Cikóriagyűjtés a 10 számú általános iskolába

Érdekes emlékek fűznek a híres csíkszeredai külvárosi 10-es iskolához. Ott koptattam sorstársaimmal négy kerek esztendőn át a padokot.

A múlt rendszernek volt egy bubás sajátossága, s még pediglen a hazafias munka. Ebből, az akkoriban frissen épült, szinte sportiskolának becézett intézmény sem akart kimaradni, sőt ha lehetett, akkor dicséreteket, és kommunista hősiességes hírneveket akart bézsebelni.

* * * * *

Ékes gyermekláncfű csokor

Egyik szép májusi napon, úgy az 1970-es esztendők vége felé négyszögbe állítottak a tanárok a betonsportpályán, mint megannyiszor, amikor számukra valami fontos mondanivalójuk akadt. Szerencsére jó időt adott „pártunk s kormányunk”. Nem kellett dideregve végighallgassuk az „elmulaszthatatlant”. Persze mindezt katonás tanári őrizettel tették. A tanári őrizet alatt várakozó diákok megpillanthatták két ügyes és határozott pedagógus oldalán a gyönyörű igazgatónénit, akinek szoknyáját huncutul ide-oda cibálta, s néha fel-fellibbentette a merész szellőcske. Mert ugye a légáramlatnak kevésbé lehetett / lehet parancsolgatni... De sebaj, mert a hokiosztályosok csuporéka igencsak örömmel nyugtázták, hogy csak megérte künt egy kicsit állingálni, s várni a mondókára, s ezúttal egyébbre es. Aztán a direktornéni pedagógusi bűbájával belefogott a beszédébe. Elmondta nekünk, hogy e szép május elhozta a gyönyörű gyermekláncfüvet. Pont olyanok, mint a napsugár, vagy, mint mi, a haza reménységei. Csak úgy ragyognak a májusi messzi határon innen s túl.A hazafias munka pedig sosem áll le, s éppen ezért gyűjtsük, ahogy csak bírjuk annak levelét, mert gyógynövény. Nagy megtiszteltetés, hogy iskolánkat is felkérték erre a csodálatos önkéntes pitypanggyűjtő munkára.

Én akkor még nem, hogy tudtam mi a ráksúly az a gyermekláncfű. Meg kellett mutassák nekem. Akkor döbbentem rea, hogy azt úgy ismerem, mint a rossz pénzt. Hát mű mindig es úgy híttuk, hogy cikória. Minden egyes gyerek egy neccel kellett tépjen belőle. A küsebbeknek lehetett kevesebb, de a nagyobbak rendesen meg kellett vessék a neccet vagy a pungát (nájlonszatyrot), ágy rogyásig. Meg es gyúrtuk rendesen. Volt aki meg es tapodta!

A leadása se ment eppeg olyan egyszerűen, mert az eppeg aznapi szolgálatos tanár szép komótoson lemérte, s aztán lehetett kiüríteni az iskolaépületének a bal sarkába. Pár nap alatt hegyekbe állt a cikórialapi gyűjtemény. A 10-es iskola pionírjai (úttörői) és az egyenlőtlenebb tanulók túlteljesítették a tervet! Na, de mégse kapott senki se dicséretet, de az elégtétel az rendesen megvolt. Végre nem tituláltak felelőtlennek, akik nem tudják eldönteni micsa égető fontos az, hogy ne élősködők, hanem a jövő igazi munkás békeharcosai legyünk hazánknak! Ezúttal egy hatalmas buglya (boglya) cikórialapi bizonyította mindezt. Vetekedett nagysága a közeli Nagy Laji dombjával. Persze, csak akkor, ha nem mentél túl közel héza.

S aztán teltek-múltak a napok, s a cikóriahegyet nem vitték el. Sőt, ledőlt, mert valakik (felelőtlen tanulók) feldőjtötték. Meg es voltak szidva rendesen, mert azt ugye valaki el es kell vigye… Kérdeztük es a mű osztályfőnökünköt, hogy mán mikor viszik el a cikóriát. Ő aszondta, hogy az illetékes szervek jönnek, s bégyűjtik, vagyes felvetik egy baszkulántos (billencses) kocsira, s elviszik. Már mű es kezdtük várni a nagy pillanatot, ami az istennek se akart eljönni. Pedig látni szerettük volna, ahogy felvetik a kocsira…

Cikória paradicsom

Közbe még sok minden megesett evvel a kilaposított cikóriaheggyel,- ezúttal dombsággal, mert kilapítása során azzá lépett elé. Sajnos a cikória dombság nem volt fedél alatt, ezért erősen a nap sütötte, s időnként verte keményen az eső. Eleinte csak vékonyka büdösség terjengett körülötte. Nem tudván honnét ered,mind szagoltuk honnét es jön. Picurkanyomozásunk során reajöttünk a forrására, mint az a pacák aki a sárba haslag lepcsen (hasra esve), hogy eppeg nem áll. Csakhogy ez a fingszagocska kezdett hasonlítani a szargyári bűzhöz. Isten es ments meg tőle, amikor az es kieresztette magából időnként a szagát. Há szó köztünk maradjon, ha eppeg arról fújt a szél, s az orrod alá dörgölte, érezted ott abba a szent helybe megdöglesz. Persze tovább telegetett az idő, s hazafias munka szaga valósággal elburjánzott, az egész iskolát, s környékit kezdte uralni. Aztán napról-napra lassacskán apadni kezdett a szintje. A bogarak otthont találtak benne, vígan mászkáltak rajta, benne. Néha még csatéroztak es egymással a bűzösebb parcellákért. Ez így ment elég sokáig, amikor már a tantestület es nyakig lett véle. Az igazgatónéni nem épp erre a megvalósításra gondolt, amikor leszedette velünk. Az iskola első asszonya ezúttal úgy gondolta hogy a beígért szállítókot nem várja tovább, mert kételkedésre adott okot az a tény, hogy a lassan rothadó hajdani hegy kupaccá válva, valamelyest es gyógyhatása lenne. Ez es az egyik szép májusi napon esett meg. Mígnem egy másik szintén szép májusi napon a takarítók a szemetesbe gyúrták, s asztán úgy elvitték a szeméttelepre.

A történet véges tanulsága az, hogy a nemes feladatra törtetve, nem mindig érünk el sikereket. Megtörténhet, hogy egyáltalán se. Akkor, s abból a cikóriagyógyszerből senki se gyógyult sehogyan, s nem es jött helyre, ha esetleg a szaga nem tette meg, mert hazafias szemétganyé lett belőle.

Fenyőszegi

Visszatekintő: 2020 májusában készült