 |
| Nagyobbik öcsémmel nagyanyáméknál |
Nem tudom kár-e vagy sem, de jómagam gyerekként nem „végeztem ki” az óvodát. Hogy métt es? Met először Szentimrei Bűdösferedőn laktunk, s ott nem volt. Az iskola es alig jöve össze, nemhogy még óvoda legyen...
A nagyobbik bátyám kénytelen volt az első osztályt Zsögödbe járnia. Nagyszüleimnél lakott Fenyésen. Na, onnan ment fel Zsögödbe. Asztán valahonnét elékerítettek egy tanítónénit, s avval a néhány gyerekkel, ejsze tíz se volt, másik évbe iskolát nyitottak egy házba. Ahhoz csatlakozott a küsebbik bátyám es. Menet közbe fel es avatták a szebb jövő reményébe pionírnak (úttörőnek). A nagy avatós gárda a zsögödi iskolától kapaszkodtak fel a hegyre (nem kell búsulni, met nem gyalog). Busszal! A hazafias mecsergések (itt - dalolások) után, erős ünnepélyes sziklaszilárd fegyelemmel felbiggyesztették a nyakkendőt rejik. A hivatalos meghatós percek után, egy csep kókoskodás követte. Azután visszaállt minden a megszokott kerékvágásba. A zsögödiek elmentek, leereszkedve a hegyről, s végezték a saját dolgikot.
 |
| Szocialista ábudás lap. Boldogságos ünnepi egyenruhácskákba a kicsi nép |
Az iskola irtó rövidkére sikeredett fent a hegyen. A bánya hamaroson bézárt. Mű pedig Fenyőszegre kőtöztünk. Én mán onnét jártam iskolába, s ugyanúgy nem lettem óvódás, mint a bátyáim, sőt az egyik öcsém sem. A másik öcsémnek sikerült!
A negyedik osztályom megkezdésével felkőtöztünk Szeredába. Onnan jártam le Zsögödbe még egy évet. A szocialista pedagógia jóvoltából kisöcsém egy esztendővel később indult iskolába. Így lett egy évet ábudás (óvódás). Tehát, nekünk négyünknek kimaradt, mint az egyszerű asszonynak a baja, vagy ahogy a nem tanult kölyöknek elakad a szava felelet közbe’. Bezzeg a nagyobbik öcsém nemhogy óvódás, de még pionír se lett, met az avatásra nem volt elengedve otthonról. Asztán kapott egy nyakkendőt ötödikbe, hogy ne mind szégyenítse a sokoldalúan fejlődő szocialista társadalmat.
Hát hogyes mongyam, nem tudom jó-e vagy se, de mivel nem tudtam milyen es lehet, egy cseppet se bántam. Valahogy nem es volt kedvembe reagondolni, met négy esztendő alatt két tanítónénim és egy tanítóbácsim nyomta, gyömöszölte a tudást az agyamba. Persze nemcsak nekem, hanem az egész tanterembe’ lévő kölykeknek. A képosztalét valami másra akarták kicserélni... Há’ részbe’ ejsze sikerült, vagy mi?
 |
| A híres "Jóbarát" iskolásoknak. Be bubás, mindenki egyenruhában |
Ötödiktől Szeredába folytattam a megokosodásomot. Így teltek múltak az esztendők, s szépen nagylegénnyé cseperedtem. Egy-két helyen megfordultam. Imitt-amott dógozgattam, mígnem egy szép napon ki nem kerültem Hidegségre, mint tanár és tanyító.
A hidegségi élet valósággal megélénkített, s felfrissített. Kis iskolába óvodától nyóc osztályig volt az okítás. A tanári kar ej be fiatal pedagógusokból állt. Szinte mind zsenge tanárok voltunk. A munkát azt komolyan vettük, de azért megengedtünk magunknak egy csepp kókoskodást es. Biza jól jött egy-egy nehezebb felkészülés vagy óra után megkönnyebbülni. Ezért es fogott a zsigora. Hogy szokás mondani reataláltunk a kikapcsolódás módjára, s akkor mán a tanyítással es jobban lehetett haladni. A gyerekek és fiatalok es jobban békapcsolódtak az órába, ha látták, hogy nem vagyunk annyira agyonnyúzva.
