A tengerjáró cipellőink

 Télidőben s nemcsak délidőben, hajdanán, amikor sokat kambacsoltunk (itt – felderítő sétafika) haverjainkkal szünidőben sögöd és Szereda környékén, fedeztük fel a „tengerjárás” misztériumát. Mi szórakozásként olyan kutatósdit választottuk magunknak, mert abban volt valami csudarejtelmes.

Nemigen szerettünk rohadni gyerekként odabent a lakásba, amíg kelés nem nő a seggünkre. A tévéadás is elég uncsi volt, a társasjátékokat hagytuk a nagyon hideg időkre, az olvasást estére, s a szánkózást egy-két órára, az elég volt belőle. Kellett a titokzatos, némi vérpezsdítő, amitől zsigereinkben teljesen újjászülettünk.

Hajdani tél emléke

Imigyen történe, hogy útnak indultunk a szebb jövő felé. Néhány gyerekkori pajtással keresztbe-hosszába, s körbejártuk Csíkszereda városának számunkra felfedezetlen szegleteit. Az egyszeriben lesuppant a hó, de számunkra ez a jelenség kétszeriben sem volt akadály. Mínusz 15 fokig a hideg sem számított annak. Menet közben kémleltük a sárgásvöröses eget, a hószállingózásból tenyerünkre ereszkedett természeti csodát, a hópelyhet. Hát igen, elértük a környékbéli patakokat is. Egészen vagány volt rajta csúszkálni. Főleg akkor ha a kristálytiszta jég alatt ott láttuk a növényzetet, egy-egy kidomborodó ág és fűszál között a csorgadozó (folydogáló) patak szélen felbuggyanó levegőbuborékokat. Akkor fogalmazódott meg bennünk, hogy nekünk tengerjáró cipellőink vannak. Azaz bakancsaink és csizmáink. Ez a tengerjárás azt jelentette, hogy a víz tetején istenien haladunk. Haladtunk is. Amikor utolért a görcs, akkor merészen ráfeküdtünk a jégre, s úgy kémleltük az alattunk elhelyezkedő víz fürdette teret. Állíthatom, hogy ruházatunk, ha nem is vala annyira vízbíró, de némi kevés benedvesedéstől eltekintve eléggé száraz maradt. Mi pedig, ahogy lenni szokás egyre bátrabbak lettünk. Annyira, hogy az nem kifejezés. Szaladtunk, csúszkáltunk, sőt szökdöstünk is a patak jegén. Rendesen elkapott a gépszíj. Keveset foglalkoztunk az esetleges következményekkel, hogy beszakad a jég, s a téli poláris feredő nem éppen nem a legalkalmatosabb a vizes felfrissüléshez. Mint tudjuk, bármennyire is nem volt baj a hőháztartásunkkal, a hideg nem kímélve eljegesítette a patakból, elkölcsönzött (fosztjaink által békortyolt) folyadékot. Akarva-akaratlanul, a ráksúly se tudja, de a belső klímánk egyre zakotábban működött. Még így se törtünk meg. Sőt tovább folytattuk a vizes misztikumjátékot.

Jégszem tündére

Mindent összevetve a bátorságból pimasz vakmerőség lett. Fittyet hányva mindennek a tényeknek, a „tengerjáró cipelőinket bedobva űztük a hóbortos eszünket. Mikor egyik alkalommal egy februári déltáj után meglöttyent az idő, s már nem volt annyira hideg, mi a tengerjáró (inkább patakjáró, meg tavacskasétáló és pocsolyamászkáló) cipellőinkkel ugyanúgy rohantunk lazulni-, tekerjed ki a szabadba! Rá a patakra és a nagyobb méretű tócsákra. Imitt-amott kaptunk figyelmeztetést. Recsegett-ropogott alattunk a jég, s már nem is tűnt annyira átlátszónak, de kit érdekelt az ilyesmi. Élveztük a helyzetet. Valóságos kókoskodás (szertelenkedés) alakult ki. A lényege, melyikünknek sikerül úgy betörni a jeget, hogy a cipője ne vizeződjön össze, ne folyón belé a víz. Kísérletek végtelen sorozata következett, amikor egyikünk bal lábával egy jó nagyot gübbentett (akaratlanul merített). Lett hirtelen csend, és jeges hangulat. De rajta kívül mindenki folytatta tovább a tengrjárósdit. Aztán jómagamnak is összejött a gübbentés. Pedig csak ügyelve sétafikáltam az egyre vékonyodó jégen. Pedig láttam, ahogy bugyburékolt a víz alattam, de meg kellett mutassam a technikámot! Bizonyítottam! Sajnos az egyik lában a térdemig belément a patakba. Kedves, előttem egy bakancsnyi vizet güllentő barátom látván újfent kialakult helyztemet, röhögni kezdett rajtam. Bizony az én tengerjáró cipellőm is léket kapott... Erre a pillanatra mindenki felkapta a fejét. A csúszkálás, csoszokálás perceken belül abba maradt. Lecsillapodtunk. A jégen való bohóckodást befejeztük. Kérdezték fázom-e, mert fokozatosan kezdett lehűlni az idő. Rávágtam, nem, mert magától melegedik. Pedig nadrágomról jégcsapocskák lógtak minden irányba. Azért megmerészelve magunk hazafele továbbsétáltunk az olvadozó patak jegén. A víz alatti hompokból (gyepdarabokból) kikandikáló növényzet körül bizony a jégréteg irtó vékony vala. Persze elfeledve bajainkat, újra kockáztattunk. Ezúttal a kedves kis kacagó pajtásunk merített. Még pediglen az alig jég elegánsan eltűnt alatta. Először a jobb lábát, majd két másodpercnyi eltéréssel a bal lábát is akaratlanul eresztette be a vízbe. Nehezen, üggyel-bajjal tudtuk kihúzni a szittya magyarosan álló legénykét. Sikerült. De az idő egyre hidegebbre állt. Ekkor már mi is berezeltünk. Tőlem átvéve a süketséget, viccesen mondta, hogy melegedik a lába… Ahogy tudtunk, úgy igyekeztünk az otthonunk felé. Először ő ért haza a jégre szabott bakancsos gagyájába.

Két nap múltán kaptuk a hírt, hogy az ágyat nyomja lázasan. Mi pedig a nemcsak a léket kapott tengerjáró cipellőinket örökre lehúztuk a lábunkról.

Fenyőszegi