Élethű látomás

 Bár számtalan élmény tarkította létem, kevés olyan villanás van közöttük, ami ennyire elbűvölt volna engem.

Búcsúzó fecskék

Valamicskével túl a húsz esztendőmön, de még életem hajnalán, a pirkadat csodaösvényén, szép szál legény koromban esett meg vélem valami megismételhetetlen, ami talán nem volt más, mint egy napsugarakkal játszó látomás. S mégis a történeten ülőhomálynak és ködnek semmi jelét nem látom mostanság sem. Éberen él bennem minden egyes pillanat.

Kora délután lehetett mikor lépteimet gyorsítottam a híres Mikó vár melletti sétálón. A város felett alig felhőcskék leselkedtek a járókelőkre. Lomhán, mintha jól meggondolnák lépteiket araszoltak egyet-egyet eléfelé, oldalra, s jobbra-balra. Látszott, hogy nehezükre esett a mozgás. Úgy tűnt, mintha szinte kérlelnék őket valamilyen bájos kis tündérek, s noszogatásuk eredményeként teszik meg az alig észrevétlen változást.

Régebbo felvétel a Mikó várról

A napsugarak vidáman játszadoztak a szellő csiklintotta (csiklandozta) falevelekkel. A néha erősödő, majd csituló szeles lombkorona bolondozás egészen megbabonázott. Lépteimet lassítva, a fák ágain csuporékba tömörült lapicskáinak elbűvölősusogását kémlelve, elméláztam egy kicsit. Rabjául esve a pillanatnak gyönyörködtem a körülölelő nemes emberfaragta természetben. S nem tudtam betelni eme hangulat otthont adóbársonyos ringatásával.Nem akartam tisztázni, vagy megokolni a simogató légkör titkát, csak átélni az ajándékba kapott pillanatát. Boldogan legeltettem a szemem, miközben szinte ütemes légiességgel haladtam tovább az utamon. Aztán eltűntek a lombok, helyét vakító napfénysugár cserélte fel. De eme érdekes változás ellenére sem akartam kizökkenni a helyzet bűvöletéből. Vágytam még e különleges percek folytatására. Azt éreztem, ha mind ennek a hangulatos kedélyállapotnak vége szakad, akkor az élmény le lesz csapva, mint egy félresikerült filmsorozat.

Napfényben feredő ágak

Hát szerencsémre nem ért véget, csak éppen az esemény egy kis szerepváltásos bővítést vett elő tarsolyából. Úgy tetszett nekem, hogy a kellembe lengető varázslat, a megtévesztő fénycsóvájával elvakítva, tüneményt játszva, egy lányt sodort az utamba. Aránylagi távolsága végett először körvonalait véltem felfedezni. Fesztelen mozdulatai, pehelykönnyűvé tette lépéseit, akár a kis felhők lebegését a fenti fuvallati légmozgás. Ahogy közeledett felém, a figyelmem egyre jobban ráterelődött. Mikor már pár lépéssel került a közelembe, akkor láttam meg igazán hogy engem méreget, és természetesen én őt. Az volt a benyomásom, annak ellenére hogy sohasem találkoztam véle, mégis ismerem. Mikor karnyújtásnyira értünk az érintés szikrájától óvakodva, hova tovább átmentünk lassú lépegetőbe. Egymáshoz közeledve már nem lestünk ki magunkból, mert mindketten, csupa ingyen, jelenléti áramütést kaptunk. Olyasféle lehetett, mint egy lélekátvilágítás. Egyszerre észleltem szoknyája lebbenését, karcsúságát, vállára omló sötéten csillogó vörös haját, tengerzöld szemeit és tündéri mosolyát. Mintha értetettem volna szótlan mondatait, és éreztem volna szívverésének ritmusát. Káprázat, vagy érzéki csalódás? Egyikük sem. Akkor és ott valóságosnak, s mégis mesébe illőnek tűnt ez a rendkívüli találkozás. Ekkor viszonoztam ábrándos mosolyát, s még egyszer mélyen egymás szemébe nézve, a mindenséget feltárva,haladtunk a kiválasztott útvonalunkon tovább. Pár lépést téve szinte egyszerre megfordulva fürkésztük közös ismeretségünk titkát. Mosolyunk nem halványult, hiszen tekintetünkkel jeleztük, hogy ez nem egy egyszerű érzéki csalódás volt, és nem is tünemény, vagy látomás, hanem a teljesség igézete.

Mikó vár új arculata

Emlékszem mikor már kikerültünk egymás látóköréből, az érintése, az egész lénye tovább is vélem maradt, és tudtam, hogy nála sem történt másként. Egyedi találkozás volt ez földiéletem során, ahol nem szükségeltetett magyarázat, mert ott helyben fény derült mindenre. Nem volt az árnyaknak egyetlen hírmondója sem. Ismertük minden porcikánk, lelki csöndességünk szépségének tiszta tavát. Abban feredezve átengedtük magunkat a rejtelmes életnek. A találkozás óta sokkal könnyebben le tudtam venni a hajnali emlékek ködkép fátylát, s nincs olyan álomkép, vagy ábránd, amin azóta el ne méláznák. Mikor rágondolok, felröppentve a magasba, eltünteti szemlátomást az előttem álló ködöt, miközben elönt a belső napfény megannyi sugarával.

Ebből ennyi kellett, mert a több megártott volna mindkettőnknek, de hogy isteni volt az egyszer biztos. És örülök, hogy beteljesült. Azt hiszem kell legyen bennünk személyes igazság, hogy ne dobjuk el önmagunk kincseit. Az egész ér annyit,mint a hazugságot valóságnak kikényszerítő álságos hétköznapi„érzéki csalódás”.

Őszi lombszőnyeg

Most ősz van. Megfáradt novemberi ősz. Olyan mindjárt véget ér a sokszínű levelek tánca féle. Egyre halványul a mindenség itt minálunk. Pislákol a napocska, s néha ködfátyolba burkolódzik az idő. Álomba ringat bennünket, hogy képesek legyünk meglátni békésen a magunkba rejtőző elevenséget. A szendergő tejfehér légtengerben úszó természetünkből, hátha még elő tudjuk kaparni a féltve őrzött parazsat, amelyet felélesztve lángra lehet lobbantani a zordonnak tűnő időben. Igen rossz lehet az, mikor már saját magunknak is kezdünk hiányozni. Hogy mi az álom, és mi a valóság, nem fontos. A határok összemosódnak, de csak az életteli élmények adják a hatást a következő érdemes élni földikalandra.

Fenyőszegi Levente