Egyik alkalommal kerüle szóba az óvodás pályafutásom. Azaz, pálya, de nem futásom. Met a pálya es üres maradt.
A kollégáim kezdtek hergelni, hogy micsoda dolog, még ovódás se voltam. S akkor született meg meg az ötlet, hogy „estibe lerakom”. Nyilván ketyóságból (bolondozásból). Ezt így szokták bépótolni, s halad az ember tovább... Csakhogy a tömegoktatást egy nagy szökéssel (itt - ugrással) kezdtem, met, mint feljebbecske es említettem, egyből beléfogtam az első osztályba. Ezétt es született meg az a gondolat, hogy valahogy le kéne tegyem a nyakamról, nehogy újra járassák velem az iskolákot es elsőtől mindvégig. Há’ most tényleg kinek hiányzana? Nekem biztos nem.
Belé es fogtam. Jó játék volt ez. Egy életszakasz bémutatása. Bé-béjártam a kedves kicsike sorstársaimhoz ovis cseleket tanulni el tőlik. Próbáltam őköt követni mindenben. Met tudtam azt, hogy úgy a jó, ahogy ők csinálták. Azétt es lesegettem a drágaságokot met rég voltam kölykecske. Amikor feltőtődtem velik, jöhetett a munka. Szünetekbe, s órák után Hajnika ávóné’ (ovónéni) segített nekem a felkészülésbe. Lépésről-lépésre haladtunk. Volt szépszámú pedagógus közönségem es. Legalább tanúk előtt folyt az ügyeskedésem.
Baj az akadt ezer szerivel, mint például:
- Miként üljek és viselkedjek. Például ne kérjek egyfolytába’ vizet, met folyton pisilni kéredzkedek ki. Ne túrjam az orromot, ne vegyem ki a pikót belőle, s az ujjaim között ne morzsolgassam.
- Netán leejtek valamit a fődre, akkor kérés nélkül felszedhetem, ha nem olyan vékony, hogy bépottyanjon a hajódeszkapadló réseibe.
- Csak a feladatra figyeljek! Ne mind bámészkodjak essze-vissza! Pedig a nezelődést, a tűnődést egyenesen szerettem.
- Hogy fogjam a ceruzát, s ne egyem meg annak a hegyit. Pedig a színeseket kedveltem, főleg a pirosot és a sárgát, met azok megvoltak érve. Mondjuk a kék a lilla s a narancssárga es az, de a ződ, az nem!
- Mesehallgatás közbe’ ne aludjak el, s ne mind eszeskedjek egyfelé.
- Használjam az ujjaimot, amikor számolok. Met másképpen teljesen esszebolondulok. Az ávóné’ még nem kellett kölcsön adja az övéket, azt majd iskolás korba a tanyítóné’ szokta megtenni.
- Szótagolás közbe figyeljek oda ügyesen. Ne csak tapsoljunk egyet, hanem tényleg figyeljünk a feladatra. Ne mind bolondul csati-csatikázzak. Met mint tudjuk, a figyelem az lényegesen égető dolog.
- Rajzolásnál a felhagyott témát próbáljam megalkotni. Ne mind folyton a cirka-firkát csináljam, amire reafogtam, hogy felborult szénásszekér. Örökké felborult szénásszekeret se lehet rajzolni, s odahazudni, hogy az van pont alatta, amit az ávóné kért.
- Írásjeleknél pedig ne fussak ki a vonalvezetőn túl. Kiváltképpen ne addig, ameddig akarom.
A felsorolás nem teljes. Mongyuk ez egyértelmű. Viszont gondolhassátok, hogyes jegyezhettem volna meg mindent a régből. Más erős feladatokot es kaptam a munkámon kíjjel. Az elvette a az odavigyázásomot. Azétt ennek ellenére es vadul ügyekeztem a felkészülésbe. Nem adtam fel!
