Tornácos ház melletti ikrándozásom

     Ahogy meglibbenti a hűvös szél a fák koronáit őszelő havában, úgy pucolnak el Csíkvármegye környékiről az utolsó vándormadarak es. Nincs ínyükre várakozni a hidegre. Asztán, ha lehet, szemünk láttára fagyjanak le a tollaik? Jegesen menni se könnyű, há’ akkor repülni…

Na, ilyen tájba’ gyúccsák bé az iskolákot műfelénk. Nemcsak most, hanem régebbecske es, amikor még mélynövésű, gezdervékony gyerekecske vótam. Alig tőtöttem bé a hat évet, mán szeptemberbe’ mehettem iskolába. Inkább óvodásnak személtem, de az mindegy es vót. A parancs az parancs. Habár óvodába se jártam, úgy vágtam belé az iskolába.

Zsögödi templom és iskola

Addig, amíg bé nem köszöntött a hideg, testvéreimmel gyalog bandukoltuk el azt a hat-hét kilómetret, néha kitérőkkel, az iskoláig s vissza. Ezétt üdejibe’ kellett keljünk, hogy ne késsünk el. Utáltam es rendesen. Főleg az egyenruha sártól való megszabadítását s a cipőpucolást.

Zsögöd az őszi fényben

Há’ mit es mongyak, méges a déli, kora délutáni hazamenetel alatt nem vala annyira friss a levegő, mint reggelente. Biza a hajdani hajnalokba’, akkor néha még a mínusz fokot es megfogtuk, de rendesen. Hazafelé ereszkedve nem hagytuk ki a Nagy Imre galéria előtti bikaborvizet. Abból illogattunk, bökkedeztünk, s avval haladtunk tovább Zsögöd patakáig (Fitód pataka eredetileg). Ott pedig finom körtécskéket, olyan vackorosot csemegésztünk a fődről, minden áldott nap, hétfőtől szombatig. Amíg le ne potyogott az egész. Ej, be finom es vót. A reggeli dér, ha megcsípte, még édesebb íze lett tőle.

A hajdani zsögödi Bikaborvíz helye

Történetem lényege mégse a merengéses, egyfelé tűnődéses múlt, hanem inkább egy igen, még mai napig es elevenen bennem élő váratlan mindennapi-hétköznapi pillanat. Ez a pillantás közbe’ akkor es megesett, mikor a testvéreimmel bóklászódtunk hazafelé, s máskor még gyakrabban, amikor egyedül ügyekeztem a kislakunk irányába’. Ezt persze úgy tudtam megtenni, ha Zsögöd leghosszabb utcáját átszaporázom.

Finom kicsi körték. Egy cseppet távolabb Zsögödtől...

Hogy a történetemet ne gyúrjam pókháló fátyla alá, elébetek szelídítem kristálytisztán. Az egyik tornácos házba’ élt egy igazi székely bácsi. Olyan felkandarított betyáros bajusszal. Mindig kalap volt a fejin. Székely ruhába’ volt felöltözve. Legalábbes imigyen maradt meg az emlékezetembe’. Piros pozsgás arca azt árulta el, hogy nem vette meg a munkát, de a jó bort s a pálinkát se. Huncutul tudott vigyorogni. Mikor a gyerekek a napi tanulás után kiszabadulva az iskolából hazaindulva arrafelé tartottak, akkor a bácsi mán künt állt a tornácon, s jöhetett a jesztegetés. Ha lehetett, külön jesztegetett meg minden egyes gyereket. Ha egy bogba tekerték a kölykök, akkor hangosabb volt a jesztegetés. Az a bizonyos búúúú… Ha egyedül érte a gyereket, főleg a legénykéket, akkor irtó gyorsan sújtott le, s fel sem tudtál ocsúdni belőle. Nagyhirtelenjibe’ bévezető nélkül érintett bennünköt. Össze es ikrándozta (rángatózta) magát a kicsi iskolatáskás emberpalánta.

Mivel jómagam elég gyakran jártam arrafelé, hol csoportoson, hol egyedül, elég sokszor agyon vótam jesztegetve. Olyankor a szívem folyton a torkomba’ dobogott. 

Egy zsögödi tornácos-ház, de nem az ahol a bácsika lakott

Mitől, mitől nem, csak úgy lazán, minha varázslat borította volna el a fejemet, amire a tornácos házhoz értem, elfelejtettem az öreg bácsit. Az pedig könyörtelenül megjesztett, s utána bajsza alól vigyorgott. Amikor fene jól sikerült az ikrándozás, mint egy szikrázó balettes, pörgös mozdulatú előadás, akkor hangoson fel-felkacagott.

