Az iskolába járásom nehézkes kezdete

Hat esztendősen egy szikrát sem ismertem az iskolát, csak hallottam róla, s híre erősen megijesztett. Miétt es? Hát azétt met láttam a bátyáimot tanulás közbe’, s az nekem eppeg elég volt. Verseket magoltak, kellett tudni írni, olvasni, számolni höhööö… A román nyelvről nem es beszélve. Biza a szüleink rejuk (rájuk) es léptek, hogyha rossz jegyet hoztak haza. Nem csuda, hogy bé voltam szarva. Az egész tanyítási okoskodás olyan messze volt tőlem, mint az űrutazás lehetősége a végtelen csillagokba. Be es tojtam rendesen, mikor kezdték feszegetni nekem, hogy hamaroson iskolába kell menjek, s ez az időpont egyre közelebb került hézám. A helyzetet az es nehezítette, hogy azelőtt még óvodába se jártam. Szentimrei Büdösből béköltözve Fenyés északi felébe mán közelebb kerültünk faluhoz és városhoz, de mégse annyira, hogy több ember vegyen körül nap, mint nap. Azétt a Zsögödfürdei buszmegállóig es kellett eppeg eleget gyalogolni. Sőt, a nagyanyámék háza es messzinek látszott tőlünk, há’ a Zsögödferedő központja. Először végig kellett nyargalni a Fenyőszegi úton. S aztán még a feredőt elhagyva az Olt túlsó partján villant meg az autóbusz-állomás. Ott pedig sok ember nem jár. Képzelhetitek milyen hatás volt egy egész iskola, s az osztály.

A gyönyörúséges Fenyőszegi út, eppeg most ősszel.

Na, s hogy bégyúlt az iskola, ezt az utat gyalog s busszal mindennap , vasárnap kivételivel, meg kellett tenni! Há’ nem es volt jó belégondolni.

Akárhogy hánkolódtam, s ijedeztem, de méges eljött a nagy nap. Keményen emésztett a gondolat milyen lesz majd ott a többi gyerek között. S hogy mit csinál a tanító néni! Gondolat ide vagy oda, azon a hűvös szeptemberi napon négyen indultunk el az iskola felé. Mellettem jött a két bátyám és Desanyám. Ő, mint szülő kísért, a mán emlegetett úton, az első nagy napomra. Bezzeg a Napocska lassan, lomhán, lustán ásítozva kelhetett fel. Nem es csuda, ő nem kellett menjen iskolába! Volt benne bolondság, s erőst fogta a zsigora, mert kéretlenül es mutatta sugaraival az utat nekünk el egészen az iskoláig. 

A hajdani vackor máterem

Sanyi bátyám harmadikosként egy másik osztályba került, mint mi Richárddal. Ugyanis az elsősököt a negyedikesekkel egy helyré tették. Olyan összetákolt párhuzamos osztályt csináltak a kettőből. Bezzeg a másodikosok és a harmadikosok külön osztályba kerülhettek... Desanya búcsút vett tőlünk, s ment es a dolgára. Én csak ültem a padba, s nezelődtem. Közbe hátra lestem abba a padsorba, ahol a bátyám ült. Először egy cseppet se féltem, met mondták, hogy ez egy jó hely, de amikor több első osztályost láttam kapálózni, hadonászni, s tiltakozni, s hallottam bőgni az anyjuk után, há jedtét vettem a dolognak. Rendesen meginogott a hitem abba, hogy tényleg semmi rossz nem fog történni velem. Egyre feszültebb lettem, s elfogott a rettegés. Még nem tudtam mi fog következni. Úgy morfondíroztam magamba, ha ezek ott körülöttem vinnyognak, mind a fába szorult féreg, semmi jó nem sülhet ki belőle. Hirtelen jajgatni kezdtem, azt persze nem hallotta senki se a nagy cirkusztól, s uzsgyi neki vesd el magad, kirohantam az iskolából. 

A gyerekként Bikaborvízek becézett küpü (kút), majd csorgó. Most Semmi. Háttérben a Nagy Imre festő galériája

Kilépve az épületből elhagyva Vackor Máteremet egy cseppet megálltam. Mivel az utat tudtam merrefelé jöttünk, nekiiramodtam a soha nem viszontlátásba. Tekertem es a Keresztút irányába, s békanyarodva a Bikakaborvíz felé, ahol később sokat tyütyültem (ittam belőle), futtam tovább. S aztán a Nagy Imre festőművész úr házát elhagyva vágtattam egyre sebesebben, mint a szélvész, Zsögödön végig, mintha hajtana a tatár. Nemsokára észrevettem, hogy valakik loholnak utánam. Még jobban felgyorsultam, akár mint egy mérgezett egér. Sajnos egyre közelébb kerültek hézám... Eppeg a falu végin kapták el a grabancomot. A két üldöző közül egyik a testvérem, s a másik az egyik osztálytársa volt. Kíméletlenül, fogva kétfelől a kezemet, visszacipeltek, hurcoltak az iskolába. Pedig makacsul fékeztem a lábammal, eléggé megnehezítve a sorsukot. Az osztály ajtajánál már várt a tanító néni. Nem volt mérges reám, inkább igen barátságosan viselkedett. Szinte csend uralkodott az osztályba, mán senki se vacsogott. Engem, ügyesen beszélgetve vélem megputyukált, de minden egyes diákjához volt egy kedves szava. Aszondta jó lesz együtt megtanulni mindazt, ami a padra kitett könyvekben van, s persze hogy haza es vihetjük ököt… Hogyes mondjam, kezdtem megnyugudni. A hazamenés mán ezután a futóverseny után, sokkal lassubb volt. Bezzeg otthon veszettül bőcsködöztem, hogy milyen fáinka könyveket kaptam, s azok az enyémek es maradnak.

A volt falu vége. Aztán a zsögödi Nádas bár... Most?

* * *

Persze, ahogy teltek a napok, akadtak közöttük nehezebb órák es, mikor a kicsi fejembe aliges lehetett belégyömöszölni a könyvekbe rejlő tudományt. Mégse volt olyan rossz, ahogy képzeltem. S amikor valamit megtudtam oldani, hogy örvendejztem (!), met tudtam, hogy képes vagyok többre es.

Hat évesen középen. Jobbról Sanyi és balról Richárd bátyám (1973) Fotó: Borbé Sándor (Desapa)

 Fenyőszegi B. Levente