Kék Duna kerengő

Valahol Európában a híres zeneművész, Beethoven, meghalt. Más is meghalt, és volt, aki tovább élt, de nem míg a világ. Nem neeem. Ilyen az élet, s tök a tromf... Viszont ugyanabban az időben egy szintén európai kisvároskában (de nem ugyanott és nem ugyanabban a szobában), született egy kislány. A kislány neve fennmaradt a korabeli iratok között, mint bizonyíték az utókornak. A kislány az idő kerekében megőrzött irataiból csakhamar kiderült, hogy keresztény, hiszen egy nem eppeg szép ködös napon megkeresztelték valamelyik környékbéli templomban. A történetet mégis egy ferencrendi szerzetes tudta, aki szájhagyomány útján terjesztette ezt a ritka pillangó szárnyán repülő csipkebokrétás kincset. Ez a ténynek becézett lágy szellő sugallatán kalandozó szóbeszéd egy időben annyira terjedt, akár a ragályos mocskos pestis. Hogy miért esett e kislányra a választás, hogy megőrződjön az előkorból az utókor számára? Nos, talán a történet folytatásából kiderül. 

A Fekete-Erdő béjárata...

Most, hogy idáig már eljutottunk, inkább vegyük szemügyre e lenyűgöző trillázó krónikás kacsintással bíró kislány születési esetét. Anyukája bubás nő vala. Erősen fáin! Valahol valakivel összejött, s szerelmük pecsétjeként áldott állapotba került. Feltételezések szerint az leve az apukája. Mikor már jöttek a fájdalmak, akkor a tündéri anyukája renyhe szőkeséggel és óriási boldogsággal pattogott fel s alá, akárcsak mint valami gumilabda, és csak lecsillapodva vette tudomásul, hogy egy gyönyörű kislány hozott a világra. A fruska szinte,- kissé kecskéhez emlékeztető fejecskét viseltforma. Mégsem állíthatjuk, hogy furcsa teremtmény lett volna, hiszen teljesen kislányhoz hasonlított. A szülei gyöngédséggel közelítettek hozzá. Sok dáridót szenvedtek el míg megszokták egyetlen szem gyermekük enyhe lenyhe-lanyha furcsaságát. Ugyanis Hermina, mert így hívták, szeretett játszani a tűzzel. Amint egyik alkalommal ott egymagában játszadozott a lobogó hőség vöröses színű árnyalataival fél-tizenkét esztendős lett. Világra jövetele óta nagyon dugdosták előtte a tükröt, de sokadik alkalommal már nem tették, mert a szülők a növekedése és fürgesége miatt alig bírták elrejteni a szeme elől. Meg házi a szolgák sem bírták az iramot, mert ők is egy cseppecskét megöregedtek. Imigyen Hermina egy szép nap belenézett a rejtett tükörbe, s rögtön észrevette önmagát, amint paradicsomot majszol. Látta minden harapását, de egyebet is. Érdekesnek találta, amint apukájához hasonlóan, bajsza és szakálla kezdett kiserkenni. Lett is újra nagy ribillió. Már azt hitték, hogy sátán fajzat... Nagy tanakodás után megborotválták, de mindhiába, mert Herminának időközben kinőttek a szarvai. Na, ezzel teljesen betelt a pohár, már a szülei is vértisztán tudták, hogy az ördöggel cimborál. Mivel sajnálták, mégis a lányukról volt szó, könnyűszerrel elhajtották otthonról. Csak egyetlen laskasirítő és egy puska kellett meggyőzés gyanánt.

