Egyszer amikor utolért a boldog gyerekkor

 1991-1992-es tanévet tanítással kezdtem a festői szépségű Hidegségen, a Gyimesek egyik végváránál, az akkori Bükkhavasi I-VIII-as iskolánál.

Nagy izgalommal foglaltam el a földrajz-történelem katedrát. Szerettem a a völgyben, és az őt körülölelő hegyekben kirándulni a kedves barátaimmal, kollégáimmal, és természetesen a gyerekekkel. Azonban a téli szánkázás csínját-bínját nem ismertem. Ezért is maradtam ott az egyik hétvégén, hogy kipróbáljam az ottani cseleket. Szóltam is az osztályomnak, hogy szombat nevében szánkázás lesz. Aki csak tud jöjjön el. Mondhatnám, hogy utolért a boldog gyerekkor...

Hidegségi táj manapság. Fényképezte: Zöld Péter

Erre a nagy eseményre még a kovártélyomat biztosító Fülöp bácsi es bésegített. Vett egy nagy nájlon zsákot, s megtömte szalmával. Azt mondta, na azon isteni lesz becsúszni. Mások es avval szokták repeszteni...

Fél órányi téblábolás után valahogy összeszedtem magamot. Eljött az indulás pillanata. Hónom alá kaptam a szalmával teli zsákot, s indulásra készen elhagytam a lakot. Alig léptem ki az ajtón, s nagy hamarjában az osztályomból közel lakó Zolika járult elémbe, s kísért el Jávárdi Pataka környékire „a téli sportjátékok” végeérhetetlennek tűnő terére. Addig es beszélgettünk, hogy azért a patak mentén elég cúg szokott lenni. Arról es szó esett, hogy a tegnap még egy cseppet pilinkézett, de hamar abbahagyta. Nem mondhatnám, hogy az hátfutkorászós hideg volt, de időnként azért egyet-egyet hasított. Látszott a béfagyott patakon, s hallatszott a nyikorgó fákon egyaránt. A fülünk cimpája rendesen érezte. Úgyhogy legénykedés ide vagy uda, de bégyurtuk azt es a sapka alá. Há mit es mondjak, nekem egyre jobban megjött a kedvem a heherészős jókedvű gyerekek láttán. Néhányan mán az úton csatlakoztak hézánk. Megérkeztünkkor a lelkes kicsi sportolók nagy része már kint volt. Sőt a környékbeli házaktól ugyancsak csatlakoztak néhányan. A hideg persze végig elkísért. Nagyon elegánsnak és illemtudónak mutatkozott, hogy a nyavalya tte volna meg...

Ahol egyet csusszanni lehet... Fényképezte: Zöld Péter

A gyerekek örömmel fogadtak. Én őköt dettó. Nem es csoda, mert mikor megláttam azokot a hirtelen meredek lecsusszanó helyeket vadul belém állt a czurukk (itt - a visszavonulás). Nem jött, hogy egyszer es lemenjek a meredeken. Ők csak amúgy poroztak bé nagy vidámon a napsütésben csillámló ezüstre festett jeges havon. Úgy döntöttem még egy darabig az kék égboltot bámulom, ameddig csak lehet. De sokáig nem lehetett, mert a kis manócskák nagyon várták mikor tekeri bé a tanár úr a hegyoldalon.

Biza tudtam, hogy nincs kibúvó, muszájítani kellett magamot a cselekedetre. Elmélkedésem közepette néhányan hézám jöttek és felajánlották a szánkójukot. Teljesen nem utasítottam vissza, de egyelőre a hónom alól földre eresztett szalmával tömött zsákot akartam kipróbálni. Arra a veszélyesnek tűnő útvonalra méges biztonságosabbnak számított, mint egy magaskodó szánkó, mert nekem földközelibbnek volt teremtve.

