KAKAS HARCZ

 Kisgyerek koromban már tapasztaltam az udvar egyik betyárának ügyködését. Először nagyanyáméknál figyeltem meg hogyan puttyog a tyúkoknak valami eleség láttán. S a tyúkok véve a lapot, pedig rögtön odagyűltek, s felszedték azt a kevéske békapni valót, s azután ténferegtek egyfelé.Kaka urunk pedig nagy győztesen sétálgatott a kertbe!

Minálunk fenyőszegen is volt kakas. Emlékszem egyik tavaszon, amikor anyám megültette a kotlót mennyire vártuk, hogy ki keljenek a csibék. Ejsze majdnem négy hetet vártunk a valami történjenig, de akkor egyszeriben sok kelt ki a tojásból. Néhányukot elkapta a vércse. A kakasok közül amelyiknek sikerült megmaradnia, amikor akkorát nőtt, hogy volt mit rajta rágni, a levesbe került. Egy délceget azért anyám is meghagyott. Hegyke teremtés volt. Folyton felszökött valamire, s onnan bőcsködözve kukorékolt. Nem is kell mondanom, őkelme vigyázott a tollas hölgyeire. Bár akire, mert a hölgyek között is akadt erős karakán jellem, akik nem féltek a gonoszkodó sasféléktől és szembe mentek velik. Ilyen volt a híres Hetyetye tyúkunk is. Amikor rágyújtott a félig panaszos és félig unalmasan hangzó hetyetyezésre, mi testvérek, mindig elkacagtuk magunkot.

A történet még sem róluk szól, hanem egy olyan kakasról, amelyiknek veszedelmét más kakasnál se azelőtt se azután ismertem.

Kakasos pillanat Csobotfalván

Gyimes gyönyörű vidékén tanárkodtam. Faluba laktam, azaz kvártélyban, vagyis albérletben egy kedves idős házaspárnál. Csendes környék volt ez. Meriáék pedig igencsak megértőek voltak velem szemben, naponta mégis pokoli perceket kellett megérnem ott. Volt egy méregzsák kakasuk. Ő felügyelte az udvart, tyúkjait. Még a házigazdáitól is féltette drágaságait. Időnként, mikor túl dúlt benne a harag őket is meg meg megkoppintotta kemény csőrével.

Lassan gyűlt fel bennem a kakas-vitéz elleni méreg. Először nagyon bé voltam rezelve tőle tőle. Minden alkalommal iskolába indulásomkor megtépett és megkopogtatta a fejemet. Há, nem is csoda. Gyakran megfelejtkeztem őkelméről. S ha nem is sosem tudtam merről támad. Egy-két komolyabb sebet is ejtett rajtam. Amikor szembe került velem úgy nézett ki, mint aki mindig és mindenáron meg akar leckéztetni, mert valamit nem akarok megérteni. Csakugyan úgy is volt, ugyanis a fölségterületére merészkedtem lépni. Teljesen magáénak vallotta az egész fertályt, a háztól a kapuig. Elég volt rettegésben elmenni, s hazajönni. Többször is jedtét vettem a dolognak. Ahogy teltek a napok egyre bátrabban hadonásztam el magamról. Eleinte a karóval csak legyezgettem, alig értem be lakomra, később hozzácsaptam egy-kettőt, de tovább vitézkedett. Végül úgy döntöttem, hogy a Hidegség pataka menti ficzfából török egy vesszőt, s ha közelít, rea-rea vágok egy hazait. Felgyürkúztem, s elszántan, dühösen, vérbeforgó szemekkel felkészültem a harcra. Ahogy bétettem a lábam a kertbe, há nem-e, hogy az a sánkéros sánkér (itt – ördögfajzat) rohant velem szembe őrülten, mint aki letépte láncát. Én se voltam rest a ficzfa vesszővel jó nagyokot hersintettem (itt – rittyentetem) re. Ő az istennek se adta alább. Akkor, ha már benne voltam a bunyóba, bizony megtettem többször is, de hiábavaló volt, úgyis igyekezett utánam. Amikor elhanyitottam (eldobtam) a pálcát legalább, utánam hercsegett sebesen, a egyet koppantott a fejemen.

Azon gondolkoztam az áldó iskoláját a „ heves harcz” után, hogy miként tudott kikötni mindig a fejemen. Azt hiszem az volt az erőssége, hogy szélsebesen rohant, s nyomban cselekedett és könyörtelenül csapott le. Ezt követve odaügyeltem rendesen, mert tudtam, hogy ebbe a helybe érkezik...

