezzeg, amikor átvettem a diplomát, amikor kezdtem dolgozni, már nem. Doktori címemet bekereteztem, s kiraktam a szobámba.

Tudod, kedves Naplóm, egy gondolat bánt engemet: feleség nélkül halni meg… Kell szerezzek magamnak egy oldaldeszkát. Muszáj, legalább lesz, aki főzzön-mosson s takarítson. A takarítást kénytelen vagyok elvégezni, szerencsére nem kell egészen, mert a beeresztett galambok felcsipegetik a morzsát, s az otthagyott ételmaradékokat megeszik a nyüvek, s ha nem ők, akkor a penész. Főzni nem főzök, nem esik egybe a genetikai és kémiai doktorátusommal. Inkább veszek a boltba’ valamilyen biológiai és kémiai kísérlethez szükséges anyagot, s ami lesz belőle, megeszem. Nem számít, mit eszik az ember, csak jóllakjon…

Kedves Naplóm, úgy belejöttem a mondókámba, mint a cigány lova az éhezésbe. Valahol abbahagyom most egyelőre, de elárulom neked, hogy egy éve vagyok külön a szüleimtől. Közbe’ anyukám átjön rendet csapni; érdekes, amikor megteszi, pár napig nincs nálam büdösség, fogalmam sincs mi az oka.

Elárulok egy titkot is, csak akkor firkálok beléd, amikor valami nevezetes esemény rázza meg a mindennapjaim kísérleten kívüli világát.

Na, cselucska! Szeretettel: Dáktő Kondenbery

* * *  

Fenyőszegi B. Levente

A vesztence szittya valós története

A csudavesztence egyik kinézetele

  Valamikor réges-régen, amikor még a világháló nem pakolta teli az agyakot hasznos és nem annyira csudás moslékkal, na valahonnét onnét indult a vesztence története es.

Az új ezredév elejin született meg vala a fenyőszegbéli kis tündérkék egyik titkos eszköze, a vesztence. Hiába es sertepertéltek, sürgösködtök, ügyekeztek, sö keresitek, met csak az vethet rea pillantást, aki birtokolja annak tudását. Az es köztudott, hogy a tündérkék ennek a hatalmas tudásnak a tulajdonában vannak. Jobb, ha tük es kezdtek hinni benne, met a csudába es a csudára nagyobb szükség van, mint valaha.

Nyilván a tündérek es csak akkor léteznek, ha hiszünk bennük. Én mint történetmondó százas, hogy hiszek létezésükben. Nincs kérdőjel. Ez van, na. Hát miként találtam volna rea Ágnes kis tündérre? Sehogy… Most nem hasítanék ennyire tudálékoson az agyamval.

Há' nem-e hogy az Égígérő vackorfa 

 

Amikor eppeg egy szép nyári nap az Égígérő vackorfa felé kambacsoltam, láttam meg Ágnes tündérkét, ahogy elékapta a tikokot rejtő, segítő, útravalót, s még mittudomén mi a csudát tartalmazó tarsolyt. Rea es kérdeztem rögtön: hogy mi a mennykő az? Ő csak vidáman válaszolt: - Vesztence. Nem sokat törődött vélem, met eppeg ezt a varázsbugyellárisát lesegette. Időnként félig benne leve a feje. Kuturászva keresett, vájkált valami nagyon égetően fontosságos dolog után. Egyelőre nem kapta, met az égetően fontosságot nem olyan könnyű csak úgy megkapni. Azétt azt méges az orromra bogozta, ez az izé, ha elhagyott a remény, az egyetlen kulcsként a végső veszedelemben megsegít. Olyan helyre facsar el, ahol a pettyes lelked békére talál, s azután jöhet az újabb idegi feltúrázás.

Mondjuk én es kivettem abból, ahogy Ágnes Zsófika szélítő királykisasszonnyal derécseltek a szerketáról, hogy valahol Seholsincs faluba készülhetett a patak menti girhes fenyő alatt. Ott a közelikbe egy fiúgyerek es. Mártonka vala a becsületes neve. Ő pont mostan odament hézik, s feszt belé akart nezni a tarsolykába.

