 |
| Fenn a hegyekbe... |
Régebbecske még a tél es más vót. Ha egyszer novemberbe az idő leeresztette a havat, az húsvét környékin ment el, ha elment. Biza, nem lehetett sokat taknyolászni. Idejibe bé kellett szerezni a fát télire. Met ha késtél a bészerzéssel, akkor tűzrakáskor a nyers fa csak füstölt, mint az istennyila, s egyfolytába ki kellett nyitni az ajtót. Avval az ajtónyitorgatással pedig melegedni eligha lehetett. A fát rendesen meg kellett választani. A fenyőn kíjjel érdemes vót bészerezni bükkfát es, amelyik hosszabbacskán tartsa a meleget. Persze a lenyesett ágakot, gezdereket (pici száraz fenyő gallyakot) se vót érdemes elpazarolni, abból lehetett jó tűzgyújtóra valót összevakarni. Ha az egyszer fellobbant úgy égett, mint a zsír, s olyan erőre kapott, mint szalmaláng. Azután jöhettek a vastagabbacska hutyuró darabok, s máres lobogott a tűz.
Egy ilyen hidegebecske téli napon, úgy a hetvenes évek elejin történe az eset, ami akorra esett, amikor ott fenn, ahol laktunk a híres Fenyőszegen az Égígérő vackorfa lábánál, mondjuk egy cseppecskét beljebb. Éppen despa és desnya pár napra elmentek hazulról. Ez pont két nap. Csak mű ötön maradtunk otthon a lakban. Olyan erőst nem jött, hogy elkambacsoljunk valamerre, met -20 fok alatt vót a hideg, s a seggünk lika es béfagyott vóna bónyászódás (itt – ide-oda lődörgés) közbe. Nem es beszélve arról, hogy estére még jóval vadabbra váltott a hideg.
Nna, történet akkor gyúlt bé, amikor a szülők mán nem vótak otthon, mű, a három kicsike, legmesszebb csak a kerti vécéig merészkedtünk el, s onnan es a fagyos idő gyorsan iszkiri visszakergetett házba. Addig es, amíg világosság vót az egyik bátyám fát aprított. Ő se nezelődött sokat, csinálta a dógát. Úgy kiporosodott az arca, mint a karácsonyi alma. Mű kisebbek, iparkodva béhordtuk a felhasogatott fát a fűtő melletti fásládába. A másik bátyám pedig szintén kutyafuttában hozott vizet a külső kútból. Először vederrel a tetejit bé kellett törje, majd a jegeket széthányja, hogy tudjon meríteni a vízből. Asztán fürge léptekkel erezd visszafelé!
Fényjáték az erdőbe
A havas táj szigorúságát valamiféleképpen csak a nap sugarai enyhítették. Sárgáson és narancssárgáson csillogott tőle a hó. Az árnyékok azétt a halvány kéktől a mély kékig, szinte kékes feketére komolykodták a tájat. Az idő előre haladtával az árnyékok egyre jobban húztak vészjósló sötét színeket a tájra.
Amikor mán a tyúkoknak, a disznyóknak, Kukker kutyának és Cincili macskának es enni vettünk, attól tovább egy dekát se tátottuk kint a szájunkot. Ügyekeztünk béfelé a jó meleg házba.
Pedig lett vóna amit bámészkodni, met ilyenkor néha meg-megjelentek körülöttünk lévő dombokon a fürgécske mókusok, eleséget keresgélő őzikék, s persze szarvasok es, asztán csoportokba röfögő vadisznyók, a megbundásodott rókák és néhanapján az éles szemű farkasok es. Medvét ilyenkor nemigen láttunk, biztoson szunyokáltak barlangjaikba. Ha igen, akkor es hamar eltűnt a fenyvesek sűrűjébe. Na de, ami ablakon keresztül es jól látszódott, azok a tollasok vótak. Az itthon maradt madarak se tarkították sokáig az eget, s a fák környékit se, abba a dermesztően fogvacogtatós hidegbe. Pedig látogattunk cinkéket, rigókot, verebeket, néhanapján fakopáncsokot, de másokot es.
