Fenyőszegi csereklyék: Találkozás az Angyalkával

Münekünk, mint a fenyőszegi gyerekeknek olyan esztendő nem létezett, hogy ne várjuk az angyalkát. Még levelet es írtunk neki, ha kellett. Pedig kellett, mert választ es kaptunk. Töredelmesen bévallom, nekem nem mindig vált az ínyemre.

Nagy izgalommal töltött el a szenteste előtti néhány óra. Szüleim es eppeg otthon voltak. Biztos ők es nagyon várták a nagy pillanatot, amikor a karácsonyfát meghozza az angyalka… Viszont azt az egyet nem értettem, miért kell folyton-folyvást otthon maradjanak? Rea es kérdeztünk. Aszondták azért met, ha az angyalka fáradt legalább egy cinke látta hecserli bogyóból készült teát tudnak adni neki, ameddig fáradtságát elillantja, s asztán továbbállhat.

Na mindegy es. Mü ötből a három kicsike ilyenkor, ha a hideg csattogott, rendesen felöltöztünk. Úgyes mondhatnám, muszájt adott nekünk a künti idő. Zimankós fagy volt, de ezerrel. Utoljára a bakancsot húztuk fel, amit mán azelőtt való nap avas zsírral békentünk, s a fűtő (kályha) közelibe rakva hagytuk, hadd melegedjen.

Amikor készek lettünk, el es indultunk hárman a Fenyési patak felé, amelyiket három vályú táplált. A két bátyánk később jött utánunk, met nekik dolgik volt a ház körül. Vizet hozni, fát vágni s béhordani, s még mittudomén. Az a lényeg, hogy velünk engedték Kukkert a kutyánkot, s akkor mán egyúttal futkorászott mellettünk Cincili es a megfagyott hópaplany tetejin. Bezzeg mü nem tudtunk úgy futkorászni. Folyton süppedtünk belé a hóba. Szerencsére a patak nem volt a világ végin. Mán a házból es látszott… Néhány száz méter s ott es voltunk.

Abba az időbe sokat esett a hó, s akkor enyhébbecskére fordult az idő es. A vályúk vize egyre csak gyarapodott, annyira, hogy a patak es kikelt a medriből. S ahogy egy síkabb helyen elöntötte a környéket, ott lett a mü jégpályánk. Oda jártunk ki hokizni fenyő csalókával (fenyőtobozzal), egy-egy környéken lelt hutyuróval vagy bottal. Korcsolyánk az nem volt, de gilicsünk se, csúszva jégen utánoztuk csúszkásan a nagy jégpályás lendüléseket. Szóval isteni vala.

Ezen a szent napon es tekertük a korcsolyázást. A színtiszta vastag jég alatt láttuk az utat törő vizet, ahogy félig-meddig bugyborékolva utat roppant magának. Mü csak vetettük magunkot a jégen. Kukker pedig körülöttünk pajkoskodott. Majdnem akkorára ugrott közbe örömiben, akár egy kecskebéka. Néha meg-megcsúszott, noha látszólag nem sokat törődött véle. Cincili azért jobban ügyelt magára. Védte a kicsi pihe-puha tappancsait. Még a nap es reánk kukucskált a felhők mögött olyan vereses sárgáson egy darabig, osztán eltűnt, mint szamár a ködben. El es tűnhetett met teljesen béborult az égbolt kékje. Helyette a környéken egyre nagyobb köd szállt le, s pilinkézni kezdett. El-el kaptunk mü es néhány varázslatos hópelyhecskét. Kinyújtva a nyelvünköt hagytuk rajta olvadjon el. Asztán jéghez csaptuk magunkot, s hason csúszkáltunk. Vidáman nagyokot nyeríteztünk. Arra gondoltunk, hogy kimaradnak ebből a jóból a nagyobbik testvéreink, met nem jöttek. Pedig eleget vártuk...

Ahogy így bolondkodtunk egyszer csak a közeli csak Kukker hirtelen figyelőzésre váltott. Egy szarvas szökkent elé a fák közül. Biztos mohát kereset, vagy fakérget rágcsált, de mitől jedhetett meg? A fenyőkről csak amúgy záporozott lefelé a zúzmarás porhó. Arra siettünk mü es, meg kellett vergáljuk (itt: nézzük, figyeljük) mi a fene es történt. A fenyőfákhoz érve farkas lábnyomokot véltünk felfedezni, s majdnem a fa tetejibe egy megszeppent mókuskát. Szánkót húzva, aminek tetejin Cincili bőcsködözött, a szarvas után vettük az irányt. Az utunkból csak két nyulacska ugrott odébb, s mán meg es láttuk őt az Égígérő vackorfánál. Tovább mán nem es féltettük szarvas uraságát met tudtuk, hogy a fa lényei megvédik. Biza az egy varázsfa, ahol csudalányek közlekednek rajta, s tündérek vigyázzák a hely nyugalmát. Figyelmünk hirtelen másfelé terelődött mintha bagoly huhogást hallottunk volna, amikor a semmiből egy angyalka tűnt fel. Nagyra meresztett szemmel figyeltük. Ő a házunk ablakja felé mutatott. Dermedten, de nem a hidegtől, egy szempillantást vettettünk a házra, s asztán vissza rea, de már nem volt ott. Valami azt sugallta, hogy siessünk haza, úgyes esteledett. Mán az se érdekelt, hogy a testvéreink nem jöttek utánunk. Azt azétt láttuk, hogy időnként az ajtón hol az egyik, hol a másik bátyánk felénk néz.

Mikor a házhoz érkeztünk, bélestünk az ablakon, láttuk a teljes pompájába díszelgő karácsonyfát. Kukkert visszakísértük a helyire. Azután megráztuk magunkot a reánk tapadt fehérségtől, s egymásról es lepalltuk a havat. A bakancsot pedig veszőseprűvel intéztük el. Ühőtözve futottunk bé. Testvéreim kártyáztak háttal a fának. Szüleim valami asziszem újságokot lapozgattak. A fűtőbe lobogott a tűz. Kellemes csend honolt. Izgalmunkba felhíttuk a figyelmüköt a csudálatos fára. Ők es meglepődtek. Hatalmas öröm vette kezdetit. A fa alatt ajándékok es voltak, saját nevünkkel felcímkézve.

Vacsorakor, miközben gyúrtuk bé magunkba a kocsonyát, meséltünk az élményeinkről. Hitték es meg nem es. Mű evvel nem sokat törődtünk, met ritka szép napunkot tudtunk a hátunk mögött. Még a petróleumlámpát es lehúztuk kicsi lángra, hogy jobban látszódjék a karácsonyfa csillogása.

Lefekvéskor már csak a kályha duruzsolt, s a fel-felvillanó lángok a fűtőkarikákon keresztül táncot jártak a mennyezeten. Olyanok voltak, mint az angyalkák, ahogy néha ficánkoló fényükkel rea-reavilágítottak a karácsonyfára. Nekem pedig egy szép versike jutott eszembe, biztos a történtek hozták ki belőlem, Kányádi Sanyi bácsi Hallgat az erdője. Persze eszembe jutott a holnapi ebéd, a finom töltelékes káposzta. Asztán mély álomba merültem. Valószínűsítem, hogy a karácsonyi angyalok ringattak el.