Amikor Holdanyácska vigyázott reám

 Négy esztendős se voltam, amikor kaput nyitottam az új felfedezetlen titkok felé. Akár az évszakok járásába, a nappalok és az éjszakák váltakozásába is belémásztam. Kezdtem felfedezni, hogy nem úgy telnek a napok, ahogy szundi-bundizni hajtom le a buksi fejemet. Az alvások közötti időszak bizony nem egy nap. Reggel rám süt a Napocska, s ha menet közbe még aznap elalszom vagy kétszer, és még mindig nincs este, akkor még nincs másnap. Oda sötétség kell, és Hold is. Igaz őkelme lassan kerül elé. Esténként pockosodik, s egy idő után ugyanolyan lassan pedig legirnyácosodik (lesoványodik). Sőt egy időre el is tűnik, mint szamár a ködben.

Holdanyácska érkezőben

1971 júniusa vége felé figyeltem a Hold hízását, és július elején néztem rendesen a Hold szemibe. S ő es az enyimbe. De ne ugorjak a dolgok elejibe. Addig sok minden megesett a csíkszentimrei Büdösferedő egyik barakklakjába. A barakképületek az ott tartózkodó bányászattal foglalkozó családoknak volt összetákolva.

Akkoriban a hosszú sornak tűnő barakklakások egyikébe mi húztuk meg magunkot. Desanyám újból terhes lett. Már eléggé megnőtt a hasa. Sorrendben ez a szüleim ötödik ígéretes magzatjaként tüntetett ikrándozott(rángatózott) Desanyám pocijába. Akkor bezzeg nem, amikor Desapám sárkányordítással jelezte uralmát. Amikor pénzt kapott akkor még jobban dúlt-fúlt. Béhívta a barakklakásba az ivócimboráit, s vélük együtt duhajkodott, amíg az ital tartott.

Ezen a szép nyári fizetésnapon kambacsolni (itt – egymáshoz bénézni) is volt kedvük. Egy cseppet átmentek a szomszédba erőfitogtatásra. Az asztalom maradt pálinkát kisöcsémmel megkóstoltuk. Hát mért is ne. Csak azért is, mert láttuk milyen jó kedve támad tőle a felnőtteknek. Bélütyültünk egy-egy kupicával. Egyből hatott. Ott helybe megduvadtunk (bécsiccsentünk). Na ne félj, mert nem volt kedvünk még egy cseppet se, nemhogy egy kortyot küllenteni belőle... Forgott körülöttünk a világ, s irtózatos hányingerünk lett. Hát nem csoda, én négy esztendősen jobban bírtam, mint szegény öcsém, aki alig múlott kettőt s felet. Ezért kellett segítsek neki az ágyat megtalálni. Húztam, ráncigáltam felfelé, ameddig fekvő helyzetbe nem kerültünk. Arra ébredtünk, hogy Desapám a szíj csatos felivel, ahogy általában szokta, veri a két bátyámot, hogy minek itták meg a drága pálinkáját. Desanyám elébe szökött. Védeni próbálta őköt. Ahogy szokták mondani nyulat-bokrostól. Volt bőgés, jajveszélkedés. Mi pedig nem tudván milyen rossz történt, félve, félig kinyitva szemünk figyeltük a haddelhaddot. A beszédből annyit kiszedtem, hogy valaki megitta a pálinkát, s nem akarja bévallani. Azt megállapították, hogy a kicsikék nem lehettek. Pedig dehogynem... Ezért bűntudatom kezdett lenni, de úgy féltem Desapámtól mint az égő tűztől, ezért sem árultam el magunkot, nehogy rajtunk is leverjen egy rendet. Az öcsém úgyszintén hallgatott, mint a szar a fűben.

