Putyi Rózsi vigasza

 Elébeszéd

A hajdani csíkszentkirályi kőbányától nem messze, de még a fenyési részen, közel a zsögödfürdei bazinhoz épített házat egy pár. Ha az elbeszélések helytállóak, akkor valamikor a Magyar Autonóm Tartomány létezésekor költözködtek oda.A lakói a múltszázad nyolcvanas éveiben még mindig ott éldegéltek. Üsmertebb helyi jellegű nevükön Putyi Rózsi sö Taknyos Mihálybá. Egy csetenyes (bokros) választotta el kis lakukat udvarostól a régi bányakantintól, ma ilyen Caritas fajta szeretetház vagy mi működik benne. Ott tőtötgették az üdejüköt macskákkal teli putyukálósan és közbe hergelődősen. Mű eléges jól üsmertük őköt. A történetet amit róluk eszkábálok essze, azt legtöbbet szüleimtől hallottam, vagy részese es voltam egy-két eseménynek.

Rózsi háborúja

A ház asszonykája valahonnan Nagybánya környékéről, hanem egyenest a városból „cseppent” a székelyföldi Zsögödferedőre, s annak is a szentkirályi részére. Útja eléges kalandosnak bizonyult met onnan messziről a második nagy verekedés (világháború) taszajtotta előbbre. Muszáj volt menekülni, mert a települést ripityára szedték a katonák. Most ez nehéz lenne felemlegetni, hogy az ellenség, vagy eppeg a hazát védő ezred, de az egyszer biztos, nem volt hol lakni. Ahogy apám mondogatta: „Ott kő kövön nem maradt!” Az egész család ügyekezett otthagyni a múltat. Menekülés közben egyre jobban bombázták a vidéket.

Hiába mondogatjuk, hogy a háborúban csak vesztesek vannak, met ezek rendesen kikapták a fájdalmas sorsot. Amint megtépve, esszeszagatott, cafatokba lógó ruhákba evickéltek át egy nagy hídon az édesanyja úgy gondolta vizet kellene meríteni a vízből. Na, a nemrégiben még szomszédleánynak számító kedveskével együtt bémentek a híd alá vizet meríteni. Nemcsak szonnyasok voltak, hanem a további iszkiri es (menekülés)sokkal könnyebbecske vízzel.S ahogy bészöktek a domboldalon, s alighogy nekifogtak megtőteni a kulacsokot, megint támadott az ellenség. Nem kímélve senkit, cefetül lőtték a civileket. Veszettül bombáztak. Egy pillantás az nem sok, ripityára robbantották szét a szekeriket. Ott helybe, semmi bevezető nélkül odavesztek a szülei, férje, gyerekei és mindenkik,akik eccer a szekéren ültek, vagy a környékükön tátották a szájukot. Csak ő maradt meg a barátnéjával. Há egymásba kapaszkodva sírdogáltak sokáig, s az se érdekelte, hogy kezükből elerőtlenedve kiestek a kulacsok, amit messze sodort a víz. A frissen megögyvezült asszon és leány barátnéja amilyen szerszámfélét találtak ott hirtelenjibe,egy gödröt ástak azokkala közelbe lévő erdő alá. Asztán szerre odavonszolták a hézatartozó élettelen testeket, s egymásra fektetve belé tették, s rengye-móggya szerint bétemették. A kézügybe kerülő kövekből piramisszerű kőhalmot készítettek a sír tetejire. Két vastagabbacska karóból pedig egy keresztet bogoztak essze. Az esszebogozáshoz a szekér roncsaiból kiszedett rongyokból megerősítették a feszületet becsületesen. Azt jó erősen a sírhant közepibe állították.

A megrázkódtatás után hátra se néztek. Évek teltek el mikor oda újra visszajutottak a szomorú esemény színhelyére, hogy halottaikról békében megemlékezzenek. Addigra a köveket széthordták, a kereszt már sehol sem volt, de áldott szerencsére a hanthoz nem piszkáltak héza. Rózsi a helyre egy igazi kőkeresztet állíttatott halottai emlékére. Akkor már férjes asszony volt megint. Az emlékkeresztre ráíratta az elhunyt családtagok nevét, hogy az idő egérrágta fogai későn fogjanak ki rajta.