Amikor mán nagyobbacska osztályos vótam, s levetettem a suhogó sötétkék füskabátomot, akkor mán komoly terveket szőttem. Ha a tornácos házhoz érek, akkor nagy ívbe’ kikerülöm. Kikerültem, ahányszor csak tudtam. Úgyse’ sült el jól, met ő felkészültebb vót. Olyan ügyesen kicselezett, hogy csak na. Ügyelve ravasz terveimre, egy kicsit hamarébb vagy később hozta reám a nyavalyás jedezős ikrándozást.

Fábján bá, aki személt a jesztgetős bácsira. Mellette az asszonya, Erzsiné

Mondjuk úgy harmadikos korom végire kiment belőlem az jeszgetés utáni frászom, de azétt néha-néha meg tudott lepni. Negyedikbe’ még egyszer-kétszer ügyeskedett. Akkora mán én is vettem a lapot, asztán felkőtöztünk Szeredába. Így mán ritkán látogattam az öreg bácsit. Amikor nagyanyámhoz mentem le gyalog, akkor felpillantva a tornácra néha ott találtam. Mán nem volt annyi jeszgetős ereje, a derűt es láttam eltűnni az arcáról. Betegeskedhetett, de azért alkalmanként fogta a zsigora, met néhanapján odajesztgetett nekem. Vigyorogva néztem fel rea. Ő pedig a tornácon komótoson állva élvezte, hogy csak sikerült a terve, ha még egy cseppet es, megjeszteni.

A tornácos-ház es őszbe csavarta a fejit...

Asztán egy idő után üres maradt a tornác. Sőt a házat es átalakították. Maradt a múlt emlékének lenyomata, ami minden szeptemberbe elém jő’. Főleg, amikor Zsögödferedő felé veszem az irányt. 

A zsögödi iskoláról: https://fenyoszegi.blogspot.com/2021/01/a-zsogodi-iskola.html
 

Fenyőszegi B. Levente

 

Varvara néni próbálja érteni...

Varvarát  lerajzolta fijatalon egy nem dógos ember. Olyan művészféle...

Kicsi szentjánosbogárkáim, ami most elfolyik a zünnepelésekben, próbálom értegetni, de valahogy mégse’ megy. Pedig én, Assó és Feeső-falvi Berrengi Mári Varvara se vagyok egy ma született báránka, s nem eppeg most szalajsztottak le a falvédőről!

A zunokáimtól örökkétig kapok aranyoska meghívót, hogy ott ne, szerepelnek egyet az iskolába, óvodába, vagy a kurtujba’ (kultúrházba’). Az Isten meg es verne, ha aszt találnám mondani, hogy nem szeretem az unokáimot, de hogy mindenre elmenjek, amire elhínnak, még belőlem es legalább három kéne. Pedig a zuram aszondta, hogy egy darab es sok belőled Varvara!

Óvodai készülődés a műsorra... Ebbe a zévezredbe'

Most figyeljetek ide, a kicsike unokám kicsengetőzött mán az óvodából! Emlékszem, amikor mondta, hogy kicsengetőzni fog, aszittem Csillag tehenünk csengőjét akarja megvetni, hadd csengjen kifelé, s erre kiderült, hogy nem. Az óvoda ej be, hogy kinőtte magátt néhány esztendő alatt. Elképzelhetitek, mikor ennek a csudájára jártam. Pont úgy végezett az unokám, mind régebbecske a doktorok! Hatalmatos oriási nagy felhajtással!!! Nincs egy pix, ami leírja, hogy mi es volt ott! Eppeg a piros szőnyegecske nem kellett elébük, amin végigkeckeriálnának (végigvonulnának). Nohát, azt végignézni, oda es kellett egy kőkemén türelmesség. Az egyik gyerek ordibált, a másik hergelődzött, a harmadik mán bérekedt, s a többi mittudomén mi a ráksúlyt csinált. Becsület Úristenemre mondom, hogy jobban ki tudott készíteni, minha a kertbe’ csak gyomláltam volna egy hétig reggtől-estig. Pedig ott az ünnepségen nem csináltam semmit, csak ültem. De mondhatom, az biza eccer vad volt!

