45 esztendeje már annak, amikor egy jól sikeredett szilveszterezést üttünk nyélbe testvéreimmel, és persze a reánk ügyelőkkel. Az úgy, volt, hogy anyámék elmentek máshova murizni, s minket otthon hagytak. Kijött hozzánk a messzinek tűnő nagymamámék lakjából két nagybátyám, Pista és Imre. Akkor még Imre is gyereknek számított, mert ejsze vagy három esztendővel jött hamarébb a világra mint Richárd bátyám, aki ugyanannyival volt idősebb tőlem. Csak Pista számított felelősségteljes fiatalembernek.
 |
| Emlékeimben élő kis lakunk |
Na, amikor szüleim belélovalták magukot a szedelőzködésbe, s belékezdtek a hagyogatásba, főleg Édesanyám, akkor már tudtuk, hogy kedvünkre marháskodhatunk. Azé, amikor kitették a lábukot a küszöbön, még füleltünk egy darabig, nehogy azelőtt randalírozzunk, mielőtt elmennének. S hátha még valamiért visszafordulnak... Ezért az egyik megbízott fél szemmel leste az ablakon, hogy eltűntek-e a dombok mögötti hófödte ösvényen. Amikor már rendesen reavártunk, s éreztük „magunkba vagyunk”, kezdtünk megélemedni. S aztán a nagy semmiből egyszeribe isteni kedvünk kerekedett, de nem foghattunk belé, mert őrzőnk és védőnk nagy karlegyintésével leintett. Pista szigorúsága veszélyesnek minősült barna szemecskéinkben. Még a rádiót se engedte, hogy békapcsoljuk, nehogy elrontsuk. Úgy féjtette, mintha az övé volna. Azt mondta, hogy ő muzsikát majd elintézi, de előbb hordjunk fát, s elég vizet, hogy ne mind kelljen valamiért kimenni, mert estére béfagy a seggünk lika es a sok masírozástól. S nem beszélve arról, hogyha valamiért egyfolytában kimegyünk kihűl a kicsi ház az örökös mászkálástól.
Nem volt mit csinálni, nekigyürkőztünk a munkának. Amikor Richárd bátyám annyi fát aprított, hogy elégnek tűnt másnap reggelre, akkor a három kicsike béhordta. Menet közben Sanyi bátyám vizet hozott. Többet is tért, hogy megtöltse a fazekakot, s a tálat es. Még egy csepp havat es lapátolt, s megseperte az ösvenyeket az állatokig, a színig és a budiig. Bent pedig a magunk módján rendet csináltunk. A szőnyeget kiráztuk a hóba, sepregettünk, s ott ne, amit még kellett a helyére igazítottuk. Nem felejtettük el az állatokot se. Enni vettünk a tyúkoknak. Már csak ők maradtak, mert a disznócskát (mert olyan közepes lehetett) leölték a karácsony előtti napokba. Ej be finomság volt a füléből egy darabot béropogtatni... Még kapott Cincili macskánk és Kukker kutyánk is egy rend jó meleg ételt. Őköt, ha kimentünk, és utunkba kerültek egyszer se felejtettük el megsimogatni.
 |
Nyomok a hóban
|
Na, amikor minden elrendeződött, mán este lett. Asziszem, hogy ne együk el egymás elől, valami kiporciózott vérest és májast gyúrtunk bé a pufánkba. Az étellel sosem játszódtunk, s főleg akkoriban, mert mindaz ami előttünk volt, nekünk egyenest fejedelmi eleségnek számított. A bőség zavarába, aki akarta lenyomtathatta egy kis paprikás szalonnával, melléje csípős hagymával! Mikor a „belügyminisztérium” lenyugodott, hátravettük magunkot a párnára, s tátott szájjal hallgattuk Pista újabban eléadott meséjét. Mostani fejjel visszaemlékezve magyar népmesékből szedte essze a történetet. De a sárkányt olyan hosszan és félelmetesnek írta le, hogy isten őrizz meg tőle. Annyira rezegtem tőle, hogy meg kellett kapaszkodjak az ágyba. Mikor lecsendesedtem, s az ablak felé néztem, s láttam az égen hosszant nyúlt veres felhőköt, megint gyomorideges lettem. Egyfolytában előttem volt sárkány könyörtelen szikrázó nezése, s a lángnyelvek, ami mindent porráégetett. Szinte teljesen megbabonázott a képzelet. A veres felhőből láttam a sárkányt egyre közelebb jönni felém. Úgy rám nézett, hogy szinte összepisiltem magamot. Szerencsére Lóri megdöfött, hogy a többiek valamire készülnek. Gyorsan békapcsolódtam a valamibe készülésre, s nem mertem a tekintetemet az ablakra vetni. Méges ki kellett menjek a budira. Csak gyufát kellett vigyek, mert oda mán volt egy gyertya felállítva, s azt kellett meggyújtani. Úgy siettem vissza, hogy rövid futásból aranyérmes lettem volna.
