Nem es olyan régen, igaz jó emberektől kaptam egy neccecske almát házi pincéből kiemelt almát. Kikukucskálva onnét a szatyorka belsejiből egyenesen beleneztek a szemembe. Valódi tehetségek voltak, mert hovatovábboson fokozták a magik látványikot. Piroslottak, sárgállottak, más szóval leírva, irtóan élénken és vigyorogva tekintettek reám. Hát immár, ha ők így, akkor én es szétnéztem gömbölydedségükön. Némelyiküköt kikezdte a ráncosodás, másokot a pecsétesedés. De ahogy mondani szokás, jobb elfonnyadni, mint elrothadni, mert akkor a lényeg velünk marad. Azonban az százas, hogy a megedzett formájukban is virgonckodóak maradtak. Huncutságoson ragyogtak felém, akár a napsugárral átitatott vörös naplementék. Tele voltak élettel, külön és egyben, egyaránt. Életteli szépségük, hangtalan kacajuk átvágott a valóság és mese határán. Erősen kívántatták magikot. Nem es csuda, ha illatukkal megbabonázták az étvágyamot. Ez hozta ki belőlem, hogy tiszta önkéntelenül, találomra, egyet kiemeltem közülük.
Egy tarisznya alma
Tudtátok ugye, hogy az almaillat sem kutya. Szeretni kell, s ha főleg házaknál termesztett fajta, na azt még jobban! Különösképpen, amelyikek kizárólag, s csakis természetes módon voltak nemesítve.
De vajon mi a mennykövesmenykő történik, ha beleharapunk egy ilyen ej be kerti almába? Mondhatjuk azt, hogy jóízűen bépofázzuk, s kész. Csakhogy nálam eppeg, abban a szent pillanatban másként zajlott le. Szemperc alatt, ahogy beléakasztottam a fogaimot az almába, ínycsiklandó zamata az aromájával párosulva teljesen levett a lábamról. Először megemelkedtem a földtől (ahogy ilyenkor általában szokás...), legalább tíz centire, s majd véle együtt elnyeltek az emlékképek véletlenszerű sokaságai.
Első tüneményes utazásom a kis országomba lévő vadalmafáimhoz vetett vissza. A zsögödkörnyéki vadalmafák a kora tavaszi csupaszságuk utáni hirtelenségikben virágzásba borultak. Behunyva a szemeimet, illatuk szinte bölcsősön elringatott. Mindegyiküköt tudtam melyik-melyik fa, mert más-más szirompárfümöt sodort hézám a szellőcske. Újra felpillantva jómagam előtt láttam, ahogyan virágok búcsút intenek a fának, s helyettük megajándékozzák valami apró derűsön zöld almácskákkal. Őkelmük pedig szemem láttára, folyamatoson, szépen kikerekednek, kukacosodnak, majd a megszokott zöldes színükből sárgára, narancsosra, vagy éppen pirosasra váltanak. Rendesen sodródtam az eseményekkel, mint a kora tavaszi olvadáskor a patakba csalogatott esetlen fáról pottyant ágacskák.
Há mit es csináljak, továbbkalandoztam. Változtak a tüneményes képek amíg meg nem csapott a kerti hűs levegő. Magamba szívtam azt a friss őszi gyümölcsös felől jövő kavarodást, és betérve a házba, az összegyűjtött almák fűtő tetejin sülő szagát. Láttam a kályha körüli kis lak esti szendergését. Bágyadtam figyeltem a horgas erős szegre felbiggyesztett petróleumlámpát és a körülötte repkedő éjjeli lepkék megfáradt táncát. A sült vadalma illata cseppet esszevegyült a petróleum szagával, de így vált valódivá, ahogy a tapintás, amikor odaügyelve megfogdosol valamit. Kezembe érezve a bigyó (kicsike) gyümölcsököt máres összefutott a nyál a szájamba, pedig még meg sem kóstoltam őköt.
Almák feltálalva nagymamáson
Nagyot nyelések közepette, és éppen jókor változtatott magán az irányíthatatlan emlékképecskék sorozata. Nagyanyámnál ácsingóztam (itt – előre hajolva nezelődtem), a tornácára könyökölve, rágcsáltam a kert egyik finomságát, a híres nyárvégén érő sárgás pufalemezű almáját. Bambán bámulva figyeltem a zsögödfürdei strand feredőzőit. Az augusztus végi rekkenő hőségben keveset időzve egy szeptemberi esős napon találtam magamot, nagyanyámnál. Törülgette a hullott, de még nagyon es ehető épségben rám vigyorgó almákot. Nagyanyám megölelt, majd megfogta kezem és az orcájához tette. Mindent megért. Egy kicsit elvoltunk boldogul ebben a békés ráncos és eres kezű szeretetben.
Evvel szertefoszlottak a történetképek. Foszlányok sora követték egymást. Egy zsögödi néni iskolából hazafelé menet béhívott testvéremmel együtt, hogy a kertjéből szedjünk almát. Szebbnél-szebbeket válogattunk a földről. Aztán egy szentkirályi néni a leghatalmasabb kerti almát adja át. Akkora volt, hogy alig tudtam magamba gyúrni. Jól es laktam véle.
Még egy villanásra beugrott az es, ahogy bóklászodtam (bolyongtam) a fenyési csetenyes (bokros) körül. Ott ne, a hármas vályú melletti kanyargó úton. A hézám egyre közeledő szénás szekérről egy kalapos bajuszos bá’, intve, hogy fogjam ki, felém hanyított egy büszkén pirosló irtó szép almát. Az akkori híres üres markúságom ellenére egyből elkaptam. Szerencsére a markomba landolt, mert nagy szégyen lett volna legény létemre, ha nem. A mesés kápráztató látomások tovább folytatódtak, akár a végeérhetetlen tévésorozatok. Ahogy újra beléharaptam az almába, mán nagyanyám almafájának egyikén szedtem neccbe a finom kerekségeket.
Almák feltálalva urizálósabban
Az utolsó kép, ami elémbe élemedett, az a kedves feleségem fényképezési álma volt. Meg akarta örökíteni a híres almaszedésem. A helyezkedés alatt nagy hirtelenséggel eltűntem a képből. Az almafa legalsó ágára zuhanva, lábaim kampóként szolgálva lógtam, „lengedeztem”, fejjel lefelé a föld közelibe.
Bévallom, az almafa illatának időszakos varázsa igazából, olyan mint a hajdani gyümölcsöző emlékek bámulatos aromája. Szeretem az almafákat, és teljes egészében odavagyok a gyümölcséért. Ezért es volt jó magamba szippantanom minden egyes körömhegynyi szösszenetet rólik.
Kévánatos zamatosságok
Valahogy a gyerekkori ízek maradnak a legcsodálotasabbak. Úgy valósággal belénk égnek. Szerencsére kambacsolásaim (bódorgásaim) során olyan emlékízeket szedtem össze, amelyikeket nagyrészt a vadonból, vagy a kertekből kaptam. Nagy örömözéssel nyosztottam (mohón lefosztottam) és nyosztom meg őköt. Mi tagadás az ízük es egytől-egyig a régi maradt, mint a kedvencemé, az almáé.
Hogyan folytatódott az utazásom? Elég hétköznapi. Egy másik harapásra visszatértem a mába. Jó kis kaland volt ez, így február elején. A kezembe lévő alma pedig még egy pillanatra egyet csalafintáskodott. Egészében megmutatkozva, ragyogásában, mintha pisolyogva (titokzatos mosollyal) félszemesen kacsintott volna reám.
Fenyőszegi B. Levente
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.