Aznap este szembe néztem az egyre kerekedő Holdasszonysággal. Nagyon szigorúan tekintett le rám. Valósággal megfagyott a vér bennem. Nem kellett megszólaljon, mert a zsigereimben éreztem, hogy mindent tud rólam, s ettől egy kicsit bé voltam rezelve. Néha levettem róla a szememet, de mintha hívogatott volna, hogy még nézzek rea. Rettegés ide vagy oda, tudtam, hogy nem helyesen cselekedtem. Magamra húztam a pokrócot, és reggel örültem, hogy megszabadultam tőle. De tudtam, hogy este újra jön és nem fog békin hagyni. A Hold mégsem a legrosszabb „oldalát mutatta”, ennél többet is tudott, csak nem akart jobban jeszgetni. Habár úgyis a puszta jelenléte kiteljesítette a beszivárgó félelmet a sötétedés előtti órákban. Jól tudtam, hogy a Napocska védelme szürkületig jár, s tovébb a Holdasszonyságé a királyság.

A rákövetező napok sötét emlékeknek tűntek sokáig az én kis univerzumomban, pedig egy dekát se voltak azok, mert volt bennük parázs-varázs, és főleg holdvilág. Testvérkéim sem gondolkoztak ezen, inkább éltük a mindennapit, s sorra tapasztaltuk az életet, a mindennapi események zajlásában. Az akkori kisgyermekszemünkkel ráfigyelni az egésznek hitt világra, ott fenn a havasokban, maga a tisztaság volt, mint az érintetlen erdei források vize.

Az ártatlanság szépsége pár nap alatt bizony belesoványodott egy hatalmas esőbe, amikor Desanyánk elindult szülni.Ebből a hosszant tartó esőzésből lett egy istenes árvíz is. Ennek ellenére ő mégis útra kelt. Pedig tudta, hogy megáradtak a patakok. S ahogy később értesültünk, valahogy kievickélve a bajból elérte a szeredai kórházat. Szerencsére az úton lévő más emberek segítettek rajta a vízátkelésnél, de volt, amikor egyedül maradva térdig gázolt a patakba.

Desanya és Desapa a Szentimrei Büdösferedőn

Desapám ez idő alatt dolgozott a bányába, s még néha otthon is eléfordult. Habár a cimborákkal való ivászati tevékenység kiemelkedő helyen szerepelt nála, méges megérkezett egyszer-egyszer a mi barakklakosztályunka. Desanyám elmenésétől kezdve egyre kevesebb eleség került az asztalra. Még másnap este, ahogy Desanyánk elment szülni, Apám nyers tojást cukorral felverve duvasztott elénk, s azt mártogattuk ki kenyérrel. Mondta is: „Me, egyétek!” Nekünk nem kellett kétszer mondani...

Ettől a perctől kezdve Richárd bátyám átvette a háztartást vezetését, és igyekezett beosztani a maradék élelmet. Pénz csak annyi volt, amit Desanyám hagyott kenyérre. Az utolsó darab kenyeret a nagyobbik bátyám négy felé osztotta. Nekem úgy tetszett, hogy az öcsém nagyobbat kap, ezért elhanyítottam. A főnök bátyám felvette, ás átadta az öcsémnek, aki nyomban meg is ette. De megbántam tettemet rendesen mikor kezdett korogni a gyomrom. Ezért este felé megkonyoltam (hézavertem, hozzáütöttem) Lóri öcsémet. Mivel estére már nem jutott étel, a bunyó után belészunyodtam az éhségbe. Kicsivel később magamhoz térve, mikor felpillantottam szembe ragyogott velem a Hold. Először semmi különös nem volt benne, de ahogy magabiztosan kigülledt (kimeredt) szemekkel kíváncsian figyeltem, Holdanyácska arca egyre erőteljesebben rajzolódott ki. Rendesen megijedtem, de most is megbabonázva csak őt tudtam nézni. Szavak nélkül szigorúan felelősségre vont, hogy miért is gyepáltam (vertem) el a testvéremet. Én nagyon magamba szálltam. Mivel féltem tőle, mint az égő tűztől megígértem, hogy nem teszek keresztbe folyton az öcsémnek. Ekkor, mint a kirakott tej szép csendben „megaludtam”. Holdanyácska szigorúsága ellenére pedig biztosított nekem egy gyönyörű sétát az álmok birodalmába. Másnap már sokkal jobban figyeltem magamra. Annak ellenére, hogy folyton fogott a zsigora (itt – a huncutkodás), nem akartam keresztbe tenni senkinek, mert tudtam, hogy este megkapom én is a magamét.

