JÉZUS CSÍKSZEREDÁBAN JÁRT

 Amikor rügybe pattantak a fák, amikor Jézus Csíkszeredában járt. Járhatott volna akárhol is, mégis e hangulatos dimbes-dombos vidék nyűgözte le a legjobban, a meghitt fenyves koszorújával szépségesen körítve.

A fenyvesektől távolabb, a házak kertjeiben rügybe pattant fák között akadt virágba borult ékeskedő tarka is, amelyeknek a szellő szárnyán továbbküldött lengedező illattengere felfrissítette a város lakóit.

Virágzik a szilvafánk

Jézus a Mennyekből leereszkedvén Zsögödben ért földet, s onnan indult több napos útjára, ráérősen, a városba. Sétaközben úgy gondolta bekukkint ide-oda, hadd lám, úgy emberközelségből, mennyire változott meg az őt imádó nép nagy sora. Egy kolduséhoz hasonló álruhát, és teljesen más ábrázatot öltött magára, mint ahogy kinézetik a róla készült műveken. Hirtelen rápillantással sem festett másként, mint egy akármilyen hitványka férfinak. Lelkét körüllengte a boldogság, amikor látta az embereket Isten házába sietni. Emígy esett a választása első állomásának színhelyére, a templomra. Meglepődve tapasztalta, hogy dugig megtelt hívőkkel, sőt még odakint is volt az ájtatos hallgatóságból. Ekkor gondolt egyet, s kettő lett belőle. Kicsit félszegre és sántára vette a lépteit a templom belseje felé, ilyenformán próbált helyet szerezni magának. Kíváncsisága meglepetésbe torkollott. Bizony már a bemenetel sem sikerült mindennaposra, hiába vonszolta kegyetlenül a lábát, nyöszörgéssel és krákogással tarkítva, mert ebbéli „tehetsége” nem vezetett sehová. Semmi áron nem akarták előengedni az általa kinézett padokhoz. Sőt, már jelenléte egyaránt idegessé tette az ott ülőket és állókat. A hisztériát fokozta folyamatos tülekedése is.

• Mit keres itt ez a szerencsétlen flótás? – kérdezte az egyik, idegesen rábámulva a mellette lévőre.

• Hova gyúródik annyira? – keménykedett a másik mondva a körülötte lévőknek.

• Jó emberek, fáj a lábam, csak le szeretnék ülni egy kicsit – értesítette halkan a körülötte lévőket ő.

• Cifra nyomorúság vagy te! Nem szégyelled magad, ilyen büdösen ide belődörögni? Hát persze hogy nem. Nem, Nem… Mocsok részeges! – válaszolt saját kérdésére egy takaros legújabb divatos frizurájú magabiztos hölgy.

• Jól mondta – toldta meg a mellette lévő -, hitvány szeszkazán, még mit nem akar itt.

• Bizony Istenemre esküszöm, nem ittam egy kortyot sem – erősítette ő.

• Mert nincs amiből vegyél te mocskos állat, me ma…! Na, húzz el innen – „suttogó üvöltéssel” hisztizte ki magából e laza gondolatokat a mellette lévő jól szituált nyegle fiatalember.

Jézus ennek ellenére tovább próbálkozott. Kissé nehezen, de biztosan haladt elé felé, végül elérte a padokat, kiválasztott egy igen kedves ájtatosan bájos magába forduló embert. Gondolta, ha majd ránéz, s meglátja szívszorító küllemét, már abból rájön, minő szenvedés borítja el sánta mivolta végett. Az ájtatosan bájos de nem szabályos ember egy csöppet sem rokonszenvesen, de ránézett.

• Menj el te csavargó – szólt megdermedt fél súgva forma utálattal, hozzá.

• Jó ember, nagyon fáj a lábam.

• Az enyém is – s még lenézően hozzátette -, én legalább dolgozok, de te csak egy vacak alak vagy. Na, de nem is tudom miért is álltam szóba veled, te, utolsó büdös csavargótekergő…

Tovább folyt a mise, a prédikáció éppen a böjtről szólt. Egy darabig hallgatta, de jobbnak látta somfordálósan elhagyni Isten házát. Visszavonuláskor a körülötte lévők irritálásának áldozatcsapdájába esett. Az emberek egymásra nézve megjátszott csillapítás gyanánt megértően nyugtázták, hogy ez az alak tönkretette a misét, összekente vasárnapi ruhájukat, s ki tudja még milyen betegséget sikeredett felszedni tőle. Kissé mérgesen, szemöldököket összevonva engedték tovább. Szívélyes fogadtatás elmaradása végett, szűkösen, de sikeresen kicuppanva a tömegből, a balra el módszert alkalmazván továbbállt.