Taknyos Mihálybá

Putyi Rózsi új férje egy kicsit zsugoricska fajta volt, gyűjtögető, de azért szerette feleségit. Ők es jobbnak látták, hogy elköltözzenek a felcsíki faluközösségtől távol, ahol addig tőtötték napjaikot,hogy életükbe a mindennapi íratlan törvények ne szóljanak belé. A férjét zsugori emberi mivolta miatt, Kucorinak hítták a környékbeliek. Mindentkispórolt, megspórolt és esszesporólt. De csakhamar Kucori Mihálybából, met sokat taknyolt, Taknyos Mihálybá lett. Há mit es csináljon szerencsétlen, ha egyszer szénanáthája vagy mi a nyavalyája vólt. Taknyos es volt rendesen. Mindig egy gyötredelmesen összevacskolt zsebkendővel eregélt a dolgára, nagyokot krákogva és püsszentve (tüsszentve). Amikor püsszentett szinte ordított belé. Szerintem évek hosszú során, aprócskán szedve a lépteit ebbe az irányba, finomított a technikáján... Rea illett az a közmondás es, hogy mi az amit a falusiak elvetik, s a városiak zsebre teszik? Há a takony. De mit es törődtek akkor ilyen úri betegségekvel, hogy allergia? Nagy rágóráksúlya'. Na, ez es megfejtve, akkor halaggyunk ca tovább.

Nagyon féltette a kertjit. Szinte semmit se külömbözik attól a zsugorisága, hogy nagyon régen voltak a birodalmaknak adófizető területjei, úgy az ő kertes házának es voltak vonzáskörzetei. Na, oda nem volt érdemes bétenni a lábadot, met ott helybe el es törte. Nagyon mérges ember hírébe járt. Mogorsága csak akkor vidámult fel, ha valamit sikerült összekaristolnia (itt - összegyűjteni). Még egy kiszáradt kórót se volt érdemes még a kapon kíjjel is elvinni, mert honnan, honnét nem egyből ott termett, s mán nyakászott es. A rossz nyelvek aszt beszélték, hogy egyszer-egyszer még fejszét és kapott a kezibe, s avval kergette az illetőköt, akika kerten kívüli, mindegy elüli-hátúli, vagy melyik oldali vonzáskörzetbe bémerészkedtek és ott szedegettek. Há nem es csuda, sok finomságot gyűjtögethetett volna essze a zember...Lehetett ott csihányt, csengősalátát, cikóriát, köménymagot, epret, hecserlit, s a csetenyes felibe magyarót, vagy eppeg málnát szedni. Nem es beszélve a magyaróhutyurókról, na azon seperc alatt fel tud futni a fuszulyka...

Na, de térjünk vissza a krákogós taknyolós Mihálybához. Azétt ennek dacára, hogy ilyen mocsok fajta volt, mű se vótunk külömbek, met úgyes megreszkíroztuk, főleg a finomka gyümölcs szedegetést. Többször es majdnem elkapott, de elfuttunk jó gyorsan. Egyszer azonmba amikor a hecserlitől nyosztottuk meg a bokrot elkapta a grabancát az egyik testvéremnek. Mondta es: „Ájjatok meg a zanyátok úristenit meg megkapjátok a magatokét a héccencségit neki!” Amíg ott prédikált felénk, a testvérem ikrándozni (rángatózni) kezdett, s kiszabadult a keze közül, nyomba futni kezdett. Egy jó darabig ne féjj met nem mertünk arra pofátlankodni. Legalábbes meglestük, hogy ne legyen a közelünkbe. Sokszor egész délutánokot képes vót őrizni fennhatóságát. Asztán az egyik nap béütött a mennykő, lebetegedett, s meghótta magát. Putyi Rózsi megént egyedül maradt.

Putyi Rózsi világa

Sokan csak úgy üsmerték őt, hogy az asszony, aki sok macskát tart. Sose lehetett tudni, hogy mennyi van, met közbe el es kóboroltak belőle néhányuk. Gyűjteményét közbe ki-kibővítette, vagy kibővítették. De ebbe még Taknyos Mihálybá se tudott nagyon belészolni. Nem mondom, hogy néha nem mérgelődött fel, amikor egy jövevény nyávogóst észrevett a háztáján... Akkor vagy megolvasta őköt, és tudomásul vette, hogya szaporulat egyel több lett. Olyankor nekifogott feltúrázni magát ső egy csepp zsörtölődés után méges béadta a derekát. Nemheába met Putyi Rózsi valamit tudhatott a zemberi lélekről.Hát akkor az es bármilyen hergelődős típus vót, de az asszonyát erősen szerette s béfejeszte. Met biza ő nyugtatta meg, hogy néha-néha megszakíccsa idegességét.Úgyhogy idegesség ide-oda, de belétörődött, hogy a macskákot kell kerülgesse. Zsugorisága végett e' lett a keresztje.