Ez a vesztence kilsőleg olyan kövérnek személt, mint a jóllakott malacka pocka, amikor evés után kiguvad nekije. Ha csak egy pillantásnyit kukkintottál arra, látszott es, hogy sok minden elfér benne. Jól meg lehet vetni, mondjuk nem mocsokkal, hanem egyebvel. Mindjárt erről es garattyolok nektek.

Először es elárulom, hogy ez egy csudaszerkezet. Elég bubás dolgokval van megtömve. Ha belékukucsálsz a belibe, akkor egy darabig nyitva marad a cséphadaród. Képzeljétek cag el, többféle varázsereje es van! A tündérkék persze majdnem mindegyiket üsmerik. A tündérekről azt kell tudni, mint tudjátok, ha nem hergelitek fel, akkor biza, ha kell, ha nem, segítenek. Ha méges megpróbáljátok bosszantani, akkor egy cseppecskét meggyámbásznak.

Ott abba’ a szent helybe’, ahol eppeg voltam, s neztem ki a fejemből, mondták es, ha nem akarok tovább bónyászódni ezen a tájon, ők pillanatok alatt intézkednek. Csak belé kell nezni a vesztencébe, s elképzelni, hol akarsz lenni, s tovább pedig nezelődhetsz kedvedre a következő percben pont ott, ahol eppeg akartál lenni. Azt es eléveti neked, ha valamit akarsz, de ne legyen benne önzőség, met ha igen, akkor az ellenkezőjét kapod, s akkor biza a nyavalya meg es esz! Belé es lehet rakni valami szépet. Mondjuk barátságot, megegyetértést, egy tábla szalonnát satöbbi. Igen, met ez a csudaszerketa mindent megőriz, magába rejt, s csak az láthatja, aki illetékes, azaz kiérdemli.

Bőcs Adalbéét a varázskapcájával és a három tündérkével

 Az egyik ilyen tag maga Bőcs Adalbéét (Adalbert bá’) a varázskapcájával. Na, ő rendesen megérdemli! Mivel a kapcájának lelke es van, Bőcs Adalbéétnek folyton győzködnie kell az közös munka ej de jólesikjéről. Mondjuk ki az igazat, ő a varázskapca-szelídítés legyőzhetetlen mestere. Ha egyszer béindítja a csudajárművét, csak amúgy száll fenn a magasságos egekbe’. Kerülgeti a felhőköt. Ilyenkor fel-felszedi egy-két körre a kis fenyőszegi tündérkéket es. Csakhogy a varázskapcának valami nem tetszik, kókulni kezd, nyaggatózik, rángatózik és izeg-mozog. Lehet, Balambér, a böhöm sárkány miatt ikrándozott Tündérvölgy felett, amikor leszálltak a fődre. Egy cseppet meg es pihentek az Égígérő vackorfa árnyékában. Na, ott mutatta meg Szélítő királykisasszony Bőcs Adalbéétnek a csudás vesztencét.

Szélítő királykisasszony, egyszerű hétköznapi nevén Zsófika, csudásan meg tudja mozgatni a hajával a körülötte lévő levegőt. Szelet kavar, azaz szélít. Nála úgy megy ez, mint a nagy mestereknél a szokásos munkavégzés. Gyorsan intézkedik, szédületes a tehetsége. Valóságos tünemény.

Szélítő királykisasszony

 Nem olyan, s még nem es hasonlít Balambérra, a behemót, kedves, de néha fel-felhercsenő sárkányra. Jópofasága ide vagy oda, de becsületesen számba kell vegye, hogy merrefelé tüsszenti vagy köhhenti el magát… Egyetlen kivétel csak az Égígérő vackorfa az, ott Tündérvölgy egyik szegeletében. Habár, amikor a mókuskodó gonoszkodók megtámadták, akkor egy cseppet megpergelődött. Hála az égieknek azt es túlélte. Most es ott kambacsolnak a csudalények le s fel az e világ s a másik között. Met van elég idejik rea…

Na, de ilyen fáintos, nyugudt helyen es szokott meglepetés történni, ami felhergeli az állóvizet. Biza. Mondjam-e vagy mutassam? Inkább írom. Azt történe, ahogy esszejött a kedves tündéri társaság az Égígérő vackorfa alatt, úgy megjelent a kedves Borsika névre hallgató boszorkány, aki úgy megjavult, hogy csak. Az Égeresi fák egyik gonosz boszorkánya vala az. Ők pedig odatartoztak a Nagyospatakán túli, de a Csintúrán inneni Boszorkánykővár uradalmához. Amit az emberek egyszerűen csak boszorkányköveknek mondanak.  