Há igen, a mesét követően, egy kicsi bigyó pihenő után kártyázásba fogtunk belé. Gondoltuk egy cseppet rázzuk s keverjük egyfelé a lapokot, s asztán jöhetett a fineszes meccs! Mesterei voltunk a huncutkodásnak, s főleg csalásnak. Közülünk csak négyen játszódhattak. A nagyobbak. Pista, Imre, Richárd és Sanyi. Mi Lórival, mintha arra sem járnánk, szédelegtünk az asztal körül. Lestük meg a két nagybácsi lapjait, és árultuk el ezzel a feladattal megbízott testvéreinknek. Ők néha leejtve a lapot próbálták cserélgetni. Még a lábikájuk közé felvéve, és átnyújta váltogatták a kártyájukot. A nyerés garantált volt. Közben a kicsi öcsénk hősiesen burungérozott a házba körbe-kereken. Fel az egyik ágyba, s túlfelől le, s aztán fel a másik ágyba s a másik felén le, amíg belé nem szédült. Egy darabig nem vették észre miben mesterkedünk, de amikor lefülelték tettünköt a nagybácsik, akkor váltottunk más játékra, a táblás römire. Jó előre le volt beszélve, hogy mindenféle csalás ki van zárva. Há minket továbbra es fogott a zsigora, de a kezdetleges huncutkodásjelek szertefoszolva lassan komolyba fordultak. Olyan sanyarú gyászos játékká vált, amit hamarabb meguntak a játékosok, mint az előbbit. Hiányzott belőle a jókedv.
Ekkor már rendesen bésötétedett. A petróleumlámpa a mennyezetre felakasztva vette szét a fényt a szobába egy sziklaszilárd lógó kampón. Odakinn tisztának tűnt az égbolt, s ragyogott benne az egyre pockosodó Hold. S az égfüggönyébe kapaszkodó csillagok kíváncsiskodva bévilágítottak az ablakon. Akkor Pista beléfogott elmesélni a szeredai (csíkszeredai) szilveszteri élményét. Sok érdekes és számunkra különleges dolgot említett, de münköt inkább csak két szenzációnak tűnő csel ejtett ámulatba. Például milyen izgalmas es az, amikor szinte egyszerre szólalnak meg a gyárak sípjai, s egy kicsi idő elteltivel még az ágyúk is kezdenek dörrögni. A csudánk ölt meg, magam elé képzeltem azt a nagy fütyülést és durrogtatást... S a csillagszórózás, na, az mán mindennek a teje! Egy valódi nagy szám! Nekünk is bészereltek vagy két tasakkal, de csak akkor lehetett fényvetősdit játszodni véle, amikor tizenkettőt fog ütni az óra.
Menet közbe, az idő előrehaladtával először Öcsike dőlt ki az éberek sorából. Ott ahol érte álom. Az eppeg Pistának a munkáspufojkákból vetett asztal alatti fekvőhelyén esett meg. Richárd belétette őt abba az ágyba, ahol öten szoktunk aludni fejtől s lábtól (két nagy az egyik felén, s három kicsike a másik felén). Én és Lóri jól bírtuk magunkot, s büszkék voltunk arra, hogy nem aludtunk el. Pista úgy tizenegy óra felé mászott bé az asztal alá horkolászni.
Mű, hogy ne zavarjuk őkelmit kicsire vettük a petróleumlámpa lángját. Éberekül maradott társaság a szüleink ágyába kuporodott fel. Belékezdtünk a hülyéskedésbe. Mondtunk minden eszünkbe jutott jó vagy eppeg sültelen vicceket. Közbe nagyokot röhögtünk. Egy egy mókás csattanó, annyira hatott, hogy majdnem megnyuvadtunk a röhögéstől. Pista ilyenkor egyet-egyet morgott, figyelmeztetve minket, hogy aludni szeretne. Nem tehettünk mást, hát alábbra vettük hangunk erejét, de azért tovább kuncogtunk.