Ez még a jobbik része, amit szemügyre vehettem amottan. Asztán jött a híres műsor. Hol láttam valamicskét belőle, hol pedig nem. Olyan sűrűség lett körülöttem, mint a megdeggedt fuszulykafőzelék. A belemet se kímélték. Rendesen nyomták szét a többi hézatartozók, met kellett filmet, sö fényképet csinyálni a nagy pillanatokról. Arról, hogy miként ügyeskednek a szeretett kócerájos, felnőttes bubájuk. Addig keccingetnek, hogy szinte véget vettek az életemnek. Há’ hogy es mondgyam, az vala a legeslegjobb a műsorba’, amikor véget ért. Úgy csepegett rólam az izzadtság, minha esni akarna... S méges örömöztem, met mán sejtettem, hogy hamaroson ki lehet menni a teremből! Ezért es tapsoltam véresre a kezemet, met tudtam, azután jöhetett a jó friss szabad levegőcskevétel.

Iskolai műsoros. Filmejznek es!

Na, kedveskéim, ez csak az óvoda volt, de másikokba es el kellett mennyek, ahol van unoka ugyebár. Az iskolákra gondoltam a kontyom alatti eszes fejemvel! Van ott es ünnepség több szekérderéknyivel... Az egészet nem akarom most reátok hányni, de mondjuk a hetedikes Bertuska iskolavégzési műsorát méges megemlíteném. Hát biza ott es van haddelhadd, met két és fél, vaj (vagy) három óra alatt a hátom, a karom, a lábam úgy elzsibbadt, hogy ember legyen a talpán, aki csak még egyszer es egyenesen fel tud állni. A híres műsor után úgy mentem ki, mind egy göcsörtös görcs rángatta kók szerelék, s ráadásul a seggemre kelés nőve’, s kiújult az aranyerem es.

Nagy műsor utáni fényképeződés még a múlt évezredbe' Gyimesi pillanat.

A hatalmatos kicsengetőzésektől, attól az érettségis menetektől még jobban rettegek, met oda muszáj elmenni. Ha nem teszem meg, akkor irtó nagy szégyen. Ott rendesen mutogatnak engem es, mind egy cirkuszi majmot. A zuramnak, mindegy, met a többi ünneplő férfiakkal még az ünnepség alatt bétérnek néhány kupicára egy közeli bodegába, vagy ahol vízen és szukkon kíjjel van mit meginni. A nagy rokonsági csudának számító ünnepségen pedig úgy le szokta inni magát, hogy a végén lődörögni es alig tud. De aszt mondjuk nem es bánom, mert amíg csak félhúsba van addig ordítva mecsereg a többi férfi rokonnyal együtt, s ilyenkor mán hallgat, mind szar a fűbe’. Közbe az es megesett, hogy okádásával újrafestette hazafelé az utca kövezetit, de legalább csend van utána. Me férfiasság!

Ünnepi kihergelődzés nem es olyan rég.

S az ünnepségek után a szülők, de a tiszteletüket tevők es mindig aszongyák: hej be jó volt, még akkor es ha a szemük egy hétig ki van meredve a fáradságtól, minha nagy dolgukot akarnák végejzni ott, finomkodva mondva, ahova a király es gyalog jár. 

 A lakodalmakról jobb, ha egy szót se szólók… Méges zavar, hogy köccsön köccsönt érve ágálunk, s egy vékony hopp után osztán egy vastag kopp jön!!! Ezért, ha lehet, s esetleg nagy kedvesen nem erőszakoskodnak, hogy mennyek el a hoppárra, akkor én inkább otthon maradok.

Varvara nénétek gondolatait lejegyezte Fenyőszegi B. Levente

Tanyításom és a hajdani végzős osztályom

Bükkhavasi Általános Iskola és környéke

Sok víz lefutkorászott Hidegség patakán, amióta nem mán tanítok a Gyimesekben, de emléke azétt élénken megmaradt bennem. Ritka elbűvölő szépecske világ ez. Viszont igazából csak úgy ismered meg, ha közelebb kerülsz héza. Persze a felfedezéstől a mesés titokzatossága egy szikrányit se lankad.

Első osztálykép 1992-ből az ötödikeseimmel

1991 őszén érkeztem meg a Gyimesközéplokhoz tartozó Hidegség legfelső tanodájába, a Bükkhavasi Általános Iskolába. Akkoriban még az V-VIII. osztály is létezett. Szakképzetlen tanárként indultam neki a feladatnak, ahol öt esztendőn át földrajzot és történelmet, mellette technológiát, későbbiekben rajzot, valamint erkölcsi nevelést kellett tanítsak. Hát, ahogy szokás egy vidéki iskolában, nem elég egy-két tantárgyat választani, met nem jön ki a teljes norma. Elfogadtam, amit még melléje kaptam...

