LILÁSRÓZSASZÍN KÖRFORGÁS

 Kisfiúként, amikor már igyekeztem magamba szívni a földi emlékezetet, akkoriban a Dél-Hargita egyetlen hegyi üdülőtelepén laktunk, amelynek nagy része most Csíkszentimréhez (akkoriban a faluval együtt Csíkszentkirályhoz) tartozik. Nos, mi nem éppen üdülés céljából időztünk jó néhány esztendőt e festői havasok lélegzetelállító vadonjában. Nem. Apám ott volt bányász, és Anyám szintén ott tüsténkedett.

Kicsi Levi
A kedvenc piros labdámmal

Csíkszentimrei Büdösfürdő számomra a tudatosságom első megelevenedett kapujának számított. Mi az ideiglenesen felhúzott bányászoknak szánt tákolmányokban laktunk. Volt is egy szobánk! Ez igen! A kerti pottyantó, az természetesen kint volt, ahol lennie kellett. Jómagam túl apró lehettem mikor Fenyőszegről odaköltöztünk. Arra a „hadműveletre” nem emlékszem, csak a kiköltözésre, vissza Fenyőszegre.

Ahogy a hatvanas évekbéli bánya kezdett lassan de biztosan kifingani, úgy az emberek is elhúzódtak onnan. Emlékszem még apám néhány alkalommal visszajárt Büdösfürdőre, de aztán a csíkszentkirályi bányába folytatta megélhetésének görbe pályáját. Ez 1973 őszére esett. Imigyen véget ért az ottani „híres” higanybányászat. Pedig kezdett kialakulni egyfajta szocialista elképzelés. Ugye bányát rittyentettek, volt hozza ott üzlet, iskola, kocsma, s minden ami kell. Két bátyámot ott is avatták fel pionírnak (úttörőnek). Azért egyszerre, mert kevés volt az iskolás, s ne kelljen kétszer kikambacsolni (elkószálni, eltekeregni), ezért egy ütemben elintézték. Az avató „ezred” a zsögödi iskolától érkezett. Ej be szép es volt. Dalolás, éneklés, ámítás és nyakkendő.

Hogy mi történt a bányával? Apám sokat regélt is róla. Időnként megmódosítva dédelgetett történetét. Beomlott a bánya! Biza. Bent rekedtek a bányászok. Alig volt levegő. Nyuvadoztak (fulladoztak) bent rendesen. Szerencsére észrevették a felszíni nyílást, s megcsillant bennük a remény, hogy kikecmeregjenek a bajból. Nekiveselkedtek. A bányászok élharcosokként egymást, s saját magukat mentették ki, semmi külső segítség nélkül. Persze apám volt a legnagyobb hős! Úgy harcolt ott a megmentés vonalon, jobban mint a saját életéért. Addig időzött ott lenn a mélyben, hogy senki ne maradjon bent, és nem is maradt, míg a bánya beomlott, és őt alig tudták onnan kiszedni. Vörösbe úszott a táj előtte, ájulásáig csak amúgy lebegett a környék, míg köddé nem vált minden. Rosszul lett, és jóval később, talán egy fél nap után tért magához. Pár napig kegyetlenül hallucinált. Aztán lassan és óvatosan helyrekottyant.

Ebből a rémes dolgokból szinte semmit sem láttam. Ismertem a karbit szagát, meg a feltúrt földrészeket. Nagyon szerettem a bányászoknak felszerelt benti kádba fürödni, a meleg vízben, s körülbelül ennyi.

*

Számomra a lényeg mégis az volt, ahogyan kezdtem követni az évszakok váltakozását. Arra felé nem létezett a gagyázás (itt – a lazaság). A tél több, mint fél esztendőt tartott. Hát nem mondom, szép egy környék még most is, de mint tudjuk a hideg egy cseppet se tud melegíteni.

Annak idején sűrű fenyves vette körül a fürdőtelepet. Ez annyiban volt jó, hogy a nagy félesztendeji fehérségben az örökzöld lucfenyők színt adtak a komor ridegségnek. A tarkaságot a fenyvesek között megbúvó főleg nyaralók adták. A hely varázsa titokzatosan bebújt minden kis apróságba. Ágakba, kövekbe, vízerecskékbe, csereklyékbe, a szunnyadozó mohákba... Mintha a tündérek láthatatlan hada időzött volna el a tájon, és ott hagyták volna bűbájos lényük igéző misztikumát.

Szerettem a testvéreimmel, és az ott lakó munkásgyerekekkel játszani, de ennek ellenére sokat kóboroltam egyedül a környéken. Néha bemerészkedtem az erdőbe is. Nem volt kérdés, úgy éreztem valakik vigyáznak rám. Megvoltam győződve, hogy az erdei csodalények figyeltek a fák mögül, és óvtak minden veszedelemtől. Úgy kellett lennie, hiszen a sűrűjében rendesen járt a medve, a farkas és más ragadozó, meg más jámborabb vadállat. A kék eget nemcsak az aranyos kis madárkák, hanem a sasok is kémlelték

De ahogy kitavaszodott valamikor március derekán, vagy április elején, elsőnek a zöldellő füvecskék között előbújó kikerics köszöntött engem. Eme virág szirmainak lilaságával, csalafintaságával teljesen megbabonázott. Főleg, amikor huncutul némelyik példányuk átváltott rózsaszínesbe, vagy patyolatfehérbe díszelgett, utánozva a már rohamosan olvadó hófoltokat. Volt bennük valami boszorkányos, ami akarva akaratlanul bájuk mellett, az elmúlás hangulatát, az idő telését idézte elő. Érzéseim nem csaltak eme ártalmas kis szépségű virágpalástok kapcsán. Rendesen bennük volt az idő végzetének valós ténye. Aztán lassan hervadozásnak indultak, először a déli napsütötte, majd az északi oldalak is. Őket követve a környék virágba borult. Az egyre merészebben magukat megmutatni vágyó virágok illatát lengette végig a tájon a tavaszi szellő. Ennek az állapotnak nagyon örültem, hiszen zsongott a környék az élettől.

