Csihányferedő

Ez a írás a Székelyhon napilap 2018. novemberi számának irodalmi-kulturális mellékletében es megjelent. Köszönet illeti érte Sántha Attila szerkesztő urat!

Csihány a kerítés mellett

Aladár élete a repülés vót. Folyton-folyvást szállni akart, minél magasabbra. Hogy merre, azt a menydörgős menykő se tuggya. Csak azétt, met a madarak olyan fájintosan szállnak egyfelé az égen, akkor ő miétt es ne próbálná meg? Az iskolába tanult es egy rományról, akit eppeg Aurel Vlájkunak híttak. Sőt, még képesregény es vót róla gyártva a Jóbarát hátán. Ej, be nagyon teccett nekije, hogy ez a repülős fiatal ficsurként mán eszkábált repülőféléket.

Döntött egy nagyot, még nagyobbat, mint egy kemény fenyőfát szokás, sö nekiveselkedett a repülő megcsinálásának. Ábrándosságából dolog közbe józanodott ki. Hogy az a ráksúlyos ráksúly gyúrta volna belé az egész kurvaságát! Az ember aszt hinné, olyan könnyen fog menni, mint a karikacsapás. Azt a mencsikáját, be kemény feladat – hergelőzött magába. Hát valóba nem vót eppeg egy könnyűcske folyamat. A munkálatok alatt nem es evett rendesen. Pedig a ’zannya látván, hogy ebédelni se jő bé, letett egy jól megkenett paprikás zsíroskenyeret melléje. Ahhoz se nyúlt hezza... A kutya, az bezzeg egyből. Ott a szent helyben a taknyoló Aladár mellett béhabzsolta. Ne mongyam mán, mindenkinek elege vót az ő kókságából. Hogy az atyaúristenül akar repülni? Há ő nem egy madár, de még vereb se, s gép se egyáltalán, vagy méges? – így csúfondároskodtak a háta megett...

Aladár ennek dacára se adta fel. Tovább űzte a ’zeszét. Addig tervezgetett, míg essze nem szerketálta a repülő szerkezetét. Valami magyarófa ágakot szegelt essze, ahol essze lehetett, s másutt megbogozta kenderkötellel. Mikor meglett a váza, akkor a hiúban büdösödő pokrócot tette rea, le se porolta. Becsület úristenemre, úgy nezett ki, mind egy repülőmodell, csak fosztosabb állapotba.

Eljött a másnap, s ő vót az első, aki köszöntötte a napot. De előbbször hátára biggyesztette tákolmányát. Bészívta a friss levegőt. Bubaszép időnek mutatkozott. Ilyenkor érdemes ellenni egyfelé mind a béfőtt. Mind nezte honnan es kejzdje a repülést. A legmagasabbnak a háztető tűnt. Na, oda es támasztotta a foghíjas létrát. Meg kell hogy mongyam, messzire nem haladt, met azok a ráksúlyos szárnyak nagyon akasztották. Leszállt a létráról, s tajakoskodva sikeredett kihámozni magát belőle. Akkó egyik kezébe vette alkotását, s újból nekiveselkedett. Egyszer-kétszer meginogott, ezétt es ikrándozott félelmébe a lába, de valahogy felaraszolt rajta. Heába, ha az ember nem biztos a dolgába, jedtébe gyakran bészarik... Mindegy es, hogy sikerült oda felkecmeregnie. Ekkor megint nekifogott a monyókolásnak. Eccercsak sikerül! Felállt, s nagy bőcsen tekintett belé a sugárzó Napba. Osztán egyet gondolt, s a házháta felé fordulva, kitárta magyaróhutyurós-pokrócos repülőszerketáját, s levetette magát a „mélybe”. Nem es úgy repült mind egy sas, de még úgy se, mind a hergelődő verebpalánták, hanem úgy, mind egy zsák. A kelleténél hamarébb ért fődet. A szerencséjére bokrosra és jó füvesre esett, s egy csomó csihányba. Belélepcsent oda, s csak a szemüvege folytatta a repülést balfelé. Jól belérittyentette a hátsóját, na meg a hátát, s azt a bütürmec fejét. Ezétt nem tudott hamar kikecmeregni onnét. S még a tudományos alkotása se hagyta, hogy jó gyorsan kijöjjön belőle. Esszegabalyodott rendesen mindennel. Kászálódás közepette jajgatva ordított a csihánycsípésektől. Valahogy kint találta magát nagy győztes babos pirosan. Mondák es neki – há nem akkor, me nagyon mérges vót, csak utána –, hogy ejsze egy életre sikeredett kiűznöd magadból a rehumát, olyan csihányferedőt vettél!

 Szóba került a történetem: http://epa.oszk.hu/00300/00381/00267/pdf/EPA00381_kortars_2021_03_090-097.pdf

A kötet, amelyikben megjelent az írásom

Maga az írás

Fenyőszegi B. Levente