Rendszerváltás körüli élményeim

 Kerek harminc esztendő telt el a rendszerváltás óta. Szerencsére az Olt akkor is úgy folyt lefele, mint manapság, habár medrét egy kissé átszabták, kiegyenesítették, azóta büdössége eltünedezőben van.

Az 1989-es váltás nem volt egy sima pillanat, került az legalább egy fél esztendőbe, ha nem többe. E félév (lehet több) hangulatát és ennek következményeit, aminek részese voltam, picit visszatekintve a múltba, kicsit előrebámulva a jövőbe, osztom meg véletek.

Néhány érdekes előzménye volt annak az „Aranykornak”, amit nem értem meg, de behálózta a rendszerváltás előtti életünket. Ilyen vala a szovjet segítséggel kommunisták által megkaparintott hatalom, aztán jöhetett az 1947-es királyhajkurászás, majd a kollektivizálás s ezzel párhuzamosan az emberi jogok sárba taposása. Gondolok a kulákozásokra, az egyházak megfélemlítésére, Erdély etnikai összetételének megváltoztatása. Minden egyes kijelölt cél részben sikerrel végződött, s mindezt az akkori hatalom és annak spiclijei az emberek megfélemlítésével érték el. Drasztikusabb módszereket alkalmazván bebörtönöztek olyan kulcsembereket, akik ellenálltak ennek az új rendszernek. Voltak, akiket halálra kínoztak, másokat „csak” rettegésben tartottak. Idevág az 1956-os magyarországi szabadságharc, amelynek a szele megütötte Romániát is. Ekkor még jobban kibújt a szeg a zsákból, egyúttal ideje volt „elintézni” a magyarságot is. Pártunk és államunk magyar egyetemeket, iskolákat szüntetett meg. A németekkel nem volt annyi baj, mert az első világháború utáni Nagy Romániában lévő több mint 600 0000 szászból és svábból évről évre egyre kevesebb lett. Ceauşescu, országunk zseni vezetője a kommunista pártjával karöltve adta el jó pénzért Németországnak a kivágyakozó német ajkú atyafiakat. 1970-ben még 300 000 fölötti volt a létszámuk, mára már kétes, hogy egyáltalán eléri-e a 35 000 főt. A magyarok is csökkentek, ők inkább kivándoroltak, disszidáltak stb. Az 1977-es adatok szerint Romániában 1 707 000 magyar élt, mára hivatalosan már 1 250 000 alá süllyedt a létszám. Na így állt a bál. Persze mindehhez hozzájárult az 1977-es Zsílvölgyi bányászsztrájk, amelyet a hatalom sikerrel levert, vezetőit bebörtönözték, meghurcolták stb. szemkiszúrás gyanánt emeleték az életszínvonalukat.

*

Nahát, mi, vagyis én és a barátaim, iskolatársaim a bányasztrájk eseményeiről már hallottunk, mint kis okoskodók beszéltünk is róla éppen eleget, főleg bizalmasan és suttogva, de egy idő után feledésbe merült.

Számunkra a feketeleves azonban úgy istenigazából 1979 őszén érkezett, mikor rejtélyes módon a polcokról eltűnt mindenféle élelmiszer, helyette nagy űr tátongott, amit később az önkiszolgálókba felváltott egy jókora halkonzerves polc, s valami gyatra lecsós és főtt rizses borkános eledel. Gyakorlatilag ennyi volt az üzletbe, néha hoztak egy kis sót, laskát, ihatatlan bort és pálinkát, valamint nem is lehet tudni miből készült kávét, amit nyekezónak becéztek az emberek. Azért még vettek néhanapján kiflit is és szójából plusz állati maradékból készült fasírtot is. A narancs, banán, citrom, néhány édesség és a luxuscikknek számító élelmiszerekhez való hozzájutás, a nagy emberek kiváltsága, azaz egyenlőbbeké, vagyis a pártfunkcionáriusoké volt. Hamarosan beköszöntött a jegyrendszer, más néven a bon. Minden egyes egyénnek (kivételt képeztek az egyenlőbbek), meg volt szabva a napi kenyéradagja, az egy hónapi hús, liszt, olaj és cukoradagja. De közbe voltak bónuszok, hirtelen osztottak ezt azt az üzletben és akkor jöhetett a sorban állás. A zöldség-gyümölcs üzletekbe, amit aprózárnak neveztek (mai napig megfejthetetlen számomra, hogy miért, - még nem kérdeztem utána) minden mocskot eladtak, vagyis a termékek ucsuját, de vette azt is a jó nép, mert jó kellett legyen az is. Termésnapján, mert rendeztek azt is, a gyerekek úgy bámulták a kirakatokat, mintha valami tudományos-fantasztikus filmet néznének. A kirakaton belül, azaz az árú, amiből a jó nép vásárolt sokkal gyengébb minőségű maradt. Aprózári vásárláskor igyekeztem meggyőzni egyik kedves barátomat, akinek ott ismerősei is akadt, hogy számunkra vásároljon be. Ez nemegyszer esett meg.