Reafeküdtem a zsákra, s nekiveselkedtem. Úgy elindultam, mint a golyó. A ráksúly tudta hogy vett fel akkora nagy sebességet. Sokat nem láttam, mert a jeges hó, ami volt körülöttem, mind a szemembe keresett menedéket. Az egyre erősödő sungba időnként egy-egy kövön es átrittyentettem magamot. Olyankor a szemem elkezdett szivárványoson káprázni. Megtörtént levegővételkor egy-egy havas szippantás, vagy vagy egy marokocska jeges hónyelés. Amire béértem az aljba, jobban hasonlítottam egy félbehagyott hóemberhez, mint egy ifjú tanyítóhoz. Valahogy eszeszedve minden egyes porcikámot, amik látszólag külön életet éltek, felvonszoltam magamot a hegyen, miközben a gyerekek végig szórakoztattak téli történeteikkel. Bévallom, egy cseppet se unatkoztam. Viszont a következő csúszás teljesen másként sikerült, mint ahogy megálmodtam. A szalmazsákom egyik jobban kiemelkedő buckán lemaradt. Én pedig a kékes füsskabátom jóvoltából egy cseppnyi szaltós emelkedés után irdatlan sebességgel letekertem a hegyoldalon. A szalmás nájlonzsák nélküli kaland biza fájdalmasabbnak tűnt. Bévallom, nekem még így egyszer sem ért véget a szánkázós út. Az aljba érve még hóemberebben feküdtem, mint első alkalommal, s továbbra szipóztam a jeges havat magamba. Kisvártatva, lassított sebességgel, a zsákom csatlakozott hézám. A hátam nem volt az enyém, egy két csigolyát kivéve, amelyikek jelezték a buckákkal való koppanásokot. Félig meggémberedve álltam fel, kicsit nyögdölőzve, a gyerekek szórakoztatására. A huncut vidámságuktól nekem es jókedvem lett.

Bükkhavasi tanárként Rácz Árpival. Koratavaszi emlék.
 Eppeg frizuraalkotásba kezdtem... 
Fotó: Pongrácz

És lőn frizura...  Pongráczal a kis laknál.
Fotó: Rácz Árpi

Feltelve a zsákos kalanddal, de nem a további mókával, új utazó alkalmatosság után néztem. A gyerekek lelkesen ajánlották fel a szánkójukot. Mondtam nekik, hogy inkább ők teremtsék meg az élményt, mert nem tudok annyira ügyesen kormányítani mint ők. Úgy döntöttem más-más gyerekkel fogok utazni. Háromszor es lecsusszantam arról a marhára magas hegyről. Először annak csak derektájáról indultunk. A másodikszor valamivel fentebbecske. Harmadikszor pedig megbátrodva a tetőről ereszkedtünk bé. Oda egy Emics névre hallgató gyerek kellett. Ő vállalta, hogy bévisz a jeges útig. Először tényleg ereszkedtünk, de osztán, ahogy lenni szokott teljesen megbogosodott. Hát, gyerek, az útra érkezve ami kő volt, a nagy sungtól mind a hátsómon, erősen és keményen agyoncsapott billentyűzetként zongorált. Ahogy az egyik kedves diákom írta a téli fogalmazásába – „a seggem majdnem összeszakadt”. A szánkó, amikor lassított, valahogy lekecmeregtem róla. Persze megköszöntem a fuvart, de azután valahogy mán nem volt kedvem burungérozni. A szalmával kitömött nájlonzsákommal a hónom alatt, a kicsi tanítványaim kíséretében csaptattam hazafelé. A fenyőről leszakított jégcsapot es megkóstoltam.

 

Hát elég ánkón (itt – ügyetlennek, kók szereléknek) nézhettem ki, félrefacsart sállal havason, jeges sapkámmal a fejemen. De mit es számított mindez, amikor egy isteni élménybe volt részem. Hála a kis manóknak ezért a kedves jeges, méges szívmelengető élményért.

Gyimesfelsőloki téli pillanatok.

Fényképezte: Zöld Teréz

Fenyőszegi