Amikor erőset bűnöztünk

Richárd és Sanyi bátyám között tátott szájjal

Ha jól emlékszem másodikos lehettem akkor, amikor keményet bűnöztem. Április bolondos hónapjában jártunk. Bátyámmal eregéltünk (mendegéltünk) hazafelé iskola végezte után. Elég szépecske idő volt, még a nap is sütött. S ahogy lenni szokott imitt-amott eltátottuk a pufánkot. Nezelődés közben megálltunk a zsögödi bikaborvíznél, ott a Nagy Emre festőművész képtára előtt, s egy jót ittunk (Most csak a hűlt helye van meg). Menet közbe meséltünk egymásnak az aznapi iskolai órákról. Hogy mit tanítottak, s abból értettünk-e valamit vagy sem, melyik osztálytárssal hülyéskedtünk szünetekbe, s egyéb fontos kókságokról (bolondságokról). A bátyám nagy lelkesedéssel, egy kis gúnnyal megfűszerezve mesélte el, hogy mit vartyogott a tanító nénije a rendről és a fegyelemről. Szerencsére nem vágott bé egy rossz jegyet se neki, mert otthon megismerte volna „a magyarok istenét”. Igen, mert nálunk a rossz jegy, csak rosszat jelentett.Hát, a szinte szerény személyem, arról értesítettem őt, hogy csuda jó hetesnek lenni. Az osztály némileg elvolt vélem, szerettek ugratni, de csak módjával, játékból. Persze én is vettem a lapot, vissza hótkóroskodtam nekik.

Zsögödfürdő központja

Imigyen dumálgatva már Zsögödöt is elhagyva, a nyári vakáció járt az agyunkba. Nem tudtuk eldönteni, hogy az jó-e nekünk, vagy sem. A nyár az biztos igen, mert meleg van, még akkor is ha esik az eső, s ellehet menni eprészni, gombászni, málnászni, csapot szedni, s más egyebekkel foglalatoskodni. Többet lehet künn a szabadba lenni. Szerettünk esőben bőrig ázni, majd bent a melegben fűtőzni.Már terveztük is mennyit fogunk tekeregni, buglyák tövébe dögösködni, futkorászni, s ha megengedik, akkor bélátogatni nagymamáékhoz. Ott sok volt a szilvafa, meg almából is akadt kettő. Már éregetés (megérésük) előtt bé-bézabáltunk belőle. Szép terveknek bizonyultak.

A sok elmélkedés alatt, bármilyen lassan csoszogtunk, elértük a zsögödfürdei Olt hídját. Ott Sanyi bátyám témát váltva nagy hirtelenjében aszondta, hogy ejsze jó lenne, ha meginnánk egy üveg pepszit a vendéglőből. Mondtam is, hogy isteni, de honnét van péndze? Mire kiderült, hogy nincs, de van megoldás, a vendéglő mellőli rácsokból csak el kellene „emelni” egyet. Nem tudtam elképzelni hogy a csudába kell azt végrehajtani. Emelni tudok, de arra nem szoktak adni semmit. Sanyi, mint szakértőügyesen felkészített. A vendéglő mellett általában szokott lenni kipakolva rácsoslag mindenféle italok. Ugyancsak köztük van a hőn áhított pepszi is, amelyik annyira ízletes, hogy még álmomba se ittam olyan finomat! A finomra nekem is felcsillant a szemem. Látta, hogy kezdett meggyőzni, akkor a tettek mezejére lépett, hogy én kell menjek érte. Ettől teljesen bérezeltem, s tiltakozni kezdtem. De ő aszondta, hogy ő nagy és könnyen észreveszik, azért menjek én. Végül is, mért is ne,beléegyeztem. Megelőzvén az akciót pótcselekvésként elmentem borvizet inni a szálloda melletti sziklaborvíznél. Lassan szinte a lábamot nyúzva, lepcsenve, mint a varasbéka, ugyan játékoson, de véget nem érő akadozásokkal értem vissza Sanyihoz. Hiába húztam az időt, úgyis sor került a „bevetésre”.