Ez a megjavult Borsika boszorkány aszitte az egyik nap, milyen jót cselekedett, s közbe’ nem. Ugyanis meggyőzték a többiek, hogy megjavultak, s hojza cag el nekik a vesztencét, hadd kutikáljanak egy cseppet belé. Rendesen belédolgoztak. Nyájaskodtak, jóságoskodtak hosszú-hosszú órákon át. Met mint tudjátok, a gonoszoknak az aranyos magatartás, a szívélyesség teljesen kiakasztó. Amikor Borsika meglátta, hogyan viselkednek, úgy elhitte nekik, mint a sicc! A boszik rendesen beléfáradtak a folytonos cukiskodásba, de annyira, hogy két napig a seprűre se tudtak felülni, legalább körözni egyet a szokásos helyeken. Méges megérte, met kijött a lépés! Valóra vált vacak tervük.

A három tündérke, veszedelmes helyeken

 Eppeg akkor történe a lopás, amikor Ágnes kukucsált belé a vesztencébe, valami égető dolog után kutakodott. Na, akkor érkezett meg a jóságos boszorkány. Nagy mosolyogva kikapta Ágnes tündérke keziből a vesztencét, odamotyogta: mindjárt visszahojza, s tegyed a szebb jövő felé. Eltűnt a Fenyőszegi társaság elől, mint szamár a ködben. Volt döbbenet. A szájamba ki-be járhattak a cseszlék, met egy darabig nem tudtam esszecsukni. A többiek es figyelőztek. Jött ki a szemik a helyiből, de ezt az elképedés még nem váltotta ki senkiből a jajveszélkedős, földhözvágós, toporzékolós hisztériát. Akkor igazán lett volna haddelhadd. Még Balambér se akarta földhöz vágni magát, akár kaphatott volna egy csepp ikrándozást, met nagyon bízott a megjavulós boszorkányban. Mégse tette, met a Tündérvölgy bécsúszott volna az Oltba, s Zsögöd pedig reaköltözött volna Csíkszeredára.

Tanácstalanul nezett ki a társaság a fejiből. Azt mán nagyon értették, azétt tudta elvenni a jóságos boszorkány a vesztencét, met mán nem gonoszkodott. De mi lesz, ha rossz kezekbe kerül? Oda es került! Na, meeee!

Amíg ezek az egyszerű tekintetűek elmélkednek a hogyan es szerezd vissza a vesztencét kérdésen, beszélek a boszorkákról.

A Hegyes-völgyi Boszorkány a seprűn járók rettenetes parancsolója, mán várta es a hadizsákmányt. Gondolta magában: ej, milyen jó érzés es volt túljárni a tollúseprű esziken ezeknek a folyton jóakaró izéknek.

Jött es a bárgyú Borsika boszorkány a vesztencével. Legalább haton követték. Ő aszitte tiszteletből. Á, dehhogy! Azétt, nehogy meglógjon. Immán mindegy es, ki mit gondolt, met a vesztence a Hegyes-völgyi boszorkány göcsörteges markában volt. Fel es vijjogott, mint a veszekedő sas, csak ő örömibe’. Győzelmet kiáltott az összes bibircsókos boszorkány. A nagyvezír karmaival pöccintette ki a vesztencét. Nezett belé, de nem látott semmit. Parancsolta, hogy szerre nezzenek belé. Egyik se látott semmit. Akkor kényszerítette a jóságos boszit, hogy ő nezzen belé. Ő se látott semmit. Aszitték hazudik. Mán meg es rakták a tüzet, hogy kifüstöljék a lelkit.

