A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Iskola. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Iskola. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. október 11., vasárnap

Lombkoronák színárnyalatainak tengerszemei

Aranyozott levelek

Most, hogy végigbarangoltunk az esztendő évszakainak tüneményes, bűbájos pillanatokat is őrző napjain, egy picit megpihenhetünk. Amikor rájövünk, hogy számunkra csak maradványemlékei maradtak, akkor szélnek eresztjük azt is, amit nem érdemes magunkba zárni.

Oda az előző hónapok elevensége, hiszen a vándormadarak is búcsút intettek a vidéknek. Mégis megmarad bennünk a lángolás, hiszen sokunk előtt még látszik a folytatás rejtelme.

Zsögödi táj  ősszel 

 Az ősz kegyessége a csendesség. Észrevétlenül ajándékoz meg nyugalmával. Elevensége a káprázatba öltöző természet színjátékában, a hűvös esőzésekben és a kellemes, szinte gondolatokat is elringató, békésen, cifrán megélemedő lombtavacskákban mutatkozik meg. Fényárban úszó lángolása ott van mindenhol. Nesztelenül teszi a dolgát. Néha kedve támad keringőre hívni a már megfáradt faleveleket. A változatosság nyugalmát, a nesztelenséget halk zörej szokta felváltani. Néhanapján mindez átcsaphat irdatlan széláradatba, s akkor a falevelek ragaszkodását teremtőjükhöz felülírja a vadócnak tetsző szélítés. Viszont mindezt a tarka levéleső játékával ajándékozza meg lelkünket. Ha pedig közben kipillant a nap, akkor szelíd mosolyával simogatja a tájat. Újra fel lehet fedezni a zöldessárga, okker, narancs, vörös és a későbbi rozsdabarna színpompás, virághoz személő leveleket lent a földön, és amennyi maradt belőlük, fent a fán. S ha már lemenőben van a nap, akkor ékességében rejlő nyugalommal átitat minket csöndesség szótlan kiegyensúlyozottságával.

Az őszi összhang háboríthatatlanságában találtam meg kedélyállapotom lecsendesítését, lelkem nyugalmát. Ez az évszak adta létem némaságában bujkáló elevenségét. 

Eperlapik vörösben

 Magad felvállalása után kezdődhet a tisztulás, és nem mehet végbe zajtalanság nélkül. A hallgatás a szemlélődés csokrában helyretesz mindent, és ilyenkor belső a fényük belefér az egész világ ragyogásába.

*

Késő őszi gyimesi pillanatkép
 Emlékszem az egyik huszonéves őszömre, amikor Gyimes felé vettem az irányt. Szeptember havába léptünk. Megjelent a reggelente kuksoló Csíki-medencébe a köd. Vége vala a szabadságnak, ezért az iskolában volt a helyem... Akkor kacsintgattak rám az első színváltozásokon átmenő levelek is. Habár akkoriban napsütéses idők jártak, aznap beborult az égbolt, s ami alatta volt, halkan sunyított. 

Sólyomkövi pihenő

 A városból indultam Gyimesközéplok felé. A vonat megelőzte a buszt, ezért is örültem, hogy idejében ott lehettem. Boldogan, mosollyal az arcomon szálltam le a vonatról. Kevés ember járt ezen a vidéki állomáson. Mégis a csendesség és az emberek hiánya a megállónál gyanakvásra kényszerített. Szerettem volna azt hinni, hogy az autóbusz, amivel tovább fogok haladni, nem ment el. Kis kérdezősködés után kiderült, igazam volt. Egyetlen probléma csorbította igazságomat: az autóbusz bizony egy jó ideig nem is fog közlekedni, mivel elromlott. Egy darabig álldingáltam, nézelődtem ki a fejemből. Egyetlenegy lélek állt a gáton. Egy lány. Addig sosem láttam őt. Első ránézésre tudtam, hogy nem lehet helybéli. A borús hangulatú vidék a látványától egyből megszelídült. A látvány arra ösztönzött, hogy ne vegyem le róla a szemem. Lélegzet visszafolytja figyeltem. Azt se tudtam, mivel tereljem el róla a figyelmem. Természetesen nem sikerült. Minden igyekezetem ellenére tekintetemmel lopva csak arra sandítottam. A látvány olyan volt, ahogy igazán senkit sem tudtam elképzelni sohasem. Szívem mélyéről feltörő, meglepetésszerű csodálatot éreztem iránta. Jólesett a fölöttébb kellemes élmény, amellyel az adott helyzet megajándékozott. 

