A ZSÖGÖDI KISVÁR LEGENDÁJA

  TÖRTÉNETEK ZSÖGÖD KÖRNYÉKÉRŐL

Nagyszüleim, szüleim és idősebb jó ismerőseim kincsestárából született ez a történetkoszorú. Lehet mondani mesének vagy éppenséggel mondának-legendának, netán regének, mindenki, ahogy veszi. Mindenesetre, akármiről is legyen szó megszépítette a petróleumlámpa melletti esti mesélések gyerekkorom világát. Úgy adom vissza, ahogy én is emlékezem rájuk.

A zsögödi Kisvár-dombja

A ZSÖGÖDI KISVÁR LEGENDÁJA

Hajdan Zsögöd nem Csíkszeredához tartozott. Erős település volt az. Még saját várral is büszkélkedhetett. Ha most szemügyre vesszük a hajdani várból alig maradt valami. A Olt folyó jobb partján, úgy Zsögödnek a dereka táján van ez a sziklás hegyecske, ahol a vár állt. Vagy négyszáz lépés kerületű lehetett, gátonya még most is tisztán kivehető. Helyébe, ha megakarnánk tekinteni csak szántóföldet találnánk, pityókát ültetett a jó nép. Az Oltra néző oromszögénél kőszikla van, melyben egy lábszerű benyomat látszik.

Azt beszélik, hogy a várnak egy nagyon jó vitéz irányítója volt, nem ijedett meg a saját szelétől se. Büszkén indult csatába seregével. Akkoriban sok nép kosornyázott a környéken. Némelyik rablásból fosztogatásból élt. Nahát, ezek ellen harcoltak. Igen ám, de ezek a népek látták a székelyek kitartó erejét megszívlelték a dolgot, s nagy boltívbe elkerülték a helyet. A Kisvár urának híre ment a szomszédos vidékeken, s többször meghívták seregével harcolni a betörők ellen, ejsze tatárok voltak, vagy mik. A vár ura egyre távolabb ment harcolni, s egyre hosszabb időre maradt oda.

A vár urának volt egy gyönyörű szép felesége, tarka szemei beragyogták az egész dombot. A környékbeli férfiak mind odavoltak érte, de neki nem kellett senki sem, csak az ura. Szerették is nagyon egymást. Mikor az ura elment a csatákba, minden este naplemente előtt kiállt a vár melletti kősziklára és kémlelte urát, hogy jön-e haza. A ura mivel egyre hosszabb időt maradott el, ő is egyre többet állt ott, valósággal epedezett utána. Türelmetlensége vitte oda ki őt nap mint nap.

Egyszer azonban, a vár ura egyre hosszabb időt odavolt, szinte egész nap kint volt a legmagasabb szirten, de ezúttal hiába legeltette szemeit, hiába sírt, hiába állott ott a sziklaormon, mert az ura nem jött meg. Piciny lábai lassan belenyomultak a sziklába és ott lelte halálát. Nem tudta szegény, hogy az ura valahol elesett a véres csatamezőn.

Még mai napig is úgy tartják erről a szikláról, hogy az asszonyi hűség jelképe.

Ha netán valakinek van ideje s felkapaszkodik a hegyecskére, s onnan lenéz, gyönyörű táj tárul elébe. A reménydús zöld fűszőnyeg szívbemarkoló hangulatot kelt, aki ismeri a hely történetét.

Azt is beszélik, hogy aki hiszi a történetet, az napnyugta előtt látja a gyönyörű asszonykát, ahogy férjét epekedve türelmetlenül várja.

 

2007

Borbé Levente