Amíg így gyújtogatták a tüzet, addig a jóságos Borsika boszorkányt csúful megkötözték. Hogy ne tudjon segítségért ordítozni, szájába bégyúrtak egy közönséges büdös kapcát, s még egy böszöngőt es. Volt, amit szimmogjon. Mán csak azt es tudott. A száján nem tudott szuszogni, s fülin se nagyon, így hát csak az orra maradt. A boszik tettek-vettek, főleg a máglyatűz összeszrketálásába voltak belémerülve. Ahogy így keményen elfoglalták magikot, észre se vették, hogy valakik érkeznek az ég kék egin, s nem ők. Egyszer csak kivették, hogy biza nem boszorkányok repülnek feléjük, hanem Balambér, hátán Ágnessel, Szélítő királykisasszonnyal és Mártonkával. Mégse törődtek velik, met a Boszorkánykövek környéki varázslatos sötét boszi erő védte őköt. Folytatták es tovább a saját vármegyéjük robotját.

Balambér tudta, meddig terjed a seprűs lények határa, ezétt várakozóba tette magát a Boszorkánykövek előtt. Ágnes és testvérei összeszedték bátorságukot és bémentek a boszorkányvárba. Ők rejik csak annyit fogott a bűvölet, hogy nem tudtak ott varázsolni. Röhögött es a Hegyes-völgyi boszorkány, hogy ezek mit es akarnak. A többi meg követte. Hasították a levegőt rendesen a röhögős-köhögős vaccsantós vijjogásukval. Aztán a vezér egy intésre abbahagyatta a félresikerült skálázást. Ágnest a tűzhöz hítta. Aszondta neki, hogy a vesztence úgyse működik ezétt tűzre dobja. Azután jöhet a jóságos Borsika boszorka bégyújtása. Ej, nehez dolog jutott Ágnesnek, met ha elengedés közbe elkapja a vesztencét, akkor jó, s hanem nem. A tűz körül figyelőztek a testvérkék es. Amikor a boszi felemelte a göcsörteges karját, kezibe a vesztencével, Zsófika szélítési technikával Ágnes felé fútt egy nagyot. Mártonka figyelt, met a figyelem az egyik legfontosabb tulajdonság, s amikor kellett cakkra felemelte Ágnest. Ágnes, ahogy elkapta a vesztencét úgy el es tűnt, mint a kámfor. Volt es nagy méreg és egybe csudálkozás es.

Amíg a rettenetek dühösködtek, addig a jóságos Borsika boszit a testvér tündérkék kioldották. Kivették a szájából a büdös kapcát és a rongyos böszöngőt, s megfogva a kezit ügyekeztek minél messzibbre. Sikerült kilépniük a boszik bűvköréből. Hárman felkapaszkodva Balambér hátára szelték a levegőt az Égígérő vackorfa felé. Látták a boszorkányokot toporzékolni, de ahogy szokták mondani, amit kisüttek, főjztek, immán egyék es meg!

Ágnes a tündérlány

 Leszállva a vackorfa alá kérdeztem es, hol van Ágnes? Szerencsére ott volt Bőcs Adalbéét. Ő tudta, hogy ott lehet a vesztence, Ahol Ágnes es. Ezt mondjuk mindannyian tudták, de vajon hol lehetnek. Bőcs Adalbéét kapcája szagot fogott! Seholsincs faluba kormányította Bőcs Adalbéétékat. Az utaztatás könnyűnek sikerült, met két jármű es volt. Ki Balambérra, ki pedig Bőcs Adalbéét mellett a varázskapcára küszködte fel magát. Há’ mit es mondjak, szinte egy szemperc alatt ott volt a díszes társaság a seholsincsfalvi girhes fenyő alatt, ott a patak mentin. Ott ücsörgött Ágnes a vesztencéjével. Pisolygott. Asziszem, ő tudta, hogy ami az övé, azt sosem kaphatja meg más. Ez valóságos es, met a vesztence csak azok kezében mutatkozik meg, akik nem akármire használják fel, hanem arra, hogy segíthetni tudjanak másokon. Biza’ ki kell érdemelni az ilyen kincset, s mindezt csak a szeretet erejivel lehetséges. Szeretni pedig gombnyomásra nem lehet. Az ott rejtőzködik bennünk, csak van, akinek megpróbáltatás, met erősen nehéz elévájkálni. De ha egyszer felszínre tör, talán belékukucsálhatnak ők es a vesztencébe.