A sorban állásokról mindig eszembe jut az a hatalmas több száz emberes tömeg néhány órai vagy félnapi, várj a sorodra várakozás közben akár barátságok is szövődhettek. A visszahúzódottabbak kötést cipeltek magukkal, mások olvastak stb. Akadtak leleményes emberek is, akik néhány trükkel és rafinériával, akár egy sorban várakozás alatt többször is képesek voltak megvenni a kiszabott adagot. Talán ezért vezették be a jegyrendszert? A trükkhöz hozzátartozott a kiszolgálókkal való minél jobb kapcsolat kialakítása is, be kellett vetni az alig kapható nyugati, főleg Magyarországról származó termékek ajándékozását stb. Azok először e „nyájas” embereket léptették előnybe, vagy szóltak nekik, vagy nagylelkűen félretettek egy adagot a frissen érkezett árúból.

Emlékszem egyik szép csípős tavaszi hajnalon mentem tejért, mert csak akkor volt esélyem, hogy hozzájussak, ahhoz a felvizezett minőségű két liter lütyühöz. Másodiknak értem oda. Igen ám, de nem számoltam a kialakult sorban állási hálózattal. A hálózat sok ráérősebb nyugdíjasból állt, akik családjuk, rokonuk, ismerősük, jó barátjuk, esetleg felfogadott embertársuk nógatására vállalták ezt a „kemény” feladatot. Egymást beosztva, már éjféltől ott tátongtak az üzlet előtt. Ez azért egy kicsit jól jött nekik is, mert életük derekán, inkább után, igen fontos emberekké váltak. No de térjünk csak vissza az akcióra, közben megérkezett a tejeskocsi, kinyitották az önkit is, de előttem a tömeg 25 főre dagadt, hát ugye a hálózat, mint mindig tökéletesen működött, éppen csak hogy kaptam tejet az utolsók között, és milyen boldogan rohantam véle haza, szinte a lábam se érte a földet. Szinte minden héten kijutott kétszer háromszor az efféle boldogságból.

A sorban álláshoz tartozik a hozzácsatolós csomagos kultúra is. Ha az ember meg akart vásárolni egy közkedvelt könnyűzene lemezt vele együtt vett még egy vagon egyebet is, amik még a kutyának se kellettek volna. Imigyen vásároltunk meg egy vagon senkinek sem kellett bakelit lemezt és más egyebeket. Lett klasszikus, jazz, román és magyar népzene, mese és satöbbi féle lemezünk. Micsoda reneszánszi műveltséggel rendelkező és érdeklődő emberek születtek… Ebbe a módszerbe annyira belejöttek, hogy minden szinten szinte minden összekötöttek valamivel. Egy babba esetet is tudok, mikor a húshoz büdös fagyasztott halat adtak, az emberek, ahogy kiértek az épületből rögtön vetették bele a szemeteskukába. Onnan az elárusítók kihalászták, s újrahasznosítás gyanánt még jó néhányszor eladták.

Az eleség nehéz beszerzését az elemi és szükséges közhasználati dolgoknak a megvonása követte. Egyre többet vették el a villanyt. Télen ritkán adtak meleg vizet, az emberek egyre kevesebbet fürödtek. A tévéadás is 1980-tól kezdődően lassan, de óvatosan fogyott. A magyaradás, ami még a hetvenes években 4 órásra sikeredett a sok programszűkítés végett lassan de óvatosan, teljesen eltűnt. A ruházat, ajaj, hát az nagyon érdekes volt. Egy szikrát utánozták a divatot is, amennyiben lehetett, olyan félig szocialistán, mert másképp nem jött össze. Ha valami divatosabb cuccot dobtak az üzletekbe, egy hét múltán olyanba járt az egész város.

