Ebadta történetek szőrén-szálán

 A kutyák világába, mint minden kedves születendő csíki sorstársaim nyakig belélepcsentem. Az első élményeim vélük, nem volt valami nagy istenmárjás nagy dolog. Távolról lesegettem őköt, ahogy a csordával, vagy eppeg a nyájjal ereszkednek megbüszkülve. Borjú szemecskéim meresztgetése alatt, azért felfedeztem, hogy ezek az ugató állatok tudnak veszettül jesztőek is lenni. Láttam, ahogy terelik a jószágokot. Azok szakadatlan arrafelé kanyarodtak, amerre ők akarták. Persze a pásztorfőnök vezényletével. A tehenyek, kecskék, juhok, biza nem kerémbálóztak akárhol!

A kutyás nezegetésem után gyúlt bé igazán az egy cseppett se unalmas történetem vélük.

Nagyanyám udvara
Pamacs Mancival cseveg

Kukker

Első kutyabarátságomot Kukkerel kötöttem. Kutyakölyökként került hozzánk Fenyőszegre. Apám adta ezt a szemes, s éber nevet neki. E’be édeske is volt! Kis gömbőcnek valami farkaskutya rokonai lehettek, mert jobban személt a farkasra, minta kutyára. Akkoriban a kis öcsikém alig lehetett két éves. Nevét is egy kissé másként értelmezte. Ő Kokónak keresztelte el. Öcsikémnek zavaró volt a szertelenkedése. Pajkosan ugrándozott, mint kecskeszar a deszkán. Emlékszem amikor egyszer elvittük sétálni a közeli dombokra. Jött az egész család. Kukker csak amúgy futkározott körülöttünk, s játékból meg-megkapta a lábszárunkat. Öcsikémnek, biztos látta, hogy véle egy súlycsoportba van, folyton ráncigálta a kicsike rövidnadrágját. Az meg folyton csúszott le. Az öcsém védekezni se tudott, mert a kis eb legalább háromszoros sebességgel működött, mint ő. Csak annyit tudott csinálni, hogy a nadrágját közbe-közbe fel-felhúzta s hozzátette kissé panaszosan, hogy „Ne, nena, Kokó!”. Kokó meg se hessintette (hessentette, lőtte), továbbra is folytatta a kókoskodást. Mi nagyobbak pedig jóízűen kacagtuk a helyzetet. Na persze röhögés közben egyaránt segítettünk, felvettük a kicsi kutyát, vagy magunkhoz csalogattuk. De amikor újra letettük és földet ért, már rögtön fogta a zsigora (hülyéskedés, marhulás). Addig-addig figurázott, hogy csak leráncigálta a kis gagyát az öcsikémről. Szegény öcsikém már rendesen hajkurászni kezdte, de mindhiába. Kukker pedig egy idő után beléfáradt. Olyannyira, hogy vannyogni kezdett. Ez jó alkalom volt arra, hogy újra ölbe vetesse magát.

Ahogy a napok teltek egyre ügyesebb lett, s bizony meg is kellett kötni nehogy elkóboroljon.

Hamar megszokta az udvar egyetlen macskájának jelenlétét, Cincilit. Azt is lehet mondani „játszópajtások” lettek. Sokat bolondkodtak, hergelőztek és pihentek együtt. Lehet az is közrejátszott, hogy Kukker nyöstény kutya volt, Cincili meg macskakandúr. Amikor akkorára nőtt Kukker, akkor Cincili rendszeresen elegáns mozdulatokkal feltelepedett pihenni a hátára, s ott elég sokáig elvoltak főleg meleg időben. A háztáji jószágokot nem bántotta, viszont, ami idegen volt azt nem fogadta be sehogy. Elévette a bolond ingét, s olyan csúful csinált, hogy csak.

Kukker szívesen vélünk tartott, ha hívtuk, a kis környékbeli menetelésünkben, de, ha hazaért, akkor megint megvolt kötve házőrzőnek. Az se volt unalmas. Körülötte játszódtunk, ebből a labdázást szerette a legjobban. Le leültünk melléje, beszélgettünk és simogattuk. Amikor kölykei lettek, egyet belőlük Desanya meghagyott. Fürge névre hallgatott a kis fekete korcs. Sajnos a betegség hamar elvitte őt.