Mivel a szabálykiosztó igazak álmát aludta, mű nem vártuk éjfélig a csillagszórózással. Beléfogozkodtunk. Lett szikrázó ünnepség, s nagy öröm. Persze Richárd parancsait bétartva. A meggyújtott csillagszórókot a karácsonyfa felé tartottuk, s azok megvilágították a rajtuk lógó díszeket, s olyan szépnek látszott ahogy a fényes papírba öltöztetett cukorkák villogtak egyet-egyet. A szikrahányás lejártával békapcsoltuk a rádiót, s addig tekergettük, amíg magyarul nem beszélt. Hát megvolt az ünnepi hangulat. Mindenféle magyar muzsika ment, hol tisztán, hol vartyogva hallottuk, de eresztettük tovább. Ejsze Szabad -Európa Rádió lehetett, az is lehet hogy a Kossuth Rádió, de még inkább az is lehet, hogy ki tudja.... A lényeg az, hogy a muzsikák közt voltak mozgalmasok. Ezek az adók hozták meg nekünk az irtó nagy kedvet. Harangozó Teri Ördögtánc muzsikája rendesen megbabonázott. Nagyon élveztük. Szerencsére többször is felduvasztották. Biztos ismételték ugyanazt a felvett anyagot... Viszketett a talpunk egy kicsi bolondkodásra. Nagy ovatoson fel is cihelődtünk az ágyból, de aztán erezd el hajad úgy kezdtünk szökdécselni, mint a bakkecskék. Pistának, hol a kezire, hol a lábára tappantottunk. Néha magához tért és nagyon hercsen utánunk kapdosott. A nagyobbak meg egyfolytába arra biztattak, ne hagyjuk abba. Egyébb se kellett nekünk, felbátorodva, akkor már akarattal ugrándoztunk az asztal körül, s közbe vadul káricsoltuk, hogy „kezdődik a pokoltánc, ördög járja a vén boszorkányt”. A dal szövege persze némileg, vagy tán egészen másként hangzott, de volt benne pokol, ördög, s főleg tánc! Ezért szöktünk egyre durvábbul és tapostunk gazemberen rea Pistára. A legjobb ízűen Imre nagybátyám röhögte. A bolonkodás egy idő után elfajult. Egyre merészebbek lettünk a nem szabadra. Veszettül roptuk a magunkét. Pistát annyira felhergeltük, hogy egyszeriben eléges erősen elkapta Lóri lábát, szegényke alig tudott kiszabadulni. Volt sivalkodás. Pista oda es mondott egyet-kettőt, de hamar lecsillapodott. Ezúttal Lóri es fáradt lett, s hamaroson Öcsi mellé került. Én még egy kicsit tovább íztelenkedtem, de szemperc alatt ugyanúgy elnyomott az álom. Olyan éjjeli fél három lehetett.
 |
| Zsögödfürdei télről mákátyolt képem |
Reggel, amikor magamhoz tértem, akkor tudtam meg, hogy a nagyobbik testvéreim meg Imre nagybátyám szinte hajnali ötig bírták ki ébren. Pista felkelve kezdte osztogatni a parancsot ki mit kell tegyen. A reám osztott feladatot nem akartam megcsinálni. Helyette feleseltem, mint egy lilikakas „Azt csinálok, amit én akarok, s kész!”. Na persze a bátyám meggyőzött, hogy a munkából ki kell venni a részemet. Kivettem. Mikor már bé lett gyújtva a fűtőbe s ház kezdett melegedni, addigra mű es megrepesztettük a rendet. Bátyáim béhozták a jó helyré tett kocsonyástálakot színből (ott fát tartottunk, meg minden ami még valamire jó lesz). Az lett a reggelink. Körbeültük az asztalt, s mindegyik megtámadta a neki szánt tányér paprikás kocsonyát. Közülünk egyikünköt se kellett sokat kérleltetni, úgy bévágtuk, mintha ott se lett volna. Az igaz, ahogy majszoltuk befelé olyan hideg volt, mint a rosznyavalya. De azért milyen finom es tudott lenni.