Szegény Hermina, ment a megfagyott jegesen borított végeláthatatlan hómezőkön keresztül, szenvedve, akárcsak a régi félresikerült szovjet-orosz filmekben. Addig húzta-nyúzta vonszolta magát, míg egy sötét erdőbe nem ért. Közben a fél utca, ahol lakott, s mások is, - tudták, hogy hová ment, mert titokban követték. El is nevezték Hermina szenvedő helyét Fekete-Erdőnek, hiszen napokon át sötétség volt a kislány szomorúságától. A kislány tovább már nem bírta azt a kurva nagy szenvedést, ami ránehezedett. Bőgni kezdett. Úgy bőgött, mint egy állat, közben mekkentett egyet-egyet, akár a kecskék, ahogy szoktak. Sírása nem akart elállni. Megeredt. Az erecske csermelyként folydogált tovább, az pedig lassan patakká duzzadt, aztán folyóvá. S Hermina után osonkodókat pedig kezdte lefele sodorni a víz. Az árvíz kegyetlen volt, mindent vitt magával, ami egyszer útjába került. Ahogy mondani szokás, vitte víz a házat! Ez a szenvedélyből eredő vízorkán árkon bokron áthaladva elérte a mélységes fekete sivatagot, amely lassan feltelt Hermina könnyeivel. A lány ahol álldogált, teljesen felázott a föld. Az istenadta eső pedig azóta táplálja a forrást, amelyet hősnőnk kedvenc kék dunyhája után a Duna nevet kapta. Imigyen nevezték el. Azóta is kereng a gyönyörűséges kékellő Duna egészen egy darabig.

A nem kanyargós Duna

 Az emberek, akik hallottak a borzalmas hírről azt beszélték, hogy a Nagy Fekete-sivatag feltelt valami sós vízzel. Igazából a tündéri Herminácskánk könnyeivel. Így hát annak Fekete-tenger nevet adták. A sok követőből sziklák lettek, ahogy partra csapódtak, maszatolódtak, vagy csendesebben odaértek. Akikhez kegyelmesebb vala a Fennvaló, azokból kígyó leve. Őket egy szigetére száműzték a Fekete Tenger egyik szegeletében. Annak a szigetnek neve azóta is Kígyók-szigete. Hát imigyen kezdett gyászolni a Duna...Fekete-Erdőből eredt, s Fekete-tengerbe loccsant. Csak akkor boldogult belé a mindennapokba, ha néhanapján Herminát látta, ahogy szeme kékre vált, mint valami csudajelzőlámpa.

Kígyó-sziget

 Nos, nem kell nagy hirtelenjében ledöbbenni ezen, még csak ezután jön a Döbbenet. Jött is! Valóságos hangformájában közelgett Hermina felé. Így hangzott: Dá dádádám! Hermina az ég felé lebbent pihe-puha könnyűségével, s egy távoli galaxison megtalálta Beethovent. Beethoven már rég várta: - Te kislány, azért hívtalak fel, mert akár a lányom is lehetnél, ha akarod az is leszel. - Köszönöm, - mondta Hermina. Egyet sakkoztak. Beethoven vesztett. Hermina győzött. Beethoven rávilágította őt egy titokra. Amikor megszületett farsangi bál volt, és a bábasszonyság viccből egy maszkot tett az arcára. Hősnőnk azt hitte oda tartozik a pufájához. A szakáll, a bajusz meg a szarvak érdekesmód az álarcon fejlődtek ki. Ez a csuda! Aztán folytatódott tovább a mirákulum. Hermina ahogy levette orcácskájáról a farsangi jelmezét, olyan szép kislány lett, hogy a napra lehetett nézni, de rea nem. Gyönyörűségében otthagyta a nagy zenészt és leereszkedett szüleihez. Hát láss csudát, az apja meg az anyja nem is olyan erőst örvendtek. Hermina pedig tüneményesen csillogott-villogott a kozmoszportól. Felcsapott filmsztárnak, sokáig nem ment férjhez, de aztán igen, vagy hatszor. Mindezek után egy igazi szerelem levette a lábáról. Szinte belehalt. DE a mégsem után egy hegyvidéki királyfi feleségül vette. A hétpróbás házasság jó mederbe terelte Hermina életét, egyenesen a Duna medrébe. Ott kerengtek férjével jó sokáig. S amikor megunták a folyami életet továbbálltak, de mindig visszatértek kedvenc helyükre. Azóta is ott kerengnek férjecskéjével boldogan.

A tündéri Herminácska

Vége

Fenyőszegi B. Levente

1987-ben pirkantott történet egy kicsit feldolgozva