Kellemes idő várta odakint, magához terelte a nap sugarait, s hallgatta a madárkák végeérhetetlen ciripelési zenebonáját. Néhol kedve szerint, finomítva a hangulaton, bekapcsolódott egy-egy füttyel. Boldogan köszöntötte az újjáéledő természet szimfóniáját. A zengőtermészet örömódája alkonyatba szállt le és magával hozta a szürkület egyre csendesedő moraját. Legkézenfekvőbbnek a parkot látta kényelmes nyugvóhelynek. Kiválasztott magának egy zöldellésnek indult bokrot és az alatt húzta a csendest pirkadatig. A feléledő természettel egyhuzamban kellett ébredjen, s aztán nagyon sürgősebben felkeljen, mert egy rendőr irgalmatlanul bökődte az oldalát.

• Jól aludtunk, jól aludtunk? – kérdezte a rend ura.

• Köszönöm kérdését igen – válaszolta meg boldogan.

• Na, húzzál el innen a francba kisöcsém, ameddig elé nem veszem a gumibotomat, s nem rittyentek vagy kettőt a hátadra.

• Jó, jó, megyek.

• Csak ereszkedj te, te!!! – szókincs hiányában csak ennyit tudott vakkantani, de testbeszéde pontosan árulkodott, mily cselekedetre lenne még képes őkelme.

Imigyen valóban, semmit sem teszetoszázva, jobbnak látta „továbbhaladni”, mert a rendőr akcióban lépve levette övéről a felkötött gumibotját, és mégis egy vicceset suhintott a hátára. Ezzel a nagyszerű tettel akart imponálni a mellette elhaladó járókelőknek.

Aznap, hogy kijózanodjon eddigi történetektől úgy döntött, hogy elkerüli az embereket. Mégis hagyta valamelyest sodorni magát az árral. A sors összehozta egy kisebb falka kóbor kutyával. Azok mind gazdijukat farkcsóválva követték, pedig egyetlen csontot, de még romlott szemetesbeli eleséget sem kaptak. A városszéli, két-három műanyagpalackot, szétdobált csokis meg ilyen-olyan zacskót és szivarcsikket leszámítva, tiszta mezőn szaladgáltak felhőtlenül, nem messze az egyik autóbuszmegállótól. Ez idő alatt szállingózva, ügyesen időhöz kötve, azaz időre majdnem pontosan meg megállt a menetrend szerint járó buszokból néhány percre egy-egy döcögő járgány. A fel-leszálló emberek, hol vigyorogtak, hol fejcsóválva bámulták a kutyákkal felhőtlen boldogságában szaladgáló csekély értelműnek titulált embert. Az egyik buszsofőr szerény véleményét kifejtve a tömegnek azt a megoldást találta jónak, hogy az ilyen futkosó embereket össze kellene fogdosni a kóbor kutyákkal s vélük együtt elaltatni. Persze Jézus mindezt hallotta, nemcsak a közelségtől, hanem úgy egyáltalán, éppen ezért, hogy ne zavarja az emberek mondókája, egy kicsit beljebb haladt a mezőn, míg egy összetákolt fabunkerhoz nem ért, ott húzta meg magát éjszakára.

Reggel gyerekzsivajra ébredt. Kinyitotta a szemét, s legalább öt kiskobak találkozott a feje fölött. A gyerekek szemei kérdően tekintettek rá. Mikor felült azok nagy lármával elszaladtak tőle, majd pillanatok alatt indiános óvatossággal kémlelve, magabiztosan ereszkedtek vissza hozzá. De csak egyet kellett mozduljon s újból ezerfelé szaladtak szét. Ezt teszegették csintalanságukban és talán félelmükben is, amíg az egyik szaladgálónak a kezét meg nem ragadta. A „foglyul” esett gyerek kapálózott, kiabált. Erre ő mosolyogva a megértés szikrázó erejével próbálta nyugtázni kilétének ártatlanságát.