A legemlékezetesebb történet Kukkerrel az, amikor őkelme úgymond „elszabadult”. Egy egészen ködbe burkolózott késő nyári kora reggel történt. Desanya eppeg kiment egy kicsi fát hozni a kályhába, hogy tüzet rakjon. Arra felé menet lássa, hogy Kukker elszabadult. Oda ment a kutyához, s számonkérte tőle, hogy sikerülhetett neki ez megint. Pedig új láncot adtak neki. Mert időnként azért meg-megpróbált lógni, de azért a ház környékit semmiért se hagyta volna el. Na, a kutya csak úgy kókul bambult ki a fejíből. Desanya még kettőt lapogatott a fejinn, s ment tovább fáért. S hát a csuda majdnem megölte! A kutya megkötve bóbiskolt az ólja előtt. Desanya akkor jött létre, hogy nem Kukkert simogatta, hanem egy farkast. Ennyire személt hajdani rokonaihoz.

Aztán eljött az idő, s városba kellett költözni. Őt nem hagyhattuk magára. Odaadtuk egy zsögödinek örökbe. Sírt a kutya, sírtunk mi is. Bizony jó pár nap kellett elteljen, ahhoz hogy megvigasztalódjunk. Soká tartott az az érzés is, amikor reagondoltam, s már szorult el a szívem tőle. Pedig mondták, hogy jó helyen van, és meg is látogathatjuk (ami sose történt meg), de mi mégse tudtuk elhinni.

Bű nagy kutyák

Kicsi nyüves fiú voltam, amikor megengedtem magamnak, hogy az iskolából másodikba és harmadikba egyedül bandukoljak hazafelé. Bizony a Fenyőszegi út, ami az Égígérő vackorfáig tartott eléges eléggé messze volt nekem mélynövésűnek. Hazafelé eregelés közben tátottam a szépséges természetbe belé a pufámot. Sok érdekességet gyűjtöttem lelkembe. Láttam a vizenyős fák gyökerei közt a sikló kígyókot, a sasokot, s mindenféle csudabogarakot, s virágokot. S mikor mit, ugye, ahogy az évszakmasírozás hozta. De azért június felé sikeredett a legjobban mikor az élet nálunk felé ünnepi táncát járja. Amikor már teljesen eltátottam a pufámot, akkor tűntek elő a semmiből, az erdészlakról az a két mocsok állat. Hát akkorák voltak, mint két fehér borjú, ejsze komondorok voltak, vagy mi. De nem néztek ki eppeg olyan kedveseknek. Amikor körbeszagoltak mindketten. Úgy magasodtak előttem, mint a környékbeli hegyek, eltakarták előlem a tájat, s alig tudtam kilátni tőlük, kapaszkodnom kellett, hogy megtudja pillantani a hazafelé vezető ösvenyt. Szerencsétlenségemre nemcsak terelgettek, elétört belőlük a vad ösztön. Morogtak, vicsorgatták a fogsorokut, és egyet-egyet vakkantottak. Annyira berezeltem, hogy csak. Volt mikor futásnak eredtem, de nem volt menekvés, rohantak lomhán, kissé bohóckodva utánam. Tehetetlenségemben sikoltottam, sírtam, ordítottam. Mikor már a rossznyavaját jól belém verték, akkor a gazdája visszahívta. Gondolom elégedetten, mert úgy hallottam mintha fel-felkacagott volna, s mindig hozzatette, hogy ezek nem bántanak. Sajnos nem mindig jutott eszembe, hogy hazafelé ne a külső bazin felé csaptassam fel, hanem kerüljek nagyanyámék útjáig, s oda nem masíroztak ától, lehet, nem is érdekelte, mert már elég messzibbre esett a „felségterületüktől”. Az egyszer biztos, hogy ezek az ebek isten őrizz, hogy belém tudták verni a frászt. A jedtség megmaradt, lassan de biztoson kezdtem félni a kutyáktól. Kivéve Kukkertől.

Emlékszek arra,amikor az ilyen szívbajos emlékekkel feltöltődve béereszkedtem nagyanyámékhoz, legtöbbször nagy bőgve a kerítés tetejin kötöttem ki. Pásztorkodásuk végett többet tartottak. Úgyes volt, hogy négyet ötöt. Az biztos, rendesen bészartam a kutyáktól. Ugye mert kezdtem abba hinni, hogy bármelyik ismeretlen kutya ellenséget lát bennem. Nagyanyám mikor meghallotta, gyorsan elhájdászta (elhajtotta), mint a legyeket körülöttem, s azután mertem csak lemászni...