Amikor odaértünk a helyszínre tényleg nem volt senki a környéken. Az áru csakugyan ládákba le volt pakolva az üres üvegek mellé. A vendéglőből nem lehetett oda kilátni, s nekem mégis olyan gyomoridegem támadt, hogy ott helyben jött, hogy megtiszteljem az alsónemümőt. Hál'istennek ez nem következett bé. Futásnak eredtem a kitűzött cél felé. Ahogy bátyám mondta, megragadtam egy piros címkés üveget, s avval kutyafuttában vissza loholtamhézza. Átadtam az üveget. Furcsán vergálgatta (studérozta). Valahogy nem tetszett neki pepszinek. Hát, ő azelső látásra aszondta az, aztán néhány szempillantás után pedig azt, hogy mégse az. Mindenesetre mű üggyel-bajjal kinyítottuk (elég nehez volt), s ahogy szokás leteszteltük. Az édeskés íze stimmelt, de valami mást is éreztünk benne, mintha egy cseppet kesernyésnek bizonyult. Az volt a gyanús, hogy nem pezsgett, pedig a bátyám szerint nagyon kellett volna. Még egyszer-kétszer küllentettünk (meghúztuk az üveget)belőle, aztán megromlott címen belévettük az Oltba. Nem tartottuk sikeresnek ezt a pepszi kóstolást. A bátyám mondta is, hogy nem messze ezektől az üvegektől a negyedlitresekből kellett volna hozzak, de mán annyira eltőtöttük az időt, hogy inkább hagytuk a nyavalyába az egészet.

Igyekeztünk szaporán szedni a lábaink hazafelé, de azok nem engedelmeskedtek. Általában nyílegyesen tépettük a hazaúton, de ez most mán folyton akadozott, mint a leckecsinálás. A tetejibe a lábaink is kezdtek összeakadni. Hiába az erőfeszítésünk, nem tudtunk parancsolni nekik.Egy idő után utolért a szédülés, és nagyon álmosok lettünk. Hagytuk magunkot vánszorogni, akár a néhány napos fosos kis beteg pipe.Amikor elértük a zsögödfürdei kinti nagybazint, még valahogy maszutáskodva felkapaszkodtunk a hazafelé vezető ösveny melletti dombra. Ott levettük az iskolatáskánkot, s majdem földhöz csapva magunkot mély álomba merültünk. S úgy aludtunk, egymás mellé kiterülve,minha a királyi udvarba lennénk. Arra ébredtünk fel, hogy Anyánk ott áll melletünk, s szid mind a bokrot, hogy a frászt kapja, vajon hol vagyunk, meg ilyenek, s mi vígan heverészünk. Hát köztünk szólva, alig tudtunk feltápászkodni. Egy darabig vigyázkodtunk, de nem sokat, mert reánk kiabált. Biztatásnak épp elég volt. A lábaink elég tákán (minha fából lennének) állottak, de úgyes felgyorsultunk.Erezd hazafelé! Otthon nem történ ezétt semmi. Ettünk, leírtuk a házi feladatokot, s azután kezdtünk marhulni a testvéreinkkel.

Zsögödi Olt (most holtág)

Évek teltek el, s nem beszéltünk senkinek a pepszis esetünkről. Amikor meg szóba jött, akkor derült ki, mi bizony nem romlott italt, hanem indián likröt ittunk. Nem is csuda, hogy megduvadtunk (megrészegedtünk) tőle, mert biza több, mint felit sikerült bészipóznunk... Szikrázott es a szemünk, úgy ahogy kellett. A bátyámnak volt igaza, hogy a negyedes ejsze jobb lett volna, mert tényleg abba volt a pepszi.

Fenyőszegi Úr

2020 tavasza