Kocsonya eltüntetés után a két nagybácsi haza indult a reggeli napsütéses hidegbe. Mi csak a küszöbbe állva bőcsködözve búcsúzkodtunk, hogy bírjuk a hideget, de a vagánykodás alatt az orrunk és a fülünk percek alatt olyan piros lett, mintha megittunk volna egy bidon bort (román – kanna). Amikor már nem integettek vissza, és eltűntek a látóhatárról, mi es visszaduvadtunk a lakba, s megmelegedve römizésbe kezdtünk. A szüleink is még aznap délbe hazaérkeztek.
 |
| Téli Hargita |
Az 1975. óesztendő búcsúztatóján sikerült önfeledten s kedvemre kimarháskodva kibújni egy cseppet önvalómból, mert szerencsére volt akikkel. Úgy viseltem ki magamot, ami még nagyjából nem tűnt bántónak! 1976 január első napja rizegtetősön indult útjára. Nemigen élveztük azt mikor ki kellett lépjünk az ajtón. De a muszáj nagyúr biza kikergetett. Budira menetkor, fahordásnál satöbbi. Bárhogy felöltöztünk, akár tetőtől talpig bébugyulálva magunkot, úgyis szinte kirázott a hideg a gagyánkból. Sürgősnek tűnő járásunk alatt, csak amúgy sercegett alattunk a hó. Mégis szerettük azt, amikor menetközbe körbenézve láttuk ahogy a napsugarak belepték a tájat, fényt hozva, mintha melegséget kölcsönöztek volna neki. Csillogott-villogott a havas táj, amíg a szem ellátott. A teljes fény szinte fehér volt, de az árnyék, ahogy erősödött a havat ott sárgásnak, narancsszínűnek láttam. A megélt események, ez a huncut szilveszteri történet pedig valahogy végigcaplatott egész életemen. Nem akart soha elhagyni. Mert az volt az igazi első emlékezetes bulim, ahol nagyon jól éreztem magam a bőrömben.
* * *
Pista esti meséje, ahogy a fejembe daraboson megmaradt
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két jól kijövő királyság. Nem es volt harc, vagy torzsalkodás, vagy valamilyen baj velik, addig, ameddig nagy baj nem történt. Nem elég, hogy Keleti Birodalom királyának a drága leányai eltűntek, mint szamár a ködben, de még valaki meg es akarta támadni. Szerencsére hamar kiderült, hogy nem a Nyugati Birodalom az, hanem egy gonosz sárkány, amelyék már több királyságot már felperzselt.
Volt bészarás rendesen. A Keleti Birodalom királya az se tudta mihez es kezdjen öreg fejjel. Igazából ő a Nyugati Birodalomi királyfiakot személte ki a leányok megkeresésére, de nem akart annyira pofátlan lenni, hogy egyből rejik akassza az egész bajt. Ezért hát a Keleti Birodalom öreg királya cselhez folyamodott. Aszondta, hogy annak adja a királyságát, aki megmenti azt a nagy veszedelemtől, s egyúttal hazahozza az elrabolt királykisasszonyokot. Há nem-e a szembe lévő Nyugati Birodalom királyának három fia egyből kapott az alkalmon. Deli darabok voltak ők, kivéve a kicsike, annak még nem maradt ideje kiizmosítania magát. Apjuk hiába marasztalta, anyjuk hiába csitítgatta, hogy ne kergessék magukot veszélybe, nem menjenek sehova, ők ugyes útnak indultak. Na, mit csinálj, ez van. Ugyanis teljesen megvoltak bolondulva a királykisasszonyok után. Biza ezeket se lehetett megfogni ész érvekkel.
Esszeegyezve, jól felkészülve, elindultak megkeresni maguknak a kiválasztott rózsás pofikás koronás oldaldeszkájukot. Útközbe megtudták, hogy az alvilág mocsok sárkányai tartják fogva eszket a szemrevaló tubarózsácskákot. Na, elindultak az arra vezető úton, hogy elérjék a célt. Nem kéne mondjam, de elég sokat gyalogoltak. Ejsze olyan három napot és éjszakát. S újra nappal, amikorra mán annyira kidöglöttek, hogy minden kötél szakadt. Ezért egy cseppet leheveredtek egy kút mellé. S há nem-e ott a míg dögledeztek, helybe megtudták a tőlük nem messze, egy ficzfa árnyékába nyögdölődző hetvenhét ráncos vénséges vén öregtől, hogy a szépséges tubicákot a sárkányok rabolták el, s elvitték az Alvilágba. Az alvilági lejáró eppeg az a kút volt, ahol ők nyekkenéseiket szépítgették. Sok gondolkozás és vakarózás után, hogy vajon ki es megy le a kút fenekire, a kicsi királyfi vállalta fel (mert a másik kettő féjtette a bőrét...). A kicsi királyfi igazat es adot nekik met könnyen beléfért abba kosárba, amin leeresztették.