De bármilyen kutya lehetett a közelemben, rettegtem tőlük, hogy mikor harapnak belém egy jót. Sajnos a félelem egyik napról a másikra pikk-pakk, nem múlt el.

"Házi-őrizetes" kutyus

Egyeb kutyabajok

Még sokszor meggyűlt a bajom a kutyákkal. Főleg a pásztorkutyákkal. Az egyik emlékezetes eset valamikor a nyolcvanas évek elejin esett meg. Mikor a zsögödi Kisvár-dombja alatt eregéltem barátaimmal kirándulni a Haromvára felé. Az ottani Olt hídjánál, még az istállók előtt veszettül szembe rohantak velünk a pásztorkutyák. Körbevettek és őriztek. Zoli gondolta, hogy most már nem csinálnak semmit, mehetünk a szemünk világába, de jóformán meg se fordult, az egész kutya a bokánknál ugatva vicsorgott. Ezt követve ha csak egyet is mozdultunk, rögtön szöktek fel s újra a bokánkba ugattak. Vártuk a pásztort, aki nem es olyan távol rötyötölt (beszélt) valakivel, de le se szarta mi van velünk. A reánk se hederített állapot az izgalmas kaland végéig tartott.

Nem tudtunk mi mást tenni, csak fegyelmezetten dekkolni, mint az ügyes katona a jelentés alatt. Fél órányi merev kertléc állásban töltöttük az időt. Aztán jött egy szekér, s a minket őrző kutyákból vagy négyen oda szegődtek roham-ugatni. Mi pedig gyorsan és halkan megbeszéltük, hogy lassan araszolva hátrálunk az Olt hídja túlsó felére. A valamennyire meglazult őrzés meghozta a gyümölcsét. A túlpartra érkezve, a hatáskörikből kikecmeregve más kirándulási útirányt váltottunk. ..

Kormi az ősanya

Édeske egy házőrző volt. Hasonlított a pufája a Pamacséhoz, nagyanyám egyik kutyájához. Ahhoz az aranyos dupla púderes fizimiskájú felszereléshez. Pamacstól se lehetett jedezni olyan nagyon, de Kormitól egy dekát se. Sokat hótkoroskodtunk velik.

Most vegyük csak Kormit. Kormi Kelet-Zsögödfürdő kutyáinak ősanyja volt. Legalábbis ezt állították róla. Nem lehet tudni honnan került oda, egyszeriben csak ott volt. Egy igazi kedves kis korcs, akinek a szőre kissé hullámos vonalakban lejtett a hátikáján, miközben a napsütésben feketéskékesen fénylett. Nevét közösen adták a hétvégén lecocókázó (lemenő), avagy már ott lakó emberek. Mindenkit kedvesen meglátogatott. Kitartóan várt egy darabka kenyérre. A környék igazi kedvencévé vált. Kormit aki megismerte, azon nyomban aranyosnak találta, de minden esztendőben, amikor eljött az ideje, egy csapat kutyakölyökkel ajándékozta meg a völgyet. A kutyák egy részét meghagyták, a többit meg tovább adták még kölyök korukban. Elég sokáig hurbolták az anyjuk csücseit a kis ebek. Kormi emlői már szinte a tehenyek tölgyéhez hasonlítottak, mán egészen a földön húzta. Eső utána szabadon lógó csücsei beleértek a sárba. Há nem lehetett valami ej be tiszta a kis kölyköknek... Szegényke túl sovány volt mindig, mert sok gyereket tudhatott magáénak. Szinte lehetett volna „muzsikálni” az oldalbordáin. Mindig éhes volt, szemei kotyogtak egyfelé. Bizony a gyomorkorgás még az emberből is eléhozza a pufátlanságot, hát akkor az állatból. Még a növény is elszárad, ha nem kap elég táplálékot, há nem-e? Több esetben rajta fogták, amint ügyesen óvatosan elemelt ezt-azt. Ugye a hétvégi házakban kigyülemlő emberek a friss levegőn ételt készítettek, a flekken és miccs (darabka vegyes őrölt hús) sütésére, Kormi, a szag után szinte a levegőben repült odáig. Szokásos kedvességével oda osonkodott, feltűnést nem keltve, tette magát mintha véletlen járna arra, aztán egyre közelebb ment, míg észrevétlenül hamizni kezdte a finom falatokat. Esetenként szinte fel tudta zabálni az egész előkészített finomságot, máskor elkapták, és egy cseppet megrugódták.