Két legénnyel az osztályomból

A tanító nénik felkérésére két esztendőn át alapfokon francia nyelvet nyomattam a III-IV. osztályoknak. Később, mikor átnyergeltettek nyelvtanárnak a III-VIII. osztályokban, először francia nyelvet igyekeztem megismertetni a diákokkal, majd kérésre, fokozatosan áttértem az angolra. Az új kihívás nagyon erős feladatnak bizonyult. Rendesen megdolgoztatott, de ahogy csak tudtam, úgy szorgoskodtam.

Színpadon a HIDEGSÉGI KULTÚRBAN.  

Első benyomásaim és élményeim erről vidékről felülmúlták a képzelőerőmet. Egészen más volt ez a tündéri táj, mint amilyenben felnőttem. Az itteni emberek megküzdöttek a fenséges szépségű hegyek közötti térségben rejlő zord körülmények nehézségeivel. 

Előadás közben

Városiként cseppentem belé ebbe a gyönyörű völgyi élet csudájába’. Habár sok dolog ismeretlennek tetszett, mégis a gyerekkorom emlékei sokat segítettek rajtam. A hajdani családommal tanyán laktam. Még ehhez képest is közelebb a természethez. A faluban a patakok mentén egy cseppet biztonságosabban érezhette magát az ember. Habár télen a farkasok bé-béjártak a faluba, de a medve s a többi vadállat se maradt „soron kíjjel”. Ezért hamarabb tudtam egyeztetni gondolataimot, mint ahogy gondoltam. Az emberek figyelmesek voltak. Kedvességüköt és segítőkészségüköt mindig szívesen vettem.

Lányok "Döbrögivel" a színpadon

Azért a nyelvjárási eltérések arra sarkalltak, hogy jobban figyeljek a beszédükre. Igen, kellett tanuljak, ahhoz, hogy megértessem magamat a gyerekekkel és az ottani emberekkel. Nem ment hamar, hipp-hopp cakompakk módjára. Nem is mehetett könnyen, de lépésről-lépésre haladva tapasztalatokkal bővítve sikerült megalapozni a tudásom. Ez kölcsönösnek látszott, mert ők is igyekeztek értelmezni, amit én garattyolok.

Mikulásként ügyeskedek...

Öt esztendőt bent laktam Hidegségen, az említett idő leforgása alatt, a tanításon kívül, sok mindennel sikerült foglalkoznom. Kollégáimmal megtaláltuk a közös hangot. Munkálkodásunk során még barátságok is születtek.

Színdarabokat és jeleneteket tanítottam be, nemcsak az osztályomnak. A darabok betanítása és színpadra vitele mellett háttereket mázoltam és rendező is voltam, valamint a felkérésekre átváltoztam Mikulásnak. Azonban a tevékenységek közül azok sikerültek igazán jól, amit pedagógus társaimmal hoztunk össze.

Egy kicsengetési pillanat

Szerettem, ha belevonhatom diákjaimat a mindennapi oktatói és más foglalkozásokba, akár egy színdarab rendezésében, akár a kirándulások szervezésében stb. Többször esett meg, hogy ők kalauzoltak el a környező ritkaságok és szépségek megtekintésében. Kiváló példa az is, mikor a téli fűtéshez szükséges faanyagot az osztályomban lévő tanítványaim segítségével szereztem bé, s készítettem el.

Osztályom előadás után (1995)

Az első osztályom 30 esztendeje végezett. 1991-től novemberétől tartoztak hivatalosan hozzám. Még nem ismertem ezt a tisztséget, biza’ meg kellett lepődjek, hogy mennyi felelősséggel jár. Hiába, semmit se tudtam/tudok félvállon venni. Amivel megbíztak/megbíznak, azt mindig próbáltam/próbálom teljesíteni. Természetesen a gyerekekkel együtt cseperedtünk fel, lényegében még jómagam is szemtelenül fiatal voltam. Volt, amit ellessek tőlük. Igazán aranyos gyerekek voltak.

Diákjaim búcsúztatója az iskolától 1995 júniusa

Akadt közöttük csendes, visszahúzódó, szerény, érzékeny, barátságos, dolgos, félénk, rendszerető, népszerű, jó hangulat teremtő. Nem taszították ki társaikat az osztályközösségből. Mindenkinek megvolt a helye és a szerepe. Így vált egésszé ez a kis csapat. Igyekeztek józanul gondolkozni, s tisztán látni a körülöttük zajló életet. Gyerekként az ember ösztönösen is, de nem szeret kilógni a sorból, s főleg megbélyegzett lenni. Valami csoda folytán ezt ők érezték, s úgy viszonyultak egymáshoz, hogy mindenki számított.