Egy szép napon, egyszer csak eljött a vizsga üdeje. Szerfelett kellett ügyeljek minden egyes mozdulatomra, hogy tudjam adni az ötéves szintet. Met senki se volt kíváncsi a mostanira. Az a helyes, hogy az legyek, aki annak üdején ábudás kellet volna legyen. Nos, jöhetett a tanulási és kölyköcskére változási megpróbáltatás.
Hej, de mennyire burungérozott a hasam az idegességtől. Ez nem vizsga előtti drukk, hanem lámpaláz. Szerintem annál több es lehetett. Egyenesen villanytelepláz lett rajtam úrrá. Lehet hogy ennél még veszélyesebb érzés tőthetett el.
A számonkérés pontban akkor kezdődött, amikor megvolt beszélve. A vizsgára béérkeztek a bükkhavasi professzorok színe-java. Szépen sütött a nap, de az izgalomtól még fingani se’ tudtam.
A megmérettetést Hajnika ávuné vezénylte le. Neki segített Erzsike ávuné. A bizottságba benne volt Csaba igazgató bácsi es. Éreztem elmegy az erőm. Még meg se szóllaltam, s a pufám olyanná veresedett mint a regáti piros gogos (paradicsompaprika). Méges elszánva vágtam belé, megmuszájítottam magamot, mivel ennek a végire kellett járni. Nagyokot nyeltem, s próbáltam odaügyelni, s követni az ávuné segítségére, ahogy titokba mutogatott nekem. A jelzéseit szinte nem vették észre.
Az írásjeleknél csak kétszer futottam ki a vonalból. Háromból kettő! Nem es olyan rossz.
A rajznál a felborult szénásszekeret alkottam meg, mert azt tudtam a legjobban.
Az éneklésnél szerencsére tudtam hozni az ötéves hangom, met egy komoly pedagógus ezt állapította meg róla. Na, nem Bükkhavasról, sokkal messzibről. Olyan messzire el sem tudnál hanyítani egy követ se.
A kreatív szótagolásnál es vettem a megmérettetést. Háromból szinte egyet eltaláltam. Az első a hi szótag volt, popotámusszal folytattam. A másik pá volt, linkával folytattam. Na, egy kicsit félreértettem, met az ávuné pál szótagot mondott. Ez akár lehet az ő hibája es, de az enyém es, met mindig egy bodega előtt megyek el. Há’ mi es jutott volna nagy hirtelenséggel az eszembe... A harmadiknál ott rontottam el, hogy az ávuné nem mondta, hogy ne mondjak folytatást. Ő mondta, hogy szép, s én kitoldottam naccságával.
A mesélésnél még túljutottam a címen is! El es mondtam: Eccer vót, hol nem vót, nem tudom mi es vót. Vége. Mesének a’ vala, de tartalma, története, nem nyúlt valami irtó messzire.
A testnevelés egészen jól ment. Tudott mán az ávóné a több kilométeres sétáimról, amit közbe-közbe Gyimesközéploktól az iskoláig megtettem. Mongyuk azé’ nekik egyet futtam körbe, mint egy bolond bárán, hadd lássák mit tudok. Ezt a vizsgabizottság es nagyon értékelte. Alig sikeredett nekijük leállítani.
A tisztálkodásomra, s a magaviseletemre es ügyekezett jó jegyet adni. Mondjuk nem akadt annyi gond véle, csak ne lett volna annyira csepüs (kócos) a hajam.
Mindent félretéve, erősen kemén vizsga elé neztünk. Éééén helytálltam! Ez a lényeg. Megszabadultam attól a gondolattól, hogy újra kell nyüzslessem az egész iskolát. Oklevelet es kaptam.
 |
| Amit az ávuné tőlem kapott |
Az estis találkozókor ezétt rittyentettem egy elismerő papírkát a kedves ávónémnek az egész estis csoport, azaz jómagam, nevébe’.
Fenyőszegi Levente