Korminak hatalmas éles fogai voltak, de nem használta sem védelemre, sem hergelődésre, csak jámborul tűrt és elviselt mindent a finom falatok érdekében. Mikor egy cseppet belefociztak, akkor is visszatért eleséget szerezni. Kitartása gyakran eredményhez vezetett. Bármit is cselekedett, mégsem tudta teljesen felbőszíteni az embereket. Rendre visszafogadták, s ha néha nem jött elő a helyéről, akkor már mindenkinek hiányzott. Ha pedig előjött szüntelenül hízelgő pózba vágta magát. Népszerűsködött. Akárki ölébe húzódott, elragadó ártatlansággal nézett fel rá, olyannyira, hogy muszáj volt megsimogatni. Amíg a hétvégi lakók haza nem vonultak, ő sem mozdult a környékről. Ha túl sokan jöttek le pihenni, akkor szerre látogatta a telkeket, nehogy valaki hiányt szenvedjen belőle. Határtalan kedvessége végett teljesen belopta magát az emberek szívébe. Na, azért nem éppen mindegyikbe...

Akiket zavarta szegény kutyus ottléte, azok színből eltűrték egy darabig, amíg valamilyen kifogást nem találtak. Sokszor elhajdászták a saját birtokukról. Korminak ezek a tettek sem tudtak nagy sebet ejteni kutyaszívében.

Aztán, ahogy lenni szokott rohamosan teltek az évszakok. Kormi de nagyon szerette mindegyiket. A hideg telet úgy, mint a langyos tavaszt, vagy a forró nyarat, akár a szendergő őszt. A természet kutyája volt. Lassan az évek során a szőre feketéről ezüstösre kezdett váltani. Öregsége ellenére megmaradt fürgének, hízelgőnek és továbbra is kedvesnek, mint annak előtte.

Aztán egyik őszi reggelen rossz napra ébredt. Egyik birtokosnak a nyulai kinyúltak mint a varasbékák. Valami széttépte őket. Kormira fogták. Feltétlenül ki akarták nyírni. Egy derék ember magához vette kicsi kölykeivel együtt és elvitte Udvarhelyszékre. Azóta nem lehetett hallani róla sokat, mégis lépten-nyomon mindenhol ott lehet érezni a jelenlétét. Kormi az egész völgy emberének változást hozott az életében. Többségük szerették. Kormi által az emberi kapcsolatok is valamelyest megszelídültek. Mindegy honnan jött és hová vitték az áldásos teremtést, de azóta még a szél is azt fújja, hogy nála kellemesebb lényt ritkán teremtett ez a völgy. Ő (volt) maga az igazi béke. Számomra több volt, mint csak egy kutya, mert nemhogy nem féltem tőle, hanem könnyen értettük egymás dolgait.

Edi az erős

Kovács Imre festménye: Kedvenveceim
Zsuzsa és EDI

Zsuzsa, dobta fel a témát, még az ismeretségünk elején, hogy a Nagy Laji dombja alatti házak egyikében, a rokonoknál tartják Imi kutyáját, Edit (Edwardot). Mivel Imi úton volt, Zsuzsa vállalta be a kutyaetetést. Amikor a házhoz érkeztünk ezerrel, talán még gyorsabban futott felém ez a félelmetes lény! Ijedségemben kőszoborrá váltam. Egy hang nem jött ki a szájamon. Ő pedig nem tudom mikor, de feltette az elülső tappancsait a vállamra, és a nyelvével a képembe lapcsolt. Folyt rólam a kutyanyál rendesen, de egy fikarcnyit se érdekelt, fő az, hogy túléltem. Aztán jöhetett az etetés. Hát kutya egy hamiztatás volt. Zsuzsa ahogy ürítgette az ebédet a tálacskájába, tüstént zabált és morgott egyszerre, nehogy elvegyék előle. Én egyből meghátráltam tőle, Zsuzsa is követte példámot. Edi az edényből szemperc alatt eltüntetett mindent. Mikor lezavarta a morgós hamizást, akkor vidáman és farkcsóválva, pajkosan vágtázott felénk. Még egy kicsit hótkoroskodtunk is. Amikor tájt intettünk neki, s végre kiértünk az utcára, akkor jöttek előmbe a villámképek, hogy Edi nem is jött egyből nekem, hanem először Zsuzsát üdvözölte. De ez valóban pillanatok műve volt. Még valamit észrevettem magamon, mintha elszállt volna a két évtizedes félelmem és rettegésem a kutyáktól. Ezt a rá következő napok is igazolták. Már nem jártam el a gyorscsárdást, ha netán a semmiből egy kutya jól hangosan összecsaholt.