Rajzom a jóságos boszorkáról (1991).

 Fenyőszegi úr

Gyertyaláng Mindenszentek tájékán

    Gyerekkoromban sokszor elméláztam azon, amit a felnőttek mondtak. Éreztem, közöm van hozzá, de mégis elérhetetlen. Imigyen méláztam el az angyalokon is. Szerettem az angyalokat. Mindig megnyugtattak. Ott voltak a nagy ünnepeken, kiváltképpen karácsonykor.

    Most, ahogy közeledik a Mindenszentek napja, eszembe jutnak azok az emberek, akik nincsenek közöttünk. Különösképpen Nagymama, aki szeretetével a látatlanból most is átölel. Bevallom, többet ér, mint bármilyen orvosság. Most őróla fogok beszélni, egy kincset megosztani tőle.

     Egyszer, amikor meglátogattam iskolából hazajövet, s úgy közeledett mindenszentek napja, erősen előtört belőlem a kíváncsiság az ünnep iránt. Az a gondolat foglalkoztatott, az emlékezés napján miért is kell föltétlenül gyertyát gyújtani, anélkül is lehet emlékezni… Nagymama titokzatos nézésével nekem másként tálalta. Kedves nyugalommal elmondta azt, hogy ő miként érti az egészet. Meglátása szerint azért jó gyertyát gyújtani, mert az angyalok segítségével üzenetet tudsz küldeni elhunyt szeretteidnek. Olyan, mint egy posta, csak nem kell hozzá galamb. A jelentősége mégis az, hogy istenigazából rea kell gondolni arra az eltávozott szeretteinkre, akire kíváncsiak vagyunk. Ő pedig a gyertyalángon keresztül lát minket, s mi is érezzük a jelenlétét. Bevallom, tátott szájjal hallgattam, s végül elkacagtam magam. Azért továbbfaggattam. Nem értettem azt sem, miért kell kieregélni akkor a sírhoz is. Ő ezt, mint az előbbit ugyanavval a természetes könnyedséggel nyugtázta. Úgy vélte, hogy amikor a távozót elkísértük utolsó útjára, azt a helyet ismeri fel a lélek a legjobban. Ott lehet ténylegesen alkalmas lenni a közelségére, mert az emberek többsége ott tud kapcsolódni a legjobban a már földi létezésben hiányzókhoz.

     Nagymama gondolatait nem kérdőjeleztem meg. Sejtelmesen viselkedett. Ő akkor semmi magyarázat nélkül elhúzta a függönyt. Sötétet csinált, nem azt a degét, hanem olyan sejtelmeset. Aztán ott helyben gyertyát gyújtott, és avval a megteremtett légkör miatt egy kicsit szótlanok maradtunk. Hagyta, hogy fénye előhozza azt a titokzatosságot, amit kerestem. Az arcán békesség tükröződött felém. Mintha valakivel találkozott volna, mert alig kivehetően, mégis látszott, ahogy mosolyra kanyarodott a szája széle. Mintha valakivel találkozott volna. Szokatlan jelenség volt számomra. Ez a különös helyzet egy kicsit elborzasztott. Nagy hirtelenjében elkezdtem beszélgetni, amibe egyből szívesen bekapcsolódott. A kedvenc témámmal hozakodtam elő. A gyógynövények csodálatos erejét osztottuk meg. Ő elhúzta a függönyöket, és világosságban rötyötöltünk tovább. 