Emlék

    Úgy tűnt nekem, mintha rég ismerném őt. Világosbarna haja felkontyolva ékesítette arcát. Csak néhány kíváncsiskodó hajszál, kikandikálva kontyából, kacérkodott a hűvös szellővel. Nem volt valami nagy kedvében. Szigorú tekintete is arról árulkodott. Mint utóbb kiderült, nem is lehetett, mert szintén az autóbuszt várta... Fekete rövid kabátját összehúzta, és komoran állt, mint a környékbeli hegyek fenyőfái. Kedve különösen hasonlított farmernadrágja színéhez. Az is szürkés volt, akár az égbolt. Bakancsa barnán hallgatott, beleolvadt a fáradt idő tompaságának csöndjébe.

Két arra járó asszony figyelmeztetett, hogy nem lesz autóbusz. A hírek után eldöntöttem aznapi sorsomat. Nem volt mit tennem, nekivágtam gyalog annak a bizonyos tíz kilométeres útnak. Az akkori őszi délelőttön, mint említettem, nem volt hideg, inkább hűvös. A felhők gomolyogva szálltak a borongós égbolton. Csak az esőtől tartottam. Kissé szemerkélt, de nem lett belőle semmi. Vígan felértem. Szüntelenül csak a lányra tudtam gondolni. Szerettem volna, ha még egyszer összetalálkoznánk valahol. Úgy is történt. Az autóbuszon sikeredett a találka, amit annyira vártunk azon délelőttön. Másnap már beszélgettünk. Be nem állt a szám. Egy hét telt el, vagy még annyi sem, és révbe értünk. Sok minden történt azóta. Egymást követték az évek, a megpróbáltatások, de a kölcsönös vonzalmat még az idő sem volt képes legyőzni. Hogy mennyi idő telt el azóta? Azt hiszem, nem fontos.

Dés fölött

 A kölcsönös szimpátia, aztán a szerelem egy idő után észrevétlenül a szeretet nyelvén szólalt meg.

Kicsit rokonlelkek is vagyunk, lelki társak, sorstársak. Egymás életének részévé váltunk. Ebben segítettek a gyerekeink is. Hiszen ahol a közös élmények összeértek, ott született meg a család. Az benne a jó, hogy önmagunk lehetünk. Csak úgy lehet segíteni egymást. Más megoldást nemigen ismerek. Mindezt lehet káprázatnak vagy éppen álomképnek nevezni, de nem az. Egy életre szóló élmény is lehet megtalálni azt a lelki társat, aki mellett megpróbálunk kitartani. 

Csíksomlyói virágos mezőben
 A nagy zsongásban, igyekvésben pedig jól jön a csendesség, a nesztelenség varázsa, mert egy bizonyos idő után az is könnyebben megy. Ilyenkor valahogy nesztelen őszbe fordul a belső természetünk is. Olyanokká válunk, mint a lombkoronák színárnyalatainak tengerszemei.

Fenyőszegi B. Levente

 

2026. szeptember 10., csütörtök

Tornácos ház melletti ikrándozásom

     Ahogy meglibbenti a hűvös szél a fák koronáit őszelő havában, úgy pucolnak el Csíkvármegye környékiről az utolsó vándormadarak es. Nincs ínyükre várakozni a hidegre. Asztán, ha lehet, szemünk láttára fagyjanak le a tollaik? Jegesen menni se könnyű, há’ akkor repülni…

Na, ilyen tájba’ gyúccsák bé az iskolákot műfelénk. Nemcsak most, hanem régebbecske es, amikor még mélynövésű, gezdervékony gyerekecske vótam. Alig tőtöttem bé a hat évet, mán szeptemberbe’ mehettem iskolába. Inkább óvodásnak személtem, de az mindegy es vót. A parancs az parancs. Habár óvodába se jártam, úgy vágtam belé az iskolába.