Napról-napra éhesebbek lettünk. Az étel elfogyott, s egyre jobban kopogott a szemünk az éhségtől. A sok borvíz ivás sem segített. Mi pedig négyen, otthon hidegében szimmogtunk, vártuk a jóakaratot, talán. Mocskosságban hemperegtünk volna, ha Richárd bátyánk ne lett volna. Az ő vezénylete alatt minden ragyogott a lakásban. Igaz monyokolásunk hosszú időt vett igénybe, de legalább lefoglaltuk magunkot. Bátyám sem volt annyira magabiztos, némi félelmet éreztünk ki belőle, de azért tettük dolgunkat. Bármennyire is féltünk Desapánktól, mégis vártuk őt egy kis harapnivaló reményében. Sajnos apánk erőst továbbra sem látogatta a háztáját. Mi pedig álomba ringatva magunkat korgó gyomrokkal táncoltuk át az éjszakákat, énekelve. Mit is értettünk az egészből? Szinte semmit, csak a hasunk fájdogált. Mikor belefáradtunk, hálát adtunk a napnak, imádkoztunk az álombéli tündéreknek egy holnapi, akár penészes szűzkenyérért is. De ők sajnos nem adtak. Álmaink lassan, de biztosan szétpattantak, most már rendszerint korgógyomorral ott feküdtünk összekucorodva egy ágyban. Jól elfértünk négyen is, olyan csöppnyik és vékonyok voltunk. Reggelibe ahogy Desapa újra elment csak az italbűzét hagyta maga után, és mi mégis örültünk, mert nem vert meg valamiért. Ha otthon volt hosszabbacskán, akkor félelmünk rizegésben csapott át, ahogy a nyárfalevelek szokták, ha megfúvantja a szél.

Azokban a napokban jómagam többször hátraeregeltem (hátramentem) a barakkok mögötti szemétdombhoz és berágtam az ott megtalált ínycsiklandozó murok (sárgarépa) meg szalámi héjat. Néha lestem, hogy ki borít ki a szemétbe ezekből a számomra ehető valamikből (murok- és szalámihéjra specializálódtam), s gyorsan békapdostam, nehogy még valaki elegye előlem. Bébelelés után legalább egy cseppet lecsendesedett az megüresedett pockom. A többiek is lehet valamit kapirgáltak a környéken, de szemünk egyre bennebb került és kikarikásodott. Álmaimban,általában finom ételeket gyúrtam magamba. Nem is csoda, éhes disznyó makkról álmodik! Este rendszerint találkoztam Holdanyácskával, de egyáltalán nem volt szigorú, mégis féltem tőle. Ez a félelem inkább a saját bajaim végett volt. Félelmeim ellenére, hogy keresztül lát rajtam vártam, hogy megjelenjen. Megnyugodva személésébe csöndesen belealudtam.