Az oktatás sem volt különb a többi agyament mesterkedésektől. Fokozatosan, óvatosan, lassan, de biztosan megszüntették a nem román nemzetek fiainak anyanyelvi használatát intézményeken belül. Az iskolákat felturbózták főleg nem Erdélyből származó román nemzetiségű tanárokkal. A gyerekek egymás között még beszélgethettek a saját nyelvükön, habár a rendszer nagy őreit ez is idegesítette (volt rá példa, nem is egy).

A leleményes emberek, akik jobb életre vágytak, kisakkozva a hatóságokat cselekhez folyamodtak, főleg azok, akinek határvidéki rokonaik vagy ismerőseik voltak. Ők hamar hozzájutottak mindenféle nyugatibb áruhoz. A határ menti lakosság zöme is egy darabig az úgynevezett kis határ átlépővel át tudott menni bevásárolni Magyarországba, Jugoszláviába és így a kiépített hálózaton keresztül ide hozzánk is Székelyföldre elért az árú. Főleg a karácsonyi és a húsvéti ünnepek táján virágzott ez az üzlet. Volt ott farmer nadrág és dzseki, pulóverek, kajla csoki, Duna kavics, francia drazsé, BT és DS cigaretta, különféle kenceficék stb. Ezekből, az árusokból alakult ki az 1989-es fordulat után a bisnicárok, vagyis az amatőr kereskedők ős üzletesek társasága, akiknek alapállása szerint a vedd meg olcsón és add el minél drágábban felfogás dukált.

Tehát, mi is mint Csíkszeredaiak éltünk minden istenadta lehetőséggel. Ahogy napról-napra változott városunk arculata, úgy váltott egyre keményebbre a kommunista szigor. 1970 és 1990 között szép kicsi városunkból egy eléggé furcsa szocialista várost rittyentettek, hozzá pedig egy kommunista vívmányú központot tákoltak össze. Azért azok, akik még élték a régi várost, hangulatát szívük mélyén megőrizve dédelgetik, ahogy én is. Annak idején a mostani polgármesteri hivatal előtt fenyőfasorok ékesítették a járda szegletét. A park körüli mocsarat lecsapolták, új épületeket húztak fel. Ami mégis túltett mindenen és nagyon eldurvult variánsnak bizonyult az a mai Kossuth utca sorsa. Egy rendelet értelmében lebontásra ítéltették. Csak úgy, hipp-hopp, mint a mesékben hirtelen eltűnt Csíkszereda történelmi városrészének fele. Hajdanán még az ittlévő házak adta üzletekben jól lehetett vásárolni finom mezőgazdasági termékeket, igazi hazai portékákat. A borpince mellett húzódó házba jártam festegetni Vinczefi tanár úrhoz. Az egyik sarkon még ott állt Vámszer Géza háza is. A jól kialakult kisvárosi hangulat helyébe beültették a káoszt. Az új lakók zöme semmit sem tudott a városról, főleg a Moldvából kedvezményesen betelepített családok sora.

Barátok 1988
Fent: Jancsi, Jómagam és Kicsi Karcsi
Középen: Sanyi, Péter és Öcsi
Alant: András, Zoli és Imre

Amire büszkén emlékszem vissza erre az igen furcsa időre az a kialakult baráti kör naiv együttléte volt. Együtt hallgattuk a Szabad Európa rádiót, együtt szidtuk a rendszert, együtt csúfoltuk ki mindazt, ami nyomasztott, s így találtuk meg azokat a kiutakat szomorú helyzetünkből, ami által összekovácsolódtunk egy lélekbe. Az adott helyzet kihozta belőlünk azt a kollektív szellemet, amiről a kommunizmus eszméje is szólt elméletben. Nemcsak a szeretet, hanem a feltétel nélküli egymás iránti bizalmat is, ami nem kis dolog volt, és örülök, hogy részese volt mindennapjainknak. Így maradtak meg mai szent napig is az akkor összekovácsolódott sziklaszilárd barátságok. Igen, van már olyan barátom is, akivel már több mint . Sok barátság az úgynevezett demokráciában fel is bomlott, szerencsére a miénk jó alapokra épült s így megmaradt. Mostanság inkább az atomizálódás a divat, kevésbé helyénvaló az előbbi elmesélt történet.