      Azóta sok víz lefolyt az Olton. Kíváncsiskodó, azaz finoman szólva, érdeklődő ember lévén azt is megtudtam, hogy megannyi helyen a nagyvilágban csudaszámba megy a gyertya varázslatossága. A viaszcsoda maga a testet jelképezi. Ha meggyújtjuk, akkor a lángja a benne lakozó lelket vagy életerőt. A sötétségben a gyertyafény akár a tudást, a békesség erejét, a tisztaságot jelképezi avval az erővel, ami összetart bennünket. Legfőképpen a reményt, amely életünkben a meggyújtott lángjában lehetőséggé szépül.

    A hit az egyik hatalmas orvosságunk. Nem baj, ha néha angyalokkal, gyertyalángon keresztül érezzük azoknak a közelségét, akik nincsenek közöttünk. És valljuk be, jólesik emlékezni azokra, akiket életük erejének teljében ténylegesen szerettünk.

   Fenyőszegi B. Levente

Lombkoronák színárnyalatainak tengerszemei

Aranyozott levelek

Most, hogy végigbarangoltunk az esztendő évszakainak tüneményes, bűbájos pillanatokat is őrző napjain, egy picit megpihenhetünk. Amikor rájövünk, hogy számunkra csak maradványemlékei maradtak, akkor szélnek eresztjük azt is, amit nem érdemes magunkba zárni.

Oda az előző hónapok elevensége, hiszen a vándormadarak is búcsút intettek a vidéknek. Mégis megmarad bennünk a lángolás, hiszen sokunk előtt még látszik a folytatás rejtelme.

Zsögödi táj  ősszel 

 Az ősz kegyessége a csendesség. Észrevétlenül ajándékoz meg nyugalmával. Elevensége a káprázatba öltöző természet színjátékában, a hűvös esőzésekben és a kellemes, szinte gondolatokat is elringató, békésen, cifrán megélemedő lombtavacskákban mutatkozik meg. Fényárban úszó lángolása ott van mindenhol. Nesztelenül teszi a dolgát. Néha kedve támad keringőre hívni a már megfáradt faleveleket. A változatosság nyugalmát, a nesztelenséget halk zörej szokta felváltani. Néhanapján mindez átcsaphat irdatlan széláradatba, s akkor a falevelek ragaszkodását teremtőjükhöz felülírja a vadócnak tetsző szélítés. Viszont mindezt a tarka levéleső játékával ajándékozza meg lelkünket. Ha pedig közben kipillant a nap, akkor szelíd mosolyával simogatja a tájat. Újra fel lehet fedezni a zöldessárga, okker, narancs, vörös és a későbbi rozsdabarna színpompás, virághoz személő leveleket lent a földön, és amennyi maradt belőlük, fent a fán. S ha már lemenőben van a nap, akkor ékességében rejlő nyugalommal átitat minket csöndesség szótlan kiegyensúlyozottságával.

Az őszi összhang háboríthatatlanságában találtam meg kedélyállapotom lecsendesítését, lelkem nyugalmát. Ez az évszak adta létem némaságában bujkáló elevenségét. 

Eperlapik vörösben

 Magad felvállalása után kezdődhet a tisztulás, és nem mehet végbe zajtalanság nélkül. A hallgatás a szemlélődés csokrában helyretesz mindent, és ilyenkor belső a fényük belefér az egész világ ragyogásába.

*

Késő őszi gyimesi pillanatkép

 Emlékszem az egyik huszonéves őszömre, amikor Gyimes felé vettem az irányt. Szeptember havába léptünk. Megjelent a reggelente kuksoló Csíki-medencébe a köd. Vége vala a szabadságnak, ezért az iskolában volt a helyem... Akkor kacsintgattak rám az első színváltozásokon átmenő levelek is. Habár akkoriban napsütéses idők jártak, aznap beborult az égbolt, s ami alatta volt, halkan sunyított. 