Egyik alkalommal eregélve (andalogva) haza utol ért a bubánatos hangulat. Miért is ne, az is kell, mert ha nem, még azt hiszik nem vagyunk normálisok, hogy folyton vigyorgunk. Na de kanyarogjak ca vissza. E' mellé még az ég is nagyon borús volt. Nékem is bésötétedett az elmém. Úgy május vége felé lehetett, mert a kaszálókon már egyre magasabbra merevedtek a fűszálak, s köztük gyönyörű mezei virágok díszelegtek teljes pompájukban, amiket lepkék, bogarak, méhek hada rajzott körbe. A hirtelen beborult ég elől nem bújtak el rögtön a kedves kis bogarak, lepkék. Az egyébként szívemhez közelálló látvány sem tudta megpuhítani a lelkemet. Fel is voltam dühödve, már magam sem tudom mire. Mikor kinyitottam a kaput, a kakas futólépésekbe tekerte felém. Teljesen elborult az agyam, akár az égbolt, úgyszintén futólépésekben futottam feléje, mint ő énfelém. Mikor összeértünk, nem sokat gatyázott, egyből támadott. Igen, de ekkor a terve szépen szólva kissé dugába dőlt, mert úgy nagy hirtelenjébe belérúgtam vagy kettőt. Azé ő is meglepődött a nem várt mozdulatoktól, pillantanyi visszavonulást fújt magának, a farakások felé vette az irányt. Én meg utána, fortyogott bennem a vágy, hogy kinyírjam. Fel se tudott szökni a farakásra s már is már utolértem a szemtelenjét!. Ő újra támadott, becsületesen karmolt, nem kímélt egyáltalán. Úgy néztem ki, mint egy indián „harczos”. Láttam rajta, hogy már ő is egy cseppet bérezelt, de azért nem hagyta abba a mocsok! Nem érdekelt hogyan tépdes, a farakásról leemeltem egy jókora hutyurót (hajlékonyabb vessző-botot), s azzal kezdtem rittyenteni, úgy ahogy éppen jól esett. Az összegyűlt haragomat, s még amit ő felgyűjtött a hónapok során, mind kitöltöttem rajta. Védekezni sem igen tudott, ott rogyott össze helybe, a lábam előtt heverve. A nagy csata végén, ahol még vér is folyt rendesen, nem születtek győztesek. Mikorra észbe kaptam, már egy agyonvert kakast láttam magam előtt. Mikor már annyira lecsendesedtem, már igencsak elkezdtem sajnálni szegényt. Mégse akartam ennyire elhúzni a nótáját... Gondolkoztam egy darabig, mit mondjak a háziaimnak, de hazaértemben először visszamentem, mint minden gyilkos a tett színhelyére, viszont már nem találtam ott. Töredelmesen bévallom, ez a tény egy kicsit megvigasztalt.

Másnap ereszkedtem a kapu felé, s hát a kakas ugyanúgy futott felém mint eddig. Úgy látszik nemcsak az kutyacsont, de kakas csont is béforrik, gondoltam magamba. Az igaz, mikor ránéztem, mintha csak virágot akarna szedni, félre vette az irányt, s ott sétált meg kapirgált. Hirtelen más dolga akadt, s erősen le volt foglalva. Attól a naptól kezdve elismert, mint egyenjogú társat, habár a hölgyikéi felé közelítettem számtalanszor meggyorsította a lépteit, de soha nem ugrott rám. Később tettemet el mertem mondani a háziaknak is, akik egyetértettek cselekedetemmel. Habár szerették kakasukot, de azt nem, ha megtépi a vendégeiket, s az ott lakókot.

Hogy miért is szerették? Nem is csoda azon kíjjel, hogy keményen védte az udvart, messze héthatáron, egyetlen baromfiudvarban nem lehetett olyan gyönyörű kakast látni, mint ez a harczos vitéz oktondi. Tollazata a legszebb volt, s büszke járásától egytől-egyig bolondultak meg a tyúkok, folyton körülötte sündörögtek, ha puttyogott nekik ha nem.

Volt eset, mikor egyik kedves kollégámmal érkeztünk a lakra, ekkor ő nem számított kivételnek, ugyanúgy reaszökött, mint hajdan reám, s elintézte. Ebből látszik, hogy mindenkinek nem engedte a szabad közlekedést. Nemhogy mindenkinek, de csak nekem és háziaimnak, s azzal slussz. Mire véget ért a tanév, nagyon jó barátok lettünk, még gabonát is vittem neki. Ő azonban, mint igazi gavallér a tyúkjainak adta. Aztán eljöttem Hidegségről, és egy egész nyarat nem láttam.

Szeptemberi iskolakezdéskor, újra oda mentem vissza lakni, ahol a vitéz kakas tanyázott, de már a kakast nem láttam. Hiányzott egy kicsit a harcias teremtmény, de arra is gondoltam, lehet megfelejtkezett rólam, s újra megtép, ezért valamelyest tartottam az újabb találkozástól. Valahogy nem lett volna szívem újra elpáholni szegénykét. Nem is történt meg.

Utána érdeklődtem, a házim azt mondta, túl kevély volt és harcias, mindenkit megtépett ki útjába állt. De amikor egy kicsi cefrét (leánykát) kezdett bántani, akkor komoly döntést hoztak. Nem volt mit tenni, le kellet, hogy vágják. Finom tyúkhúsleves, azaz kakas húsleves készült belőle.

Szerintem, aki evett belőle, az is harcias lett, legalább egy darabig.

Ez a kakas megtanított a harciasságra, s hogy védjem azt, ami megillett, ha kell mindenáron. Néha jó elővenni ezt a technikát, mert vannak emberek, akik nem értik meg a dolgok menetét, ha legalább kettőt valaki nem koppant a fejükre.

Fenyőszegi Levente

20005. május 11