• Nem akarok semmi rosszat. Kérlek, ne szaladj el. Meglátod, nem bántalak - majd hozzátette –, nem vagyok kiéhezve a gyerekhúsra…

A fiúcska zavarkacagást produkálva ott maradt, mégis úrrá lett rajta a nyugalom. Nem szaladt el. Leült melléje kis tragédiás csönd után cseverészni kezdtek akármiről. Jézus vitte a beszédfonalát, és ákombákomul bogozgatta benne a szavakat, igyekezett nem tolakodó lenni, de mégis kíváncsinak látszani. Lassan-óvatosan a többi lurkó is közelebb húzódott. Bizonytalanságuk szertefoszlott, akár az égen támolygó magányos bárányfelhő. Mindegyik gyerek szerre és egyszerre is, kérdezett tőle összevissza, ami eszükbe jutott, de arról egy szót sem, hogy honnan is jött, vagy kicsoda. Inkább csak az érdekelte őket, hogy mit keres itt, az ők szent több nap alatti összetákolt „várukba”, főleg arról, hogy meddig ül, és addig is mivel fog foglalatoskodni. Ő nem adott érdemleges választ a teendőiről, de megnyugtatta a kis indán csapatot, hogy másnap újból útnak ered, s nekik visszaadja felségterületüket. A gyerekek utolsó kis porcikájukban sem érezték a bajt, lecsendesedtek, majd kezdték mondani a magukét. Beszámoltak neki a suliról, a kinti bandás életükről, hogy hogyan hozták össze ezt az emberi építményt meg miegymás. Egy nap leforgása alatt összebarátkoztak forma.

Másnap eleséget hoztak neki, ki mit tudott, s együtt játszadoztak. A kóbor kutyák megunva a bulit, kaja után, de csak azután, elindultak a dolgukra. Már messzire jártak tőle, mikor az egyik gyereknek az anyukája hangosan üvöltve, teljesen kifordulva önmagából, szaladt feléjük.

• Hitványa a világnak! Mit képzel Magáról. Utolsó tekergő! Még ételt is kicsikart ezektől a szegény gyerekektől. Nem szégyelli magát szemtelenje!

• Asszonyom, én csak…

• Nana! Ne tegye itt az ártatlant! – hisztit kapva, kezét felemelve, fenyegetőzött –, ha lehet, töltse meg bolhával és tetűvel szegény gyerekeket!

• Bocsánat, én…

• Még magyarázatot is akar hozzáfűzni gyalázatos! – szinte sipítva folytatta -, na, ebből elég gyere Istvánka, meneküljünk gyorsan ebből a fertőből.

• Asszonyom.

Az asszony megfogva fia grabancát, magával ragadta, mint egy macskakölykét, s vitte forma, lépteit felgyorsítva a város felé. Nem akart válaszolni egy semmiházinak, csak az Istvánka bandatársaira vetett egy röpke pillantást.

• Ti is húzzatok haza! Megmondom én anyátoknak, s aztán lesz haddelhadd! – kiabálta vérmesen.

Sajnos, nem volt, akivel szót váltani. Hoppon maradtak csöndes klubja lett belőlük. Némán figyelték, ahogy cibálja gyerekét az oroszlánként üvöltő, minden kis apró szellőtől fiát megvédő anya. Később a még helyben maradt lurkók csöndes kíváncsisággal néztek rá, vajon mi lesz ezután. Hagyogatásra nem sok időt szánt, úgy vélte ölelése is elegendő az igazságra és a szeretetre. Magyarázatos mondóka helyett felállt, egyenként megölelte őket, s aztán elbúcsúzott tőlük. Későre járt, mikor városszéli sétája után az állomásra érkezett. Elsőként egy hajléktalannal találkozott, aki nem fogadta valami ünnepélyesen, nem is csoda, a riválisát látta benne.

• Menj innen te rongyos haver, ez az én terepem!

• Csak pihenni akarok egy kicsit, ha lehet.

A koldus ekkor valamelyest feltápászkodva, kettőt-hármat csettintve nyelvével, ránézett csipás szemeivel Jézusra.

• Jó van bárgyú pofájú kiskomám, esetleg holnapig!

• Megértettem.

• Akkor jó – hozzátette –, nem azért, de a többiek kifognak rajtam, s aztán nem lesz, hogy megvédjem az én felségterületemet, hehe – vigyorgott melléje egy laposat.