Putyi Rózsi úgy elkényeztette a macskákot, mintha saját gyerekei lennének. Ejsze még jobban! úgy általába nyóc és tizenkettő között éldegéltek teljes nyugalomba. Amiétt egyfolytában putyukálta, Putyikának becézték. Sokan röhögtek rajta, hogy a macskák belibe tömi a finom ételt, s itassa őköt a drága tejecskével. Meg es szólták, hogy bezzeg nem képes kölykeket nevelni...De ő evvel nem törődött, csak putyukálta (édesgette, babusgatta) tovább drágaságos macskáit. A nagy putyukálása végett végül elnevezték Putyi Rózsinak.

Azétt akadtak hamis emberek es, akik a macskájuktól, hogy megszabaduljanak béhanyitották hézik. A macskák csak nyafogtak körülötte, de rendesen. Eccer az egyikre úgy realépett Mihálybá, hogy eltörött a lába. Na azt aztán még jobban elputyukálta. Ügyesen megdoktorozta, de a macska még akkor es reajáccott, amikor kutya baja se vót, hadd putyukálják meg rendesen. Egy küsebbecske macskaparadicsom helye volt az.

A kertje úgy nezett ki, hogy bárki megirigyelhette vóna. Mindent rendbe szedett. Külön voltak a virágai, külön a zőccséges, és külön a pityókás. Sőt, a karós fuszulykát és borsót es külön rakta. Rend vót a veteményesébe! Azokot es, mint a macskáit,rendesen putyukálta. Szépen es fejlődtek. Mongyuk vízhiánnyal nem küsdöttek. Az udvarukon ágaskodott egy kút, a környéken folyt el az Olt, de akadt egy küsebb kútvizes forrás és egy borvízforrás es. Abból lehetett öntözni, inni es. Hát szép takaros kis környék volt az ővé. Másra nemigen hagyta, csak, amikor Nagybányára utazott az élő rokonaihoz. A barátnője es látogatta őt, s hozta a gyerekit, avval lett jó barát az édesanyám. Szeredába vagy Szentkirályra mentekor es mindent rendbe hagyott.

Putyi Rózsi világa Zsögödferedőn

Öregség évei

Amikor Taknyos Mihálybá mán nem volt. Nem hallotta a védelmező hangját, a krákogást, szörtyögést, kezdett félni. Más megoldást talált élete folytatására. Kapott egy garzont Szeredába, s ott elvolt egész télen. Amikor kitavaszodott, akkor lejárt a régi lakra. Még veteményezett es. Virágokot es ültetett. A macskák mán akkor elhagyták a helyet, amikor egyre gyérebbecske járt oda le. Bé kell vallani, nem egy hűséges népség. Ő mán nem es bánta egykori vigaszforrásait, met az idő előrehaladtával egyre hova tovább gyengébb lett, s mán nem volt ereje mindenre. Szép csendesen elengedte őköt.

Sokszor látogatott meg münköt a szeredai lakásunkba s beszélt mindenről. Édesanyám nagyon szerette ahogy mesélt. Persze a vigasztadó macskáit sose felejtette ki. Olyan volt mintha a régi világból kütték volna hézánk. A molyrágta történetek átjártak bennünköt s kivilágosították lelkünkbe bézárt múlt eseményeit. Putyi Rózsiba ott bujkált az egész fenyőszegi világ. Olyan volt, mint egy régi könyv, amit kincsként veszel a kezedbe, ső, aminek a lapjai már sárgulni kezdtek.

Kávézni járt fel, vagy csak úgy. Édesanyámmal itták aszt a kommunizmusi csúcsokot dengető nyekezó kávénak becézet löttyöt. Asztán az idő előrehaladtával egyre szenilisebbé vált. Volt amikor hetekig nem járt felénk, s aszonta édesanyámnak, hogy ne haragudjon azé, hogy má megint itt van, egy nap kéccer es… Máskor pedig valóba feljött hézzánk egy nap háromszor es, s akkor aszt mondta, hogy igyanak meg egy kávét, met mán hetek óta ne ivott, s ezt a pillanatot várta. Szerencsére a nyekezó nem tudta annyira felcseszni az agyat, mint az eredeti kávé teszi azt. Hogy mit tartalmazott, az még megfejtésre vár. Lehet, hogy minden csomag valami egyebet. De barnának nézett ki, mint a rendes kávé, s itták rendesen!

Fenyőszegi család kilátása a Hargitára

Putyi Rózsi emlékezetkihagyásai, és történetei ismétlése ellenére es kellemes jelenség volt. Persze eljött az a nap es, mikor nem nyitotta meg vertánajtónkot. Amikor reagondoltunk, még most es, méges olyannak tűnt / tűnik, mintha időnként meglátogatna.

Fenyőszegi Levente,

2019. decembere