Azután, ahogy megszüntette bennem a kutyafélelmet, sokat kambacsoltunk (lődörögtünk, sétáltunk) együtt. Nagyon megszerettem. Amikor a fenyési házikónknál járt a kertbe örömmel bolondoztunk őkelmével. Olyan volt akár egy bárány. Jókedvvel játszódtam el véle. Még rea is feküdtem a hátára. Erősen megyúrtam a bundáját. Vette a lapot rendesen. A kedvence, az eldobom a hutyurót, s hozd vissza volt. Azt találtam érdekesnek és egyben veszélyesnek, amikor az egyik szomszéd a kerítésünkre támaszkodott, ő nesztelenül, mintha odavarázsolták volna, ott volt, és majdnem kacsócska (kezecske) nélkül hagyta az iparost. Szerencsére volt még némi lélekjelenléte, s idejébe lekapta a deszkákról a kezeit. Annak se maradt kedve nezelődni, pedig valószínű csak reaijesztett egy cseppet. Ügyesen őrzött-védett, az egyszer biztos.

Néhanapján meg-megszökött a háztól, ahol tartották. Ilyen és ehhez hasonló alkalmakkor, aki ismerte felvitte Zsuzsáékhoz. Egyik alkalommal, amikor kifürödtem, s kirittyentettem magamot hatszögbe, mert indultunk volna egy kis szórakozásra Zsuzsával, váratlanul megszólalt a telefon. Mama volt az. Zsuzsával közölték, hogy Edi újra meglógott a ketrecéből, és most ott dekkol véle a konyhába. Hát felállítottunk oda. Tényleg ott volt a konyhaasztal alatt és rémesen érezte magát. Látszott rajta, hogy úgy szenved, mint egy kivert kutya. Valahogy lebillegtünk a negyedik emeletről. De eközben kormos feketére sötétedett. Az utcai lámpák nem világítottak valami fényesen. A házhoz érve, mivel akkoriban nem lakott senki a kapun keresztül juthattunk volna be, sajnos akkor zárva volt. Mi még át tudtunk volna mászni, de Edi vajon igen-e? Hátul kerültünk. Átvettem Zsuzsától Edi pórázát. Hát eléggé húzott engem is, alig tudtam tartani. Elég a hozza, hogy ott építkezés folyt. Előnyére legyen írva, legalább nem volt kerítés. Egy méretes házalapnak mutatkozó gödör tátongott előttünk, azután már ott volt a kutyaól ketrecestül, amifélig megvolt duvadva. Éppen becentiztem, hogy miként fogom átugrani a sekély gödröt, ami tele volt vízzel, de főleg iszappal. Azonban Edi, ahogy megláttaaz ólját hamarabb ugrott a kelleténél. Legalábbis rám nézve. Én pedig a kirittyentett külsőmmel belélepcsentem a tócsa közepibe. Feltúrtam a sárt, s a pufám megtelt véle. Ej be felmérgelődtem! Elmondtam neki kurva dühösen a kétszer kettőt! De ő olyan aranyoson viselkedett, mintha megszeppent volna, a fejét lehajtotta, s hallgatta a reája mért dühödt hablatyolásomat. A kerítést, amennyire tőlünk tellett, visszatákoltuk, s ő pedig azalatt nyugovóra tért. Aznap este már nem volt kedvünk sehova se kólicálni (nyüzsletni, járkálni). Le kellett fürödjek újra. A sárpakolás a képemről elég nehezen jött le, akár a hajamra száradt csimbókok. De jutott belőle egy adag a szemöldökömre, s a szempillámra is.

Hiába történ véle néhány bosszantó eset, mi továbbra is szerettünk sétálni őkelmével. Akkoriban még meglévő Suta tóba is lubickolt néhanapján. Csak egy kezünkbe akadt csapot kellett beléhajítsunk a vízbe, s máris szökött utána.

Aztán egy napon új helyet kellett keresni neki, mert a régi otthon, az építkezés után megszűnt. Az „új traktorgyár” (most valami bévásárló központ), melletti házba kapott helyet. Alig telt el néhány hét, s állítólag valaki megmérgezte. Lelkembe nagyon gyászoltam. Mert ugye ő volt az az eb, aki megmutatta, hogy a kutyalélek veszélyessége se mindig az, aminek látszik. Alakulhat ki belőle akár egy szép barátság.

