A MI ANGYALKÁNK

 Egy régebbi firkalmányom

Angyali Tündérvölgy

Most még nem kopog a tél. Hó a hegyekben vanogat, s a hideg is csak látogatóba jár el hozzánk. Bizony egyre gyérebben ingázik felénk a „Csikorgó Fagykirály”. De ettől eltekintve mindenkinek nagyon sietős az útja. Nem lehet időzni annyit odakint, mint nyáron, mert időnként itt Csíkba beköltözik hozzánk a ködös zúzmara. De mindezektől eltekintve várjuk a havat, s néha rabul ejt az előző esztendők fehérségének szépséges emléke.

December az angyalok hónapja. Sokak számára a csodák ideje, s egyúttal az is, ami magában rejti a szívhez szóló meglepetések titkait. Az ünnepek adta káprázatos szelíd napoktól átlényegülnek az emberek. Szinte angyalokká vedlenek át.

Pedig mindez mégsem akkora nagy csoda, mert a jólelkűség ott lapul a szívek mélyén. Pusztán azt kell felismerni, hogy miként lehet előcsalogatni. Nyilvánvaló, hogy akadnak olyanok akik nem tudnak, vagy nem is akarnak tudomást venni erről a kincsről. Pedig szegények evégett még jobban szenvednek, mert nem képesek bevallani maguknak, hogy mindez egy lehetséges nyugtató forrás az élethez. Ezt mondják úgy is, hogy mindenki megérdemli a szeretetet és senki se a szenvedést.

* * *

Na, Elég most a szokásos „közhelyekből”.

Fagyos patakunk

Igyekszem elkerülni a további eszmefutkározásomat, inkább egynéhány évtized távlatából felidézett karácsonyi történetemet mesélem el.

*

Igen, ez egy gyerekkori ábrándokba öltöztetett csoda. A hetvenes évek elején esett meg. Habár hó volt rendesen, de az idő tűrhetően adta elé magát. Bevallom, akkor sem fagytak az ereszek alá a jégcsapok.

Végre eljött a téli vakáció! Testvérkéimmel odakint játszódtunk önfeledten a hópelyhes ködbe burkolt Tündérvölgyben. A köd lassan felszakadozott s láthattuk a Kicsi Erdő melletti patakot, ahol hason csúszva burungérztunk, ha szüleink nem vették észre. Bé szerettünk volna menni az erdőbe. Erősen vágyakoztunk oda, de mertük még suttyomban se betenni a lábunkat, mert az már az már cefetül megvolt tiltva.

Kis rokonok

Pár napja a házikónk melletti domboldalon munkálkodtunk. Alig néhány nap elteltével jókora csúszdát alakítottunk ki. Annyira fényesen csillogott a jég, mintha tükör lett volna. Megtudtuk benne bámulászni az egyre pirosodó orcánkat.

A karácsonyesti napon rendkívüli vidámak voltunk. Rendesen fogott a hülyéskedés. Pedig aznap a hószállingózás is pihent, amit annyira kedveltünk. Az angyaljárás bűvöletében vidámságunk egyre fokozódott. Ebben a határtalan jókedvben meséltük egymásnak, hogy az éjjel az angyal meglátogat, s mi mindent fog hozni nekünk.

Nagyon hamar besötétedett. Azért még egyszer megnéztük szuper jégtükör csúszdánkat, amit szüleink kevésbé díjaztak, s megszemléltük a szunnyadókörnyéket is. Halványan, de még kivettük a fehér köntösbe öltözött fákat. Engem a csend ereje fogott meg a legjobban. Békésen ölelt körül. A fák közül pedig a mi vackorfánk. Úgy véltem ő már sokat tudhat az angyalokról. Néha féltem is tőle, azt éreztem, mintha mindent tudna és látna bűvös koronája felett és alatt, ami történik.

Alig értünk be a házba, mintha lekapcsolták volna a villanyt, annyira degenye sötét lett. Ez a hamari sötétség még több izgalmat préselt belénk. Akármennyire szerettünk volna fent maradni, idejekorán ágyba kellet bújjunk. Hálásak voltunk a melegnek, de főleg Édesanyánknak, hogy fáradságot nem ismerve megrakta az éhes kályhát fával. Csattogott-ropogott is a tűz, mint az ügyes gyerek, aki föltétlen dicséretet akar kapni különleges nemes tettéért. Ej be szerettem, ahogy a mennyezeten megjelennek a kályha résein kiszüremlő lángok fényei, amint játszadozva álomba ringatnak. Mivel az ablak felől aludtam kikukucsáltam rajta, s jó erősen magamba szívtam a beszüremlő hideg levegő frissességét.