Vendégeink a farkasok. Ahogy jődögélve elképzeltem
Estefelé, amikor az egyik bátyám egy vider vizet hozott, akkor határozottan a szemünkbe mondta, hogy a közelbe farkasokot látott. Mű aszittük, hogy viccel, majdnem heherésztünk, de amikor összehúzta a szemöldökit, kezdtük komolyabban venni mondandóját. Egy kicsi idő múlva valami mocorgást figyeltünk meg az ablak alatt. Kikukucskáltunk, s há tényleg ott voltak a farkasok. Ki mennyit számolt... Akárhogy es neztük a dolgot, de úgy számigáltuk, hogy haton-heten lehettek összesen. Nehezen ment az olvasásuk, met vótak közülik olyanok es, akik kódorogtak. Azétt a többségük az ablak alá húzodott. Biztos egy cseppet melegedni. Há’ szerencsénkre pont akkor nem evett a rossznyavalya, nem vót egyiknek se kedve kibőcsködni a házból, még a küszöbig se. Dolog végzésre jöhetett az ilyen helyzetekbe jól bévált plé zomácos kíjjel lila, belül fehér bili… Fedéllel bécsukva, hanem veszettül nyuvadoztunk (fulladoztunk) volna tőle.
A farkasoknak eszik ágába se vót elmenni. Néha-néha nezegettük őkelmiket, hogyan mocorognak, s figyelőznek. Igaz, nem ültünk sokáig fenn. Lefekvés előtt még egy kicsit kártyáztunk, enni vettünk a kályhának, hadd duruzsoljon magába, s azután ágyba bújtunk. Elalvásig a fűtő karikáin kiszüremlő fények kókoskodását kémlelgettük, míg le nem ragadt a szemünk.
Reggelibe elég korán keltünk. Éberek vótunk. Az a korán kel fel atyafi fajták vótunk örökkétig, de most még ráadásul oka es több akadt. A csipát, ahogy kiszedtük a szemünkből egyből a farkasok juttak az eszünkbe. Meg se mosakodtunk s mán ölt a rossznyavalya, hogy az ablalkoz kandarodjunk. Meglestük, hogy ott vannak-e még a ház mellett, s há igen. Biztos melegen tartotta bundáikot a ház oldala, s azétt maradtak reggelig… Eppeg szembe néztek velünk. Próbáltak békukucsálni… Közbe játékból hergelőztek. Műsort csináltak nekünk. Kezdtek ide-oda futkorászni. Látszólag istenien érezték magikot. Há’ nagyon bírtuk. Megunhatták a bolondkodást asztán úgy egy kicsi idő múltával, met a dolgikra eredtek. A vezérjük még szigorú tekintettel reanezett a csintalankodókra, s azok rögtön abbahagyták a hülyéskedést. Kettőt szökkentek, s avval a gyors léptekkel magik mögött hagyták a házunkot, eltűntek a látóhatárunkból. Há’ most mán tiszta nyugodtan mondhassuk, hogy akkor vót nálunk az az igazi didergős, dermesztő téli nap, amikor a farkasok tényleg bénéztek az ablakon.
Irtó közel a ház az erdőhöz
Kukker kutyánk jól érezte magát. Nem bántották őt se, s a többi állatot se. Igaz, azok rendesen bé voltak zárva. Viszont Kukker láncoson, de kint a szabadba jól elvolt velik. A macskánk bent aludt a házba. Amikor a elmentek a „jómadarak”, akkor ő es megsétálta magát a környéken.
Azóta még láttunk farkasokot, de olyan közelről, mint akkor télen, ejsze soha, ha csak az állatkertet oda nem számítsuk.
Fenyőszegi úr