Fáradtnak érezte a testét, s evégett rögtön eldurmolta magát. Reggelig úgy húzta a csendest, hogy csak! Hamarabb felébredt, mint jótevője, s igyekezett elhagyni a „felségterületet”. Alig indult útnak, hozzája csatlakozott két gitárral felszerelt fiatalember. Gondolkozás nélkül szóba elegyedtek véle, s mondták, hogy ők jót akarnak, csak menjen velük. Jézus zokszó nélkül ment is. Érdekelte e két rendeskének kinéző ifjú jót akarása. Felvezették az egyikük lakásába. Kissé műanyagos mosollyal de megértően tessékelték be és válogattak neki használt, de rendes tiszta ruhát, aztán megmutatták hol a fürdő. Meg is fürdött. Mikor kibabázva újonnan kapott valamelyest kopott ruhájába felöltözött, beinvitálták a szalonba, ahol rajtukon kívül még tízen dalolásztak vidáman az élet szépségéről, a szeretetről, meg miegymás, még kaját is raktak elébe. Együtt muzsikáltak és énekeltek egy jó darabig. Már a gitár is falsul szólt, de ennyi szeretetbe mit számít az. A vendégsereg minden egyes tagja nagy megértéssel viseltetett iránta, míg az egyiknek szemet nem szúrt a kiléte. Magyarán, „megismerte”.

• Véletlenül nem te vagy az a koldus, aki vasárnap a templomba helyet kért?

• Nem, én azaz ember vagyok, aki vasárnap a templomba helyet kért.

• Ja, höhöhö… - Jópofa vagy!

• Lehet.

Ezt a kurtán furcsa beszélgetést nagy csend követte. Zajmegtörés gyanánt keresztül-kasul kezdték kínálni a kaját. Őt továbbra is különös figyelembe részesítették. Gitározás után még néhány sort ráhúztak, valamelyest a szeretet fontossága témára, s aztán hallgattak egy sort. Alig két perc csönd után a boldog társaság szétvált, a két jótevője pedig lekísérte a tömbház elé, és sűrű bocsánatkérő szavak között, hogy így meg úgy, nekik csak ennyi tellett tőlük, elbúcsúztak. Ő pedig újonnan kapott ruhájában, valamivel megkönnyebbülve, ment tovább. Ezúttal nagy gondba merült, hogy hol hajtsa le fejét egy éjszakára. Ahogy imigyen közlekedett, egy véle szembejövő félnótás szerzetbe botlott bele. Az pedig tudományosan kiolvasta Jézus arcából a gondot. Úgy látta jónak, hogy orvosolni tudja a helyzetet, ugye böjt lévén még bele is fér egy kis jótét. Kedvesen terelgette otthona felé, miközben szóval tartotta és behívta a házába, vacsorát adott neki, s vendégszobába fektette le. Reggel nem költötte fel, hanem, ágyba vitte a reggelit. Jézus nagyon elcsodálkozott rajta. Még ilyen kiszolgálásba sohasem volt része.

• Nagyon kedves embernek látszol, hogyhogy így kiszolgálsz?

• Uram, ne mondjon semmit, fogyassza csak ezt a kis semmiséget tiszta nyugudtan.

Nem is mondott többet semmit, fogyasztotta is nyugodtan. Reggeli után felöltözött gúnyájába, megköszönte a félnótás ember szeretetét, aki elkísérte a kapuig, akár egy impozáns vendéget, és ment a maga dolgára. Dolgának tekintette, hogy benézzen egy-két forgalmas helyre. Útja az üzletekbe vezetett, akciós áron volt szinte minden. Húsvét előtt illik is akciózni, ha kell, ha nem, s, főleg ha megéri, ha nem. Ő csak nézegette, néhány terméket levéve a polcról, de amikor ilyesmit művelt, két gyanús szempár szegeződött rá. Sőt az egyik nagy üzletből, hosszas árú tapogatás és semmit sem vevés után az egyik őr hősiesen kidobta, úgyhogy felmártotta az előtte lévő pocsolya sarát. Már úgyabbul nézett ki sárosan, mint koldusul. Ennek ellenére keveset törődve küllemével folytatta útját, véletlenül betévedt az egyik útjában álló kocsmába. Bent bömböltek részegen az atyafiak (még tartott a fizetésből, amit pár napja kaptak kézhez), ahogy a torkukon kifért. Az egyik belülről szeszeszesen elázott legény a gáton, kiszúrta magának, látván józanságát és gyanítva pénztelenségét megkínálta egy pofa sörrel.

• Igyál komám, mert ma te vagy semmi nélkül, holnap lehetek én es így.

• Köszönöm.

• Ne köszönd.

