– Amikor felkapott a szél –

Kicsi és törékeny gyerekkoromban ott laktunk az Égígérő vackorfa alatt, Fenyésen. Hat évesen onnan indultam iskolába, kihagyva az óvodát. Ezt a hiányosságomat amikor a Gyimesekben tanárkodtam, bepótoltam. Estibe letettem, azért, mert ha egy újabb törvényt hoznak bé, ki tudja, szabad-e én egyáltalán munkát vállaljak, ha az ovim nincs meg. Emlékszem komoly zsűri alakult ki körülöttem. Képzeljétek, a kedves óvónénik jóindulatának köszönhetően ki sikerült végeznem az óvodát. A diplomát jómagam írtam meg. Egyet a vizsgáztató óvónéninek is, hogy vállalta a számomra is kemény megmérettetést.Természetesen ellátva pecséttel és a vizsgáztató pedagógus aláírásával.

Most egyet curuk vissza az első komoly iskolába jutási élményemhez. Ősszel, indulásomkor a suli felé nem volt baj a közlekedés. Több kilométer után testvéreimmel kint is voltunk az országúton és vártuk a zsögödi buszt. De télen ez nem ment olyan könnyen. Ezt tudják azok, akik ingáznak a mai napig is. Pont akkor nem jön a busz, amikor a legnagyobb hideg van, esetleg cudar hófúvás, csípős szél, amitől béfagy a likad.

"Iskolaérett" testvérekül a hideg ellenére ügyesen készülődtünk a tanodába. Korán reggel édesanyám meggyújtotta a petróleumlámpát. Mi kikecmeregtünk hárman az ágyból, amiben öten aludtunk fejtől s lábtól. A két nagyobb az egyik felibe, a három kicsike (azok között voltam jómagam is) a másik felibe. Kiöntöttük az esti mosdótál vizét, a háztól egy cseppet távolabb, ahol nem jártunk. Rendszerint egy féreg (egér) belédöglött, mert a macskánk, Cincili beléhajkurászta... Aztán a fűtő (kályha) tetejére tettük a tálat egy rend friss kútvízzel. Abba mosakodtunk. Egyhamar felöltöztünk a szocialista egyenruháinkba. Jöhetett a cipőpucolás. A bakancsainkot kint a ház előtt kellett pucoljuk. Gyakran odakoppintottam a küszöbhöz hadd hallják milyen ügyesen boxolom bé. Addig édesanyám megfőzte a jó meleg teát, és melléje békaptunk egy kis zsíros kenyeret. Felvettük a kabátot, sálat, sapkát, kesztyűt és magunkra öltöttük az iskolás táskát.

Jómagam barátokkal Zsögödferedőn a 2000-es évek elejin

Hát bizony az az 1974-es januári tél cudarul hideg volt. Rengeteg hó esett. És aznap, amikor vélem megtörtént a különleges eset, bizony kegyetlenül fújt a szél. Bélopódzott volna a kabátunk alá is, de szerencsére a tankönyvekkel és füzetekkel megpakolt táska nem engedte, hogy bébújjon oda. Mély növésem végett néha a hóba hónaljig suppantam belé. A testvéreim derékig. Nem csoda, hogy nem láttuk az utat. Megszokásból bukdácsoltunk előre. Persze a két bátyám verte az ösvenyt, s én a nyomukba harcoltam veszekedve a széllel. Hol láttam valamit, s hol nem. Hangosan kurjongattunk, s beszéltünk egymáshoz, hogy ne veszítsük el egyikünköt sem szem elől. Főleg engem, töpecset. Nem elég hogy iciripiciri voltam, hanem még soványka is, mint egy gezder (száraz vékonyka, főleg fenyőág teli csereklyével) Ezért is adták nagybátyáim e nemesi nevet, hogy Cérna Peti – Cérna Káplár – Makaróni Cső. Szerencsére a kabát meg a táska, s főleg a sötét szín egy kicsit dobott a gezder alakomon. Jobban lehetett látni. A testvéreim időnként hátrapillantottak, s mondták „Jössz-e Levi?”. Én minden egyes alkalommal, mondtam, hogy „Igen!” Néha amikor hepehupás dombhoz értünk, s kezdődött a lejtő, a szél szinte-szinte felkapott befelé menve-csúszva és bukdácsolva. Attól tartottam, hogy felkap a szél, mint egy tollúseprűt, s elviszi ahová akarja a girnyác testemet. No ez, ha nem is így, de egy kicsit másként bekövetkezett. Mikor egy nagyobbacska (számomra) óriási dombocska tetején álltunk kigondoltuk, hogy szerre bécsúszunk. A bátyáim úgy is tettek. Én egy kicsit jedtét vettem a dolognak, ott álldogáltam, ők meg bátorítottak. Bizony kikapta lábamat a szél, s úgy éreztem repülök. Csak az aljban éreztem a földet. A bátyáim is így látták.

Hamar el is terjedt a fenyőszegi esemény a rokonok, ismerősök között, s még Zsögödbe is. Én voltam a minta, hogyha sovány vagy akkor szél tényleg felkap, s viszi amerre csak akarja a deszkavékonyságú testemet.

Fenyőszegi Úr