Lombkoronák színárnyalatainak tengerszemei

Aranyozott levelek

Most, hogy végigbarangoltunk az esztendő évszakainak tüneményes, bűbájos pillanatokat is őrző napjain, egy picit megpihenhetünk. Amikor rájövünk, hogy számunkra csak maradványemlékei maradtak, akkor szélnek eresztjük azt is, amit nem érdemes magunkba zárni.

Oda az előző hónapok elevensége, hiszen a vándormadarak is búcsút intettek a vidéknek. Mégis megmarad bennünk a lángolás, hiszen sokunk előtt még látszik a folytatás rejtelme.

Zsögödi táj  ősszel 

 Az ősz kegyessége a csendesség. Észrevétlenül ajándékoz meg nyugalmával. Elevensége a káprázatba öltöző természet színjátékában, a hűvös esőzésekben és a kellemes, szinte gondolatokat is elringató, békésen, cifrán megélemedő lombtavacskákban mutatkozik meg. Fényárban úszó lángolása ott van mindenhol. Nesztelenül teszi a dolgát. Néha kedve támad keringőre hívni a már megfáradt faleveleket. A változatosság nyugalmát, a nesztelenséget halk zörej szokta felváltani. Néhanapján mindez átcsaphat irdatlan széláradatba, s akkor a falevelek ragaszkodását teremtőjükhöz felülírja a vadócnak tetsző szélítés. Viszont mindezt a tarka levéleső játékával ajándékozza meg lelkünket. Ha pedig közben kipillant a nap, akkor szelíd mosolyával simogatja a tájat. Újra fel lehet fedezni a zöldessárga, okker, narancs, vörös és a későbbi rozsdabarna színpompás, virághoz személő leveleket lent a földön, és amennyi maradt belőlük, fent a fán. S ha már lemenőben van a nap, akkor ékességében rejlő nyugalommal átitat minket csöndesség szótlan kiegyensúlyozottságával.

Az őszi összhang háboríthatatlanságában találtam meg kedélyállapotom lecsendesítését, lelkem nyugalmát. Ez az évszak adta létem némaságában bujkáló elevenségét. 

Eperlapik vörösben

 Magad felvállalása után kezdődhet a tisztulás, és nem mehet végbe zajtalanság nélkül. A hallgatás a szemlélődés csokrában helyretesz mindent, és ilyenkor belső a fényük belefér az egész világ ragyogásába.

*

Késő őszi gyimesi pillanatkép

 Emlékszem az egyik huszonéves őszömre, amikor Gyimes felé vettem az irányt. Szeptember havába léptünk. Megjelent a reggelente kuksoló Csíki-medencébe a köd. Vége vala a szabadságnak, ezért az iskolában volt a helyem... Akkor kacsintgattak rám az első színváltozásokon átmenő levelek is. Habár akkoriban napsütéses idők jártak, aznap beborult az égbolt, s ami alatta volt, halkan sunyított. 

Sólyomkövi pihenő

 A városból indultam Gyimesközéplok felé. A vonat megelőzte a buszt, ezért is örültem, hogy idejében ott lehettem. Boldogan, mosollyal az arcomon szálltam le a vonatról. Kevés ember járt ezen a vidéki állomáson. Mégis a csendesség és az emberek hiánya a megállónál gyanakvásra kényszerített. Szerettem volna azt hinni, hogy az autóbusz, amivel tovább fogok haladni, nem ment el. Kis kérdezősködés után kiderült, igazam volt. Egyetlen probléma csorbította igazságomat: az autóbusz bizony egy jó ideig nem is fog közlekedni, mivel elromlott. Egy darabig álldingáltam, nézelődtem ki a fejemből. Egyetlenegy lélek állt a gáton. Egy lány. Addig sosem láttam őt. Első ránézésre tudtam, hogy nem lehet helybéli. A borús hangulatú vidék a látványától egyből megszelídült. A látvány arra ösztönzött, hogy ne vegyem le róla a szemem. Lélegzet visszafolytja figyeltem. Azt se tudtam, mivel tereljem el róla a figyelmem. Természetesen nem sikerült. Minden igyekezetem ellenére tekintetemmel lopva csak arra sandítottam. A látvány olyan volt, ahogy igazán senkit sem tudtam elképzelni sohasem. Szívem mélyéről feltörő, meglepetésszerű csodálatot éreztem iránta. Jólesett a fölöttébb kellemes élmény, amellyel az adott helyzet megajándékozott. 

Emlék

    Úgy tűnt nekem, mintha rég ismerném őt. Világosbarna haja felkontyolva ékesítette arcát. Csak néhány kíváncsiskodó hajszál, kikandikálva kontyából, kacérkodott a hűvös szellővel. Nem volt valami nagy kedvében. Szigorú tekintete is arról árulkodott. Mint utóbb kiderült, nem is lehetett, mert szintén az autóbuszt várta... Fekete rövid kabátját összehúzta, és komoran állt, mint a környékbeli hegyek fenyőfái. Kedve különösen hasonlított farmernadrágja színéhez. Az is szürkés volt, akár az égbolt. Bakancsa barnán hallgatott, beleolvadt a fáradt idő tompaságának csöndjébe.

Két arra járó asszony figyelmeztetett, hogy nem lesz autóbusz. A hírek után eldöntöttem aznapi sorsomat. Nem volt mit tennem, nekivágtam gyalog annak a bizonyos tíz kilométeres útnak. Az akkori őszi délelőttön, mint említettem, nem volt hideg, inkább hűvös. A felhők gomolyogva szálltak a borongós égbolton. Csak az esőtől tartottam. Kissé szemerkélt, de nem lett belőle semmi. Vígan felértem. Szüntelenül csak a lányra tudtam gondolni. Szerettem volna, ha még egyszer összetalálkoznánk valahol. Úgy is történt. Az autóbuszon sikeredett a találka, amit annyira vártunk azon délelőttön. Másnap már beszélgettünk. Be nem állt a szám. Egy hét telt el, vagy még annyi sem, és révbe értünk. Sok minden történt azóta. Egymást követték az évek, a megpróbáltatások, de a kölcsönös vonzalmat még az idő sem volt képes legyőzni. Hogy mennyi idő telt el azóta? Azt hiszem, nem fontos.

Dés fölött

 A kölcsönös szimpátia, aztán a szerelem egy idő után észrevétlenül a szeretet nyelvén szólalt meg.

Kicsit rokonlelkek is vagyunk, lelki társak, sorstársak. Egymás életének részévé váltunk. Ebben segítettek a gyerekeink is. Hiszen ahol a közös élmények összeértek, ott született meg a család. Az benne a jó, hogy önmagunk lehetünk. Csak úgy lehet segíteni egymást. Más megoldást nemigen ismerek. Mindezt lehet káprázatnak vagy éppen álomképnek nevezni, de nem az. Egy életre szóló élmény is lehet megtalálni azt a lelki társat, aki mellett megpróbálunk kitartani. 

Csíksomlyói virágos mezőben

 A nagy zsongásban, igyekvésben pedig jól jön a csendesség, a nesztelenség varázsa, mert egy bizonyos idő után az is könnyebben megy. Ilyenkor valahogy nesztelen őszbe fordul a belső természetünk is. Olyanokká válunk, mint a lombkoronák színárnyalatainak tengerszemei.

Fenyőszegi B. Levente