A kedves polgár intett görbén levegőbe, s rákacsintva tolmácsolta a lényeget.

• A béhajtó Szűz Mária legyen veled…

Minden igyekezete ellenére neki nem sikeredett olyan gyorsan vedelni, mint iszákos cimborájának. A részét jóformán meg se tudta inni, mert a másik asztalnál ülő részeg polgárt nagyon idegesítette a jelenléte. Jött, hogy bevágjon neki egy jobbegyenest. Párszor felkapaszkodott, de azért várta, hogy tartsák vissza asztaltársai. Igen, ilyen a fogják le, mert mindjárt megütöm állapot. Aki a sört adta, az intette is neki, hogy mielőbb tűzzön el, mert nagyobb baj is lehet belőle. Megtörténhet a hátha, mikor az illető csakugyan nekimegy… Gondolkozás nélkül vette kifelé az irányt, de kinn még egy fordulatnyit sem tudott haladni, két fiatalember megtámadta, pénzt kértek tőle. Nem volt mit adjon. Középre véve kezdték lökdösni egy negyedórányit az úton. Ő igyekezett kiszabadulni, de sajnos nem ment, mert ezek a jómadarak is italból jól bevettek a testbe. Kapálózása felhúzta méltóságteljes fontos emberi lökdösődő mivoltukat és ebből kifolyólag első ráncba szedési akciójukban földhöz teremtették. Legalább annál lejjebb nem eshetett… E kis impozáns, hogy ki az úr, bevezető után belevaló becsületességgel kezdték agyabugyálni. Az arajáró emberek ügyet se vetve a rémes helyzetre, teljes nyugalommal mentek tovább, hisz nem az ők dolguk, és a magánügybe nem illik beleavatkozni, még akkor is, ha véletlenül sem az. Jézust keményen rugódták, a földön fetrengve köpte a vért magából. A bunyós legények, annyira belejöttek, hogy még kettőt szúrtak is rajta, s úgy megcifrítva begurították a sáncba, aztán összekapaszkodva egy népies műdalt mecseregve elballagtak a város zaja felé. Jézus nehezen, bal oldaláról megfordulván hátára feküdt, s úgy kémlelte a körülötte lévő világot. Első magánál van állapotában halványan látott két alakot, ahogy föléje hajolva kémlelik. Az egyik, azaz asszonyka volt, akinek az Istvánka fia véle játszott a „várban”, a másik egy fiatalember, aki hasonlított az asszonykára, de mintha ott lett volna a kedves társaságba, akikkel együtt töltött el egy boldog délutánt. Hamarosan rájött, hogy az volt, aki rákérdezett a templomi emlékezőkéjére.

Másnap a déli harangszó felé térhetett valamelyest magához, de továbbra is csak az eget tudta kémlelni az ágynak szolgált sáncból. Mivel egy kicsit félreesett a központi forgalomtól az a bizonyos sánc, nem sokan vették észre, s aki észre vette, egy pillantást, ha szentelt rá, és akkor is, rögtön fetrengő részegesnek könyvelte. Igyekezett ébren maradni. Várta, hogy még mi tud történni véle. Homályosan látott néhány bárányfelhőt, és érezte a tavasz friss illatát. Így ringatta magát álomba, miközben erősen kínozták a fájdalmak. Néha egy-két arra kóborló macska és kutya szaglászta körbe, de egyik sem bántotta. Szenvedésében hol magához tért, hol belefáradva elszenderedett. Tudta, hogy újból mennie kell. Lassan leszállt az éj és ő már máshol járt…, felülről nézte a körülötte zajló további eseményeket.

Reggel az a bizonyos félnótás fiatalember talált rá, akinél megszállt volt Nagycsütörtökön. Az kézhez kapta maroktelefonját, s nyomban felhívta a rendőrséget.

• Kérem, jöjjenek azonnal, bűntény történt. Megöltek egy embert!

• Uram, ott a telefon túloldalán, ne hülyéskedjen velünk! Most Húsvét van, s ha hiába megyünk ki, akkor magát fogjuk megbüntetni!

• Ez nem hülyeség, nagyon is komoly…

• Jól van, azonnal után egy kicsivel, de ott leszünk.