Sólyomkövi pihenő

 A városból indultam Gyimesközéplok felé. A vonat megelőzte a buszt, ezért is örültem, hogy idejében ott lehettem. Boldogan, mosollyal az arcomon szálltam le a vonatról. Kevés ember járt ezen a vidéki állomáson. Mégis a csendesség és az emberek hiánya a megállónál gyanakvásra kényszerített. Szerettem volna azt hinni, hogy az autóbusz, amivel tovább fogok haladni, nem ment el. Kis kérdezősködés után kiderült, igazam volt. Egyetlen probléma csorbította igazságomat: az autóbusz bizony egy jó ideig nem is fog közlekedni, mivel elromlott. Egy darabig álldingáltam, nézelődtem ki a fejemből. Egyetlenegy lélek állt a gáton. Egy lány. Addig sosem láttam őt. Első ránézésre tudtam, hogy nem lehet helybéli. A borús hangulatú vidék a látványától egyből megszelídült. A látvány arra ösztönzött, hogy ne vegyem le róla a szemem. Lélegzet visszafolytja figyeltem. Azt se tudtam, mivel tereljem el róla a figyelmem. Természetesen nem sikerült. Minden igyekezetem ellenére tekintetemmel lopva csak arra sandítottam. A látvány olyan volt, ahogy igazán senkit sem tudtam elképzelni sohasem. Szívem mélyéről feltörő, meglepetésszerű csodálatot éreztem iránta. Jólesett a fölöttébb kellemes élmény, amellyel az adott helyzet megajándékozott. 

Emlék

    Úgy tűnt nekem, mintha rég ismerném őt. Világosbarna haja felkontyolva ékesítette arcát. Csak néhány kíváncsiskodó hajszál, kikandikálva kontyából, kacérkodott a hűvös szellővel. Nem volt valami nagy kedvében. Szigorú tekintete is arról árulkodott. Mint utóbb kiderült, nem is lehetett, mert szintén az autóbuszt várta... Fekete rövid kabátját összehúzta, és komoran állt, mint a környékbeli hegyek fenyőfái. Kedve különösen hasonlított farmernadrágja színéhez. Az is szürkés volt, akár az égbolt. Bakancsa barnán hallgatott, beleolvadt a fáradt idő tompaságának csöndjébe.

Két arra járó asszony figyelmeztetett, hogy nem lesz autóbusz. A hírek után eldöntöttem aznapi sorsomat. Nem volt mit tennem, nekivágtam gyalog annak a bizonyos tíz kilométeres útnak. Az akkori őszi délelőttön, mint említettem, nem volt hideg, inkább hűvös. A felhők gomolyogva szálltak a borongós égbolton. Csak az esőtől tartottam. Kissé szemerkélt, de nem lett belőle semmi. Vígan felértem. Szüntelenül csak a lányra tudtam gondolni. Szerettem volna, ha még egyszer összetalálkoznánk valahol. Úgy is történt. Az autóbuszon sikeredett a találka, amit annyira vártunk azon délelőttön. Másnap már beszélgettünk. Be nem állt a szám. Egy hét telt el, vagy még annyi sem, és révbe értünk. Sok minden történt azóta. Egymást követték az évek, a megpróbáltatások, de a kölcsönös vonzalmat még az idő sem volt képes legyőzni. Hogy mennyi idő telt el azóta? Azt hiszem, nem fontos.

Dés fölött

 A kölcsönös szimpátia, aztán a szerelem egy idő után észrevétlenül a szeretet nyelvén szólalt meg.

Kicsit rokonlelkek is vagyunk, lelki társak, sorstársak. Egymás életének részévé váltunk. Ebben segítettek a gyerekeink is. Hiszen ahol a közös élmények összeértek, ott született meg a család. Az benne a jó, hogy önmagunk lehetünk. Csak úgy lehet segíteni egymást. Más megoldást nemigen ismerek. Mindezt lehet káprázatnak vagy éppen álomképnek nevezni, de nem az. Egy életre szóló élmény is lehet megtalálni azt a lelki társat, aki mellett megpróbálunk kitartani. 

Csíksomlyói virágos mezőben

 A nagy zsongásban, igyekvésben pedig jól jön a csendesség, a nesztelenség varázsa, mert egy bizonyos idő után az is könnyebben megy. Ilyenkor valahogy nesztelen őszbe fordul a belső természetünk is. Olyanokká válunk, mint a lombkoronák színárnyalatainak tengerszemei.

Fenyőszegi B. Levente