Zsögödi templom és iskola

Addig, amíg bé nem köszöntött a hideg, testvéreimmel gyalog bandukoltuk el azt a hat-hét kilómetret, néha kitérőkkel, az iskoláig s vissza. Ezétt üdejibe’ kellett keljünk, hogy ne késsünk el. Utáltam es rendesen. Főleg az egyenruha sártól való megszabadítását s a cipőpucolást.

Zsögöd az őszi fényben

Há’ mit es mongyak, méges a déli, kora délutáni hazamenetel alatt nem vala annyira friss a levegő, mint reggelente. Biza a hajdani hajnalokba’, akkor néha még a mínusz fokot es megfogtuk, de rendesen. Hazafelé ereszkedve nem hagytuk ki a Nagy Imre galéria előtti bikaborvizet. Abból illogattunk, bökkedeztünk, s avval haladtunk tovább Zsögöd patakáig (Fitód pataka eredetileg). Ott pedig finom körtécskéket, olyan vackorosot csemegésztünk a fődről, minden áldott nap, hétfőtől szombatig. Amíg le ne potyogott az egész. Ej, be finom es vót. A reggeli dér, ha megcsípte, még édesebb íze lett tőle.

A hajdani zsögödi Bikaborvíz helye

Történetem lényege mégse a merengéses, egyfelé tűnődéses múlt, hanem inkább egy igen, még mai napig es elevenen bennem élő váratlan mindennapi-hétköznapi pillanat. Ez a pillantás közbe’ akkor es megesett, mikor a testvéreimmel bóklászódtunk hazafelé, s máskor még gyakrabban, amikor egyedül ügyekeztem a kislakunk irányába’. Ezt persze úgy tudtam megtenni, ha Zsögöd leghosszabb utcáját átszaporázom.

Finom kicsi körték. Egy cseppet távolabb Zsögödtől...

Hogy a történetemet ne gyúrjam pókháló fátyla alá, elébetek szelídítem kristálytisztán. Az egyik tornácos házba’ élt egy igazi székely bácsi. Olyan felkandarított betyáros bajusszal. Mindig kalap volt a fejin. Székely ruhába’ volt felöltözve. Legalábbes imigyen maradt meg az emlékezetembe’. Piros pozsgás arca azt árulta el, hogy nem vette meg a munkát, de a jó bort s a pálinkát se. Huncutul tudott vigyorogni. Mikor a gyerekek a napi tanulás után kiszabadulva az iskolából hazaindulva arrafelé tartottak, akkor a bácsi mán künt állt a tornácon, s jöhetett a jesztegetés. Ha lehetett, külön jesztegetett meg minden egyes gyereket. Ha egy bogba tekerték a kölykök, akkor hangosabb volt a jesztegetés. Az a bizonyos búúúú… Ha egyedül érte a gyereket, főleg a legénykéket, akkor irtó gyorsan sújtott le, s fel sem tudtál ocsúdni belőle. Nagyhirtelenjibe’ bévezető nélkül érintett bennünköt. Össze es ikrándozta (rángatózta) magát a kicsi iskolatáskás emberpalánta.

Mivel jómagam elég gyakran jártam arrafelé, hol csoportoson, hol egyedül, elég sokszor agyon vótam jesztegetve. Olyankor a szívem folyton a torkomba’ dobogott. 


Egy zsögödi tornácos-ház, de nem az ahol a bácsika lakott

Mitől, mitől nem, csak úgy lazán, minha varázslat borította volna el a fejemet, amire a tornácos házhoz értem, elfelejtettem az öreg bácsit. Az pedig könyörtelenül megjesztett, s utána bajsza alól vigyorgott. Amikor fene jól sikerült az ikrándozás, mint egy szikrázó balettes, pörgös mozdulatú előadás, akkor hangoson fel-felkacagott.