A félnótás férfi izgatottságában már a mentőállomást is felpötyögte. Azok is jelezték, hogy rögtön indulnak. Erre a hangos útszéli telefonálásra felfigyeltek az emberek. Járókelők hosszú sora érkezett a „tett színhelyére”. Fejcsóválva, vigyorogva, vagy egyszerűen továbbállva fejtették ki érzésüket a halott iránt, akit ránézésre nem is hittek annak. Inkább részeges sáncba alvó alaknak titulálták. Legtöbben rögtönzött odamondásukban a részeges csavargót vagy ehhez hasonló kifejezést akasztottak rá. Sokan hisztérikus magyarázattal élve léptek odébb, nem bírták, hogy egy ilyen rémes alak beleköp az ők igen nagyon kivikszolt húsvéti lakásuk gázkályhán rotyogó levesébe.

• Ameddig itt részegen dögledezik, én keményen dolgoztam! A hátam nem az enyém, mindjárt leszakad! – hersegte dühödten egy újra besütött hajú hős háziasszony.

Mellette lévő emberek együtt érezve a szenvedő hölgy rikácsolásával szinte kórusban bólogattak az igazmondóságán.

• Jaj, ez komoly dolog – mondta a félnótás -, s ha Jézus feküdne itt, akkor segítenének neki?

Erre aztán kitört a móka, a jókedv és a kacagás.

• Félnótás vagy te János – vágta oda egy ismerős a kis tömegből -, Jézus már nem jár itt, ő a mennyekben van – tette hozzá igen művelten.

Az említett tömeg lassan elkacagva hallatták hangjukat, még azután is jól kivehető volt a vihorászás, mikor már a félnótás látóköréből eltűntek. A félnótás átmenve az út másik felére nagy izgalommal várta a rend nagy őreit és a mentőt. Csupán két rövidke órás késéssel máris a helyszínen voltak. A félnótás először a rend ura kocsiját pillantotta meg, amit alig néhány másodperc perc után követett a mentő. Hej de volt nagy meglepetés, amikor a sánchoz vánszorogtak és ott csak néhány mocskos ócska szaggatott ruhát találtak.

• Maga félnótás! Meg kell büntessem, hogy velünk csak úgy játszik! – dörmögte mérgesen a rendőr.

• Na, nekünk sem volt egyéb jobb dolgunk, csak ide kiereszkedjünk – nézett rá az egyik mentős „sorstársára”.

Ekkor a félnótásnak felcsillant a szeme.

• Jézus volt az! A mennybe ment!

• Ez csakugyan félnótás – hagyta jóvá a rendőr megértően.

• Bolond lyukból bolond szél fúj, toldta meg az egyik mentős.

A nagy ijedségre a két kihívott csapat a kezdetleges ledöbbenés után megmosolyogták az illetőt, aki már térdre borulva kérte a bocsánatot a Fennvalótól.

• Szegénynek elég ez a nyomorú állapota büntetésből – jegyezte meg az egyik mentős.

• Aza – toldta meg a másik.

• Ejsze nem lesz több ilyen riasztás – vakkantott a másik mentős.

• Reméljük, mert akkor csakugyan büntetek – tette hozzá szigorúan polic hősünk.

Ott hagyták imádkozni a félnótást, s amilyen későn jöttek, pont olyan hamar elhúztak a helyszínről. A félnótás továbbra is ott maradt a sánc szélén, feje az ég felé szegeződött s még egyetlen, százas szeg se kellett hozzá, s mondta hálaköszönő imáját az úrnak, hogy eljött hozzá. Ahogy így imádkozott egy síró hölgy vánszorgott búsan el mellette. Daliásan felpattan térdepelő helyzetéből és hozzáköszönt.

• Adjon isten jó napot.

• Jó napot – szipogott a hölgy.

• Lenne-e kedve velem megosztani húsvéti ebédemet?

• Igen – szólt kanyargósan meglepve.

A félnótás átkarolta meghívott hölgyeményét és hamarosan már az ünnepi asztalnál tartottak.

- Találkoztam Jézussal – mondta a félnótás.

- Nem baj az – vágta rá az asszony.

Gyertyát akart gyújtani boldog beavatottunk, de nem kapott hozzá gyufát. Végül is nem volt rá szükség, mert az magától lángra lobbant.

Jézus fent a mennyekben letekintett még egyszer kalandja színterére, s meg volt elégedve, úgy érezte, hogy még semmi sincs veszve. Ezen a vasárnap a városban teljesen virágba borultak a lombhullató fák, mert ők tudták, hogy Jézus valóban Csíkszeredában járt.

Vége

Jézus kereszt

Fenyőszegi Levente

Írva vagyon 2010 tavaszán