Hogy miket műveltünk még együtt barátainkkal? Hallgattuk az István a királyt, ami tabu téma volt a kommunizmus építette országunkban. Ez csak azért emlékezetes, mert az 1985-ös iskolai bankettunk után egyik osztálytársunk magához hívott egy kis utócsevejre. Jött a fizika tanárunk is. Ott elénekeltette a társasággal a magyar és székely himnuszt, s az István a Királyból mindenféle részletet. Nekem nem jött a bömbölés, hagytam szittya kollégáimat érvényesülni, mire fel másnap már szelektálva a résztvevő nemcsak kántáló csapatból a szekuritátéra (titkos rendőrség) voltak invitálva az osztályfőnökkel együtt. A listára még azok a személyek is fel volta vezetve, akik aludtak, akik nem énekeltek, akár én is, már sokkal bűnösebbnek számítottunk. A balhé nagy részét az osztályfőnökünk vittel el, mint mindig. Amúgy egyfolytában lesték, és folyton megfélemlítették őt. Az osztálytársak körében ez megtörténhetett, de nálunk, a baráti körben egyszer sem.

A baráti társaságunk általában nálunk gyűlt össze, zajlottak is az események, nemcsak dumáltunk és játszódtunk, hanem irodalmi és művészeti versenyeket is szerveztünk. Sokszor a szobánk, amit Vadkeleti Klubnak neveztünk el dugtig tele volt emberekkel, egy tűt nem lehetett volna leejteni. Ennek a Klubnak bárki tagja lehetett, ha kibírta mindazokat a megpróbáltatásokat, amellyel magába fogadta a törzstársaság. Bárkit örömmel fogadtunk, és akárki leléphetett, mert nem tartottuk vissza. Úgy éreztük, amit egyébként meg sem fogalmaztunk, csak az éve töretlenül tartjuk a kapcsolatot. Az idő nem számít, ha gyérebben is találkozunk, de mindig ott tudjuk folytatni, ahol valamikor abbahagytuk.

A nyolcvanas években befogadott családunk egy árvát. A háromszobás lakás, amit testvérekül öten töltöttük be és még a szüleim új emberrel bővült. Úgy gondoltuk nyugodtan elfér hozzánk még egy személy. Ő, vagyis az újonc lakónk egy egészen szerény csendes fiatalember küllemét hozta magával, ami párosult némi méla bambasággal, de ugyanakkor frusztrációval is. 1986 februárjában, hát, hogy is mondjam, addig nézelődött több órán át a központ környékén, hogy ügyesen elcsípte a szekuritáté (titkosrendőrség) emberei. Bevitték kihallgatni. Amíg kihallgatták, nálunk házkutatást tartottak, mindent a fejetetejére forgattak. Lakótársunk életéről érdeklődtek, s meg a miénkről is. Egyetlen egy szobát nem kutattak fel alaposan és az a miénk volt, a híres Vadkeleti Klub, oda éppen csak bekukkintottak, pedig ott akadt volna miegymás. A nagy cirkusz lejárta után lakótársunk bevallotta nekem, hogy minket meg kell figyeljen és ha valami gyanúsat észlel rögtön jelentse. Mivel nem akart beárulni és nem bírta a hatósági fenyegető nyomást elhagyott minket. Egy darabig testvérénél talált menedéket majd kipróbált szökni Jugoszláviába. Elfogták és pár hónapot börtönbe csücsült, míg jött az 1989-es fordulat.

1987-ben egyik barátunkat egy gólyabáli plakát végett meghurcolta az akkori Matematika Fizika Líceum igazgatója. Jól elverte, aminek a helye több esztendőn át még jól látszott. Mindennek az oka egy piros és egy zöld golyóstoll volt. E színekkel vitte véghez kedves barátunk a plakáttervet, ugye a papír adta magát, fehér alapon. Az igazgató, mint kis rendszerellenséget vélt felfedezni benne, pedig bevallása szerint le se esett a tantusz e színkombináció használata mit is takarhat. Pechére a kéket kihagyta, szerinte, azért mert az eléggé szokványosnak bizonyult.

1987-es történet a Brassói munkások felkelésével folytatódott, akik a rendszer ellen emelték fel szavukat. Mi (baráti kör stb.) csak a Szabad Európa rádión keresztül értesültünk, de az egész világ tudomást szerzett róla. Sajnos, mint általában minden megmozdulást pillanatok alatt levertek, résztvevői egy részét bebörtönözték, megfenyegették, de ugyanakkor tűntek is el belőlük.