Ünnepélyesen

Jó volt együtt lenni vélük, ahogy láttam esztendőről-esztendőre, miként cseperednek fel. Azt hiszem most is megállják helyüket a közösségükben és a világban. Mert ez a fontos.

Értékes emlékek, egy sajátos kultúrkörben, aminek nyomai más vidékeken is érezhetőek, ha nem is ebben a formában. Örülök, hogy részese lehettem életüknek, és főleg annak, hogy részben segítettek közvetve vagy közvetlen módon az életszemléletem javításában is.

Szeretettel gondolok rájuk, külön-külön mindegyikükre.

 

Az OSZI: 

Fenyőszegi Borbé Levente

Bercike hóemberke lesz

Bercike álmodik

Bercikénél, mint minden esztendőben, az idén sem maradt ki a farsang. A néma fehérbe burkolt táj csöndjét a csiripelő verebek törték meg. A pánkó (fánk) illatát pedig vitte, ráncigálta magával a szellőcske. Finom táncikálásával belengte az egész utcát. Ez  tartozéka szokott lenni a farsangi napok kedélygerjesztő pillanatainak. Az utcai és kerti fák ágai meg se reccsentek. Katonásan viselték a hideget. Néhol egy-egy nehézkes hóbundadarab szottyant le a földre. S mégis ebben a berekedt zúzmarás hűs időben vígan folytak a maszkurálkodások. Volt rendesen minden, főleg jókedv, egy csepp bolondkodással, s eszem-iszommal tarkítva. Az ilyen fajta mulatérozások legtöbb helyen hétvégére maradtak, de azért az embereket, főleg a gyerekeket és a fiatalokat, hétköznap is fogta a zsigora. Mókáztak, s ha tehették incselkedtek, ahol eppeg csak lehetett.

Bercike erősen várta a maszkurázást. Egész héten nem bírt magával. Ahogy közelebb került a bolondkodáshoz, úgy kezdett megkergülni. Amikor már csak egy nap választotta el az izgalmas bolondkodásig, rendesen tűkön ült. Nem es csuda, biza gyerekekül fognak összegyűlni egy takard el önmagad valóját, mókásan megváltozva, s figurázva, a kurtújba (kultúrházba). Aznap még cowboy jelmezt készített elé a másnapra. Azért titokban nem is azt akarta, de nem tudta, hogy mire cserélje le. Egyfelé tűnődött, vakarta a fejit, aztán mégis belenyugodott az utóbbi választásába.

 

Februári csönd

Este miután bevacsorázott, és megváltozott az horkolászati hivatal ruhájába bújva, rögtön elaludt. Úgy húzta a lóbőrt, mintha kötelező lenne... Azt álmodta, hogy künn a lépcsőkön ül, s mégse fázik. Nezi a kezét, s ej be fehér lett. Ezen irtóan elcsudálkozott. Miközbe’ egyik ámultból a másikba esett, megjelent előtte egy földig érő fehér bundás elképesztően elbűvölő szőke hölgy.

 

 - Bercikém te olyan hóemberes vagy.

 

Bercikének rendesen rendesen tátva maradt a szája.
                                             

- Hát izé…
                                             

- Izé, s mezei, az mindegy. Én vagyok a Hótündér. Legyél hóember!

                                       

Az lett.  Na, Bercikének ekkor esett le igazából az álkapcája (állkapcsa).
                                            

- Ne se törődj, mert, ha vissza akarsz változni, rögtön megteszem!

Bercike valóban hóemberré változott. Piros lábassal a fejin, murok (sárga répa) orral, s egy vesszőseprűvel a kezében nezelődött egyfelé. Egy borzas kicsi vereb reaszállt, ott elvolt rajta egy darabig. Bercike mégis tudott járni. Nem maradt egy helyhez kötött, mint a magányosan álló hóemberkének. Amikor felfedezte az első lépéseit, csak akkor reppent odébb a közeli kertlécre a vereb. Bercike nem sokáig kókoskodott, mert rea kacsintott a Hótündér, s őkelme felébredett.
                                             

Alig sirítette ki a csipát a szemiből, mán futott az anyjához, hogy ő nem vadnyugati tehenpásztor akar lenni, hanem hóember. Az anyja nem furcsállotta a dolgot, mert a gyereke eléggé bogaras tudott lenni. Szerencsére hamar essze tudták hozni, mert volt hézavaló alapanyag dögivel. Fehér kabát, fehér gagya, piros sál, piros fazék s fehéres bakancs. Csak a megtalálásukra komoly kutató expedicíót kellet folytatni.