Edi rég nem volt már, mikor egyik alkalommal a Bulevárd négysávos út elválasztó bokrosában az egyik hajdani kertből maradt, akkor még létező, almafa alatt állt. Rám nézett. Nem tudom mi ütött belém, szóltam Zsuzsának, hogy Edi ott van. Arra céloztam, hogy megint elkambacsolt és vissza kéne vinni a helyire. Zsuzsa nem látott semmit. Én a szemem sarkából megreszkíroztam hátha még észlelem a jelenlétét. S valóban még láttam egy szempercig, mert a másik pillanatban eltűnt, mint szamár a ködben. Emlékszem tekintetében ott volt az egész története. Egy pillanat alatt lepörgött előttem a véle töltött időszak minden kis apró darabkája. Mint később kiderült, látomásom pont halála egy esztendős évfordulójára esett.

Bátor lettem

Valóban azzá váltam, de nem vakmerővé. Sokat kirándultunk a családdal, s lányaimmal Zsögöd környékén. Többször találkoztunk kutyákkal, egyáltalán nem rezeltem bé, de azért igyekeztem a a tisztes távolságot megtartani tőlük.

Lányaim még küsebbecskék voltak, amikor elbandukoltunk Zsügödfördőre. A Fenyőszegi úton egy kedves kicsi kutya társult hozzánk. Az eleinte távolságtartásból hamarosan kellemes barátkozás lett. A nagy hőségbe lábát áztatta a hármas vályúba. Nem tudtuk kié lehetett, de óvatossága és jámborsága végett nem is tiltottuk meg, hogy velünk jöjjön. Aztán Fenyésről letérve béereszkedtünk a csihányosi erdő felé. Ekkor próbáltuk visszatéríteni, de félresétálva követett, úgy mintha nem is velünk jönne, mintha csak dolga volna, éppen arra. Na persze, hát nem-e, hogy mi untuk meg hamarabb a helyzetet, s magunkhoz hívtuk őt. Hamarosan egy tisztáshoz értünk, s lepihentünk. Levettük hátizsákjainkot és táskáinkot. A letett táskából, amiből kiszedtük az eleséget, hogy a belünköt megtömjük, ő is akart falatozni. Belé is dugta a fejit. Ekkor kapott egy visszafogott fejmosást. Azért nem tudtunk úgy ülni, hogy evés közbe végigbámuljon az ártatlan szemeivel. Hát neki is juttattunk egy-egy darabot. Kellemesen telt minden perce. A lányok szüntelen beszéltek hozzá. Nekik vakkantotta a fák felé nézve a mókusokat. Még egy gyíkocskát is felfedezett. Amikor beértünk Zsögferedőre a volt szálloda mellé, ő mint aki jól végezte dolgát visszavette az útját Fenyés felé. Elkísért. Ritka csodába lehetett részünk. Egy aranyos kis eb, aki hangulatot teremtett puszta jelenlétével. Azzal, hogy hozzánk szegődött széppé tette sétánkat. Tapasztalt idegenvezetőnek bizonyult.