Amikor mán nagyobbacska osztályos vótam, s levetettem a suhogó sötétkék füskabátomot, akkor mán komoly terveket szőttem. Ha a tornácos házhoz érek, akkor nagy ívbe’ kikerülöm. Kikerültem, ahányszor csak tudtam. Úgyse’ sült el jól, met ő felkészültebb vót. Olyan ügyesen kicselezett, hogy csak na. Ügyelve ravasz terveimre, egy kicsit hamarébb vagy később hozta reám a nyavalyás jedezős ikrándozást.

Fábján bá, aki személt a jesztgetős bácsira. Mellette az asszonya, Erzsiné

Mondjuk úgy harmadikos korom végire kiment belőlem az jeszgetés utáni frászom, de azétt néha-néha meg tudott lepni. Negyedikbe’ még egyszer-kétszer ügyeskedett. Akkora mán én is vettem a lapot, asztán felkőtöztünk Szeredába. Így mán ritkán látogattam az öreg bácsit. Amikor nagyanyámhoz mentem le gyalog, akkor felpillantva a tornácra néha ott találtam. Mán nem volt annyi jeszgetős ereje, a derűt es láttam eltűnni az arcáról. Betegeskedhetett, de azért alkalmanként fogta a zsigora, met néhanapján odajesztgetett nekem. Vigyorogva néztem fel rea. Ő pedig a tornácon komótoson állva élvezte, hogy csak sikerült a terve, ha még egy cseppet es, megjeszteni.


A tornácos-ház es őszbe csavarta a fejit...

Asztán egy idő után üres maradt a tornác. Sőt a házat es átalakították. Maradt a múlt emlékének lenyomata, ami minden szeptemberbe elém jő’. Főleg, amikor Zsögödferedő felé veszem az irányt. 

A zsögödi iskoláról: https://fenyoszegi.blogspot.com/2021/01/a-zsogodi-iskola.html
 

Fenyőszegi B. Levente

 



2026. június 18., csütörtök

Varvara néni próbálja érteni...

Varvarát  lerajzolta fijatalon egy nem dógos ember. Olyan művészféle...

Kicsi szentjánosbogárkáim, ami most elfolyik a zünnepelésekben, próbálom értegetni, de valahogy mégse’ megy. Pedig én, Assó és Feeső-falvi Berrengi Mári Varvara se vagyok egy ma született báránka, s nem eppeg most szalajsztottak le a falvédőről!

A zunokáimtól örökkétig kapok aranyoska meghívót, hogy ott ne, szerepelnek egyet az iskolába, óvodába, vagy a kurtujba’ (kultúrházba’). Az Isten meg es verne, ha aszt találnám mondani, hogy nem szeretem az unokáimot, de hogy mindenre elmenjek, amire elhínnak, még belőlem es legalább három kéne. Pedig a zuram aszondta, hogy egy darab es sok belőled Varvara!

Óvodai készülődés a műsorra... Ebbe a zévezredbe'

Most figyeljetek ide, a kicsike unokám kicsengetőzött mán az óvodából! Emlékszem, amikor mondta, hogy kicsengetőzni fog, aszittem Csillag tehenünk csengőjét akarja megvetni, hadd csengjen kifelé, s erre kiderült, hogy nem. Az óvoda ej be, hogy kinőtte magátt néhány esztendő alatt. Elképzelhetitek, mikor ennek a csudájára jártam. Pont úgy végezett az unokám, mind régebbecske a doktorok! Hatalmatos oriási nagy felhajtással!!! Nincs egy pix, ami leírja, hogy mi es volt ott! Eppeg a piros szőnyegecske nem kellett elébük, amin végigkeckeriálnának (végigvonulnának). Nohát, azt végignézni, oda es kellett egy kőkemén türelmesség. Az egyik gyerek ordibált, a másik hergelődzött, a harmadik mán bérekedt, s a többi mittudomén mi a ráksúlyt csinált. Becsület Úristenemre mondom, hogy jobban ki tudott készíteni, minha a kertbe’ csak gyomláltam volna egy hétig reggtől-estig. Pedig ott az ünnepségen nem csináltam semmit, csak ültem. De mondhatom, az biza eccer vad volt!