Szintén ebben az esztendőben (1987) történt egy igen izgalmas esemény a városunkban, az Iris román rock együttes koncertet akart tartani és többé-kevésbé sikerült is nekik. Már nagyon várta ezt az alkalmat a szeredai közönség, odavolt a kemény rockért. Az együttes az akkori Szakszervezeti Művelődési Házban kaptak engedélyt. A közönség ügyesen begyűlt és ült a székekben, mint valami pacalisták, vagy legalábbis pártgyűlésre mentek volna. Igen ám, de a zene a közönséget kezdte a székekből kiemelni. Lett szabadon ujjongás öröm és felhőtlen boldogság. Mi is csápoltunk a barátommal, de azért egy kissé moderáltuk magunkat az egyre szaporodó rendőrök miatt, akik egy pöttyöt sem lelkesedtek ennek a bulinak. Azonban voltak igazibb kapaszkodók, mint mi, ők nem akarták abbahagyni semmi áron a vad rockozást, ebből kifolyólag a koncertet helyben le akarták tiltani. Nem is tudom miként képzelték el a „felügyelő urak” a helyben civilizált ücsörgést egy ilyen dübörgő zenére. Ment tovább a muzsika, a tömeg tombolt, már azt sem lehetett tudni pontosan, hogy mikor kezdődött az összetűzés a jó nép és a rend őrei között, talán valamikor a koncert vége felé (ejsze). Akkora bunyó alakult ki, hogy Művelődési ház ablakai ripityára törtek össze. Erre a különös pillanatra barátommal együtt sugallatot kaptunk Fentről, és jobbnak láttuk lelécelni, menet közbe mi is kaptunk egy-egy gumibot egyengetést satöbbi, de máshoz viszonyítva csodásan megúsztuk. Hallomásból tudtuk bunyó további kimenetelét, ami egyre keményebb lett és olyan spontán rendszerellenes csetepatévá vált, ahol sok ember súlyosan megsérült, úgy rendőr, mint civil. A kórházban a sürgősségi ellátás intenzíven működött. Másnap kora reggel indultunk munkába, s hát láss csodát a betört ablakokat valamikor még az éjjel folyamán berakták.

1987 esztendő már a kiszökdösések kezdete volt. Sok ember próbált legálisan lelépni, vagyis útlevéllel, akinek nem sikerült, az a szökést választotta. A szigorú szabályok ellenére sokan kockáztatva testi épségüket menekültek fejvesztve Magyarországon át Ausztriába. Magyarország a menekült áradat végett egy bizonyos idő elteltével, lőször hallgatólagosan hagyta az erdélyi menekülteket saját határain belül, majd érthetővé tette Románia számára is, hogy minden egyes menekültet fogad. Erre a lehetőségre kaptak az erdélyi ifjak és tömegesen mentek neki a határnak. 1988-ban egyik öcsém, 1989 egyik bátyám és a másik öcsém szökött ki Magyarországra. Az itthon maradt bátyám is próbálkozott, de sajnos őt elfogták, és szökő társaival együtt három napon keresztül szívatták, kínozták. Az egyetlen szökni vágyó hölggyel szerre kellett romantikusan táncoljanak és csókolózzanak, aztán jöhetett a talp és tenyérverés, majd a tyúkketrechez hasonló szűk zárka. Mikor hazajött már kopaszra volt nyírva a feje, egy eléggé meggyötört ember állt előttünk. Minden héten kétszer kellett jelentkezzen a rendőrségen, munkahelyétől megfosztották, és nem szabadott elhagyja a várost. Ennek a családi szökéseknek „köszönhetően” jóváhagyták a telefonkérelmünket három hét várakozás után, ezzel szemben másoknak egy évtizedbe tellett a hivatalos szervek felé intézett óhajuk elfogadása. Anyámnak a célja a fiaival való kommunikáció volt. A rendőrségnek (milíciának), pedig a lehallgatás.

