Fenyőszegi Bocika kalandba ütközve

 A fenyőszegi nyarak höhööö, de szépek es voltak. A természet kellős közepén marhulva, ej be jól es telt. Mivel testvérekül kitettünk egy jó kis csapatot, nem éreztük a másokkal való bandázás hiányát. Persze a meleg, meg főleg a szabadság nem egyszerű mulatság, hozták magikkal a rokonokot, kirándulókot, s akárkiket, akik arrafelé kambacsoltak. A fenyési Tündérvölgy tárt bokrokkal s virágillattal, szívesen fogadott mindenkit. Akkoriban kevés volt még a mocsok, s a völgy is sokkal nyugodtabban lélegzett fel, mint manapság.

Hármas vályú tehéncsordával

Mű, testvérekül körbemászkáltuk az egész vidéket. A zsögödfürdei kinti bazinba egyet-egyet csobbantunk, borvizet merítettünk a kőküpükből (már nincsenek meg mióta 1980-as években fúrogatni kezdtek a környéken). Szerettünk sóskászni, eprészni, málnászni, gombászni, magyarót szedni, kányafa gyümölcsét kóstolgatni, fügét (vadegrest) belelni (zabálni), gyógynövényeket csokorba szedni (a köménymag és a hecserli előnyt élvezett). Ugyanúgy, mint általában a fiúgyerekek, mű es minden harcias játékot kitaláltunk. Honnan szedtük ezeket a bolondságokot? Hát a könyvekből es, de a tévéből es. Mert amétt nem volt villanyunk, volt akkumulátoros tévénk. Bizony a hetvenes években még igencsak jó műsorok között lehetett válogatni, s nekünk való es akadt bővecskén. A játékon és a gyűjtögetésen kíjjel besegítettünk a házi munkába, az állatok etetésébe és őrzésébe, s a veteményes gyomlálásába. Persze előszeretettel szedtünk csapot és gezdert (tüzelőt, rőzsét). Szerettünk kint bolondkodni, késő estig a buglyák között kergetőzni, és a holdvilágnál a közeli erdőbe bújócskázni. Az egyre növekvő energiánk az rendesen kergetőzésre fogott bennünket.

Emellett, hogy együtt kimókáztuk magunkot a környéken, szerettem egymagamba kóborlászni, szállingálni. A bolondérozások utáni magányos séta erőst kellett. Reajöttem, hogya magányos érzés teljesen eltűnik ilyen helyet,mert a fák lombjai, a virágok illata, az erdő-mező és legelő bogarai, állatai, kitöltik azt az űrt, amit nem tudok pótolni azóta se semmi mással. Imigyen vált az együttlét a természettel igazi lélegzetvétellé.

Merész egy kölyök voltam. Érdekeltek még a kígyók-békák, s mindenféle rafinált állatkák. De a környék nagyobbacskább vadjai es, mint a vaddisznó, róka, szarvas, őz, vadnyúl,és a madarak, főleg a sasok. Mondjuk a farkas meg a medve már más tál tészta volt annak idején es. Ettől eltekintve sokszor megnéztük magunkat meg egymásnak, tudtuk és értettük a dolgainkat. Igyekeztünk tiszteletbe tartani saját felségterületeinket.

* * *

A háziállatokkal a kapcsolat másabb volt, olyan függőséget éreztem bennük. Rátartiak voltak. Várták, hogy etessük, megsimogassuk, s egyáltalán foglalkozzunk velik. A hergelést, azt nem valami jól viselték. Attól eltekintve édeskék tudtak lenni. Mindennek megvolt a menete, ezért es ment simán az élet.

Nagyon szerettem, ahogy a tehéncsorda kaszálás után a kertünk mellett legelészik. Kölykökül kifutottunk, s megszámoltuk hány egyszínű, hány foltos satöbbi van összesen. Egyik alkalommal a szemünk láttára borjúzott meg az egyik tehén. Nagy eseménynek számított nekünk. Nézegettük, méregettük. Valamikor délelőtt történhetett mert este felé lábra állt. Hatalmas nagy volt az élmény. Mielőtt béesteledett volna, jöttek a szenkirályi illetékesek, s egy remorkás kocsival elvitték. Fergeteges volt az öröm, amikor pár nap múltán újra láttam őköt, főleg a kis borjút. Mentünk simogatni a buksi fejét. Az desanyja se maradt el tőle,folyton a sarkunkba menetelt. Minden áldott nap kimentem, hogy lássam a kis bocit, amelyik napról-napra egyre ügyesebb lett. Egy idő utána testvéreimbe elmúlt a szenzáció érzése, de bennem továbbra sem. Én meg elkezdtem barátkozni véle. Mondták es a többiek, mit mind kell véle annyit foglalkozni, úgyes csak egy nagy marha lesz belőle, akár belőlem, s avval kész. Még ez a kemény vicc se tántorított el attól, hogy folytatólagoson a sarkába maradjak.