Desanya elmenetele után, nem es tudom hányadiknapja, mert nekem irtó soknak tűnt, már minden gagya szakadt. Ahogy azon a reggelen Desapa is elment, sírva szaladtam ki a szemétdombomra, de ott se találtam magamnak való eledelt. Úgy burungérozott a petojpadt hasunk mint egy rossz traktor. A szemeink pedig kezdtek szikrát vetni. Nem volt elég az a pár szem eper, meg néhány sóska, amire az erdei tündéreink reavezettek. Desanyánk intésére nem mertünk túl messze merészkedni az erdő sűrűjébe. A gombákhoz meg nemigen nyúltunk, mert kevésbé tudtuk melyik a jó, és melyik a rossz. A napunk majdnem teljes evésszünettel telt el. Pedig volt kukoricalisztünk, de megvolt mondva ahhoz tilos nyúlni. Öcsém már sírt az éhségtől, nem értette, hogy nincs étel, amikor régen a szekrényt kinyitottuk, s mindig volt benne valami. Ebből hamar kiderült, hogy az étel nem éppen a konyhaszekrényben terem. A bátyáim nagy kutatásba kezdtek, hogy vajon mit lehet megenni, ami nem tilos. Persze a lisztekhez nem szabadott nyúlni! Desanyám parancsa volt, mert ő azt hitte, hogy Apám majd ellát valami kajával…. Hát tévedett. Nekije másként és másutt állt az erezd el a fejemet világ. Pityókát egy szemet sem találtak, még héjat sem. Pedig az ágy alá egy ideig sok volt betéve a ládákba. Hiábavalónak tűnt a keresgélés, de egyszer csak a lisztek mellett egy kis szatyor puliszkakorpára leltek. A korpa nem tartozott a tiltott lisztek közé. Legalábbis erre Desanyánk nem mondott semmit. A két bátyám boldogsága határtalan volt. Egyezkedni kezdtek hogy miként kell elkészíteni. Nagyon belemerültek a munkába. Sanyi bátyám hat évesen nekilátott elkészíteni a kukoricakorpából az eleséget. Egy sótalan azt se tudjuk mit készített belőle. Ej, az mán fövés közbe rendesen birizgálta az orrunkot! Újra burungérozni kezdett a hasunk. Mikor kész lett a máglávájsz szöktünk volna neki. Richárd újra csendet intett és fegyelmet követelt. Alig vártuk hogy kilöttyintse a főtt puliszkakorpát a lapítóra, s főleg kapjunk belőle. Feldarabolta a trutymót. Hamarosan fel is volt tálalva pléh tányérba melegen. Az adagok az évek nagyságával nőttek. Emlékszem a sok éhezés után az összeszorult gyomor úgy fogadta a főtt lágy puliszka korpát, mint valami mennyei eledelt. Az első adagocskák amit leküldtem a nyelőcsövemen keresztül valósággal lepcsent (szétfröccsenve ért „talajt”) a gyomorban. Saját fülemmel hallottam a suppanást. Ezután még egy kis sót is szórtam rea a megmaradt többire. Semmihez sem hasonlítható az az érzés, az a csoda, amit éreztem. A maglavájsz életem legfinomabb eledele lett. Azóta sem ettem olyan jóízűt soha. S ha mostanság megérzem a főtt puliszka illatát valósággal megelevenedek tőle. Na, de másnak sem ízlett máshogy. Lóri testvérem sírva fakadt, hogy még kér. Sajnos nem volt mit adni neki. Sírva is aludt el. Most is jött, hogy hézakapjak, hogy tömjem bé a száját párnával, ne mind bőgjön, de nem tettem meg. Bizony Holdanyácska megint szigorúan nézett rám. Tudtam, nem volt szép, amit tenni próbáltam. Szerencsémre visszafogtam magamot. Azt hogy ki miként tudott álomba szenderülni aznap este nem tudni. Annak örültünk, hogy megértük a következő napot.