Mikor már annyira melegedett az idő, sokszor kinn maradtam kémlelni az eget. Legjobban a bárányfelhők kalandját szerettem bámulni, ahogy különböző élőlényformákat vettek fel, eltakarták a napot, egymásnak ütköztek, vagy éppen szertefoszlottak, mintha illanó gyapjúdarabkák lettek volna, egy gondos dolgos kéz által összeszedve. Ilyenkor többször is megesett, hogy álomba szenderültem. Mikor kinyitottam újból borjú szemecskéimet, s rábámultam a fenyőkoszorúval ékesített kékes kupolára, már egészen elröpült az idő.

A kambacsolás egyik csúcspontja volt a madarakkal való találka. Kimondottan szerettem a vállamon megpihenő kis égi vándorokat. Olyankor nagyon csendben maradtam, mert, ha beszéltem hozzuk, akkor felröppentek. Habár némelyikük szerette a mondókáimat, s hosszan végighallgatta akár a kikericsek, mégis ez volt a gyakoribb. Meghallgattak a kígyók, békák, s a lombok között szemérmesen megbújó őzikék, a lompos farkú rókák, a füvek, fák és virágok szivárványkavalkádjai egyaránt. Mondjuk a vaddisznókkal nem tudtam annyira közlékeny lenni, mert azok olyan együgyűen csoportba verődve röfögtek, miközben a szélrózsa egyik irányában eltűntek , mint szamár a ködben.

Ha időközönként felerősödött a szellő, akkor élmény volt körbeszaladni a kis zöldellő helyet, s egy-egy fánál megpihenni, kifújni a szuszt. Szaladgálás közben úgy éreztem mintha, szárnyaim lennének s repülnék. Repültem is!

Ez volt az első hely, amit célzatossággal otthonomnak tudtam nevezni. Mi kell annál több, mint nyáron hűvös zöld pihe-puha ágyon megpihenni, epret, málnát, gombát szedni, s ott helyben a pockot vélük jól megtömni.

Sajnos a zöldellő napsugaras időszak az idő előrehaladtával, akár a zsongó természet lassan csendesedni kezdett, úgy tetszett, hogy szinte öregedett volna... Előbújtak a földből újból a kikericsek, de ezek mintha nagyobbak lettek volna kikeleti elődjeiknél. Megéreztem a befejezést, mint a bokrok és néhány lombhullató fák levelei, amik lassan sárgulni kezdettek. Tudtam, hogy nincs sok a télig. Egyre hidegebbek lettek, s csak a kora délutáni órák szolgáltattak meleggel. Igen, ameddig fent az égen kissé megfáradtan, de kacéran, próbált tűzögetni a napocska bágyadt sugarait a vidékre.

Kikericstől-kikericsig történtek az események. Tavasszal örültem nekik, ősszel elméláztam, bónyászódtam (elmerengve sétáltam) a csetenyes (sűrű bokros) között, de a zöld mohák telepét is meglestem. Próbáltam kitolni ezt az időszakot, mert a legkellemesebben hatott rám. Sajnos nem tudtam irányítani. Mint később kiderült, hogy fáradtságom, erőlködésem, hogy visszatartsam az idő kerekét valóban haszontalannak bizonyult.

Olyan eset is megesett, amikor október elején a természet „Atyuskája”ránk terítette kristálytiszta fehér dunyháját. Persze az is jónak bizonyult, amikor csak hideg volt. De ha a lélegzeted kibocsájtásakor képződött pára megfagyva lehullt előttünk, az nem volt valami érdekes. Ha láttunk mókusokat az ágak között futkorászni, akkor mindent rendjén találtunk. Azt jelentette, hogy mi is futkározhatunk a fák között.

Őszi kikerics

A kikerics kedves kis útitársam volt az évszakok váltakozásában hatesztendős koromig. Ő diktálta az idő múlását. Létezését rejtelmes sejtelem lengte körül. Többen látták miként bámulom őket. Óva intettek tőle. Nem engedték, hogy leszedjem. Ezért köztük kellett legyek, hogy legalább helyben lássam. Földre dőlésemkor, heverő pózban, igyekeztem kikerülni minden egyes virágot. Nem akartam bántani egyetlen szirmaikat se. Bezzeg a tehenek azok nem. Lazán le is fosták... Pedig nem is kellett nékik. Az arra felé legelésző állatokkal: bárányokkal és kecskékkel együtt, hamizás közben nagy ívben kikerülték. Nem vala nekik sem szájuk ízére ez az elmúlás dolog.

Az akkori megfejthetetlen titokra mostanra fény derült. Ma már tudom, hogy mérgező egy növényke... De azért, ha rájuk nézek mindig eszembe jut a természet körforgásának csodakereke, amiben az idő őrlődik itt mifelénk, s évszakokkal ajándékozza meg teremtményeit.

Borbé Levente, 2020. márciusa