1989 nyarára visszatérve, igazából két bátyám indult szerencsét próbálni, csak a vonatállomáson leskelődéssel megbízott milicista legombolta a kisebbik bátyámat, ezért ment helyette a kisöcsém. Több napos várakozás után a határnak indult testvérek telefonáltak, hogy szerencsésen kijutottak Magyar honba. Az itthon maradottak, a testvérem meg én a barátokkal együtt ünnepeltük meg testvéreink sikeres szökését. Öröm és fájdalom egyszerre lett úrrá rajtunk, nem számított nekünk mit is kiabálunk az úton, mikor lütyüért mentünk az önkibe. Vettünk valami rémes bort vagy hét-nyolc üveggel, közben üvöltöztünk az akkori állapotokról, mint az állatok, ami éppen csak eszünkbe jutott. Rendszerellenes kiabálásunk az üzletbe lévőket arra sarkallta, hogy kikerüljenek. Az egyik kassza arra az időre teljesen felszabadult, mire mi odaértünk. Kiérve az útra az emberek átszaladtak a túlsó járdára, nehogy ők is büntetve legyenek miattunk. Senki sem akart bajba kerülni, ilyen vakmerő kiabálás véget, amitől csengett az egész városnegyed. Szerencsére nekünk sem lett semmi bajunk evvégett.

*

Hogy ki érezte az eljövendő változást, hát szinte mindenki. Tudtunk a nagyhatalmak döntéséről, hogy rendszerváltást akarnak, de valahogy már benne volt a levegőben is. Főleg attól a perctől, amikor Gorbacsovot Szovjetunió elnökévé választották. Az akkori Utunkban (a mostani Helikon irodalmi lap elődje), dúlt a szocialista és a kommunista versírás próbálkozás. Sokan azt hitték, ha hazafias verset pirkálnak betörnek az irodalmi életbe. Az egyik fazon meg is említette hazafias irományában, hogy mily borzasztó is a „Nyugat” és annak ravasz kizsákmányoló kombájnai. Erre az akkori kritikus válasza az vala:

„hiába zúg a Nyugat kombájni,

maga mindent meg fog bánni.”

Ez a művészi visszválasz nagyon merésznek tűnt, de mégis merték. Akkoriban jelent meg a Dolgozó Nőben, sorozatban Orwell bácsinak az Állatfarmja is, a Napsugár gyerekfolyóirat felkarolta azokat az írókat és költőket, akik nemcsak az aranykor „mérhetetlen boldogságáról” akartak írni, akkor adták ki Déry Tibor G.A. úr X-ben című „utópisztikus” elemekkel megtűzdelt regényét is. Mindez előkészületnek tűnt az 1989-es változásokra nézve. És még sok apróságot fel lehetett fedezni, ami mind a rendszer bomlását idézték, csak így most kapásból ennyi maradt a fejemben.

A forgatókönyv szerinti rendszerváltás sem sikerült igazán mifelénk, ugyanis Temesváron spontán rendszerellenes népfelkelés tört ki. A forradalom kulcsembere Tőkés László református lelkész volt. Erről nem pötyögök sokat, mert mindenki ismeri a történetet. Arról már igen, hogy milyen észveszejtő gyorsasággal felzárkózott az akkori hatalomátvevő gárda is. Állforradalmat kreáltak, lőtték is egymást a katonák rendesen, nem is egyszer, aztán Ceauşescu házaspárt kivégezték, s azzal jöhetett az új korszak.

1989-es öröm és boldogságmámor ürömbe csapott át, mikor 1990 telén Bukarest főteréről kifüstölték a több napja tüntető egyetemistákat és értelmiségieket, akik az új rendszerőrei ellen emelték fel szavukat. Nem is csoda, hiszen minden a visszarendeződés jegyében zajlódott. Ennek ellenére az Egyetemiek terén a tüntetések még áprilisig kinyúltak, mikor Iliescu behívására a Zsil-völgyi kemény bányászok szétverték őket. Ennek a cirkusznak hivatalosan 7 halottja és több mint 300 sebesültje volt, és utána, ami következett az sem volt valami rózsás.

Közben jött a márciusi magyarellenes Marosvásárhelyi eseménysorozat, ami szintén forgatókönyv szerint volt megírva. Nemcsak Marosvásárhelyen volt megrendezve, hanem Bukarestben is, az ottani egyetemisták beleavatkoztak ebbe a magyar verő ügyben, azaz a magyarokat szidalmazták, mit is akarnak stb. Az egész Székelyföld tüntetett a románok erőszakos cirkusza ellen. Sokan a fellázadt románok közül sem tudták pontosan mi a fenét keresnek is ott, és mit is akarnak Vásárhelyen, ugye őket vitték kocsikkal és botokkal meg más fegyverekkel felszerelve. Természetesen úgy kezdődött az egész, hogy a komám visszaütött…, mégis csak magyarokat és cigányokat vettek őrizetbe tönkretéve családokat, akik egyébbe nem voltak hibások, hogy védték saját és mások életét.