Aztán az egyik szép nap furcsácska változáson „nyargaltam” át. Megüsmertem a kelleténél jobban a bocit. Először csak füvecskét dugtam a pufájába, amit előszeretettel el is vett. Aztán kezdtem eregélni mellette, s nem érdekelt a ház és kert környéke, csak vakon követtem. Mentünk a csordával együtt. A pásztor se kötött belém, mivelhogy üsmert rendesen münköt. Amikor csak úgy megállt, megsimogattam, ő es a buksi fejét hozzám „érintette”. Közbe úgy megédesdélt, hogy szinte felborultam. Még az orrunkot es össze-összedugtuk, s ilyenkor mélyen egymás szemébe néztünk. Ez nagyont tetszett nekem, ettől mindig elkacagtam magamot. A csordasétába mégis az volt a legjobb, hogy nem akart véget érni. Mikor feleszméltem milyen messze távolodtam a kis lakunktól, s szerettem volna visszaeregelni, akkor ő dörgölőzött a maga óvatosságával hozzám. Mikor előre haladt, nekem jött hogy utána menjek. S így lassanként megkerültük az egész Tündérvölgyet, s annak legelészeti környekét. Voltunk az egyes és a kettes vályúnál, majd megkerülvea Kicsi Erdőt,mellett elereszkedve a hármas vályúhoz tértünk vissza.

Hogy mi történt menet közben. Semmi. Talán ez volt a lényeg. Úgy elvoltunk, mint a szilvabéfőttes a polcon. Néha beszélgettem hozzá, s valamiért úgy éreztem érti, sőt, amikor ő múgatott egy kicsit, vagy valamiképp jelzett egyet-egyet, kifogástalanul megértettem. Minden mozdulata tartogatott egy varázsmondatot, ami csak nekem szólt. Általa egy nem e világi helyré kerültem, ahol elszakadtam a létbéli üsmert valóságoktól. Úgy éreztem, mintha tündérek követnének, s szárnyaikkal legyeznének. A hűs szellő csakugyan jól jött a nagy melegbe. Azt hiszem, láttam es vagy kettőjüket a szemem sarkából. Pont akkor, mikor néhány bárányfelhő ereszkedett át az égen árnyékot vetve a betyáran tűzőnapnak. Nem érdekelt, hogy ez mennyire lehetett álombéli csuda, vagy eppeg képzelgés. Hagytam magamot ebbe a sodrásban. Hadd repkedjenek körülöttünk a tündérek, és futkorásszanak a fűbea sürgölődő élőlények sokasága. Kettőnk nagy beszélgetését desanya szakította meg. Felénk kiáltott a lakunktól, hogy tüstént menjek haza. Meg es iramodtam, de azé még egyszer reanéztem a bocira, s láttam az ártatlan tekintetébe a búcsút. Tudta, hogy mennem kell. Már nekem sejött, hogy maradjak, ő es oda andalgott a csordához, s csatlakozott az egyébként közellegelésző édesanyjához. Visszatekerőztem a valóságba,s avval útjaink aznapra kettéváltak.

Szüleim többet nem engedték, hogy elkódorogjak. Aszt mondták, hogy a szívbajt rendesen beléjük vertem. Na, azt megengedték, hogy megsimogassam, ha eppeg arrafelé vonult a csorda, de nem lehetett véle mendegélni messzire. Mintha ezt ő es tudta volna, megelégedett egy-két simogatással meg füvecske kínálmációval, s avval ment es tovább.

Persze eljött az ősz, s véget ért a vakáció. A reggelek hidegebbek lettek, s a fűre reatelepedett a harmat, s néhanapján a dér. Újra megkezdődött a tanyítás, s a testvéreimmel ereszkedtünk a zsögödi iskolába. Semminek az ellenére a kicsi boci nem ment ki teljesen a fejemből. Bé-bévillant a másik nyárig. Fürkésztem is a szememmel, hol találom a kicsi ügyest. El is szóltam magamot Sanyinak. Ő azt mondta, hogy eddig nagy marha lett belőle, jobban ügyekezett mint én, de ne törődjek mert én es lehetek még az...Erre egyet jót röhögtünk. Aztán a sok nézegetés, keresgéléssorán, hátha valahonnét felbukkan,az egyik szép napon, amikor nem is számítottam rea, egy tehénke eregélt felém, inkább olyan üsző forma lehetett. Felüsmertem. Megvolt nőve, nagy lett belőle. Megsimogattam a pufáját, egy kicsit nézett, mintha azt mondta volna „a tavalyi kódorgás isteni volt!”, avval sarkon fordult s mendegélt a csordával tovább. Magamba örömöztem, majdnem kiugrottam a bőrömből, biztos ő es mert vissza-vissza nézett.

Fenyőszegi tehéncsorda

Persze őkelmét ennek utána es többször láttam, se sohase bántam meg azt a sétát. Képzeletem a napsugarakkal játszhatott, s úgy éreztem a mintha ajándékot kaptam volna, az élet érintetlen derűs fényét, egy ritka és titokzatos barátságot, ami létezhet állat és ember között.

2020. májusa

Fenyőszegi