Hát a zsenge királyfi, ahogy leért majdnem az álkapcája leszakadt. Az Alvilág az es olyan szép volt, mint a Felvilág, csak másképp! Telis-teli volt csudalényekkel, csillogó-villogó fákkal s virágokkal.
Bámulászás után nekiindult egy ösvenynek. Azon eregelt tovább. Elég hamar elért egy patakhoz. Ott egy vénséges öregasszony szinte vizet szeretett volna inni, de nem ment neki, annyira fájt a dereka hogy helybe szakadt le, s ezért nem tudott hajlongani. Úgy tetszett hogy neki es megvan a hetvenhét ránca, mint a kút melletti öregnek. A kicsi királyfi odalődörgött mellé, s látta a vénasszony kelletlen kínlódását, segített megitatnia. Az hogy erőre kapott, nagyhirtelenjibe valamit reamondott a királyfira, s marokoslag megitatta, majd háromszor szembe loccsintotta az alvilági patak vizével. S hát láss csudát a királyfit, habár addig se volt semmi, de bikaerős vitéz legénnyé változtatta. Hát ez boszorkányságnak személt, de a jobbikból. Ezért a vénasszonyt annak es nézte. Mielőtt újból útnak eredt volna a deli legénnyé változott királyfit a boszorkány persze előbbször kifaggatta ki, és miféle szándékkal jött... Intette őt minden bajtól. Elmondta mihez tartson héza. A királyfi megfogadta, s avval elindult eléfelé a szeme világába.
Há nem-e, hogy nem kellett sokat botorkáljon, mert hamar reatalált az első kastélyra. A királykisasszony hiába intette a durva-csemer veszedelemre, hogy jön a férje, a háromfejű sárkány, s előre hanyítva buzogányát, ha megérkezik lesz haddelhadd, a vitézt egy cseppet se érdekelte. Jött es a sárkány, már emberszagáról felismerte az idegent. Langallt es kegyetlenül a szája, mind amikor csípős paprikát eszünk, annyira, mialatt vérbeforgó szemekkel dabbogott feléje. Hamar kiderült ki mit akar. Lett es nagy bunyó. Háromszor egymást földbe verve remegtették az alvilágot. A vitéz nagy tusakodásban győzőtt. Az utolsó derékig rittyentés őneki sikerült. Úgy elintézte a három fejű sárkányt, hogy egy bütürmec kobak se maradt a helyin. Aztán mind ki jól végezte dolgát asztalhoz ült. A királykisasszony hozott minden finomat, válogatott belőle, mert ő amit szeretett avval rakta meg a hasát. Jól bészalonnázott, hagymával és túróval cifrította, s a végin veres borral lenyomtatta. S akkor csoda-e, hogy még erősebbé vált tőle, mint egy igazi megtermett bika. Há persze, imigyen győzte le a hatfejű és a tizenkét fejű sárkányt es. És egy csapásra megmentette a királykisasszonyokot.
Hogy szavamot össze ne keverjem minden egyes kastélyhoz járt egy ostor, amivel, ha a csudás építményre reacsapott az első egy réz, a második két ezüst, és a harmadik három aranyalmára változott. Persze, ezt csak a kicsi királyfi tudta megcsinálni, mert ő bírt el a fenehetvenkedő, de azért bazierős sárkányokkal. A királykisasszonyok pedig virgoncon heherészve a köténykéjük zsebibe pottyantották az almákot. A királyfinak a legkisebbik királykisasszony tetszett meg, de ez fordítva es ugyanúgy működött. Még hennyegtek es egy darabig az egyig csillógó virágos dombon. Aztán a többiek rejik szóltak, me mehetnékjük volt ebből a csúf emlékezetű helyről. El es indultak a kúthoz, útközbe csatlakozott hézik a vénasszony es.
