Amikor eljött a téli szünidő

 Gyerekkorom csuda kókságai közé tartozott a téli szünidei szánkázás. Amikor fehérbe borult a táj, s a cinege-cinke es csak néha szólalt meg. A patak béfagyott, s ezért jól lehetett rajta lábon, hason, s seggen csúszkálni. A fenyők es tűrték az ágaikra reatelepedett havat, nem mind a csupasz fák, ahol vékonyan maradt meg a téli fehérségből egy vonalacska, mint a térképen Csíkország. Ilyenkor biza az ablakunk es béfagyott, csak a fűtő tűzétől olvadt le, de amikor a kútra siettünk hiába ügyekeztünk vissza, akár a kerti pottyantóról, mert ott kellett üldögéljünk egy cseppet, hogy megtőccsük a vedreket vízzel.

Zúzmarázás

Az első szánkás csúszkálós emlékeim Fenyőszegen születtek meg. Mikor véget ér a zsögödi iskola első évharmadja (régebb minálunk 3 évharmadra vala osztva a tanév), jöhetett a móka. Nem kellett görnyedjünk a könyvet bámulva a füzet felett. Fogtuk az apám féle készített rodlit, s másztunk fel a dombra, s ereszkedtünk bé, s addig tekertük ameddig belé nem untunk. Persze egymást es húzogattuk egyfelé, s attól lettünk jó pirosok. Mikor utána bémentünk egy cseppet melegedni rendesen fűtőzni lehetett a pufácskánkon. Aztán a fenyvesekkel körülvett Tündérvölgy kezdett elszenderedni, s hallottuk anyám hívó szavát aznapra abba hagytuk a bolondkodást, s mind a szüleink mű es nyugovóra tértünk.

Mosdótállal ereszkedek Fenyőszegen

Nekem nagyobbacska koromba, amikor mán Szeredába költöztünk sem járt mindig örömmel az iskola. Töredelmesen bévallom, egy cseppet se volt a szívem csücske. A szünidő annál es inkább! Amikor eljött az ideje a tanárok még feladtak jesztegetésképpen valami feladatokot, főleg háziolvasmányokot, de meg se piruláztuk, mert otthon úgy se kérték számon. Ha nem, há nem. Úgyes kijutott az otthoni házimunkából, s néha még Zsögödferedőre es leereszkedtünk Nagymamához, hogy a mű állatainknak eleséget vigyünk. Az elég sokszor erősen jól sikeredett. Útközbe lefelé nagyokot bolondkodtunk-hülyéskedtünk, marháskodtunk. Hógolyóztunk, futkároztunk, s amikor beléfáradtunk, akkor egy-egy jégcsapot rágogattunk. Nagyanyám mindig örvendezett nekünk. Még valamivel megkínált. Egy kicsit beszélgettünk, s mikor a fűtőnél annyira megmelegedtünk, akkor készen állva a több kilométeres útnak, eregeltünk hazafelé. Akkoriba a világítás csak Zsögödbe kezdődött. Persze mű kókultunk tovább, s kellett es az, mert az úton megfagytunk volna. S hogy fogott a zsigora nem törődtünk a hideggel. Egymást belévertük a hóba, s meg es mosdattuk. Na de azután, hogy ne dideregjünk, kezdtük igazából a léptünköt gyorsítani. Olyan veres lett az orcánk, hogy csak na! Hazaérkezve a ciklámenes lilára fagyott kezünk, s lábunk bégyúlt, s osztán lassacskán kiengedett. De ez nem volt másképpen akkor se, amikor egyet elmentünk szánkózni, vagy sízni. A szánkóra, ha jól ültünk, ejsze hárman es felfértünk. Mondjuk, ahogy nagyobbacskák lettünk, mindig az egyiknek a fél segge lelógott. De attól lehetett tekerni, habár az utolsó többször es lemaradt. Néha felborult a szánkó, s mű akkorákot bucskáztunk mint gy-egy kecskebéka. Itt-tt megkékültünk, de szerencsére soha nem tört el semmink. A sízés az nem ment valami jól. De mit számít. Az élmény vót a lényeg.

Beérkeztünk a hegyoldalról

Azt es nagyon szerettük, ha meghömpörgőztünk a hóba. Olyan volt a ruhánk, mint a tiszta húgy lenne. Mit es érdekelt münköt. Csak nagyokot heherésztünk, s kész. De mivel a hó bément a ruhánk alá es, biza meg-megbetegedtünk, vagy taknyoltunk egy pár napig. Egyszer mondta es az egyik osztálytársam, hogy a nagy hideg a taknyot es megolvasztja, s lássuk bé igaza volt.

No, de csak akkor volt ekkora csínytevés, amikor magunkra voltunk. Otthon eppeg azért odaügyeltünk, hogy nehogy rossz vége legyen a kókoskodásunknak, gyorsan levetkőztünk, s más ruhába bújtunk. A jeges-vizes s fosztokot megszárítottuk. A kaloriferek (fűtőtestek) megteltek ruhával, s alattuk bakkancsokkal. Mire a szüleink hazaértek a munkából, mű már rendes gyerekekként kártyáztunk, s ember ne marhuljonoztunk.

Tekerjed...

Volt olyan es, hogy hóvárat építettünk, s csatéroztunk a szomszédos kölykekkel. Az bizony néha elfajult, és egy dekát se vót kellemetes, mikor a jeges hógolyókkal kellett csókolózzál. Egyik téli vakációba még egy hóbarlangot es csináltunk! Nem volt nagy szám, akár a hóember építés, kész volt, s annyi. De méges büszkültünk rendesen, hogy azt mű munkáltuk essze.

Hát mit es mondjak, most se rossz, de az egyszer jó volt hely!!!

Fenyőszegi Levente