Reggel a helyzet nem sokat változott az előbbihez képest. Szerencsémre a szemétdombon kaptam egy jó adag szalámi héjat. Gyorsan bébeleltem, s avval visszatértem a barakklakásunkba. Le voltunk szerelve rendesen. Egyre jobban kiült a pofacsontunk az orcánkra. Richárd nagynénéim elébe ment. Pannit és Marit Desanyám küldte hozzánk. Mi pedig várakozóba az ágyunkon éhesen pislogtunk, mint béka a csihány közt. Egyszer Sanyi felszökött a helyiről, s odafutott a tiltott cukorhoz, s bévett belőle egy kanállal. Erre az egészen követtük. Már az sem érdekelt, hogy elvernek-e érte vagy se. Persze nagy igazságot akartam tenni, hogy többet ne nyaljunk belőle. Ezért a fűtő melletti kankót kikaptam s trágáran osztogatva a parancsot, mint apám, megmondtam a magamét. Persze testvérkéim csak kacagtak rajtam, miközben az ablak felé tekintgettek. Hátrafordulva vettem észre Richárd bátyámot és Panni nagynénémet kacagva. Sebesen visszavettem a helyére a kankót, s mintha semmi se történt volna felcsüccsentem az ágyra. Aznap már jól ettünk. Panni és Mari, anyám húgai ügyeltek reánk tovább. Nem volt sok ételünk, de mindig tudtunk egy kicsit enni. Reggelire volt egy szeletecske zsíros kenyér, ebédre leves egy szelet kenyérrel, s még vacsorára is jutott egy kicsike szelet kenyér lekvárral vagy dzsemmel vékonyan megkenve. De ez már nekünk maga a bőség volt.

A múlt pislákoló gyertyája

Emlékszem arra estére, amikor Anyám és Apám hazaérkeztek az új testvérkénkkel. Marinak és Panninak még aznapra is maradt cukorkájuk (olyan buba selyemcukorka). Szerencsére érkezésük óta rendesen béosztották. Ők tudták, hogy jönnek a szüleink, ezért a maradék két álomfinomságot annak adták, akik a kint lezúduló júliusi esőben az eresz alatt táncot járnak mezítláb. Ezt Sanyi bátyámmal meg is tettük. Míg tapicskoltunk a vízbe, felfedeztem Desanyámot, valamit a kezébe tartva, és Desapámot mellette, egy csomagot hozott a kezébe. Volt nagy öröm. Aztán kiderült, hogy Desanyánk kezibe az a valami, inkább valaki. Ő volt az öcsikénk. Mondták, hogy a kisöcsénk neve Róbert, Robika. Mi mégis az Öcsit jegyeztük meg. Azóta is így hívjuk őt. De azt se tudom elfelejteni, amikor Desanyánk egy hatalmas parizert vett elé a neccből, s Panni és Mari mindenkinek a szelet kenyér mellé lekanyarított egy nagy darabot. Úgy gyúrtam magamba, hogy szinte megnyuvadtam. Ez volt az igazi Mennyország. Hihetetlen, de volt újra Desanya, aki ételt ad nekünk, s még egy új testvérke is. Aznap éjjel kitisztult az ég, s Holdanyácska egy cseppet sem volt szigorú vélem. Sőt, kedvesen tekintett le rám, és az álmom is nagyon szép volt. Isteni jót aludtam. Álmomban testvéreimmel az erdőben voltam, s megmutattuk a kicsi testvéremet a tündéreknek és a vadaknak.

Az elkövetkező időszakban Richárd és Sanyi besegített a pelenka mosásba. Richárdot zavarta, hogy Sanyi túl sok vizet használ a szaros pelenka mosásánál és tisztállásánál. Én nem voltam féltékeny a bubára, mert az megvolt már Lórinál. De Lóri nehezen viselte. Addig ő volt a család hercege. Nem is csoda, úgy is nézett ki, még az egyik mérnök örökbe szerette volna fogadni. Persze ez szóba se jöhetett. Én pedig nem láttam többet Holdanyácskát, csak a Holdat.

Esztendők teltek el e történet után, már Fenyőszegen laktunk, s egyszer egy este egy bugja (boglya) mellé leheveredve, felnéztem a teliholdra. Rám törtek a régi emlékek. A Hold újból arcot öltött magára. Néhány pillanatra Holdanyácska virgonc mosollyal nézett rám s aztán eltűnt. Én pedig biztonságba éreztem magam tőle.

Borbé Levente

2020 márciusa