A keresgélés sikerrel járt. A kezdetleges kemény készülődéshez viszonyítva szemperc alatt esszejött a hóemberes jelmez. Lett is nagy öröm. Bercike boldogon, nagy győztesen vonult végig az utcán a kurtújig. Bár ő úgysem tudott lenni az a visszahúzódott legényke, de most felettébb megvolt büszkülve.

 

Amikor beért vala a farsangi hejehujára, csak úgy neztek rea, mint a fáintos pettyes borjúcska az újonnan kicifrított kapucskára. Szinte kórusba mondták nekije: – Há’ te nem cowboynak öltöztél?
                                             

- Há’ nem! Azt álmodtam, hogy hóemberré fogok változni! Azétt öltöztem annak.

 - Mi a csuda? - képedett el Rebarbara.
                                            

 - Te nem tudsz hóemberré változni!–  Sózta oda Aszfaltbetyárka

 

 - De igen! Métt es ne! Azt álmodtam, vagy mi! – Erősködött Bercike

 

- Te osztán megállítod a Napot! – Vette oda Pityókás Csipszecske

 

 - Gyertek ki, s meglássátok! – Biztatta pajtásait Bercike.

Mivel az ottlévőköt őrölte, oldaltájt erősen döfődgette a kíváncsiság, követték, mint a gazdi után ügyekvő piszli kutyák. Hamaroson künn tátották a szájukot egyfelé. S azt hitték mán nem es lesz semmi. Nájlon Jóska meg es állapította: – Na, te es érted, hogy kell bolondot jártatni az emberrel... Aliges kimondta Bercike mellett fehér csillogó fény kezdett ragyogni a semmiből. A társaság úgy lemeredt, akár a földbe vert egyenes cövek. A fény egyre ragyogóbb leve, s menten átalakult a Hótündérré. Lett nagy bámélkodás. Biza. Ezt mán másképp nem es lehetne mondani. A Hótündér az ágas-bogas hutyurójával egyet intett Berci felé, s nem járatta vadul a lepzselőjét, csak kimondta: – Változzál hóemberé, ameddig csak te akarod!

 

Bercike hóemberré változott...

Nem es kell mondjam Bercikéből hóember lett. Pajtásai aliges tértek magikhoz. Aztán odamentek héza, s egy darabig tapogatták es rendesen. Ha eleinte Bercikét egy kicsit kirázta a hideg, attól a perctől semmit se fázott, hogy hóemberré változott. Amikor a matatgatás béfejeződött, s mindenki meggyőződött bercike állapotáról, azután a Hótündér kedvesen egy körtáncikára hítta meg őket. Zenéltek a házi jégcsapok, meg a benti muzsika, ami olyan erősen hallatszott künn es, mint benn. A kintiek mind béálltak a rongyrázásba. Először Bercike állt a kör közepibe, de aztán sorra került mindenki. Mikor mán annyira elfáradtak a ritmusos szökdöséstől, akkor Bercike intette, hogy menjenek bé. A Hótündér varázslatos öleléssel átfogta a gyerekeket, majd búcsút integetve elengedte őköt. Asztán Bercike felé kacsintva egyet pisolyogva (titokzatoson mosolyogva) eltűnt, mint a szamár a ködben.

Bercike ahogy béérkezett a kurtújba, újra jelmezes legényke lett. A néhány felnőtt, aki nem ment ki az udvarra, s nem tudta mi történt, erősen agódtak a fiatalokért. Berci mondta es: – miétt nyugtalankodtatok? Há szeressük egymást! S a szeretet pedig a hidegbe’ sem fagyos. Őkelme ekkor vette észre, hogy az orra még csak akkor változott vissza. A murok nem tűnt el, hanem amikor héza érintett a kezébe maradt.

 

Hóember. B Mártonka munkája

A maszkurás bémutatkozás után jöhetett a mulatérozás. Kezdték magukba tömni a pánkót és a többi finomságot, s ha megszomjaztak ittak rea borvizet. Berci a volt murok orrát kóstolgatta. Az leve nekije a Hótündérke titok ajándéka. Az estig tartó nagy dinóm-dánomot az ablakból figyelték a kis cinege cinkék.

                                       Fenyőszegi B. Levente