*

Csíkszeredában mit észleltünk ebből a posztkommunista visszarendezésből, hát elég sokat. Semmi sem ment simán, még a kitelepedés sem. Az egyik haveromat, azért, dengelték (tángálták) el a rend őrei, mert rendőrség előtt estefelé bőgetve kazettafonját ereszkedett lefele csak úgy egymagában Zsögöd felé. Pillanatok alatt elkapták a már policoknak nevezett milicisták s úgy elrozsolták (elverték), ahogy bírták, korházba ápolták több héten át. Szolidaritást vállaltunk a marosvásárhelyi tüntetőkkel is. Ezzel egy időben vették le a magyar feliratot a szeredai rendőrség faláról. A tömeg nem tudott ellenállni a provokációnak és egy kis összeütközés is megesett a tüntetők és a rendőrök között. Mi haverommal felvéstük a rendőrség falára a SZEKU szót, amit még aznap este a tévé egyenes adásban közvetített. A hatalom „ártatlansága”, abban csúcsosodott ki, hogy a rendőrség épületét harckocsikkal vette körül, míg az embereket drasztikus módon kiűzték onnan. Voltak, aki hazájuk elhagyására kényszerültek. A megfélemlítés tovább folytatódott.

Igen, nagyon bűzösen indult el országunkban ez a sajátos fajta demokrácia. Nem valami lélekemelő az egész történet, és elmondhatom voltak jó pillanatok is, amelyekre szívesen emlékszem. Talán attól, hogy adva volt az akkori rendszer nem is akartunk másat, legalábbis addig, amíg volt mit megenni és nem éreztük alapvető emberi jogaink megcsorbítását. Természetesen nem sírom vissza azt a kort, mert a folyamatos félemlítés és rettegés nem valami öröm. Minden közösségbe akadt egy-két 500 lejes milicista, azaz besúgó, de mégis ez a kollektív rendszerellenes tudat összekovácsolta az embereket jóban-rosszban.

*

1990 után úgy fokozatosan mi maradt ebből? Szinte semmi. Kezdett kiveszni a barátság és megveszni az ember, csak lót-fut, mint aki letépte láncát. Nem beszélve a családok helyzetéről. Vagyis minden, ami szent átitatja a pénz szaga és a fölösleges gyűjtögetés meg a fogyasztás. Ebből atomizálódó társadalomból is van kiút. Az emberek szükségszerűségét érzik, hogy valahová tartozzanak. Valami új van kialakulóban, a kiscsoportos társadalom, aminek megerősödésével és nemcsak egymás közötti kapcsolatfelvevéssel újból lelket lehetne pumpálni az emberekbe.

*

Néhány maradandó személyes élménnyel folytatom elmélkedésemet. 1990 előtt másodikos koromban voltam a legboldogabb életemben, pontosan akkor, amikor pionírrá avattak, mindezt a Mikó Kúriában működő akkori bútorgyárban ejtették meg. Mily megtisztelő is az, amikor leáll a termelés, az egész munkáshad minket figyel, és mi mondjuk a tanítónk után a pionír fogadalmat, hát óriási! Szinte repültem a boldogságtól.

Ez volt, azaz időszak is, amikor a híres neves Építészeti Szaklíceumban felnőtté váltattak. A ceremónia nem tartott túl sokat, tizenkettedik osztályosként egyik szünetben letámadtak a tizenegyedikesek és nekem is, mint másnak, felbiggyesztették a Maturandus címkét. Ennél felnőttebb nem lettem soha. A huszonegyedik életévemhez érkezvén sem volt kutyaidő, akkor éreztem a legidősebbnek magam… Nagyon magamba roskadtam. Hát van ilyen is.

*

Zármondatokként elárulhatom, hogy szerencsés embernek mondhatom magam, főleg azért mert az 1990 előtti, de azutáni barátságok nem tűntek el nyomtalanul. Boldogít az a tudat, hogy mindig vannak emberek, akikkel könnyen továbbléphetek, ott van a mostani családom is, s ez által sikerül biztatni mindazokat, akik nem látnak kiutat, hogy létezik életerő mégis, és a megtapasztalt szépet egymással megélve sokkal igazibb. Első feladatunk pedig az, hogy saját magunktól induljunk el, s így válunk felelősségtudó felnőtté, s talán így jobban bízunk az igazi változásokba is.

Fenyőszegi Levente