Ez még a jobbik része, amit szemügyre vehettem amottan. Asztán jött a híres műsor. Hol láttam valamicskét belőle, hol pedig nem. Olyan sűrűség lett körülöttem, mint a megdeggedt fuszulykafőzelék. A belemet se kímélték. Rendesen nyomták szét a többi hézatartozók, met kellett filmet, sö fényképet csinyálni a nagy pillanatokról. Arról, hogy miként ügyeskednek a szeretett kócerájos, felnőttes bubájuk. Addig keccingetnek, hogy szinte véget vettek az életemnek. Há’ hogy es mondgyam, az vala a legeslegjobb a műsorba’, amikor véget ért. Úgy csepegett rólam az izzadtság, minha esni akarna... S méges örömöztem, met mán sejtettem, hogy hamaroson ki lehet menni a teremből! Ezért es tapsoltam véresre a kezemet, met tudtam, azután jöhetett a jó friss szabad levegőcskevétel.

Iskolai műsoros. Filmejznek es!

Na, kedveskéim, ez csak az óvoda volt, de másikokba es el kellett mennyek, ahol van unoka ugyebár. Az iskolákra gondoltam a kontyom alatti eszes fejemvel! Van ott es ünnepség több szekérderéknyivel... Az egészet nem akarom most reátok hányni, de mondjuk a hetedikes Bertuska iskolavégzési műsorát méges megemlíteném. Hát biza ott es van haddelhadd, met két és fél, vaj (vagy) három óra alatt a hátom, a karom, a lábam úgy elzsibbadt, hogy ember legyen a talpán, aki csak még egyszer es egyenesen fel tud állni. A híres műsor után úgy mentem ki, mind egy göcsörtös görcs rángatta kók szerelék, s ráadásul a seggemre kelés nőve’, s kiújult az aranyerem es.

Nagy műsor utáni fényképeződés még a múlt évezredbe' Gyimesi pillanat.

A hatalmatos kicsengetőzésektől, attól az érettségis menetektől még jobban rettegek, met oda muszáj elmenni. Ha nem teszem meg, akkor irtó nagy szégyen. Ott rendesen mutogatnak engem es, mind egy cirkuszi majmot. A zuramnak, mindegy, met a többi ünneplő férfiakkal még az ünnepség alatt bétérnek néhány kupicára egy közeli bodegába, vagy ahol vízen és szukkon kíjjel van mit meginni. A nagy rokonsági csudának számító ünnepségen pedig úgy le szokta inni magát, hogy a végén lődörögni es alig tud. De aszt mondjuk nem es bánom, mert amíg csak félhúsba van addig ordítva mecsereg a többi férfi rokonnyal együtt, s ilyenkor mán hallgat, mind szar a fűbe’. Közbe az es megesett, hogy okádásával újrafestette hazafelé az utca kövezetit, de legalább csend van utána. Me férfiasság!

Ünnepi kihergelődzés nem es olyan rég.

S az ünnepségek után a szülők, de a tiszteletüket tevők es mindig aszongyák: hej be jó volt, még akkor es ha a szemük egy hétig ki van meredve a fáradságtól, minha nagy dolgukot akarnák végejzni ott, finomkodva mondva, ahova a király es gyalog jár. 

 A lakodalmakról jobb, ha egy szót se szólók… Méges zavar, hogy köccsön köccsönt érve ágálunk, s egy vékony hopp után osztán egy vastag kopp jön!!! Ezért, ha lehet, s esetleg nagy kedvesen nem erőszakoskodnak, hogy mennyek el a hoppárra, akkor én inkább otthon maradok.

Varvara nénétek gondolatait lejegyezte Fenyőszegi B. Levente


Dáktö Kondenbery naplója 5

      Asszem Pucsik a legjobb barátom A Pucsik név sokaknak semmit se’ mond, de nekem annál többet, Naplócskám! Miután megtörtént az a rém...