A királyfi két testvére ez idő alatt a felpakolt eleséget mind magukba gyúrták, s mán unalmikba kártyáztak, annyit kellett várjanak. Egyszer csak hallják, hogy valami kiábálás jön a kút fenekiről. Igen mert a deli kicsi királyfi vitéziesen felordított, hogy eresszék cag le a ficzfából font kosárkát. A királyfi, mivel csupa lovagias volt, úgy gondolta, hogy előbbször a vénasszonyt küldi fel. Meg es jedtek a testvérei, hogy milyennek lettek a királykisasszonyokból... Aztán mikor kezdték felhúzni az igazi rózsás pufácskájú, ej be szépecskéket, csak akkor nyugudtak meg. Szerre az egészen fel lettek húzva, kivéve a deli vitéz királyfi hősünköt. Mán a vak es látta, hogy csak ő maradt hátra. Belé es ült komótoson a kosárba, de a fivérei félúton a kötelet elvágva visszapottyantották, s a kosár lezuhanva ért földet. Ez a csel azétt kellett nehogy a dicsőség nekik ne járjék. A bátyái a kiválasztott királykisasszonyokkal el es mentek onnét. Otthagyták a kicsi királykisasszonyt a két vénnel nezelődni. Azt csinálhattak, amit eppeg akartak...
Na de a királyfi odalenn azon tűnődött, hogy mi a ráksúlyt kezdjen. Amint így rágódik gondolatiba merülve, furcsa zajt hall a mellette lévő fán. S há nem-e, hogy egy istenmárjás kígyó le akarja nyelni ott a fa teteji fészekbe megijedt sasfiókákot. Úgy se volt mit tegyen, megküzsdött a kígyóval es. Le es győzte. Pont akkor repült haza a nagy sas látva a küzdelmet segített a királyfin, hogy a felvilágba hazaérjen. Előbbször a királyfi felpakolta magát erdőbe szerelt nyuszi hússal, s osztán útnak indultak. Repültek es felfelé, szinte es vitte volna, csak menet közbe húst elfogyott, méges kellett adjon nekije, hogy bírja a szuszt, de nem volt amiből. Ezért a királyfi egy jót kanyarított a saját combjából s odaadta, mint utolsó falatot a nagy madárnak. Az érezve az ízét, mikor kijutottak a kút mellé varázslattal visszaragasztotta.
Hazafelé eregelve egyből kiderült, hogy a két királyfi megkapta a Nyugati és a Keleti Birodalmat, s élték vígan a kényeskedő életüköt. A kicsi királykisasszony azt gondolva, hogy meghalt az élete szerelme egy kicsi házba ment, s ott együtt éldegélt a kút melletti öreggel, s a patakparti boszorkánnyal. Hogy szavamot essze ne keverjem, ők mutatták meg a királyleánynak az erdőszéli faházacskát.
A királyfi hazaérve gyászba kapta apját és anyját. Aszitték, hogy meghalt. Aztán nekiállt, s töviről-hegyéig mindent elmesélt, hogy mi lölte őt. Persze, ahogy lenni szokott evvel kiderült az igazság es. A két birodalom öreg királyai és királynéi meg akarták büntetni felelőtlen gyereküköt. De a kicsi királyfinak marha nagy szíve volt, s nem engedte. Azomba legjobb gyerekkori barátjait megtette tanácsosnak és felügyelőnek a két birodalomba. Most már a testvéreik es tőlük függtek.
 |
| Varázsalma csemege |
Aztán az es kiderült, hogy az öregember és az öregasszony igazi királyi házaspár, csak az ők birodalmukot még a tizenkét fejű sárkány perzselte le, s tette a földdel egyenlővé. Ők pedig elvoltak átkozva. De hogy megtudta intézkedőitől, hogy hol es van a királykisasszony, rögtön odatartott. S ahogy megérkezett a két hetvenhét ráncosból rendes fenséges királyi öregek lettek. Nagy volt az izgalom, hogy most hol éljenek ők. De semmi baj, mert a kicsi királykisasszony elévette zsebiből a három aranyalmát, s háromszor reasuhintva olyan palotát rittyentett elé a semmiből, hogy három nap és három éjen át bámulták. Ennél hosszabban már csak a lakodalmuk tartott. A volt király és királyné a két fiatalnak adták a birodalmukot, s ők lettek az újszülött királyfinak a dajkái.
Na me! Itt a vége kambacsolj el véle!
Fenyőszegi Levente
