Kalandos utazásom Hidegségre

 

Télies táj Gyimesfelsőlok felé

Sok ügyes-bajos dolog megesett a Hidegségi buszon, amikor még a Bükkhavasi iskolánál tanyítottam. Ez az esemén eppeg a Hidegségre tartó csudajárgányon történe. Mán elég hideg vala ezétt rendesen felöltöjztem. Béléses kabát, sapka, sál, a lábamon bakancs… Nem es fájztam, még egy dekát se. A szokás szerint a sofőrtől megvettem a jegyet, s nagy úriason helyet foglaltam rajta. Borzsova határába felült mellém Marika es. Ott ne, osztottuk az iskolai teendőköt, mikor a buszt úgy Felsőlok derekába megállítá egy kontroll (ellenőr).

Innen más irányt vett a szokásos csendes gondok tárgyalása. A busz egyet döccsent (döccent), s a kontroll fellépett a buszra. A „persze vettem jegyet” mán felszálláskor ügyesen eltettem jó helyre. A télies hidegbe a hacukám nagy részét magamon tartottam, mert biza hol volt fűtés, hol nem a buszon. Úgyhogy a sálamot, sapkámot s a kesztyümöt vettem csak le. 

 

Hidegségi táj

Ahogy felért a tragacsra a kontroll-bácsi rögtön nekiveselkedtem a buszjegy keresésének. Bizony kucifántos keresés volt, mert nem találtam sehol. Kétszer es megnéztem az összes zsebeimbe. Ki es forgattam azokot rendesen, de nem találtam ott. Háromszor másztam belé a táskámba. Minden kihanyigáltam belőle. Füzetek, könyvek, s főleg felmérők sokasága omladozott az ölembe, s még a szék alá es jutott. Valamelyiküknek, minha szárnya kelt volna. Aztán az egész a busz fenekére landolt. Ezétt neztem bé vagy négyszer a székek alá, s az ülések mellett tovább vadásztam a bújócskázós égetően fontos cetli után, de sehol se bukkantam rea. Közben folyt az ellenőrzés, hátulról eléfelé haladva. Én mán olyan lettem, mint egy mérgezett féreg (egér). Esszeszedtem a cókmókjaimot, s kapkodva keresgéltem tovább a körülöttem ülők székeinél. Sajnos az se’ vezetett eredményhez. A „kutató expedícióm” megfeneklett... A sűrű monyokolásom ellenére még mindig reménykedtem, hogy megkerül a jegyem. Szerencsémre a kontroll hátulról eléfelé haladva vergálta a jegyeket… Jómagam, ha nem es legelöl, de az első három közötti székek valamelyikébe’ ültem.

Egy idő után mán a busz népéből nem maradt egy se, aki nem engem nezett volna. A hír pillanatok alatt terjedt. Rendkívüli gyorsasággal értesültek arról, hogy mi bajom van. Voltak az utasok között olyanok es, akik aszondták, hogy jobb lenne, ha eccerűen bévallanám, hogy nincs jegyem és kész. Sőt hézatették azt es, hogy ne mind játszódjam meg magamot, s asztán miattam nem fog továbbmenni a busz... Ez vala a legkeményebb válasz. 

Bükkhavasi iskola és festői környezete

Amikor mán feladtam a keresést, akkor történe meg a csuda! Furcsamód, amikor hozzám ért az ellenőr, „véletlenül” ráleltem a „mocsok” jegyre. El es felejtettem azt, hogy mikor es helyeztem belé a sapkámba olyan nagyon ügyesen. A kontroll szinte semmit nem kellett várjon. Adtam es a kezibe. Ej, de lett es egy isteni nagy röhögés a buszon, hogy a tanár úr milyen fetyelló (dilló, kicsit kók szerelék, együgyű), még jó hogy a fejit nem hagyta el... 

Hazafelé tartva. Elhagyva Felsőlokot...

Amikor leszálltam a buszról a történet továbbra es egy nem mindennapi kanyart vett, akár a busz. A furcsa mégsem ebben volt, hanem ami ezután következett. Elsőnek szálltam le a járgányról, és léptem át az iskola küszöbét. Bényitva az irodába az egyik kolléganő azt kérdezte „Levike ki volt a kontroll a buszon?”. Töredelmesen bevallom, akkor sem tudtam, s most se, hogy ki lehetett az ellenőr. Gyenge vagyok az efféle hírek nyomozásához… Szerencsére az utánam jövő kollégák jobban voltak informálva, s ők megmondták. Így terjedt akkorjába a hír. Pedig bíz-isten, se mobil, sőt az iskolába ott fent Bükkhavason még vezetékes telefon sem vala.

Régi képem a gyimesi évekből

Fenyőszegi B. Levente