Suttohó fenyves

Kellett volna horkolászni, de én mégse akartam aludni, mint egyik sem a három kicsike közül (öt testvér közül a kisebbek). Hogy ne legyen zűr abból, hogy legalább már nem szundikálok,lehunytam a szemem. Persze, amikor nem figyeltek arra szüleim, újra bámultam kifele az ablakon. Láttam a Holdat és a csillagokat, s reménykedtem abban, hátha észreveszem a mi Angyalunkat is, amint alászáll a karácsonyfával. Tervem, mint előző esztendőkben is dugába dőlt. Úrrá lett rajtam a fáradtság, egyre homályosodott előttem a kinti világ. Igyekeztem ébren tartani magam, de a benti meleg, a kályhában égő fák ropogása hangjára, s a petróleumlámpa tompa fényében végleg feladtam a harcot. Gondolataimban ringatózva kellemes érzéssel hagytam el a kíváncsiságom földjét. Álomba szenderedésem oka a fáradság volt, mert aznap irdatlanul szánkáztunk, csúszkáltunk és bolondkodtunk odakinn.

Emlékszem míg teljesen le nem koppant volna a szemem felidéztem az aznapi eseményeket. A legérdekesebbnek azt tartottam, amikor nagy örömmámorban, a többi mellé, még egy törpe hóembert is összetákoltunk. Szegény sokáig nem maradt meg, mert arrafelé csúszkáltunk. Hol seggen, hol hason, hol hátunkon értük el az aljat. Az aljban ott tartózkodott friss hóemberkénknek egyfolytában nekimentünk, s hópehely élete lassan szétmorzsolódott. Hát mint bizonyítást nyert az elbeszélésem, nemigen sikerült idejében lefékezni bakancsainkkal... Talán ez lehetett az utolsó esemény amit az álmok világa felé még magamba dédelgettem, s ami úgy foszlott szerte bennem, mint egy utolsó pislákoló képmaradvány.

Elalvásunk után jött a családom éberen maradt tagjaitól az igazi angyali munka. Nekünk három kicsikének ezért sejtelmünk sem volt az éjszakai dologról, amit fáradtan de büszkén végeztek ők. Édesanya és a két bátyám szaporán ügyeskedtek a díszítéssel.

Persze ebből mi csak a lényeget láttuk meg. Reggel ott állt előttünk a nagy fenyő megrakva szaloncukorral, keksszel és egyéb édességekkel. A szaloncukor papírjai aranysárga, zöld és ezüstfehér színekben díszelegtek, csak a fa tetejében büszkélkedett egy piros és egy királykék ruhában öltöztetett bonbon. A fa alatt tarka csomagok sorakoztak. Üdvrivalgással estünk neki.

Nekem egyszer csak bevillant az agyamba valami a karácsonyi titokzatos éjjelről. Néhány percre felébredtem, s láttam, amit láttam. Meg is kérdeztem édesanyámtól, nem-e ők díszítették fel a fát, s főleg akkor hol van a mi Angyalkánk? Sajnálkozva nézett rám. Aztán nagyon komolyan kezdte fejtegetését. Először megszidott, nemcsak engem, hanem a két kisöcsémet is. Hogy biza, azért kellett azt a néhány cukorkát felbogozzák a fára, amit én éjszaka megláttam, mert az Angyalkánk pont a mi csúszdánkon ért földet és hason csúszva érkezett a ház elé. Szegényke a sötétbe nem láthatta landolásának helyét. Földet éréskor a fát nem tudta tartani a kezében. A nagy sung hatására, ahogyan kiszaladt a lába alól a talaj önkéntelen elhanyitotta. Szerencsére Édesanyám felébredt a zajra, s hallván a kinti kalamajkát, jajgatást, és a Kukker kutyánk ugatását, gyorsan segítségére sietett. Aztán felköltötte bátyáimat, akik szintén besegítettek az elhullatott cukorka szedésében. Az Angyalkánk tudta, hogy nem szándékos volt cselekedetünk. Édesanyámtól elfogadta a fűtőn főzött jó meleg köménymagos teát, és a felébredtekre bízta a tovább munkát. Nahát, azt láttam én… A hír hallatára egy cseppet bérezeltünk tudatlan butaságunk végett. Ej be boldogak voltunk, hogy ezúttal is „szemet hunyt” csínytevéseinken az Angyalkánk.

Az elkövetkezendő napok csupa örömmámorban teltek. Édesapám a munkahelyről hozott angyalkás csomagokat. Szinte egy egész kicsi zsákocska édességet cipelt magával. Édesanyám is kapott csomagot, onnan ahol dolgozott. A munkahelyekről kapott csomagok bőségesen kielégítették a mindennapos édesség adagunkat.

Örvendtünk egymásnak, s az Angyalkánknak, hogy ránk gondolt. Tiszta szívvel és lélekkel szerettük az egész világot, hogy ilyen jó hozzánk, azért mert feledhetetlen napokkal ajándékozott meg karácsonyi ünnepekkor és az egész téli szünidő alatt.

2002.12.16

Fenyőszegi Levente