*

De nem annyira aranyos a következő eset, amikor szintén a lányaimmal az Ördöglikhoz mentünk. A közelében borvizet merítve, haladtunk tovább. Gyógynövényt és őszi vadgyümölcsöt gyűjtöttünk, otthonra. Az erdőszélen és a bokrok alján gombákra leltünk, szép számmal kaptunk. A véderdőt megkerülve, az erdőszélen sétálva, egy közeli esztenát (ideiglenes szálláshely pásztoroknak) fedeztünk fel. A juhokat nem láttuk, viszont a kaliba körül látványos mozgás vala. Nemcsak emberek, hanem pásztorkutyák is defiláltak (itt - járkáltak) a kerítésen belül. Mi, hogy belé ne köpjünk a levesükbe, bétértünk az erdőszéli fák közé. Azonban a pásztorcsalád észrevett, és a kutyákat vadul hergelni kezdték. Cumították rendesen ellenünk! Azok meg veszettül csaholva rohantak felénk. Mi pedig gondolkozás nélkül bevágtunk a sűrűbe. A kutyák pedig utánunk. Kettő közülük szinte akkora vala, négy lábon, mint a kisebbik kislányom. Nekem es, ejsze derektájig ért.Nem volt mit tenni villámsebes mozdulattal, megragadtam Zsófika karját. 10 centivel a föld felett lendítettem előre a sűrű bozótosba. Ágnes pedig lépést tartva loholt mellettem. A kutyák továbbra sem nyugodtak, a nyomunkba voltak. A lányokat utasítottam hogy futás az erdőbe, s tartsanak lefelé, ki az útra! Addig a hátizsákomba lévő eleséget elékapva szétszórtam a vavu vauknak. Majd én is futás béfelé. Sajnos a kutyák továbbkövettek. Ejsze, lehettek vagy heten, vagy ki tudja... Ekkor hirtelen bátorságot kapva (talán az erdő szellemétől, vagy mitől) felkaptam egy nagyobbacska csapot, s néhány követ. Miközben a csappal hájdászkodtam, a kövekkel hinteni kezdtem őket. Őrülten ordítottam, és a csappal előre törve igyekeztem reavágni a kiszemelt fővezér dögre. Az egy darabig erősködött, de ijedtét vette, s kezdte kifelé venni az irányt az erdőből. Azért ahogy visszafordultam, hát nem-e hogy ők is! Vesztükre, mert akkorra teljesen kikeltem a képemből, s úgy veszettül léptem utánuk. Ettől a dübörgő ordításos kirohanástól véglegesen visszafordultak a kutyák. Még egy kicsit vártam nem-e jönnek utánunk, s akkor szaladtam a lányaim után. Szerencsére egyetlen karcolás nélkül megúszták az egészet. Mikor végre találkoztunk, és lenyugodtunk mindannyian felötlött bennem az, hogy mi lett volna, ha nem tágítottak volna mellőlünk a mocsok ebek? Bizony volt már eset a környékünkön, s nem is egy, hogy darabokra szaggattak szét embereket a juhászkutyák. Annyi bizonyos, még óvatosabb kell lenni, ha valaki kirándulásra adja a fejét. Vadállatok ide vagy oda, de vademberek, s azoknak a kutyáik nem semmik.

Végszó

Kis kutyus

Kutyusok ide, kutyusok oda, lehetnek cukik és édesek is, mégis mint az emberek, finom vegyesek. Lehet hogy hűségesek a gazdihoz, de nem az idegenhez. Egyáltalán nem jó vakmerőnek lenni. S vannak helyzetek, a bátorság sem elég. Az is igaz, hogy sok függ az embertől is, hogy miként tud cselekedni az adott megvadult helyzetben. Viszont a gazdáknak van a legnagyobb felelőssége, mert a hűséges eb egyéniségéhez hozzátehetnek egy kosárnyi emberszeretet is.

Bárhogy is legyen, nekem már nem lehet kedvemet szegni az ebekkel való ismerkedéstől. Nem csoda, hogy azóta a kutyákat megszerettem, kiváltképpen a farkaskutyákat. A szomszédba lakó Sumi (Sumák) is nagy kedvenc volt számomra, s ezúttal nemcsak azért mert farkaskutya volt, hanem az irántunk biztosított barátságos, ritka figyelmes és jóakaratú természete végett. Igaz, valamelyest emlékeztetett Edire, meg egy kicsit Kukkerre is. Sumi sokáig örvendeztetett minket pajkos játékaival. A gyermekeimnek is egyik fénypontja volt, amikor Attilláékhoz látogattunk. Sumin is fogtak az esztendők. Megöregedett, s már nem bírta cérnával, s örökre elbúcsúzott a földi léttől. Helyettesíteni igazából senkit, és semmit sem lehet. Így hát inkább azt mondom Attiláék új farkaskutyája, Dalma jelenléte enyhíti a Sumi által érzett fájdalmat, és egyben megszépíti majd az elkövetkezendő véle töltött éveket.

Dalma

* * *

Az egyszer biztos, hogy Edi után másként tekintek eme többnyire hűséges lényekre, mint azelőtt. Hiszen ha látok egy csaholó ebet, nem fagy meg a vér bennem. Természetesnek tartom bármilyen viselkedésüket. Edi volt az, akitől felszabadítást nyertem az ebek általi félelmemtől. Ő volt képes láttatni velem a kutyalélek lényegét, amitől már többet nem érzem magam tőlük olyan kutyául. Köszönet érte.

Fenyőszegi,

2020 június eleje